Délmagyarország, 1969. augusztus (59. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-24 / 195. szám

Várhelyi lózsef JELEK A VÉGTELENBŐL A szobában csak a tévé képernyője fénylett. Az óra sugárzó körén vidáman lopakodott előre a másodpercmutató, s a doboz halkan dünnyögött valami álmosító muzsikát. Kellemes meleg áradt, a kissé félrehúzott függöny mellett berezgett az utca fénye. Időnként elmosódott hangok, léptek kopogása szűrődött a lépcsőház felől. Az emeleteken kinyitott vízcsapok meghersegtették a falakat. Lefekvéshez készülődött a ház. Rozálka hálóingben, mezítláb állt a szoba közepén, és egyszerre érzékelt mindent. Pedig nem is figyelt semmire, csak befelé hallgatózott önmagába, élvezte az idegeiben borzolódó jó érzéseket, a tompa fényeket, az érkező apró zajok hullámverését az agyában, a hálóing langy érintése nyomán végigfutó vibrálást a bőrén. Rozálka nagyon szeretett így álldogálni. Ilyenkor úgy érezte, hogy egy csodálatos lokátor, amely mindent felfog, ami körülötte létezik, sőt, ha akarná, odasereglenének köréje mind a bútorok, a virágok, egy intésére énekelni kezdenének a falak. A hálóinget is szerette. A pizsamával együtt a gyerekkorát is levetette, amikor férjhez ment — mondotta egyszer —, meg különben is, a hálóing asszonyi méltóságot kölcsönöz a nőnek. Persze, ezen Jupi csak csúfondároskodott, és rögön felállította ellenelméletét, aminek ürügyén olyanokat mondott, hogy a borostás kaktuszok is elpirultak volna. De nem kell komolyan venni. Például őt se Rozálkának keresztelték, szép komoly neve van. Csendes Márta. Csak hát egyszer, amikor a haját két kis cicafarokba fonta, mint kislány korában, Jupi majd megpukkadt a nevetéstől, és kijelentette, olyan mint a Rozálka a tanyai iskola első osztályából. Azóta rajta ragadt a név. A fürdőszobában valami csörömpölt Rozálka ezt is úgy érzékelte, mint a többi neszt csak egy rezzenésnyit elmosolyodott Jupi bibztosan levert valamit hát hogyne vert volna, amikor olyan ügyetlen. Persze, Jupi se ezen a néven szerepelt a matrikulában, hogyan is lehetne ilyen mulatságos neve egy komoly tanárnak. Vass János a becsületes neve. Félelmetesen tudja a történelmet, és szenvedélyesen érdekli a politika. A zsebéből folyton újságok állnak ki, és mindenféle cikkeket meg tanulmányokat ír. Amikor benn, az üzemben mondják, hogy olvastuk ám a férjed írását, Rozálka szerény arcot vág, de belül nagyon büszke, és olyankor, megengedi, hogy Jupi Jupiter legyen. Pedig csak ő találta ki, hogy barátainak megmagyarázza csúfnevét amit Rozálka ragasztott rá. Még udvarolt János — udvarolt tudott is ő udvarolni! — amikor egy hoszszú sétájuk alkalmával (különben mindig hosszú sétájuk volt, ami abból állt hogy Márta belekapaszkodott János könyökébe, és zötyögött mellette, mint egy utánfutó), hogy ugrassa a szótlan fiút, ránevetett: — No, mit jelentett ma a UPI? János felhorkant és felvilágosította, hogy j az nem upi, hanem ju-pi-áj. Mártika i megsértődött, és ráöltötte a nyelvét a nagyokosra: — Jól van, te Jupi! — János ezen úgy meghökkent hogy még máig is nevetnie kell, ha megrökönyödött arcát maga elé idézi. Azóta is ez maradt a barátai előtt úgy magyarázta meg, hogy az a Jupiter rövidítése, mert ő akkora úr otthon, mint a villámos főisten az Olümposzon. Dünnyögött a muzsika. Rozálka felkuporodott a megágyazott rekamiéra, úgy ahogy az igazhivők szoktak leborulni a müezzin kiáltására. Arcát belefúrta a frissen mosott párnahuzatba. Rozálka ezt is nagyon szerette. Nem győzte magyarázni a hitetlenkedő Jupinak, hogy gyermekkorában mindig így szokott elaludni, és az valami felségesen jó dolog volt. Most csak akkor űzi ezt a szertartást, ha friss ágyat húz, mert ^annak az illatát imádni kell. És úgy el lehet ringatózni benne, mint ahogy az egész lakásban, amely ugyan nem több egy szoba összkomfortnál, de még egyen elférnek benne majd. Mert Jupi, azaz ebben a