Délmagyarország, 1969. szeptember (59. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-07 / 207. szám

I.ABORCZ FERENC BADACSONY AZ ÜJ ÉVAD ELÉ T

alán még egyetlen szezon kezdetekor sem voltunk ennyi jó tanáccsal felszerelve : a színház a közérdeklődés fókuszába került, s minden jel arra mutat, hogy küszöbön áll egy alapos művészi és strukturális változás, — fordulat a minőség felé. Persze a sok tanács meg is sokszorozza a művészek és színházvezetők gondjait: az igazgatóknak a sokféle, okos vagy vitatható tanácsból játszható műsortervet kell szerkeszteni ők, s ez már — mint minden lépés a tervtől a megvalósulásig — sokkal nehezebb feladat. Különösen akkor, ha ezek a tanácsok vitaformában jutnak el a színházhoz: nemcsak egymással perelő elvekként, hanem azzal a lehetőséggel is telítetten hogy ki-ki azt emelje ki belőlük, ami felfogásához legközelebb áll. Az'évadzárás és a nyári vita csaknem minden résztvevő részéről legalább két ponton határozott és egyértelmű követelménnyel jelentkezett: az egyik igény a határozottabb és igényesebb közéletiséget, a világosabb és nyíltabb színpadi elemzést követelte — a másik húsz év óta változatlanul funkcionáló színházi struktúra átalakítását szorgalmazta. Ez utóbbi követelmény természetesen nem néhány hetes kísérlet feladata, de még csak nem is egy évadé, mert alaposabb megfontolást, az elvek és lehetőségek gondos mérlegelését igényli, jóllehet egyes elemei — például az önálló profil kidolgozása — nemcsak megvalósítható hanem már több év óta állandóan napirenden szereplő, tendenciájában már meg is valósuló igény. A strukturális átalakulás tehát távlati tervként illeszkedik idei gondjainkba. Az első követelmény azonban már ebben a szezonban is jelentős segítség lehet: olyan ajtót nyitott ki, amelyet eddig nem igen próbált határozottan tágra nyitni a színházművészet. Amikor az új évad műsorterveit lapozgatjuk, kétségkívül érezzük ls a változtatni akarás szenvedélyét — a nyári vita nem múlt el nyomtalanul. Ezt a szenvedélyt elsősorban a magyar drámával kapcsolatos műhelymunkán érezzük: az új tendencia azért látszik egészségesebbnek, mert a színvonalra, és nem a mennyiségi mutatókra törekszik. Ebben az évadban talán már nem az lesz a fontos, hogy számszerint milyen arányban lehet emelni a hazai termés részesedését — a színházak inkább arra törekszenek, hogy művészileg megalapozott és így közönségképes bemutatókkal tegyék vonzóbbá a kortársi magyar drámát Végre úgy látszik közelkerül egymáshoz a művészi megalapozottság és — rossz kifejezéssel élve — a „maiság". A másik reménytkeltő Jelenség, hogy kezd megszilárdulni a vidéki színházak műhely-jellege: jelentős írók kísérletei, új megoldású darabjai először vidéken kerülnek bemutatásra, és a jó közönségvizsga után kerülnek a pesti színházakba. Ma még ugyan „előkelőbbnek" számít egy pesti ősbemutató, mint egy sikeres, de mégiscsak „vidékről felkerült" darab. Ezért még él az előítélet hogy egy szegedi vagy pécsi bemutató inkább kényszermegoldás, mint múhelykísérlet. Ez a gyakorlat azonban már néhány jelentős példát tart számon, ami előbb-utóbb ki fogja bővíteni ezt az utat, és ehhez hozzájárul az idei év — ha szerényen is — néhány vidéki ősbemutatójával. Az egészséges tendenciák mellett néhány kevésbé örvendetes