Délmagyarország, 1969. augusztus (59. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-10 / 184. szám

Simon Emil HÁROM UJJ Elég sokat ittak, szinte magától értetődő volt, hogy a beszélgetés az asszonyokra terelődött. Most is Varga kedzte, ő mindig szívesen dicsekedett a hódításairól, s harsogva bizonygatta, hogy az asszonyokat nem szabad komolyan venni. — Az asszony legyen pajtás, ha akarom, szórakoztasson! — mondta, s diadallal nézett végig rajtuk. Egy kivételével mind helyeseltek, koccintottak, ittak rá. Kiss csak forgatta a poharát. s azt kérdezte tőlük: — Na és, akik velünk dolgoznak? — Tétován vonogatták a vállukat. — Igaz. Az asszonyok ott vannak az állványon, a kezük alá segítenek. Dehát egy erősebb szóra kibuggyan a könynyük, s valójában soha nincs más gondjuk, mint hogy férfit fogjanak maguknak! Kiss keményen lecsapta az öklét. — Az asszonyok is érnek annyit, mint bármelyik férfi! Én nem tagadom: mindig csodáltam, ahogy a mocsokban, sárban egy nyomon tapostak velünk! Végigjártam az országot, elég sokat láttam. De csak annak az egynek a történetét hallgassátok meg! — Lehet tíz éve is; a vegyi gyárat építettük ... Amikor a helyszínre érkeztünk, sarat, pusztát találtunk. Felhúztunk néhány barakkot. Ott rendezték be az irodákat, abban laktunk mi is. Jött néhány aszszony: tíz, vagy tizennégy. Mifélék voltak? Egyiket othagyta a férje, pénzre volt szüksége... A másikat a kaland vágya hozta. Olyan is akadt, aki már szűknek érezte a falut, s tapasztalni akart. — Persze, mi aztán nem voltunk angyalok. Az olajos overállban, a meszes pufajkában is felfedeztük az asszonyt. Sokat megengedtünk magunknak... Akadt olyan is, akinek szinte tetszett, ha megfogdostuk, és szívesen eljött a kantinba féldecizni. De nekünk nem az ilyenek kellettek, hanem a visszahúzódók, a szégyenlősek. Este bezárkóztak a szobájukba, kimozdulni se mertek. Mibennünk buzgott a kutyatermészet. Akárhogy kifáradhattunk napközben, ott ólálkodtunk az ablakuknál, s részegen nótáztunk. — Nekem különösen egy tetszett Ha valamelyik estén véletlenül Józan maradtam, szépen elbeszélgetett velem... özvegy volt A férjét valamelyik építkezésen ottmarasztotta egy gerenda. Azt hallottátok volna, ahogy emlékezett rá! Nem könnyezett, nem csuklott el a hangja. Átmelegedett, kisimult az arca, mintha mennyegzőre készült volna. Mindig arra gondoltam: — Micsoda nagyszerű asszony lehet, aki még a halottat is így megbecsüli Milyen társa lenne egy élőnek. — Azt is megvallom: ritkán maradtunk józanok. A legközelebbi falu is hat kilóméternyi járásra feküdt, köröskörül dagadt a sár. Olyanok voltak az esték, akár a rabtartó kutak. Bevergődtünk a szobánkba, kártyáztunk, ittunk, s ha már sok volt bennünk a fölös erő, szétvertük a kantin berendezését. — Korán ősszel váratlanul vihar zúdult ránk. Szokatalnul gorombán dörgött, akkora villámok hasogattak, mintha acélbalták zuhogtak volna a tetőre. Megjött a szél, dübörögve rohant a félig felhúzot falak között... örült tombolással futott neki minden megmozdíthatónak. Aztán ránk vert az eső is, folyt az ablakokon a víz. — Megszeppenve lapítottunk, hiszen a rozoga épületek nem állhattak ld ekkora tombolást órákig eltartott, éjszaka lehetett már, amikorra elcsendesedett A művezető végigrohant az ablakok alatt, s üvöltözött — Kifelé emberek! Nézzük meg, mi a kár! — Kellétlenül kászálódtunk. Lámpákkal világítva botorkáltunk a sárban. Az épület egyik sarkánál a szél kifordított egy faoszlopot, s otrombán a teherfelvonóra döntötte. Valaki beugrott a felvonó ketrecébe, s a vállát alávetve emelgetni kezdte az oszlopot. A nehéz fa mozdult is néhány centit, s ahogy billent, kiütötte a felvonó biztosító ékét. A platót teherre hagyták odafönt, most a