Délmagyarország, 1969. szeptember (59. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-21 / 219. szám

TÉVÉJÁTÉKOK - TÖMEGIGÉNY Art Buchwald Alighanem komoly bonyodalmak elé nézhet minden művelődési politika — legalábbis minden szocialista országé —. amely nem ismeri fel a televízió centrális B/.erepét a nagy tömegek kultúrájának alakításában. Beszélünk népességrobbanásról és ismeretanyag-robbanásról, de épp anynyi okkal beszélhetünk Itt is robbanásról pláne arról, hogy a televízió egycsapásra ható változást hozott a művelődés eszközeiben, olyan feltételeket teremtett, amelyek egyszerűen nem vethetők össze a kultúra terjesztése korábbi lehetőségeivel Csakhogy ez a változás már-már olyan ellentmondás szoritójában megy végbe, amely ugyancsak párját ritkítja. A kultúra a i képcső útján — éttételesen szólva — ezrek, tízezrek, százezrek ünnepi étkéből milliók, tízmilliók, százmilliók mindennapi kenyerévé lett. s ez minden kétséget kizáróan forradalmi fordulat, minőségi ugrás a kultúrában. .Ugyanakkor a televízió — nem másból, hanem ugyaneb. bői az okból — úgy tűnik fel sok, a kultúra Iránt igényes értelmiségi előtt, mint a kulturális színvonal fejlesztésének valóságos gátja. Ezt a dilemmát nem lehet egyszerűen elhessegetni, mégha végső soron — tudjuk — hamis, elvben feloldható, teoretikusan megválaszolható. A televízió fantasztikus sebességgel terjeszti a hatását széltében, volumenben, de ezzel együtt hihetetlen nyomás alá is kerül: olyan tömegek elvárásainak hatalmába, amelyek, minthogy csak most Ismerkednek a kulturális javakkal inkább a kezdetlegeshez vonzódnak. Itt volt például a Tanácsköztársaság évfordulójára szánt tévéjáték-sorozat, a Bors, amelyen sokan háborogtak, különféle okokból és ahol voltaképpen mindegyik félnek a maga módján igaza volt — az alkotóknak ls. Mi volt az 6 szándékuk? Hogy egy mulatságos, kalandosan fordula. tos játékban mindenféle dörgő retorikától, felesleges pátosztól mentes, a szórakozni vágyóknak la élvezetes formában beszéljenek egy nagyszerű és még mindig nem eléggé ismert korról annak történelmi harcairól és felemelő céljáról S hogyan fogadták? Az ügynek elkötelezett, 1919 és a szocializmus eszméiben élő emberek bizony nagyrészt fanyalogva, mert az alkalomhoz méltatlannak érezték a formát Csakhogy, nem volt teljes a kontaktus a nagyszámú nézők pólusán sem. mert azok meg nem azt a típusú Izgalmat — vagy komikumot — kapták, amelyhez szoktak. A szerkesztés módja, az anekdótlkusra kerekített történetek nem tartották feszültségben a folytatásos tévé-kalandjátékok kedvelőit; s nem szolgáltak a szenvedélyes rejtvényfejtőknek sem feladványokkal, mint a krimik; azok. akik csupán fesztelen szórakozást, nevetést áhítottak, olykor szemben találták magukat komolykodó tanulságokkal, amelyekkel nem tudtak mit kezdeni de nem váltotta be a filmsorozat azoknak a várakozását sem. akik az érzelmes, andalító műfajokat kedvelik. Létrejött tehát valami, ami — ha hellyel-közzel meg ls ragadta a figyelmet — valójában és Igazából egyik oldalnak sem kellett, jóllehet mindegyik felé nyújtotta a kezet. Ml lesz, ha ezt és ezeket a kísérleteket a kritika nem is kis része (az egyik oldalról) és a közönség ugyancsak nem kis része (a másik oldalról) elutasítja. Sokkal több húzódik meg e kérdés mögött, mint egyik vagy másik szórakoztató műfaj megítélése, amiről az idők végezetéig