Délmagyarország, 1969. augusztus (59. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-30 / 200. szám

Visszaélt a veastégjegga) Piibér Sándor 23 éves, Sárospatak, halászhomoki lakos látogatóba jött Szegedre és fizető vendégszobát bérelt. Egy este egy társaságban több lánnyal ismerkedett meg a Jégkunyhó bárban, ahol záróráig szórakozott. A társaságot később meghívta bérelt lakájára, ott azonban hosszabban nem tartózkodhattak. Egytk lányt sétára hívta, és erőszakoskodott vele az egyik téren. A lány segít• górt kiáltott, ezért Pribér •így összeverte, hogy a gyóyuláshoz hat hétre volt szükség. A büntető eljárás során Pribér azt állította, hogy a lányt. azért bántalmazta, amiért az ellopta a pénztárnáját. Erőszakos nemi közösülés kísérlete, súlyos lesti sértés és hamis vád miatt mondotta ki bűnösnek a szegedi járásbíróság, amely 4 évi börtönre Ítélte. A feliebbezeseket a szegedi megyei bíróság elutasította, s az ítéletet jogerőre emelFiatalság és szórakozás te. A téma nagyságához és komolyságához mérten tárgyalt legutóbbi ülésén a szegedi III. kerületi tanács a mai ifjúság arculatáról. Jó volt hallani a tanácstagok véleményét arról, hogy a fiatalság többsége komolyan készül a jövőre, a munkában lehet rá számítani. Minden korban természetes folyamat a fiatalság egészséges türelmetlensége, hogy helyét kapjon a társadalom formálásában, sorsa alakításában és ne csak a készet vegye át. Ez a türelmetlenség ma is megvan a fiatalokban. S e2en nem változtat a divat, az öltözködés. Ebben mindért kor fiatalságának ízlese eltért az „öregekétől". Ha a túlzásokat lefaragjuk. ezek a divatirányzatok nem rosszabbak és ízléstelenebbek más korok divatjánál. Helyes volt a tanacsüles megállapítása, miszerint: „Az öltözködésbök a hajviseletből még nem lehet egyértelműen nyilatkozni generációs méretekben a szellemi képességekről, a szakmai hozzáértésekről, műveltségről stb." Elhangzott egy javaslat is. hogy főleg az iskolából kikerült. de tovább nem tanuló, szakmát nem választó fiatalok számára hozzanak létre olyan klubokat, ahol nincs, nem lehet szeszfogyasztás. Amíg az iskolák és a munkahelyek kötöttségei — nagyon helyesen — nem teszik lehetővé, hogy a fiatalok szeszes italhoz jussanak, addig a szórakozóhelyeken könnyen foghat poharat a fiatalkorú? Vajon a javaslatban ez húzódik meg. ez az aggodalom? Félő, hogy igen. Számos nyilvános szórakozóhelyen egyszerűen elnéznek egyes felszolgálók a fiatalkorú éveinek száma felett. Csak leleplezésük, majd a bírság frissíti fel — igen érzékenyen — az ilyen felszolgálók emlékezetét, miszerint rendelet írja elő. hogy a fiatalkorúaknak nem szabad kiszolgálni szeszes italt. De vajon tartják magukat ehhez a rendelethez üzemi TÁBI LÁSZLÓ: daliás idők (1M-m0) •i Néhány nappal azután, hogy a Ludas Matyi első szúrna megjelent — írja a szerző az előszóban —, fekete keménykalapban 1 egy ember jött be a szerkesztőségbe, akit akkor láttam először (s hadd tegyem mindjárt hozzá: utolJara). Arcán fáradt mosollyal nyújtott kezet: — Szervusz — mondta meglehetősen fásultan a nem kevésbé fásultan ezzel az egyetlen szóval folytatta: — Élek. — Nagyon örülök — ráztam meg a jobbját Csakugyan örültem. Rövid megállapítása, hogy él, arra engedett következtetni, hogy sok mindenen mehetett keresztül, amig puszta létének bejelentése egy hir jelentőségére emelkedett Mindenesetre jó