rakománnyal együtt csúszni kezdett lefelé. Szerencsére, igen lassan, mert a faoszlophoz dörzsölődött a kötele. — Az ember a felvonó ketrecében vergődött. Talán csak egyet kiáltott, aztán a szó is benne akadt a félelemtől. Toporogtunk körülötte, s nem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá? A biztosi tó éket kellett volna visszabillenteni, dehát az kockázatos, mert odakenődhet az ember! — Mart bennünket a tehetetlenség. Egyszerre odafut hozzám az az asszony, akiről beszéltem. — Nem történt baja? — kérdezi ijedten. Jólesett, hogy aggódik értem, de abban a robbanó felszültségben ingerülten válaszoltam. — Mi baj van? — nézett a felvonóra, s akkor észrevette a ketrecbe szorult embert... És rögtön határozott. Felvonókezelő volt, jól értett a géphez Mindig tiszta volt a feje, egyedül állt a világban, s ha meg akart maradni, folyton használnia kellett az eszét — Felkapott egy hosszú feszítővasat, s benyúlt a biztosítóékhez. Valaki rákiáltott: hagyja abba, mert odalehet a keze! De 6 csak a szorongatott emberre gondolt. Végre sikerült helyrebillentenie az éket. A kerék megakadt, s a hirtelen fékezéstől nagyot rándult a kötél. Alaposan meglökte a feszí tő vasat, s az asszony kezét az állványhoz szorította.., — Ügy emlékszem, nem is kiáltott Leejtette a vasat, ép kezével szorította a sebet. Ugrottunk érte, hogy bele ne bukjék a sárba. — Valahogyan bekötöztük, s ügyetlünk 1 rá, amíg kijöhettek a mentők. Bizony, levágta három ujját. — Kiss felemelte a kezét, tenyerét széttárta. — Nem kell mondanom, milyen csapás egy munkásembernek! — Aztán? — kérdezte valaki, de Kiss úgy tett, mintha nem hallotta volna. Láthatóan elkedvetlenedtek, az ital sem Ízlett. Fizettek, s csendesen mentek kifelé. Éjszaka volt már, halvány világosságban forogtak a csillagok. Foltokban terpeszkedtek a felhők, szakadtak voltak, akár a munkára fogott ing. Útközben hazafelé még egyszer megszólalt Kiss. — Hetek múlva jött vissza, de már a gép mellé nem állhatott. Takarításra fogták be. Gondolhatjátok, hogy még mosolyogni is elfelejtett! Amig el nem aludtak, erről az asszonyról tűnődtek. Kiféle lehet? Honnan volt ereje ilyesmit megtenni? Magasnak izmosnak képzelték, aki oltalmazza a magának választott férfit A következő napokban Kiss váratlanul megbetegedet Éppen akkorra esett a fizetés is. Dél tájban középtermetű, kissé hízásnak induló asszony kereste a brigádvezetőt Az ebédlőben mindnyájan együtt voltak, amikor belépett Vargához ment, s a kezét nyújtotta. — Kissné vagyok — mutatkozott be. Döbbenten láták, hogy három ujja hiányzik. M

ondd csak — fordult felém Péter, miután nagyot kortyolt a Veronika presszó kitűnő feketéjéből —, hogyan is szorzunk emeletes törtet emeletes törttel? — Mi? Micsoda? — Azt kérdeztem: hogyan szorzunk emeletes törtet emeletes törttel? — Fogalmam sincs •— hebegtem csodálkozva. — Még a földszintesre sem emlékszem. Miért jutott ez most az eszedbe? Nem érzed jól magad? A fejed fáj? — Másfél óra múlva — vetett unott pillantást a karórájára Péter — vizsgáznom kell matekból. Talán hallottál róla, van egy rendelet, miszerint bizonyos beosztásban levőknek bizonyos képesítést kell megszerezniük. Nos, én pillanatnyilag a technikum levelező tagozatán folytatom tanulmányaimat. Csak azért érdeklődtem az imént, hogy mégse álljak ott úgy, mint új borjú a kapu előtt. Nagyon Kürti András KECSKE ÉS KÁPOSZTA zsenánt De talán a négyzetgyökvonásról elárulnál valami közelebbit? Nem kell sok. Néhány jellemző apróság, szakszerű intimitás. — Te szerencsétlen! — kiáltottam. — A számtannál nincs báj csevegés. Ha nem tudod az anyagot, úgy elhúznak, mint a sicc! — Nyugodj meg — csitított szelíden. — Tökéletesen igazad van. Persze, hogy elbukom. Egy árva mukkot sem