jelenségre is fel kell figyelnünk. E jelenségek közös forrása bizonyára a közönségtől való félelem: az új évadban — ha bár számszerűleg egészségesebb arányokban is —, de minőségben, ízléskultúrát illetően gyengébb, színvonaltalanabb összhatásban jelentkezik az operett, a könnyű műfaj, az olcsó szórakoztatás. Kissé gorombán fogalmazunk, s így igazságtalanul is, de teszszük ezt azért, mert úgy érezzük, ma már nem lenne szükség erre a félelem táplálta minőségcsökkentésre. Jól tudjuk, hogy művelődési térképünkön helye van az operettnek, a börleszknek, a könnyed vígjátékoknak —, de azt is tudjuk, hogy ez a műfajcsoport csak akkor nőhet kultúrahordozóvá, ha egy kialakított program részeként és nem kényszermegoldásként, művészi árleszállításként visszük színpadra. Az ilyen átgondoltabb, a közönség adott igényeinek ismeretére és alakíthatóságára építő program aztán képes lehet arra is, hogy e műfajcsoport berozsdásodott elemeit modernebbre cserélje, bátrabban éljen a musical, a zenés szatíra, kabaré stb. eszközeivel, s így megtalálja azokat az utakat, amelyek a „magasabb osztályba" vezetnek. Nem lenne igazságos, ha ezt a félelem diktálta értékcsökkenést kizárólag a színházak címére írnánk. Ezt a félelmet egy nem létező, vagy legalábbis más arányokban jelenlevő veszélytől mai vitáink, folyóiratainkban, napilapjainkban közzétett mozistatisztikák és a belőlük levont pesszimista következtetések is keltették, másszóval közösen alakítottuk ki azt a félelemlégkört, melyben egy nem létező veszedelemtől megrettenve magunk teremtünk újabb veszélyeket A közönségben bízó, azt ismerő és formálni Is akaró színházak ellent tudtak állni ennek a hangulatnak — és az elmúlt évet is sikerrel zárták, és az új évadra ugyancsak alapos programmal, mondhatni „ellenoífenzívával" készültek. S hozzá kell tennünk: ebben a törekvésükben az általuk, is formált, szövetségessé megnyert helyi közönség is támogatja. Mert a színházkultúra nemcsak a vitafórumokon közügy, hanem a nézőtéren is, sőt egy-egy város életében ls. Ezalatt ma már azt is értjük, hogy a közönség ép színházművészet eleven diskurzusa, egymást korrigáló dialógusa is hozzátartozik a műsortervezéshez, és a korszerű színházi művelődéspolitikához. A

z új évad — úgy látszik — ennek a korszerűbb, a közönségbe jobban beépülő kapcsolatnak is próbaéve lesz: vidéki színházaink versenye erősebben széthúzó mezőnyt fog mutatni, s a színvonalban, művészi értékek sikerre vitelében „győztes" módszerek gyorsabban fognak átkerülni az országos gyakorlatba. Erre kényszerít bennünket és a színházművészetet a fejlődés gyorsuló tempója, valamint az a körülmény, hogy a közfigyelem fókusza erre a művészetre terelődött. Nem jóskén és nem a kívánság kötelező rítusaként —, hanem egy kialakuló verseny drukkereként és „haszonélvezőjeként" reménykedünk e próbaév sikerében. S azt hisszük, nem minden alap nélkül. Almási Miklós — Jól van, na! Egészségünkre! Valami baja van ennek a sörnek, nem akar elfogyni. Nyűglődünk mellette, bámulnak is bennünket suttogóra fogott hanggal. Meg kell hagyni, különös gyülekezetnek látszunk ebben a lármás, füstös helyiségben. Alig van beszélnivalónk. Fogadok akármiben, hogy ahányan vagyunk. mind arra gondolunk. A híres acélbrigád! Három hét, háromszor hét nap és három