dolog, hogy életben maradt — gondoltam —, s ebből a szempontból teljesen közömbösnek találtam, hogy ismerem-e, vagy sem. Kiléte felől természetesen nem érdeklődtem, ez az Idő tájt nagy bizalmatlanság jele lett volna. Bizonyosra vettem, hogy ok nélkül nem keresett fel, s türelmesen vártam, hogy jövetelének célját előadja. — Megvagytok? — kérdezte illő udvariassággal és leült, pontosabban felült egy íróasztalra. — Meg. Megelégedetten bólintott: — Nagyon örülök. Néhány pillanatig csendes örömmel nézegettük egymást. Akkor végre belekezdett. — Nem sok híja volt, hogy felforduljak. Részvéttel csóváltam a fejem. Ez meglntcsak olyan közlés volt, amelynek ténye mellett érdektelenné vált, hogy ismertem-e szegényt vagy sem. — Borzasztó — mondtam, s némi riadtsággal a szívemben arra gondoltam, hogy mielőtt jövetelének okára rátérne. Ismertetni fogja viszontagságos megmenekülésének történetét. Már nagyon --ok Ilynemű történetet hallottam volt addig, s a magam viszontagságos történetén kívül más történet nem tudott őszintén érdekelni. Annak HZ egy szavának, hogy „élek", éppen azért örültem olyan mód felett, mert azt az érzést keltette bennem, hogy a felesleges részletektől megkímél, mindjárt a heppienden kezdve a dolgot. Csalódtam. Belefogott a törtenetbe. mely egyre komorabb lett. Mire az ostrom kritikus napjaiig eljutott, már egészen magába roskadtan ült az íróasztalon. És meg hátra volt az ostrom! — Szóval — tért rá az utolsó hetek históriájára színtelen hangon —, a házat, amelyben laktunk, bombatalálat érte. Az óvóhelyet is. Én és a feleségem éppen az előtérben tartózkodtunk. Ez mentette meg az életünket. A lakásunk azonban elpusztult. Amit a bomba meghagyott, azt a tűz elvitte. A feleségem idegösszeroppanást kapott. Nagy nehezen kerítettem egy kézikocsit, feltettem rá szegény asszonyt, és elhúztam egy kórházba. Én rokonoknál találtam menedéket. csak egy ágyat, .•;emmi mást. Életem kockáztatásával vittem be élelmet az asszonynak, mert a kórház élelmiszerkészletét elvitték a németek. Én közben tüdőgyulladást kaptam, élet és halál között lebegtem napokig. Még feküdtem, amikor a feleségemet elküldték a kórházból. Ekkor elmentünk a volt lakásunkba, hogy egy-két bútordarabot, ami véletlenül megmaradt, megmentsük. Ott megtudtuk, hogy a házmester eladta azokat. Egy széket sem tudtunk megmenteni. A feleségem egy romlott konzervtől ételmérgezést kapott. Mentők. Kórház. A bal lábam megfagyott. Úgy volt. hogy amputálni kell. Az asszony közben hazajött, s addig ápolt, amíg rendbejöttem. Végre elmehettem a céghez, ahol azelőtt dolgoztam. Üszkös falak. Mit mondjak még? Valóban nehéz lett volna bármit is szólnom. Nem is mondtam semmit. Megtörten álltam előtte, s a vállára tettem a kezem. Ez az együttérzés jele ls volt, de biztatás is volt egyben, hogy térjen a tárgyra végre: mit is tehetnék az érdekében, azonfelül, hogy elmondom a magam történetét. Megérezte, hogy a szánalom és türelmetlenség viaskodik bennem, s nem folytatta a történetet. Letörölte előbugygyanó könnyeit, majd belenyúlt a kabátja belső zsebébe. s néhány papírlapot vonva elő. így szólt: — Hoztam nektek egypár viccet. Azért mondtam el ezt a történetet, hogy az olvasót emlékeztessem arra az időre, melyben a most következő karcolatok születtek. (A következő hetekben folyamatosan közöljük Tabi László karcolatait, melyeket Daliás idők címmel