Délmagyarország, 1969. szeptember (59. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-21 / 219. szám

Nádor Tamás ii KALMÁR FERENC Veress Miklós ELEGIA Es eljön az Osz suhogó madarak ősze mindig elmaradó utazások fekete-fehér ősze utószezon-ölelések keserű keserű ősze hullámzó egek szürke folyók elapadásának ősze könyörögj könyörögj értünk könyörtelenság ősze bogáncsok kapaszkodjatok a vadul csaholó időbe költözzetek át ragyogó lelkek toronyba kéregbe köbe mert eljön az ősz ősze a sárga szavaknak kürtszó hajtja a fegyver elé falkáját földi vadaknak eső indázik és a sárrózsák bimbói mind kifakadnak eljön az Osz maradék mosolyod söpörd össze [zsugorgatva magadnak szüretek megtépett hegyei mögötted messze [maradnak ősze jön ősze az összebúvó falaknak örvénylik a hang benne lehullt kacatjaink énbe lforognak ez az ősz y füstkardú lovag vágtat elvesztett egekért sisakján szürke a toll és mellén horpad a vért záporok géppuskatüzében köddé lesz mire ideért ez az ősz vének morgása ínnyé kopott fogakért ez az ősz fuldokló ima szelídségért és haragért ez az ősz tántorgó emlékmű elfeledett nyarakért visszahangok katedrálisa ahol halálig hajlijc a térd Gyerek iramlik a férfi kinyitja a mindegy kapuját [Hazatért MEDVE PÁL BÉKÉS ÖREGSÉGE HOLDMADAR özönséges hétköznap volt, reggel fél öt, amire Medve Pál békés öregsége kezdetét vette. A zsalugáteren keskeny csíkokban átsugárzott a hajnali fény, ugyanúgy, mint előző nap, vagy valamivel erősebben. Medve Pál megszokott, nyugodt mozdulattal visszahajtotta takaróját, felült, leengedte labait az ágyról, azután egyeztette karóráját és az ébresztőt. Fél öt volt, pontosan fél öt. Nyugdíjazásának első napja nem jelentett különösebb izgalmat számára, hiszen évek óta készült erre az időre. — Fiam — mondta az asszonynak, amikor az még élt — majd akkor másképp lesz. Ne is panaszkodj, nem ülhetek naphosszat a szoknyádon. Megegyeztek hát némán, hiszen a felesége addig se szólt semmit, csak nézett Medve Pálra, amikor az munka után a kertbe ment, a kertből jövet az udvaron fabrikált, sötétedéskor még a szobában szöszmötölt valamit. Házasságuk alatt alig történt valarrp. Felkelt és lefeküdt, nyarak jöttek és telek búcsúztak. Gyermekük nem született. Dolgozott, s ha hazament felderülve ölelte meg az asszonyt. Néha lábujjhegyen lopózva meglepte feleségét: krémest vásárolt valahol. Vettek egy papagájt meg egy néprádiót. Amikor kitört a háború, a légnyomástól megdöglött a papagáj. Medve Pál ott volt a Don-kanyarban, de életben maradt Egy nap őrá is sor került; elindult hát az asszonyhoz. Többnyire gyalog ment, de hazaért Az asszony mégsem tudott nevetni többé. Mivel addig szükséglakásban éltek, kaptak egy kiürült szoba-konyhás házat kis kerttel. A régi lakók egy szőnyegbombázás alkalmával elpusztultak. A kertet Medve Pál gyerekes örömmel azonnal szívébe fogadta. Évről-évre hol ezt vásároltak, hol azt Észre sem vették: kinőtték a szobát — Nekünk Jó ez már — mondogatta az asszonynak, s valóban: minden elfért A falak olykor mintha szégyenkezve kitágultak volna. Medve Pál nem látta, hogy kevés a hely. Az asszony sohasem említette. Háromra hazaért a gyárból, a felesége csak ötre érkezett. Medve Pál