elvitatkozhatnánk. Ez a több pedig nem kevesebb, mint a szocialista kultúrának az az alapkérdése, hogy mi legyen a szerepe, a súlya, a volumene a tömegeknek a jövő kultúrájában! A televíziónak nem két-, három- v*gy négyszázezer emberrel van dolga, hanem egyetlen napon ugyanannyi, sőt olykor kétszerannyi millió emberrel. Ez a mennyiségi különbség egyben minőségi változást is jelent. Olyan közeg kerül a kultúrával állandó és szoros kapcsolatba, amely ha természetesen magán is viseli az utóbbi két-két és fél évtized változásainak nyomait de nem azonosítható az 1945— 4H-as évek fordulatának kulturális élcsapatával; másképp reagál sokkal lassúbb, sokkal nagyobb — így is mondhatnám — a tehetetlenségi nyomatéka Ha a kulturális munkában, a művészettel kapcsolatos Igények és ízlések alakításában mindig és mindenütt helyes és szükséges a türelmet hangsúlyozni azt a lenini intelmet, mely szerint a társadalmi tudat megváltoztatásáért folytatott küzdelemben nem lehet lovasrohamokkal győzni, akkor ez ebben az esetben különösképpen áll Olyan emberek millióit kell magunk elé képzelni, akiknek a televízió egyik napról a másikra több színházi, mozi és egyéb műsort szállít házhoz, mondjuk, egy esztendőben, mint amennyit máskülönben talán egész életükben láttak volna. (Benne, mellesleg szólván, sokkal több Moliérel Shakespearet és Gorkijt, mint amit az előbb említett nemzedék annak idején öszszesen látott 1) Való igaz: a zöme az említett próbálkozásoknak még felemás, még nem megoldott; gyakran kapkodást érezni bennük, a stílusok és hangvételek következetlen váltogatását bizonytalanságot. De hát — legyünk őszinték — még arra sem volt elég idő, hogy a művészet egészében felmérje a leckét, amelyet ez az ördögi masina, a televízió feladott neki. A legeldugottabb tanyán, a kulturális központoktól távol élő emberekhez, s az ilyen dolgokban legjáratosabb városlakhoz egyszerre szólni, úgy, hogy mindenki egyként értse és élvezze, ez valószínűleg még igen hosszú ideig lehetetlen lesz. De hadd ne soroljam tovább a feladat nehézségeit, mert még az a látszat keletkezne, hogy el szeretném tanácsolni a kritikát a hivatásos műbírálók és a közönség véleményét. Nem erre gondolok: mondjuk csak meg elutasító ítéleteinket fenntartásainkat is. Egyben, egyetlen egyben értsünk egyet: abban, hogy helyes és támogatandó törekvése a televízlónak, ha ezekben a műfajokban kísérletezik, ha keresi az útját annak, hogy hogyan lehetne — megőrizve, sőt növelve és nem elidegenítve hatalmas nézőtáborát — valamit elmondani igazságainkból és a valóságos életrőL Mai történetek GYÁVA FÉRJ Elmentem megnézni a Hello Dollyt, a nagysikerű musicalt, Channinggal a főszerepben, a washingtoni utolsó előadásán, mielőtt még a darab a Broadwayre került volna. A szereplőket, a zenét, a kosztümöket, a rendezést csak dicsérni tudom, minden remek volt, kivéve a nézőket. Különösen begyemben van az a hölgy, aki éppen mögöttem ült. Nemcsak mindent elkövetett, hogy tönkre tegye az estémet. de majdnem felborította a házasságomat is. Ez a hölgy egyike volt azoknak az elállíthatatlan fecsegőknek, akik — úgy látszik — mindig kinyomozzák, hová váltok jegyet, és azután úgy Intézkednek, hogy mindig mögém kerülhessenek. A hölgynek borzasztóan tetszett az előadás. Valahányszor Miss Channing énekelt, odafordult a férjéhez: „Hát nem csodás?!". ..Jaj, de édes!". „Milyen szép ruhája