gyűjtött egybe, s novemberben jelenik meg a könyvesboltokban.) rendezvényeken is, ahol a fehér asztal mellett ' jelen vannak felnőttek, avagy éppen közülük egyesek koccintásra biztatják a fiatalokat? S ugyanezek a felnőttek viszolyognak a fiatalok mai öltözködésétől, hajviseletétől, táncától? Nagy ellentmondás ez, amelyet csak a helyes szemlélet kialakításával lehet feloldani. Üzemi vezetők arról panaszkodnak, hogy a drága pénzen létrehozott vállalati művelődési termeket, klubo kat alig látogatják a fiatalok. Mondogatják is, hogy nem szeretnek visszajárni abba a környezetbe szórakozni, ahol a munkanapokat ledolgozzák. Ez a tartózkodás igaz is, nem is. Egyrészt érthető a fiatalok változatosságra törekvése a szórakozóhelyek megválasztásában. Másrészt viszont, ha a munkahelyen jó a kollektív szellem, a rendezvényeken a fehér asztal mellett is kellemes az együttlét a munkatársakkal. E tekintetben is példát mutatnak a szocialista brigádok. Mintha a fiatalság szórakozási lehetőségeinek korlátozottsága is kicsendült volna a III. kerületi tanácsnak ezen a fontos ülésén. Ügy vélekedtek, hogy a szeszmentes szórakozóhelyek, klubok fenntartása ne is kötődjön a vendéglátó vállalathoz. Hol lehet legjobban saját körében az ifjúság? Ott és úgy, ahol a rendezvényért, összejövetelért maga is felelős, helyesebben a legfelelősebb. Az oda nem valókat maga szűri kl, illetve tanítja meg a helyes viselkedésre, magatartásra, mindazokra a normákra, amelyek pozitív hatásuknál fogva éppen a legjellemzőbbek a mai fiatalságra. A javaslat szerint a klubszerű létesítményeket a városi kulturális, szórakozó központok, művelődési házak hatáskörén belül kellene, lenne célszerű megszervezni, hogy a kulturális szórakozás és a létesítmények fenntartása anyagi szempontból is összhangban legyen. Figyelemre méltó a javaslat De ha a III. kerületi tanács a megvalósítást is kezdeményezné saját területén, még jobb volna. Példa lehetne más kerületek számára is. Lődi Ferenc Felszabadulási pályázat Meredni a Beküldte: Kiss Sándor, Szeged, Pozsonyi utca ». Az újszegedi szövőgyár már nem dolgozott 1914 októbereben. Az augusztusi szőnyegbombázás majdnem az összes munkatermeket elpusztította, a gépeket pedig teljesen tönkretette. Az üzem nagyon csendes volt. Nappal nem a helyreállításon dolgoztak már. hanem az épen maradt fonógépieket szállították a Tiszán várakozó uszályokra, hogv a német fasiszták elszállítsák. Ez nem sikerült, mert a Vörös Hadsereg igen gyorsan felszabadította Szegedet. így a fasiszták a gépekkel megrakott uszályokat elsüllyesztették. Több férfi munkatársammal éjjel biztonsági szolgálatot teljesítettünk a hatházak és az újszegedi állomásról a gyárba vezető rámpa között. Körülbelül egy kilométer volt az járőrutam, Kaptam egy légfékes leventepuskát két darab patronnal, és szigorú utasítást az esetleges diverzió megakadályozására. Na — gondoltam —, itt még harckocsit sem eresztek át! Kilövöm. mint a verebet. Elnéztem az éjjeli sötét eget. amely kelet felöl vörös volt. Sűrű fénycsíkok hasították át. s az ágyúdörgés élesen idehallatszott. Az állomáslejárat kapujánál Papp József, öreg szociáldemokrata barátom volt szolgálatban. Na. Papp elvtárs — mondom —, nemsokára Ideérnek. Az öreg komoran nézett a földre: — Csak már túl volnánk rajta. elvtársam! Reggel, a szolgálatból való lelépésnél, parancsot hirdettek hogy