tanultam. — De az ég szerelmére, mi lesz akkor veled? Elbocsátanak? Alacsonyabb munkakörbe helyeznek? — Gyerek vagy — legyintett derűsen. — ^iért csinálnának ágyét belőle? Hiszen a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. — Nem értem. Ki itt a kecske és ki a káposzta? — Mind a kettő én vagyok — felette Péter büszkén. — Mint kecske, jóllakom, mert tanulmányi pótszabadságot kapok,, munkaidőkedvezményt és mentesítést minden társadalmi kötelezettség alól. Ha el is vágnak a vizsgán, mint káposzta, jövőre is beiratkozom, megmaradok a vállalat oktatási kimutatásaiban, növelem a szervezett tanulásban részvevő, kiművelt emberfők sokaságát. Ez jó pont a feslőbb szervek előtt. — De hát ezt nem húzhatod a végtelenségig. Osztályt csak egyszer ismételhetsz. — Egyfajta iskolában — igen — bólintott — De van fogalmad arról, hogy nálunk hányféle technikum, egyetem,, főiskola működik? j Mint égen a csillag! Mnidegyikbe eljárogatok majd egy kicsit. Nyugdíjig kifutja. — És mit szól ehhez a vállalatod? — Mit szólna? örül, mert látja, hogy töröm magam, iparkodom, évről-évre nekirugaszkodom valamilyen tanulásnak, maradéktalanul megjelenek minden vizsgán. Hogy nem engednek ét? Istenkém, az élet tele van buktatókkal. Ebből nálunk igazán nem csinálnak ügyet. — Hát miből csinálnak nálatok ügyet? — Abból — borult el Péter tekintete —, ha valamelyik megátalkodott, lusta fickó nem vállalja a továbbképzéssel járó munkát és áldozatokat, nem iratkozik be sehová. Az ilyen számára aztán nincs kegyelem. Irgalmatlanul elkapják a frakkját. Nem szeretnék a helyében lenni. Brrr! SOMOS MIKLÓS ÁTVÁLTOZÁSOK élet alig belátható kusza labirintusától riadoztak, a létezés embertelen küzdelme őrölte őket annyira finom-érzékciinyé Boldogtalanok lehettek, mert ritkán gyöngyözött föl lelkük derűje — a nóta. Általuk sajátosan fogalmazott — lehet, hogy tudat alatt alakult — világ-felelősséget és súlyt cipeltek örökösen magukon. A világ az anya számára a család volt, minden tartozékával; napi szépségével és több gondjával, kenyerével és kenyértelenségével. Panaszok, oltalom után nyúló szavak szinte naponta fölbuzogtak itt. Én tudom, mert 1929 óta néma tanú voltam. Esztendők jöttek és mentek, átkörösztölködött körülöttem minden; Somogyitelepen az 52. utca 1283. szám alatt kezdtem el pályafutásomat és aztán petőfitelepi lettem, az utcaajtó fölé Virág utca 13. szám került, de én ott maradtam a kapu mellett, a két kerítéslécre szögelten. Néma voltam, mert hiszen a deszka nem tud beszélni, a fa nyelvét nem is értené meg az ember. Sorsomra vártam, csöndesen. Leszednek és elhajítanak a poszmatra, esetleg az új tulaj majd szolgálatba állit? Vártam. Tudtam, hogy ide, jó gazdám cimére nem igen érkezik levél, meg újság, mivel nincsen már olvasója. A halottak országában meg másfajta ABC járja, emiatt aztán az élők meg a halottak nem tudnak egymással levelezni. Mégis történt velem valami egészen szokatlan eset. Egy esős júniusi napon a kapu előtt megállt a postás. Átalvetőn függő bőrtáskáját kinyitotta és bedobott egy kék borítékos levelet. Először megnézte hosszasan, tapogatta, értetlenségét fejcsóválással fejezte ki, de nem volt más választása, mivel a címzett a: „Zöld levelesláda." Ez meg én vagyok. Előléptem, személyiség lett belőlem. A szomszédasszony is félreértést gyanított, elébem állt és piszkavassal kotorászott a gyomromba, addig-addig furakodott, kevergetett, amíg kis üvegajtóm kinyílott és igy aztán kiemelte a levelet. Ott nyomban fölbontotta és elolvasta. Meg volt győződve arról, hogy én nem ismerem a betűket A panaszkodás fiú irt, az tisztelt meg engem Iránból. Ügy látszik, nem tudta elmondani senkinek, hogy most harmadikára esik a születésnapja. Velem közötte. Olyan