van!", „Helyes kis szám, ugye?". És így tovább. Mielőtt vége lett volna az első felvonásnak, már falra akartam mászni, ami — valljuk be — kínos feltűnést keltett volna a színházban. — Megőrjít engem ez a nő — mondtam k feleségemnek. — Ne csinálj semmi szamárságot — figyelmeztetett ő. — Meg tudnám ölni — mondtam — és ez nem is lenne szamárság. — Vigyázz, mit csinálsz — mondta feleségem fenyegető hangsúllyal. Amikor az első felvonás végén a függöny legördült és kimentünk az előcsarnokba, így szóltam a feleségemhez: — Jól megmondom ennek a nőnek. — Nem. — Miért? — Mert az nekem lenne kínos. — Ha megmondom neki, hogy fogja be a száját' Kisebb leszel \r attól ha felszólítom, hogy maradjon egy kicsit csöndben? — Kellemetlen feltűnést keltenél. — Ez a szörnyű nő mindenkinek elrontja az estéjét, aki a környéken ül. Ha szólok neki, csak hálásak lesznek. Én pedig valóságos hős. — Ha szólsz neki, elrontod az estémet. — Ha pedig nem szólok, akkor a sajátomat. Miért fél minden feleség attól, hogy a férjük kínos helyzetbe hozza őket? Ha ezzel a nővel egy áruházban akadnál össze például kiárusításkor, akkor habozás nélkül eltaszítanád, hogy könnyebben érj a pulthoz. Akkor miért véded őt a színházban? — Mert nem tehet róla — mondta a feleségem dühösen. — Én sem. Az ember azt hinné, hogy a férje legalább el tudja hallgattatni. — Te is elhallgattatnál engem, ha beszélnék előadás alatt? — Hát persze. — Jellemző rád. HEXENSUSZ Rényi Péter Erzsi fellépése Jól sikerült, csak amikor lelépett a székről, akkor történt a baj, mert a derekába beleállt a „hexensusz". A férjének kellett az ágyhoz támogatnia. Manci néni azonnal átjött a szomszédból és^ hozta magával a Gerozán kenőcsöt. Biztatóan mondta: — Tudod, Erzsikém, ez nekem is, meg a Gézának is mindig használ. Csak ne mozogj, majd én bekenlek vele. Erzsi nem mozdult, de a kenést végigjajgatta. Pár perc múlva megérkezett Hajnalka, a másik szomszédasszony is. — Hoztam néhány Algoplrint —, mondta — ez nekünk csodát szokott tenni. Nyugodtan szedjen belőle Erzsike, majd meglátja, milyen jó lesz. Erzsi engedelmesen bevett egy tablettát. Manci néni éppen befejezte a kenést, amikor bejött Eszti, a harmadik szomszédasszony. Orvosságos fiolát hozott. — Acitofozán, ilyesmire a legjobb. És belenyomott — Ml köze ennek a szörnyű nőhöz? — Csöppet sem lennék meglepve, ha pofonvágna, mert rászóltál Megszólalt a csengő, és elfoglaltuk helyünket. Amint Miss Channing színre lépett, a nő megint rákezdte. Hátrafordultam és így szóltam hozzá: — Lenne olyan kedves egy pár percig hallgatni, hogy értsünk valamit ebből a szövegből? A bestia elsápadt, a feleségem még jobban. — George, ez k férfi sérteget — mondta a bestia a férjének. — Kellett neked ... — súgta a feleségem. George, a férj, vagy 100 centi magas volt, és majdnem száz kiló. Előadás után a széksorok között, utánam jött. Amikor az ajtóhoz értem, galléron ragadott és elkapta a kezemet. — Köszönöm, uram! — mondta. — Én nem mertem. Raáh C.vörgy fordítása egy szemet Erzsi szájába, mielőtt még megszólalhatott volna. Ezután a három szomszédasszony több száz esetet mesélt el a derékfájásról. Éppen a háromszázötvenhetedik történetet kezdte mesélni Hajnalka, amikor csengettek. Megjött Erzsi anyukája. Amikor megtudta, ml történi azonnal közölte a gyógyírt: — Erre jó meleg fürdő kell, az majd kihúzza. Kiment a fürdőszobába. Pár pillanat