megette, amit a tűzhelyen talált a lábaskában, majd kiment a kertbe, és kapált, gyomlált így volt ez minden esztendőben. Azon a közönséges hétköznapon, amikor Medve Pál békés öregsége kezdetét vette, nem szólt az ébresztő, de fél öt volt, pontosan fél öt Felébedt, eszébe jutott, hogy tegnap este fel se húzta a csengőszerkezetet, nem hallhatott hát semmit. Gyors mozdulattal megmosdott és felöltözött. — Békés öregség — mormogta és újból megcsóválta a fejét Addigra a széttárt zsalugáterek között a nyitott ablakon nagy fehér folyamban ömlött a szobába a fény. Beszívta az új nap illatát. Visszafordult a szoba felé, levette a villanyóra tetejére készített pipát és lassan szipákolva, okos kis acélszúrkálóval segítve az akadozó levegőt, rágyújtott. Megkereste a csákányt, az ásót és a nagyfejszét, majd vállán megtámasztva az erős, csillogó nyelű szerszámokat, nagy léptekkel a kert végébe tartott. Oda nem vethetett semmit, csak ritkás fű árvult az ormótlan kövek és tégladarabok között. 1944-ig valami építmény állt ott, de egy szeptemberi zuhanóbombázó négyemeletes házra méretezett bombája telibetalálta. Mire Medve Pálék megkapták a lakást, a gödör eltűnt, s a törmelék között csak csenevész fű sarjadt. Fiatal fűzfa — ki tudja honnan tévedt e messzi partra — hajolt a kövek fölé. Az öregember nem sokáig gondolkodott Nekifohászkodott a fejszének és rásújtott a fűzfa törzsére. Ujjai keményen fonódtak a szerszám nyelére, úgy markolta fölényes magabiztossággal. Talán erdei favágó ősei, időtlen idők ösztönei rejtőztek benne. Nehéz zuhanások ékelték a fát egyre mélyebb háromszögben. Fél nyolcra a fűi már ágaitól megfosztva, csupaszon kiterítve feküdt a ház előtt. Visszamaradt csonkjait is kiásta. Medve Pál akkor pihent egy keveset A külvárosi utcában gyerekek futottak az iskola felé, szemetes kukák süvítése és csattogása hallatszott két hangos asszony igyekezett pletykálva a piacra, de Medve Pál újból a kert végében állt Nem érzett különösebb fáradtságot csákányt vett hát a kezébe és először a nagyobb kövek körül lazította a talajt. Tompán dobbant a föld, néha felcsikordult a megsérült kő. Betondarabok, téglák szaparodtak egy csomóba. De — úgy látszik a gödröt is törmelékkel tömték meg — még rengeteg fehér- és vöröshátú akadály bújkált a földben. Kettőre elkészülök — gondolta — kettőre bizonyosan. Tudta már, honnan hozza a porhanyós, jó, fekete földet A csákány után ásót használt, s halomra dobálta, amit kifejtett Délben, amikor a harangok szóltak, már jól előrehaladt a munkával. Ügy érezte kissé fáradt, de nem akart leülni, hiszen kettőre el kell készülnie. A terület háromnegyedét megtisztította már, ez az utolsó rész ugyan kemény munkát ígért, kettőre azonban mindenképp meglesz. A megmaradt utolsó negyedben azonban váratlan akadályra talált. Hatalmas betondarab gubbasztott földben, lehetett vagy másfél mázsa. Kúpalakját látva úgy gondolta: az egykori betonbunker roncs süvegével viaskodik. Körülcsákányozta, kiásta sírjából, — töredezett széle a bomba rendkívüli erejét mutatta. Ingott, imbolygott, ez a megkövült sapka, de a gödörből kiemelni szinte lehetetlen feladatnak látszott. Próbálkozott vasrúddal, kötéllé, de az utosó ellenfél