emberrel kevesebb a brigád. Az első, aki elment, lehettem volna én. vagy bármelyikünk. Verebes, az égimeszelő Karácsonyi, vagy a kölykök. Hallottam, vagy olvastam? Nem tudom, de mostanában sűrűn döbbenek a mondott és írott dolgok igazára. Hogy is? A haragnál és a halálnál nincsen ostobább. Hát még az oktalan halálnál! Vagy egyáltalán okos halál? Határidőre akartuk beszerelni az egyes körvezetéket. Imrét, a vezető szerelőnket fölrendelték valami szószaporító értekezletre a központba. Pedig ha ott van, talán ... Mit talán? Olcsó kis reménykedés. Akkor is megtörténhetett volna az a szörnyűség, öt méter átmérőjű csőelemeket emeltünk be szereléshez a pincébe, daruval a pince torkolatáig, onnan meg csörlőzve. vaspajszerokkal manipulálva. Ment a meló. mint máskor. Balla Jóska mesélte végenélküli kalandjait a hórukkok között, és... az emberrel mindig olyasmi történik, ami addig még nem történt. Megpattant a csörlőlánc, mielőtt még bárki kinyithatta volna a száját, a csőelem lezuhant. Jóska ott maradt alatta. Ordítozás, pánik, vizsgálat, jegyzőkönyvek, újra vizsgálatok, jegyzőkönyvek. Balla még a mentőkocsiban meghalt. Nem is hittük, hogy az a véres, nyöszörgő roncs, amit a csőelem dagasztott belőle, életben maradhat. A sok okos vizsgálódó végül megállapította, hogy Jóska az egyedüli oka a halálos végű balesetnek, mert akkor is bohóckodott. Mind tudtuk, hogy ez nem igaz. Előtte sokszor járt a pofánk, hogy a csörlőzés a mozgást korlátozó pincérben veszedelmes és nehéz meló. olyan, mint amikor fogpiszkál óval kezdi emelgetni az ember a hegyet. De a hites acélbrigád!... Még ki sem hevertük az iszonyatos élményt, Imre nekirohant egy Iának motorral. Hazaugrott a sógora temetésére. és még aznap este indult vissza, hogy reggel munkakezdéskor itt legyen. Fáradt volt. vagy ivott is? Nem kérdés már. A mentők el sem vitték az országútról. Huszonöt évet élt. Jóska, huszonhármat. Amannak fiatal felesége, kis kölyke. Mennyit mesélt a fiáról! Emennek öreg, magatehetetlen szülei. Legszívesebben szabadságra mentünk volna mindannyian, le a térképről, bárhova. Nagyon belénk esett a félelem, szorongás férge, mintha kicserélődtünk volna. Egyik este is... Karácsonyi, akit jámborsága miatt plébánosnak neveztünk, összeverekedett Sanyó Ferivel, összetörték a fél berendezést Ferkó nap. nap után holtrészegen jött haza a szállásra és ilyenkor sírt mint az anyátlan. Verebes tekintélye is majdnem zátonyra futott, mert amikor arról volt szó. ki menjen a brigádból Imre temetésére. János bácsi csak hümmögött, forgatta a fejét, kiment, meg bejött. Egyre azt hajtogatta, küldjünk koszorút. A központból érkezett hozzánk egy cingár tintakukac, hogy beszélje meg a brigád, kit akar Imre helyett vezető-szerelőnek, mert ugye a termelés nem állhat meg Gyorsan leráztuk. Örüljön, hogy nem ráztuk kl a gatyájából. Verebes mégis kért egy nap szabadságot és elment Nyírlövőre, de amikor visszajött, vagy másfél napig mintha megkukult volna. Dolgozott, mint az ördög és ordítozott. ha nem úgy kapta kézhez a dolgokat, ahogy kell. Lassan rendbe is jöttünk volna talán, ha Sanyó nem Iszik úgy. Esténként akárhogy próbáltunk rá vigyázni, meglépett és reggelig sem tudta kialudni a mámorát. Kevesen voltunk, neki sem lehetett hasznát venni, pedig ez a két méteres, száztíz