Délmagyarország, 1969. augusztus (59. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-31 / 201. szám
A z öreg házigazda egész este nekem mesélt, a vendégnek: ha valaki az asztalnál ülő, vagy távolabb álló családtagok közül közbeszólt, annak is felém fordulva válaszolt — Te csak hallgass, majd ha kérdeznek, felelj. Koccintottunk. Szünetet tartott, gondolkozott — Elmondok Mózsl bácsinak mindent. ahogy volt. A jelenbenvalót már tudja... Most már csak ez a kert a mi nagy örömünk. És a mi nagy bánatunk... Ez a nagy fiú Kálmi fiam, aki Itt az én kúriámon épített magának, de ő s a felesége csak hálni járnak ide a motorral... Ezek a kisebbek még tanulnak, de ők is csak este vannak itt, mint valami szállodában. Jolán a legnagyobb, az itthon van, de bár ne volna .,. — Miért aláz meg engem, Apukám? — Mert nem vagy rendes nő! — Ugyan ... — A rendes asszony a férjénél lakik, gyermeke apjánál! Nem mint te Két napot se töltesz, mellette, aztán egy hétig anyád mellett lopod a napot! Tud la, Mózsi bácsi, a férje szerelő, cselédek fia. Mi nem akartuk a lányt hozzáadni, de Jött már a gyerek! Én akkor megmondtam, az a tetves soha be ne tegye a lábát az én kúriámba! Erre 6: ne kerüljek a szeme elé, mert összetöri a kulák pofámat!... Nocsak azt próbálja meg... Jó, férfidolgok, de az a nő, aki megszerette, hát szeresse, éljen vele! — Hát nem fog élni vele! — kiáltott fel a háziasszony. — Inkább jöjjön haza, vegye át a kert gondját — Elkésett! — vágott vissza Kálmán bácsi, nejét se érdemesítve arra, hogy hozzáforduljon a beszéddel. — Tudja, Mózsl bácsi, aki nem művelt kertet, nem nevelt fákat, az azt hiszi, hogy úgy megy, mint a laskakészltés. Az élő növény, a föld teremtménye, követeli, nem ls csak az eszedet, de a szívedet is! Gondozó kell neki, ápoló nővér, Igazi ember... Annak aztán hálás Is tud lenni, szépségével cirógatja az embert, termését adja oda.., Amikor Jolán még egészen kicsi volt, akkor ültettem az elülső sorokat, a többit kukoricával vetettem be. Sokszor vezettem ott a kislányt, mutogattam a csemetéket, az egész kertet, hogy megszeresse ... Szerette is egy darabig. Amikor megnőtt, már csak a város kellett neki. Utána mentek a kisebbek is... Egyedül maradtunk, én és a kert... Egyesegyedül ápolom máig ls. És csak egyedül gyönyörködöm benne.., Tegnapelőtt elestem permetezés közben, nem tudtam felállni... Nem bírom már. i • — Hát adta e! a feltt.:. Kéri Kántor Laci a fiának.,. Megkoccintotta poharamat, elborult arccal hallgatott... Borongásainak, Ingerültségének oka pedig az volt, hogy rosszulléte után összehívta gyerekelt, vegyék át a kert gondját, s amíg 6 lábon van, ismerjék meg és szeressék.., Hiába. Egyik se kívánt, még szabad idejében se, kertészkedni. Annyi szabad idő azonban nem ls volt, a 140 gyümölcsfa s a sorok közti sok drága szőlőtő egész embert kívánt Kahána Mózes A MESE VÉGE — Hát ilyen vagyok én, Mózsl bácsi: szeretem a kertemet... A zöldjéért bolondulok, tavasszal a fák rügyeiért, nyáron a terebélyes lombjóért az árnyékáért és gyümölcséért. Sajnos már nem bírom a vele való munkát, de hanyagolni sincs lelkem. Ha meg nélküle maradnék, meghalnék attól.., Töltött magának, a kelleténél hamarabb kiitta a fenékig. — Lehet hogy ez túlzás már nálam — folytatta —, talán attól van, hogy legénykoromban, s még később is vagy tíz évig