múlva már hallatszott a víz csobogása. — Mindjárt törődhetsz, kislányom — mondta, miután visszaért. — Ne félj, holnapra már el ia felejted, hogy fájt a derekad. Azóta négy nap telt el. Erzsi úgy látszik nem volt elég feledékeny, mert még mindig fáj a dereka. De most már a szomszédasszonyok nem látogatják. Neheztelnek Erzsire, mert nem gyógyult meg az ő gyógyszereiktől, sőt egy hét után orvost is hívatott. V. L Somfai László TÜNDÖKLŐ JEROMOS Utólagos engedélyt kell kérnünk az elhunyt kiváló írótól, hogy címül hozzá folyamodtunk. A legjobban bizonyára az döbbentené meg, hogy tündöklő hősünk a keresztségben nem is a Jeromos nevet nyerte el, haném sokkal prózaibbat: Aladárnak hívják. így a róla szóló beszámoló címe tulajdonképpen Tündöklő Aladár lenne, ha ezt elég komolynak tartanánk. A ml Aladárunk története azonban éppen különössége miatt mégiscsak maradjon Inkább Jeromosé, mint Aladáré. Harmincnégy éves koráig tulajdonképpen semmi rendellenes nem történt vele. Volt anyja, apja, iskolába, sőt iskolákba járt, diplomát szerzett, s megbízható szakembernek tartották. A városica OTP-jában könyvelt, és munkájában soha semmi kifogást nem találtak olyannyira, hogy főnöke egy alkalommal meg ls állt mögötte, s Imígyen szólott Aladárhoz: — Kedves Loncsák kolléga, magának ugye jogi doktorátusa van? A mi Aladárunk Jó nevelést kapott még a szülői házban, tudta, Ilyenkor fel kell állnia, s mosolyogva beszélnie. — Igenis, igazgató kartársl — Jó, jó, hallom, kitűnően dolgozik. Majd beszélek az osztályvezetőjével, nem lehetetlen, hogy rendkívüli előléptetésre terjesztjük föl... Rendkívüli?... Aladárnak különösen az Imponált Igazgatója beszédében, hogy többesben szólott, s olyan stílusban, mintha 6 a helyi ügyeket valahová tel is terjesztené döntés végett. Magában elégedetten mosolygott, s a barokk beszédstílusról kedvenc barokk zeneszerzői, szobrászai és költői jutottak eszébe, mert mindenért végtelenül tudott rajongni, ami barokk volt Valamikor maga ls írt néhány versel természetesen barokkos szó- és mondatfűzésekkel s egyiket a hetenként egyszer megjelenő Nagylángosi Napló közölte Is. Aladár ebből a dicsfényből élt fél évig, mert más örömet akkor még nem talált, lévén ugyan már állásban, de sem baráttal, sem feleséggel nem rendelkezett ez időben. Talán nem is lett volna számára túlságosan nagy csapás, ha mindkét hiány prolongálódik Loncsák Aladár életében, aki ekkor még nem tudta, hogy akinek barátja nincs, annak ellensége sincs, és akinek felesége nincs, annak. .. De ezzel várjunk egy kissé. Szürke volt, pontos, és fáradhatatlan, sőt szakmájában annyira járatos, hogyha valaki fennakadt valamiben, pillanatok alatt kisegítette. Egy év végi mérleg alkalmával Karolina kisasszony sehogy sem igazodott el egy 3333. 33 Ft-os többleten. Persze, ha 1000 vagy mondjuk 10 forintról van szó, kerek összegről, nem vészes az ügy. De Ilyen ijesztő összeg! Már hárman is öszedugták a fejüket, s maga Karolina egy este például éjfélig is bent számolt. Hiába. Ekkor valaki a ml Jeromosunknak, illetve akkor még Aladárunknak fogadást ajánlott. Egy üveg Hubertusz áll, ha egy óra alatt megtalálja. És ezzel Indult meg valami Még nem a tündöklés maga, csak talán annak igen távoi gyökere. Ahogy a földrengés közeledtét bizonyos állatok már akkor érzik, amikor az ember által készített legfinomabb műszerek még a fülük botját sem