módon, mintha csak gazdasszonyomnak irná. Csak a megszólítás változott: „Kedves Édesanyám" helyett „Zöld leveles láda." Félhangon betűzgette a mondatukat a szomszéd: „őrködjél öreg levelesláda, tartsál meg jó emlékezetedben. Unneplős a hangulatom, de ez inkább temetési ünnepre való, nem születésnapra. Számot vetettem sok elnyargalt esztendőmmel, kínlódásosan szép-csúnya életemmel. Ami eddig volt, azt már elélten ismereijí, hogy ezután mi következik, nem tudom. Ha sikerül megőrizni azt az akaraterőt, szorgalmat és tisztességet, ami abból a házból való, akkor talán vénülő fejemet soha sem övezi a szégyen koszorúja. Onnan származik minden ami szép, tiszta, piszoktól mentesen emberi rajtam. Próbáltam megőrizni a mezei becsületből a felnőtt korba valót, a szókimondó őszinteségből a lehetőt, az önérzetből a szükségeset, az ember iránti tiszteletből, ami kijár a rendesebbjének és az útálatból ami kijár a sanda-sunyi-dörzsöltnek. A mindennapi kenyér és munka iránti alázatot is ott oktatták először, gyakorlatiasan. A félelmet a hatalmasoktól, a mindenhatóktól, sírig tartóan megtapasztaltam abban a házban, s a szánalmat a védtelennel szemben. Sikerült megőriznem ezeket a jegyeket talán, hiszen ezekből számadással tartoztam azoknak, akiktől kaptam-örököltem. Fölbomlott az elszámolási kötelezettség fizikai lehetősége, de megmaradt részemre ennek erkölcsi kényszere. Ezután is elszámolok magamról úgy. ahogyan eddig tettem, ha másképpen nem, majd a fejfák előtt szépen, őszintén. Boldogságot, de legalább jóleső érzést szerző magatartásom az élőknek szólt, ez igaz, de az emlék ereje talán még parancsolóbb lesz. A számadás azért lassacskán kétfelé szólóan megoszlik: a fölnövekvők előtt is súlyos elszámolási kötelezettségeim jelentkeznek; milyen volt az életem, mint csináltam, hogyan éltem? Kapnak-e tőlem olyan példaadó morális, jellembeli magaslatot, mint amilyet én vallottam magaménak, régi otthon néven. Nem rangok és címek rendjéről, hanem egy erkölcsi-tartás mércéjéről van szó!" A szomszédasszony elhagyta a betűzgető olvasást, mert valószínű nem értette pontosan, hogy miről beszél levelem. Az utolsó sorokat újra elmotyogta: „Csak önmagammal tudnék bátrabban szembenézni, de hiába, én sem vagyok különb, mint a többi ember. Ilyesmibe egészen kivételes egyéniségek képesek. Na, de búcsúzom tőled is öreg levelesláda. Jól tetted a kötelességedet, becsüllek, ezzel a .levéllel is ezért tiszteltelek meg. Vigyázzunk csak, már megint féligazságokat mondok; tudod az igazság másik fele' az, hogy nem is volt más, akinek elmondjam; vénülésre vivő születésnapom érzéseit, őszinte figyelemmel senkit sem érdekel. De te türelmes jószág vagy, tudtam, hogy nem írom rossz helyre a levelemet." Körülnézett a szomszéd, aztán összehajtogatta a nagy papirost, belehelyezte a borítékba és üggyel-bajjal visszatette üvegajtóm mögé. Próbálkozott, hogy a félfordítót is ráhajtsa, de vastag fölső karja nem fért el a lécek között. Ezért történt meg a baj. A fiú később, augusztus elején, egyik délután eljött és kereste a címemre küldött levelet. de nem találta. Toporgott körülöttem, tréfásan érdeklődött is, hogy hová rejtettem el, nem akarja elvinni, csak ellenőrizni a postát, meg a kézbesítőt. Valahogyan egyszer csak ráhágott a borítékra. Szürkére ázott, csörgő-pergamenre sült, olvashatatlan szöveg került a kezébe. Szótlanul nézte-forgatta, kérdően nézett nyitott üveg ajtómra. Szomoróan behajtotta, a félfordítóval lezárta. Az' gondolhatta magában, hogy még én is kilöktem magamtvV a levelét. Eltépte a borítékot és széjjelszórta a' fűbe. még egyszer megnézett, azután csöndesen elment innen. Lassú léptekkel haladt a főutca irányába, egyedül ment, egy lélek sem volt a környéken. *