el voltam tiltva a szép növénytől, ettől a szép munkától. Apám volt az úr, s amit az parancsolt ... Apám — ajaj, az volt aztán az igazi kulák, Mózsi bácsi! Már megvolt a harmadik gyerekünk, még mindig az ő házában, az ő udvarában raboskodtunk, egy ölnyit se akart rám íratni! „Minek az neked?'' — „Fákat telepítenék" — mondom — testem-lelkem kívánja, az asszonyom is szeretné, s a család..." Megszidott ... Csak akkor lett az enyém, ez a rész az apáméból, amikor bejöttek az oroszok. Építettem rá, fákat, s szőlőt telepítettem... Talán azért ts olyan drága nekem ... Maga megérti... Én így értettem: szabadulásának, boldogulásának emléke, jelképe ez a kert — Emlékszem, Tatabányán szolgáltam, amikor meghallottam, hogy ide bejöttek az oroszok. Megszöktem, s elindultam hazafelé. Találkoztam egy bajtárssal, az meg dánántúli volt, a frontról jött, s ment hazafelé... Hová? — kérdezte. „Megkeresem apámat" — mondtam én. El voltam szánva; ha most sem enyhül meg, végzek vele! Node nagyon megszelídült már ő addigra... Minden földjét átíratta reánk, csakhogy őt ne írják be kuláknak ... Építhettem, ültethettem ... S ezzel kezdődött a mese... — kiáltott rá hirtelenhangosan nagy fiára. — Megteszed apádnak, hogy napjában vagy két órára hazakocsizol?... Te értesz a fákhoz, velük nőttél fel, segítesz, hogy legalább amíg én élek, ne pusztuljon el? — Túlhangos volt a felszólítás, talán az ital is odahatott már. — Az nem olyan egyszerű, apukám — hímezett-hámozott Kálmi. — Hát akkor most mért jöttél el? El is mehetsz! — Kálmi a mellette ülő feleségére nézett: elme jenek-e azonnal, vagy még várjanak valamennyit — Hát segítek én apuka, segítek — ajánlkozott Jolán —, úgyis elválok.. és itthon maradok... — Te?... Mit tudsz te? Nem elég az, hogy meismered, melyik a pármen és melyik a batul, de tudni kell, mit kíván mindegyik. A növény szavát érteni kell, még ha néma is! — Sanyi is, ugyebár, eljövöget majd, megtanít — mondta Jolán, s a vele szembenülő bajuszkás vendégre nézett. Az öreg is arra fordult kíváncsian, mintha csak most értesülne a vendég jelenlétéről. Sokóig hallgatva nézte, lélegzete mind hallhatóbbá lett. A felségéhez fordult, őt kérdezte, miközben az asztalra csapott: — De mért is ül ez a lotyó a nyakunkon, s mért szól bele... — Szóval én is elmehetek? — vágott közbe Jolán. — Eli... De mindjárt? Majd Kálmi elvisz a kocsijával. A férjedhez! Igen! — s miközben lánya és fia, menye távoztak, a vendéghez szólt, epésen: — Téged nem űzlek... Vendég vagy, tölts magadnak, ha akarsz. De távozott a vendég és kiódalogtak a többiek is. Csak a háziasszony maradt velünk. Magam is a kalapom után nyúltam, de a házigazda nem engedett. Szódát sercentett a borához. Félve ivott, mint akiben már kitörésre vár a kártevő ördög. Nehéz lélegzettel, mintha valamit emelne közben, mondta maga elé: — Ez a mese vége, Mózsi bácsi... — És egy más mesének a kezdete — szóltam. — Minden vég valami másnak a kezdete. — ö kapva kapott ezen: — Igen!... Es van is egy ember, aki mást kezdhetne vele... Láttam a munkáját... — Az elnök mondta, hogy megvenné a téesz a hátulsó részt — emlékeztette a felesége felélénkülve. — Azt mondja, az én fáim régimódiak, el vannak kényeztetve, szeszélyesek meg igen magasak, nincs aki olyan magasról leszedje... Nem! Nem adom oda az én büszkeségemet... Másra