megmakacsolta magát — alátámasztva két oldalát egy-egy téglával, feszítette, nyomta, gördítette lépésről-lépésre a súlyos terhet. Már-már úgy érezte megszakad, térde lecsuklik, s a mázsás süveg ráborul kifulladt testére. De azután továbbzökkent a beton, akár egy lomhán heverő halott állat. Valamivel két óra előtt kiürült a gödör és himbálózva, ostobán feküdt a napon az öreg utolsó ellenfele, a hátára fordult gigantikus bogár. Az öreg leült egy kőre. Nem gyújtott rá, mert kissé szédült, s émelygő furcsa érzés szorította a gyomrát. FelsiYt a gyári sziréna, lassú galambok szálltak a lebegő könnyű égen. Játékos szél hullámzott a férfi nyirkos homlokán, megrezzentve a fehér hajszálakat. Medve Pál a szomszédos klsrétre vitte a köveket és a téglatörmeléket. Visszafelé porhanyós fekete földet talicskázott. A talicska tartalmát befordította a gödörbe, azután felrakta a köveket, hogy megismételje útját a rét felé. Még világos volt, de az idő igencsak előrehaladt. Sietnie kellett, hogy sötétedés előtt végezzen. Mire nyolcadszor indult, nehezen markolta fel az utolsó köveket. A gödröt teljesen betemette már, vissza üres talicskával jöhet. Elindult, s bár megtántorodott a kertkapunál, a következő pillanatban már rendben volt minden. Arra gondolt, hogy még ma este elveti, amit tervezett. Frissebben tolta hát a talicskát és hirtelen olyan kedve támadt, hogy felfüttyentett a drótókon hintázó fecskékre. De azután újból előrehajtotta deres fejét és nehezen zihálva gördítette tovább utolsó rakományát. Itt a réten földszag és a közelgő este hűvös párái csitították az öreg lélegzetét. Csönd volt, a füvek és fák csöndje lebegett az egész vidéken. Este nyolc felé végzett a munkával. Az egyenletesen elgereblyélt új ágyás már némán rejtette az öregember kezétől elbúcsúzott magvakat Erősen sötétedett, furcsa madárhangok halkultak el az apró házak között Mindenfelé hazajöttek már a gyárakból, ültek az emberek és beszélgettek. Beszéltek a házak előtt a házakban, rádióztak, nevettek sírtak, vagy éppen saját szívükhöz szóltak valamit Medve Pál arra gondolt hogy később átmegy a szomszédba, de ült tovább a konyha küszöbén, úgy hallgatta az estét. Nem érzett semmi erőt magában, csak végtelen nyugalmat és csöndet Kilenc után lassan feltápászkodott és újból elindult a kert végébe. A kerítés mellett, ahol estig dolgozott csak az elgereblyélt föld látszott Megbotlott valamiben: a holdfény töredezett tégladarabkát világított meg a lába elótt. Lehajolt, hogy fölemelje. Nehezen görnyedt a föld felé, de hirtelen csodálatos könnyűséget érzett s hideg suhanást a halántéka körül. Arccal bukott előre és azonnal meghalt. Akkor már éjszaka volt Átmenetileg kissé erőre kapott. Bizonyára sokat segített ebben a Hubertuszon kívül a Mecseki, s a szilvapálinka, mert újabban ezt is megkedvelte. Nem, bort vagy sört soha nem ivott, csak ezt a néhány nemes italt bírta el a gyomra. Átmeneti erőre kapásában az segítette, hogy Karolina nem bírta elviselni a szilva szagát Pfuj! — kiáltotta, s hátat fordított az ágyban. A Hubit ugyan kedvelte, de a szilvát! így lett Aladár házaséletének természetes szabályozója a szilvapálinka. A mi Jeromosunk közben szinte észrevétlenül