a férfi dolgozók a kiürítéskor kötelesek a gyárral elmenni, mert aki ennek nem tesz eleget, azt főbe lövik, felkoncolják. Mivel a gyár nem dolgozott, feleségem és hatéves kisfiam a bombázások elől kiment egy rokonhoz, a bordányi tanyára. A Szeged felszabadulását megelőző szombaton a Vörös Hadsereg már Deszk környékén ls megjelent. A szigorú parancsot én ls hallottam, de ennek eleget tenni eszem ágában sem volt. Kimentem hát a családomhoz a tanyára azzal a szándékkal, hogy vasárnap visszajövünk és itt várjuk be a felszabadulást. Vasárnap, amikor kimentünk a kisvasút-állomásra, értesültünk, hogy a kisvonat Szegedről már csak kifelé jön. vissza nem megv, mert a várcst kiürítették, tgy hát feleségemmel és kisfinmmal nyakunkba vettük a lábunkat és gyalog Indultunk haza. Szegedre. Éjjel egy domaszéki házban kaptunk szállást. nappal tovább mentünk, este pedig a dorozsmai sziksós fürdőnél húzódtunk meg egy tanyában. A tanyán fiatalasszony lakott, nyolc év körüli kisfiával, az ura a fronton volt. Másnap reggel, amikor tovább akartunk menni, kért bennünket, hogy legalább addig muradjunlc. mig a szovjet csapatok átvonulnak, mert látja, hogy mi nem félünk, és neki is jobb lesz, ha nem marad egyedül. Reggel R óra körül észrevettem, hogy Szeged felöl közeledik a tanya felé egy szakasznyi orosz katona, lovas tiszt vezetésével. Kimentem eléjük és üdvözöltem őket. A tiszt barátságosan megölelgetett. Kérdésére felvilágosítottam. hogy mi Szegeden lakunk és iparkodunk vissza, ide csak a légitámadások elől jöttünk. Két katonát küldött velem a tanyába. 6 p>edig a többi katonával a szomszéd tanyába ment. A velem tartó két szovjet katonával a tanyán leültünk és vizsgálgattuk egymást. Gondoltam egyet és elkezdtem dúdolni az Internaclonálét. A két katona felugrott, kézzel-lábbal magyaráztak. hogy gyerünk az oficírhoz. Ügy js történt, ök valamit jelentettek a tisztnek. aki erre felkelt és elénekelte az Internacionálé! Amikor befejezte, akkor én kezdtem rá. Végül közrefogtak, megvendégeltek ennivalóval. dohánnyal, borral. A következő napon a katonák továbbmentek a fasiszták után. ml pedig búcsút vettünk tőlük és hazatértünk a lakásunkra. ÜJszegedre. Első utam a Városházát és a bérházat ösz-; szekötő ,.Sóhajólt hídja" alá vezetett, ahol Komócsin Illés elvtárs vezetésével a polgárőrséget szervezték. Én is beléptem a polgárőrségbe, ahol 1944. október 20-tól 1947. március 31-ig teljesítettem szolgálatot. Idehaza, a felszabadulást követő időben az újszegedl gyár dolgozót, élve a felszabadítók segítségéve! szerszám nélkül. géproncsokból összeállított 20—30 szövőgéppel napokon belül megkezdték a munkát és a helyreállítást. A Tisza fenekéről pedig- fagyban, hidegben. éhesen emelték kl a népeket. így bizonyított akkor a magvar munkásosztály, hogy méltó 1919-hez. és hogy rá lehet bízni az ország vezetését. Iwp janicsárok (85.) Vállát vonogatva megy el az üzletvezető, de a dal gördül tovább, mint a golyó. Incze Jóska, aki a janicsártalálkozót összedrótozta, nagyban gyomrozza a könyvkiadónál dolgozó irodalmi igzgatót, akiből hallgató korában a fene se nézte volna ki. miféle ambíciók feszülnek lelke bőre alatt. Hogy majd egész vállalat ballag ízlése után, hiszen míg velünk volt. úgy gürcölt a tanulással, miként mi. s ráadásul rettenetes rossz verseket írt. Nem egyet megtanultunk tőle, és szavalgattuk. A leghíresebbre