gondolok... De... — Feleségére nézett. — Leköptük, elharagítot-' tuk... S nem mozdul a szájam, hogy visszagörbítse azt, amit elgörbített... — Táncsak nem azt a rongyost gondolod?! — ijedt fel az asszony. — Rongyos huligán... — Mindenki előtt gyalázott minket... — Gyalázott De láttam a munkáját! — mondta felémfordulva. — Még nem volt a vőnk. A Kálmi lakását vasalta, a kutat szerelte... Megnézheti azt a munkát... A nehéz pumpát tízszer is beemelte százszor is beemelte volna, hogy pontosan álljon ... Aki a munkát így szereti, az a szépet is szereti, az igazi ember... F elállt, körülnézett, mintha valamit keresne; arcán, szemében valami különös mindenrekész elszántság fénylett Mit is csinálna, ha amit keres, megtalálná — forgott bennem a kérdés. — Széjjelverne mindent, házát, családját, hogy bejöhessen az az „igazi ember". — Befogadnám ... Családjából (s családot csinálnék... De ez sose lesz meg... Akkor pedig magam vágatom ki a kertemet és magara is odafekszem ... Engem sem tartóztatott tovább. Felesége kísért ki. — Ne tessék komolyan venni! — mondta, — Mindig ilyen amikor többet ivott egy cseppet, s az italt megutálja... Zelk Zoltán NYÁRVÉGI VERS Az alkonyi nap köszörűkövén szikrázik még a Badacsony, de már közel a perc, melynek vezényszavára a környék fecskéi seregbe gyűlnek s elkezdődik a gyönyörű gyakorlat. Nem lepkét, legyet, szúnyogot kutatnak a lég repedéseiben: az ősi huzalt keresik, mit két óriás csőr tart kifeszítve hegyek, tengerek s a csillagok porában matató emberi értelem fölölt. S elindulnak. Miként százezer éve. Miként tavaly. A boldogtalanok, kiknek hazát és eleséget a nyár ad csupán, kik csuszamló szelekben, déli tűzvészben és a záporok szögesdrótjai között menekülnek a véreres szemű évszak elől Nem így a táj. A tó s a fák radarja ha jelzi is már a messzi telet, most vetkezik, öltözik igazán csak kert és hegyoldal, most próbálja föl a színeket, miket lábukhoz hordott kétszáz s néhány hajnal és alkonyat — s egy ág se int a távozók után. S hogy ők visszanéznek csak egyszer is? Ki tudja az: Arató Károly INCSELKEDŐNK: A HOLNAP Gondolsz-e olykor kalandozásaid során nyugtalan híveidre, kik vágyódunk ölelésed után? Te igézőszemü, te céda, gondolsz-e velünk néha, kik érted nagy hőségben élünk — gyötrelmünk vagy és egyetlen reményünk! lm, a szomszéd cipész, aki aranytopánka díszével küldené lányát a bálba, egész nap foltoz, görnyed, szegecsel — ő hiszi, vallja: létezel! Hallottál-e az ifjú házasokról it nem messze az utca végén? Egymáson átvetett nyakkal, mint a lovak, alszanak gőzölögve, békén. Kinézel-e kárpitjaid mögül, ha csak egy röpke, fürge percre is, óbégató kölykeinkre s árnyékbokszoló kis kezükre? Tudsz-e a kézről, mely utad kimért, a vasat szelídíti, az ércet becézi, a szerelemről, mely árnyas erkélyeken felhúzott térdekkel tűnődik fényeden? ö, mondd, távolodból flgyelsz-e ránk, kik mézet gyűjtünk neked szorgalmas méhek gyanánt és napról napra egyre várunk, szépséges Incselkedőnk, kacér Messiásunk! El kell már végre jönnöd, nyomunkba szegődnöd, amiként annyi csillagos elődöd és engedelmesen, mint egy gyerek, suttogva hozzánk simulnod: „Megérdemeltetek. Siklós lánosFÚJ A DÉLI SZÉL Nem munkál harag a lelkemben. Az embereket én nem a ruhájuk meg a rangjuk szerint nézem. Nyitott tenyerembe teszik a forintot vagy a