tündökölni kezdett A városka legjobb köreibe vitték, másodnaponként vacsora itt, névünnepély amott, s már mindenki tudta, hogy aki a főkönyvelő urat nem akarja megbántani, az borral sosem kínálja. Egy-egy spicces este után hol egy kínai vázát vert le — később már ügyesen és szándékosan —, hol a tévé előtt álló hatvancentis Gorka-remeket. Ilyenkor Karolina hisztériás rohamot kapott, amit ő eleinte úgy csillapított le, hogy a fürdőszobába hurcolva ráspriccelt a tussal. Később egyszerűbb megoldáshoz folyamodott — hiszen alig bírta húzni a hetvenöt kilós testet —, s egyszerűen nyakon vágta. Ilyenkor elmaradt a házastársi ölelkezés. Ez lett Aladár második szabályozója. Lehet, hogy nagybátyjának is panaszkodott a fizikailag is alaposan megsértett asszony, mert egyszer behívta az igazgató a mi Jeromosunkat, s egészen csendesen és mosolyogva csak ennyit mondott neki: „Kedves fiam, nem kellene neked talán valamivel kevesebbet és ritkábban innod?" De hát ezt Jeromos, aki lassanként a hivatal központjává fejlődött, s akit, a kiszivárgó hírek miatt, egyre karakánabb legénynek tartottak, fel sem vette. Hiszen már nyílt titok volt, hogy a főnöknek meg vannak számlálva a napjai, valami valutaügybe keveredett. Lassanként elfordultak a vezértől, s egyben unokahúgától is. Jeromos tündöklése ekkor egy pillanatra kockán forgott. Valahogyan ki kell kcrülnie sértetlenül ebből a rokoni csávából. Egy deci szilva aztán felnyitotta látását, és pompás tettre sarkallta. Az igazgató úr ugyanis még kitalpalta, hogy egy pénzügyi tárgyalásra hivatalosan Bécsbe küldjék. Mi történnék, ha Karolina is vele tartana, ha Aladár mellett egyszerűen elviselhetetlenné válna az élet?! Mert, hogy az igazgatónagybácsi nem fog visszatérni nyugati útjáról, azt tündöklő hősünk bizton remélte. Miután a már testileg is többször megsértett feleség mind gyakrabban emlegette, hogy részeges férje mellett elviselhetetlen az élet, Aladár egy este végre is hajtotta tervét. Színjózanon, de elszántan megjátszotta az illumináltat, s az első korholó szó után a konyhában egymás után tizenhat tányért vágott a földhöz Karolina lába elé. Az áldühöngőt a szomszédok fogták és-kötözték le, a kihívott orvos pedig akkora adag altatót nyomott bele hátul domborodó felébe, hogy csak másnap délután nyitotta ki a szemét. Ekkor nagy megnyugvással konstatálta, hogy a lakás feldúlva, felesége szekrénye pedig üresen tátogat. Hősünk tehát megoldotta a gordiusi csomót, az antagonisztikus ellentmondást. Nehamoda Konrád igazgató urat és unokahúgát többé senki sem látta a városban. Jeromos-Aladár tündöklése pedig — ha ez még egyáltalán lehetséges — e naptól kezdve még magasabbra csapott. A kollegák és egyéb ismerősei szinte kézről kézre adták, minden este másutt vacsorázott, dédelgették, sajnálták szegény elhagyottat. Olyannyira, hogy egyik-másik hölgyismerőse, barátai felesége odáig ment a sajnálkozásban, hogy be-bekopogtatott hozzá, mindig akadt valami rendbetennivaló nála. S most kezdte igazán sajnálni, mit vesztett tíz-tizenöt év alatt, amikor a női nem kecsei és bájai nélkül fecsérelte idejét, s most vált élő valósággá az a különbség, ami elhízott élettársa, s ezek között a karcsú, de