kilós fiú három helyett is tudott dolgozni. Alig ment a meló. Verebes nem merte Ferkót beereszteni a csőbe hegeszteni. Szerda reggel volt, nem is esett, ömlött az eső. Mire a körvezetékhez kiértünk, eláztunk. Sanyó kint várt, nem állt a lábán. Kiderült, hogy valamikor még az éjszaka kijött, s csak akkor mászott elő a pincéből, amikor kiürült a pálinkás üveg. Verebes amikor meglátta, nekirontott és rázta, pofozta, összeszaladt a lármára a jónép. Ilyesmit is ritkán látni. Olyan volt a kistermetű Verebes, mint egy nekidühödött tacskó kutya, amelyik rázza, rángatja a támadást békén tűrő elefántot. — Csak a fejét szakikám! Hátha helyrebillen! — Nem látja, hogy csontrészeg?! — Slagot neki, kívül-belül! — Takarodj! — ordított Verebes. — Takarodj, ne lássalak ilyen disznómódra, eredj, aludd kl a mocskosságodat! Ferkó, aki ennél kisebb sérelmekért is csonttöréssel fizetett alkalmasint, állt egy darabig, körben jártatva zavaros pillantását, aztán sarkon fordult: — Jánce bátyám, meg ne bánjad! Meg ne sajnáld, hogy így belémrúgtál! — Nem kéne elkísérni? — Itt maradtok! Te meg, kotródj! Majd este beszélünk! — Verebes szétzavarta az ingyencirkusz közönségét Sajnáltuk ezt a marha Sanyót, aki olyan külsőre, mint egy henteslegény és mégis, olyan érzékeny. törékenyszívvel él a világban, mint valami kisasszony. De igazat kellett adnunk János bátyánknak, itt tiszta fejre, biztos kézre van szükség. Soha még ilyen vad hajtásban nem dolgozott a brigád. Műszak végén fáradtságtól zsibbadtan poroszkáltunk haza. Sanyó? Sehol. A takarítónők látták felöltözve. Később. amikor szétszéledtünk megkeresni, egyik sorompóőr mondta, hogy még dél körül elment. Motorral. Imre szerencsétlensége óta nem ült motorra, pedig Itt volt a Pannóniája. Vonattal utazott, mint a többiek. Jancsi hozta a hírt. ő hallgatta az esti krónikát..: Sanyó Ferenc 27 éves tiszasülyi lakos... nem adta meg az elsőbbséget... a helyszínen meghalt... Ennek már két hete. Micsoda két hét! Senki nem olyan, mint régebben és nem is hiszem, hogy leszünk valaha olyan vidám, lehetetlent ngm ismerő fickók, amilyen a hírünk volt. Máskor, a hétvégi hazautazások előtt már korán reggel kezdődött a borsos férfi-heccelődés: — Aztán, nehogy nagyon elverd az asszonyt, ha akkor ugrik ki tőle a jószomszéd. amikor te kopogtatsz! — Szakikám, a lányok nem szeretik az ügyefogyott ürgéket. Azt mondom, ráhajtani a kicsikére, hogy levegőt se kapjon! — Hát persze, nehogy nekünk zsákbamacskát vegyél, mire megyünk azzal?! Péntek délig ólomlábon cammog az idő. de ha lehetne még jobban lassítanánk. Valahogy nehéz útrakelni, akárhogy is várnak otthon és akármilyen ió megmártózni az otthoniak örömében. De másként beszélünk most mielőtt szétszéledünk! — Aztán ... vigyázz ám. öreg. A hétfő reggelek is megváltoztak, bevárjuk egymást és ha késik valamelyik... Nincs ez így jól... Vagy éunen így a jó? — No szaktársak, igyunk még egy Dollárral? Verebes nézi az óráját. Mindiárt kilenc. — Azt mondom, tegyük inkább el magunkat holnapra. Senki sem ellenkezik. Felkászálódunk és visszük magunkkal azt a hiányt, amitől nem tudunk szabadulni, amitől olyan nehéz elaludni. Pedig talán aludni a legjobb a világon, mert reggelig az emberben elrendeződik valahogy ez is. az is és észre tudia venni, hogy süt a nap.