fillért, kinek mennyire futja. Igaz, nincsen engedélyem, mivel kegydíjas vagyok, de azért még nem jelentett föl senki. Néha olvasom az újságban, hogy sok rossz ember él a földön, de ezt nem hiszem el, én csak jót tapasztalok az emberekről. Megszánnak, mert esendő, tehetetlen vagyok. Hallom gyakran sajnálkozó véleményüket, amikor elhaladnak előttem. Ilyenkor magamban mosolygok, mert nem én szorulok istápolásra, legtöbbször azok, akik ily módon nyilatkoznak rólam. Senki sem irigyli az én helyzetemet. Nem is tudja az emberiség, milyen szép élete van annak, akitől nem irigyelnek semmit. Soha nem kerül összeütközésbe a másikkal, mert ha véletlenül valahol megbántanak, utána nyomban hozzáteszik: „Ejnye no. azért ne haragudjon", így hát énrám nem acsarkodnak, nem is pletykálnak utánam, sokszor inkább figyelmesen érdeklődnek életem, napjaim felől. Mesélek ilyenkor a kíváncsiaknak igaz történeteket abból, amit megértem. Magam élek a város szélén, egy jóravaló szabómesternél. A ház végében van egy szín. azt nekem adta, hogy lakjak benne. Nem kér érte semmit. Igazán derék, jóravaló a házigazdám. Sok gonddal-baijal él, mert iparengedélye is van. meg a ruhagyárban is dolgozik. Nemigen futja idejéből semmire. Csak a dolog, a dolog... Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért töri magát ennyire? Azt felelte, hogy a gyerekeinek akar indulási alapot teremteni. A fia most katonaidejét tölti, egyébként technikus, igen jó fizetéssel. Van egy kislánya, az még az alsó iskolát járja. De tudom én, hogy hiába hajtja magát a szabó, mert a sok összerakott pénzbe egyszer beleeshet az infláció vagy valami hasonló, és már nincs Is semmi. Elmondtam ezt az aggályomat neki. Lehet, hogy ezért vett egy szép kis házat 145 000 forintért. Egy gonddal többje van most, mert a házban levő lakót nem tudja kitenni onnan. Azóta aztán olyan pörösködésben vannak, hogy a költségekből már kitellene egy kisebbfajta autó. Igaz, én nem is erről akartam szólni magának. Szépen berendezkedtem a színben, a deszkák közti fugákat eltömködtem rongyokkal, van ott egy asztal. szekrény, két szék, kályha meg egy kis polc az edényeimnek. Szépen van ruhám is. Mostanában nincsen értéke a lehasznált holminak. Inkább odaadják nekem. Megvagyok vele, mivel a házigazdám szükség esetén igazít a kabáton meg a nadrágon. Díjtalanul, jó szándékkal. Korán indulok útra, mivel lassan járok. Jobb lábom sérült, csak botra támaszkodva tudok gyalogolni. Beérek a városba, a talponálló bisztróban megreggelizek. Szerényen csak, kis tejeskávét, kenyeret, aztán kimegyek a piacra, annak végeztével a gimnázium elébe, a főutcára. Nagyon széles ismeretségi köröm alakult ki. Én már annyira hozzátartozom a városképhez, hogy nélkülem szegényebb lenne az a belső környék. Egy alkalommal beteg voltam, megfáztam a hidegben és három hétig hiányoztam a helyemről. Amikor kijöttem újra, néhány napon keresztül csak érdeklődtek, hogy mi volt velem, már a legrosszabbra is gondoltak. Ebből kivettem, hogy igen számontartott ember vagyok én. Ezt az esetet elmondtam valami fővárosi főembernek, aki leállt velem beszélgetni. Hallgatta, hallgatta, aztán nagy sokára azt felelte: „Végre találkoztam egy olyan számontartott emberrel, akit a közvélemény hiányol, ha nincs a helyén". Nevetve mondotta ezt, és adott tíz forintot. Délben csak