még emlékszem, így kezdődött: Én és a párt. Nagyon ráöltögettük érte a nyelvünket. Mondom, most Jóska puhítgatja, hogy kiadhatnának az ő gyűjtést ben egy kötetet békéssámsoni népi szólásokból. Olyat még nem pipált a világ. Farkas Imre még a tehenével is haragban volt két évig. Egyszer elszaladt a tehén, Imre utána kiáltót. — Allj meg! — Nem állt meg. Utána kiáltott. , — Megállj, mert nem beszélünk többet az életben! Ügy is volt. Imre beszélte a szomszédjának. — önnyl, innya adok neki, a kutyának, de szólni nem szólok hozzá. — Hát nem aranyos? — De aranyos. — Azután tlyenek vannak még. Inkább szeret egy urat látni, mint három koldust. Vagy a zsugoríra. Jó lovakkal szeret parádésan más kocsikat elkerülni, de ha szénásszekér megy előtte, lépésben hajt, mert okos lova zablával a szájában is jóllakik, mire hazaér. Hát nem kedves? — De az. — Akkor, nem várt szerelmeskedés után kérdi a férfi az asszonytól. — Akartad? — Akartam. — Akkor miért nem szóltál? Mire az asszony: — Hát ki látott már olyat, hogy a jászol menjen az ökör után. — Biztos lehetsz, hogy nem könyvből ollóztam ki, és kár volna, ha elveszne! — Manapság nem megy ez így együtt. Azt mondod, népi szólás, de ezek parasztszólások. — Melósszólást pedig nem ismerek. — Pedig az kellene. — Most én magyarázzam? A paraszt jobban ráér még az épülő szocializmusban is elmorfondírozni, mesélni. A melós tíz éven felüli szolgálati idő után, örült, ha leült, ha evett, ha aludt. No, szóval a paraszt nem kell? — Nem nagyon. — De ha valami flaszteren élő ügyeskedné öszsze, akkor kellene? — Nem tudom. Látni kellene. — Jól vagytok ti már ott, fene egyen kl benneteket. Teli vagytok mindenne! azért turkáltok a vanban. Már pedig jóllakott embernek nehéz eteilel kedveskedni, mi? — Mondasz valamit. A népdalfelelös, ex falusi kerékpárműszerész, a zengő hangú, ósz fejű Miska, ha jól tudom, akadémiai kutató, félvezetőkkel foglalkozó fizikus, rázendít: Mély a Tiszdnalc a széle, De még mélyebb a közepe... Énekli vagy ötven janicsár. Valóságos és tiszteletbeli együtt. Ernőké, az udvarias polgár, de Szépfalussy úr is, akit alig tudott megmenteni annak idején az ifjúsági pártszervezet az x-es hallgatók sorsától, most meg diplomáciai ügyvivőnk valahol Nyugaton. No, de hát ez a szép az életben, hogy nemcsak fekete vagy fehér van, hanem sok főszín és sok száz árnyalata. És az a szép az életben, hogy elfelejtjük a kellemetlenségeket, és még a nyomorúságra is mint kedves emlékre tapogatódzunk vissza. Villogó fehér fogával, asszonyosan neki hegyesedve itt énekel Sátorossy Dorottya kisasszony is a férjével, aki valami országos vállalat fő mindentudója, született és kipróbált munkásmozgalmi családból származott, és akihez állítólag Dorottya karrierből ment férjhez, így tett tanúbizonyságot érzelmi hovatartozásáról. Vagy újra csak rossz ízű gyanúsítgatás ez? Az efféle különben sem volt egyedülálló jelenség az akkori életünkben. Nem egy polgárlány rohanva ment férjhez, hozzája még külcsínre sem illő legényhez, csak azért, mert akkor nem a vagyon, a jobb család volt a parti, hanem a párttagság, az uralkodó munkásosztályhoz való tartozás. Nem bún, és nem is általános, de tudom, hogy kötöttek ilyen szempontok szerint közöttünk élők is házasságot. Hogy mi lett ezekből a házasságokból? Ahogy elnézem, nem az a várható törvényszerűség, hogy elválnak. (Folytatjuk.)