mozgatják, úgy ütött bele valami kis áram Aladárba, amikor környezete még semmit sem sejtett. Tudvalevő, hogy szeszes italt soha nem fogyasztott, s most ez a Hubertusz! öten megitták a litert, s csak másnap déltájban derengett Aladár fejében, hogy pertut ivott vele a főkönyvelő — akinek lakásán zajlott le a fogadás lekvittelése —, pertut, ez a nagy hatalmú és nagy tekintélyű úr, Zamcsák Illés! Aztán meg valami olyasmi is derengett, hogy búcsúzáskor Karolina kisasszony megcsókolta, ami önmagában egyáltalán nem lett volna baj, hiszen a szóban forgó hajadon nemrég múlt csak negyven, tehát a java férfikorban van. Hanem az már meghökkentette, később pedig bizonytalanná tette, hogy Karolina mindenre emlékezett, istenem, talán olyasmi is történt, amit a mámor kitörölt az ő fejéből?! Napjában két-háromszor is csokival kínálta Aladárt, s szombaton azt is megkérdezte tőle, szokott-e moziba járni. Aladár, ennek rossz vége lesz, csak ennyit érzeti de hogy lehetne védekezni a sors ellen, azt nem tudta. Ijedtében szombaton bezárkózott a szobájába — amelynek ablakait már kora délután gondosan bespalettázta — egy üveg Hubertusz társaságában. Pompás ital, el kell Ismerni, s ivás közben azon a dialektikus ellentmondáson gondolkodott, amit az a bizonyos 3333,33 forint teremtett az életében: egyik póluson egy Hubertusz-okozta testi-lelki gyönyörűség, a másikon a Csábítás Karolinában testet öltve, a gonosz csábítás, ami életében eddig elkerülte. Mert talán nem is illő — a világos látáshoz viszont szükséges — tudni, hogy Aladár még ártatlan volt, telve olyan gátlással, ami ezt az állapotát nem engedte megváltoztatni. S most jött ez a Karolina, aki szinte tüntető és félre nem érthető módon nyitott offenzívát ellene. Persze, arról sejtelme sem volt, kicsodaRarolina, miféle erők hozták be a bankba, csupán azt észlelte, hogy mint munkaerő, bizony végtelenül gyengécske volt. De azt a bolond is észrevette volna, hogy ez időtől fogva a kartársak Aladárt egyre nagyobb tisztelettel vették körül, maga az igazgató pedig „kedves fiam"-nak szólította. Felemelték a fizetését, új asztalt kapott, nem ült vele szemben senki, külön trónolt. Aztán kiderült, hogy Karolina az igazgató úr unokahúga. s nem sokkal később behívatták a párnázott ajtóval izolált főnöki szobába. A beszélgetés hatszemközt zailott le, Karolina volt a harmadik személy, s két hét múlva megtartották az esküvőt. Náseúton Splitben jártak, s hazajövet vadonatúj háromszobás lakás várta őket, s munkahelyén megint új asztal, üvegfallal elkülönítve, hiszen a főkönyvelőnek úgy dukál. Itt most szükségszerű kitérni Intimebb dolgokra. Karolina — illő, hogy közöljük róla: erőteljes testalkatú, fekete bőrű és hajú, csontos arcú, vastag ajkú amazon — hihetetlen étvággyal rendelkezett. Asztalnál és ágyban egyaránt. Amikor a tengerről visszajöttek, s Aladárt először fogták körül a hivatalban az ölelő karok és hízelkedő szavak, jómaga alig állt a lábán. Soványan és sápadtan lézengett, s beesett rca, mélyen ülő szeme szenvedésről árulkodott. Kivett még egy hét szabadságot, hogy kissé összeszedje magát. De akkor meg örökké együtt kellett lennie a lakásban szerelmes feleségével. Horgászfelszerelést vásárolt hát, s azt hazudta, szenvedélyes pecás. Még alig derengett, óvatosan lemászott a nászágyból, s kilopakodott a vízmenti füzesbe, ahol hanyatt fekve egész estig az eget bámulta.