hideg kasztot veszek, mert nem hiányozhatok sokáig a helyemről. Este sötétedés után megyek el a bisztróba, főtt ételt rendelek, csak állva kanalazom be, űgv mir.t a többi ember. Ütközben veszek egy kis tejet vagy húst a macskámnak. Pilátus a neve, én körösztöllem így, mert ő aztán semmit sem tehet arról, hogy koldus a gazdája. Talán ezért is mossa oly sűrűn — nem a kezeit — a bajuszát. Vele szoktam elbeszélgetni, amíg a lámpát' égetem. Ilyenkor jut idő, hogy az újságot elolvassam. A házigazdám felesége mindig ideadja a tegnapi lapot. Egy napot késik az információm, de ez nem zavarja a munkámat. Figyelmesen olvasok, érdekel minden, ami a világban, meg a városban történik. Igaz, én semmibe sem szólok, hogyan is festene, hogy egy ilyen esett ember véleményt hiSndJon. En Megszoktam, fíogy fiatlgassak. nem ls voíss tehetségem a szólásra. Van azért nekem is választójogom. Mindig pontosan szavazok, ezt kötelességemnek tartom. Néha meglátogat az öcsém. Jól bírja magát sokkal fiatalabb, mint én. Három gyereke van, azok már jócskán nagyok, s tavaly az egyiknek egy autót akart venni. Bérelszámolói állásban azonban nemigen fizetnek, ezért röstellkedve ugyan, de kért tőlem pénzt tudnék-e segíteni rajta. Mit is mondhattam neki? Azt nem hitte volna, hogy nekem nincsen lehetőségem, azt meg nem mondtam — nem adok! Negyvenezer forintot kért. Néhány heti várakozási időt kértem, mert nagyobb összeget adtam oda egyéni célra vásárlandó traktorhoz egy háborús cimborám fiának. Ígérte az öcskös, hogy meghozza a pénzt, de tudom, hogy erre soha nem lesz képes. Mégsem bánom. Legalább jót tettem velük. Kicsit büszke is vagyok erre a cselekedetemre. Én is érzem, milyen jó az. ha tudok segíteni a másikon, a felebarátomon. Megtapasztaltam már pontosan az emberi lélek furcsa játékát: a legtöbb ember azért szán meg engem néhány fillérrel, forinttal, mert önmagát szánja. Ugye furcsának találja ezt a megfigyelést? Megmagyarázom. Bármilyen elviselhetetlen tulajdonságú is az ember, mégis van lelkiismerete (bár ez igen változó mélységekig ható. sokaknál annyira felszínes, mint a küszöb), de a nekem nyújtott forinttal a saját lelkiismeretét ápolja. Jóleső érzés vesz erőt rajta: „Na, ezen is segítettem." Ezáltal jobb. tisztább embernek érzi magát. Velem szemben az ember állati ösztöne nem munkál, mert én nem vagyok senkinek károkozója, kenyértörője, pozíciópartnere. Említettem már, hogy sajnálnak, mint a társadalom aljára került embert, úgy is említenek, mint kitaszítottat Azért mosolygok én ezen, mert ez nem igaz. Minden viszonylagos az életben. Nem mindig az van a társadalom alján, akinél a látszat így mutat. Én naponta száz és száz emberrel érintkezem, sokkal nagyobb körben mozgok, mint bárki más. Az állam általánosan ható törvényeit tisztelem, de nekem nincsen semmi egyéb kötöttségem, regulám, alkalmazkodási köröm. Senki nem mondhatja el magáról, hogy olyan szabad, független, mint én. Miért döbbent meg ennyire? Talán azért, mert azt olvasta a könyvekből, hogy a koldus esett, szerencsétlen, rongyos, analfabéta, s ráadásul még tetves és rühes is? Még cifrábbat is tudok mondani magának. Nem mindig az a kitaszítottja a tái-sadalomnak, aki látszólagosan, kirekedt belőle. Ez szubjektív érzés csupán. Figyelje meg, ha manapság egy vezető embert eltanácsolnak, nyomban xlvi