fejlett technikájú fiatalasszonyok ölelése között volt. Aladár röppályája delelőjén szárnyalt, a legmagasabb ponton, amelyben korábban nem is hitt volna, olyan hihetetlen magasságban, hogy íHubertusz és szilva nélkül is szédült, ha a közönséges halandókra letekintett. Annyira megszédült, hogy hinni kezdett az öröklétben, saját öröklétében. Örökké mámoros fejjel lépdelt az utcán és a hivatali asztalok között., egyre később, majd egyre ritkábban ült főkönyvelői üvegketrece mögé. Azt viszont sóváran leste, mikor nyílik meg számára az igazgatói ajtó, hogy az üvegbúra helyett a tapétázott szoba bőrfoteljébe ülhessen. Egyszer aztán váratlanul megnyílt. Kétnapi csavargás után mámoros fejjel tizenkét óra felé bebotlott az intézetbe. Ahogy a csapóajtó összecsukódott mögöte, minden szem reá tapadt. S ezek a szemek most tökéletesen mást mutattak, mint eddig. Nem az alázat, az együttérzés, a rokonszenv meleg sugarait, hanem valami ijedt és bárgyú hidegséget. Aztán gyorsan elfordultak róla a fejek, s mindenki buzgón munkája fölé hajolt. Jeromos-Aladárt valami hűvös szellő csapta arcon. Egyszer egy balatoni borpincében érzett hasonlót. Ml van itt? Mi történt ezekkel? Varga bácsi a fülébe súgta. — Menj be hamar! Vár az öreg. — Miféle öreg? — Szent isten, csak nem a bécsiek jöttek haza?! — Hát nem tudod? Az új igazgató. — Olyan is van? — Három napja. S azóta vár rád..: Dülöngélve lépdelt a tapétázott ajtó felé, s tíz perc múlva — visszajövet — kisé rogyadozó lábbal. Alig találta meg üvegketrece ajtajagombját. A többi gyorsan jött, és nem ls nagyon érdekes. A zuhanás — nagy magasságból különösen — egyre gyorsul és megállíthatatlan. Mire körülnézett, magára maradt. A vacsorai meghívások, a női látogatások, nagy közös ivászatok úgy elmaradtak, mintha az egész csak álom lett volna. Tíz deka tepertő, tieznöt parizer. Pfuj, de ronda tud lenni az élet! Már a szilvának sem a régi az íze. Egy hét, s mi maradt Jeromosból? Egyedüli csatangolások, külvárosi butikok. S egy este a döntő lépés. Nem iszik többet, soha többet nem iszik, csak még ezen a három éjszakán át! Aztán soha! Megkésett volna? Es ekkor egyre jobban hiányozni kezdett Karolina, akinek a lábához lehetett vagdosni a tányérokat, falhoz a drága kerámiát. S milyen rettenetesen hiányzott valaki, akinek a tenyerével vagy akár az öklével is nekimehet. Vagy talán neki is ment? Hiszen körülötte felborult asztalok, valakinek véres az orra. Aztán a szirénázó rendőrautó, s kocsikázás. Valami jéghideg cella reggelig, egy fehér köpenyes orvosféle, s megint egy kocsi. A ház falán, ahova bevitték, ez állt: Idegosztály. A folyosón egy padra ültették. Ekkor már teljesen józan volt és feltűnően nyugodt. — Azonnal jövök, innen el ne mozduljon! Valahonnan a folyosó végéről ételszag úszott az orrába. Töltött káposzta. Rettenetesen utálta gyerekkora óta. Fölállt, s puha léptekkel odalopakodott. Óvatosan benyitott. Még köszönt is. Aztán villámgyorsan egy polchoz ugrott, a hatalmas torony tányért kapott a kezébe. Ez nem tizenhat volt, lehetett ötven is. Egyetlen mozdulattal földhöz vágta. Amikor egy ágyban magához tért, hiába próbálta mozgatni a kezét. Aladáron, a tündöklőn, kényszerzubbony feszült.