vonatkozásán János, azt mondta, hoggy jövőre eggyel biztosan többen lesznek. És ha ő mondta, akkor úgy is lesz. A muzsika elhalt, a lépegető mutató finom füttyöket hallatott. A tévéhíradó következett. Rozálka fel se emelte a fejét, mégis tudta, hogy Jupi ott áll a fürdőszoba ajtajában, a szája szélén fehérlik a fogkrém habja, s nyomban kérdezni fog: — Rozálka, mi lesz a híradóban? így aztán még el se hangzott a kérdés, már mondta is: — Csúnya, buta emberek csúnya, buta dolgokat művelnek egyrészt, okos, jó emberek okos, szép dolgokat művelnek másrészt ... Rozálka ezt egy szuszra hadarta és oda se figyelt, mit istentelenkedett vissza a párja. A vánkos átmelegedett az arca, a melle alatt, jól érezte magát, tovább akart gondolkodni. Igen, akkor is így dünnyögött a televízió. Ó már kissé álmos is volt, de Jupi biztatóan rámosolygott és átnyúlt, hogy megsimogassa. Forró tenyere a mellét érte, és ő később már csak arra eszmélt, hogy valami jelek érkeznek a végtelenből... Amikor pedig a képernyőn felsugárzott a semmi fehér fénye, Jupi szeme úgy égett, akár a csillag, és azt mondta: — Meglátod, kislány lesz, olyan, mint te voltál kicsi korodban. Két cicafarokba fonjuk a haját, és tizenhárom szeplő lesz az orrán. Azóta Rozálka sokat gondol erre, és az esti álldogálások, meg a mohamedán álmodozások új színekben tündökölnek, s néha azon tűnődik, nem lenne-e becsapás, ha mégis fiú lenne, és az apjára hasonlítana. Ezen még gondolkodni fog, határozta el újból, amikor kopogtatást érzett a háta közepén. — Talán odébb vinné, kartársnő, a mérhetetlen hátulját! Rozálka pontosan tudja, hogy anatómiája szinte tökéletes. Nem sértődött meg tehát, hanem ahelyett, hogy mozdult volna, feltételt szabott — Csak akkor, ha dörmögsz, amikor bemászol. Ez is olyan játék volt, amit Jupival nagyszerűen lehetett játszani. Dörmögött, brummolt, amikor a fal felőli részre bevackolt, és sose lehetett tudni, komolyan csinálja-e, vagy csakugyan játszik. — De előbb fújd el a tévét, álmos vagyok. Ha Rozálka álmos, nincs erő, ami ébren tartsa. János tehát odaballagott a készülékhez és engedelmesen legombolta. Mire beóvatoskodott a helyére, Rozálka már aludt is. Odakünn egyre sűrűbben szövődött az éjszaka. Nagy, várakozó csend ült a világra. És amikor a lámpák fénye sápadni kezdett, a kukások megdöndítették kannáikat a kapu alatt, Rozálka megmocorgott, mint az álmában pittyegő madár. — Ugye, de ne mtizenhárom lesz... — motyogta és boldog szuszogással aludt tovább. KOKAS IGNÁC PUSZTAI TÁJ A

szóban forgó vasárnapon vásároltam egy csokor szegfűt, és megjelentem a szóban forgó Mézga utca 6-ban. Minthogy Elvira néni vezetéknevét nem tudtam, bekopogtam a háznes terhez. — Kérem... Melyik lakásban van itt ma lagzi? — Első emelet nyolc. Megigazítottam a nyakkendőmet, torkomat köszörültem. Elvira néni belém karolt, és bevezetett a belső szobába, ahol vagy harmincan nyüzsögtek már. Egy bajuszos úrhoz vezetett, és így szólt: — Nézze, Zsiga bácsi, Jenő is eljött ... Zsiga bácsinak csak a nevére emlékeztem. Tudom, hogy gyerekkoromban egyszer nyaraltam náluk Bodajkon vagy hol. Zsiga bácsi magas és sovány ember volt, most alacsony és kövérkés ... Hogy múlik az idő... — Szervusz, Jenőkém — nyújtotta a kezét Zsiga —, no te ugyan megnőttél.... Amikor legutóbb láttalak, ilyen kicsi voltál... És mutatta a kezével, hogy milyen kicsi voltam legutóbb. Csakugyan, alaposan megnőttem. — Hogy vannak Friciék? — kérdezte. Zavarba jöttem. Friciékről évtizedek óta nem hallottam. Disznóság, hogy nem ismerem a családot... — Hát csak megvannak, Zsiga bátyám ... Élnek, éldegélnek, hehe... Tabi László HOL VAN FÜLÖP? — Az a fő! Mert úgy hallottam, hogy Frici, szegény halálán van... — No, az túlzás ... Meg van hűlve egy Szikár hölgy állt mellénk. — Nézd csak, Juliska — mondta Zsiga —, hogy megnőtt ez a Jenő gyerek ... A szikár hölgy lornyont tett a szeme elé. — No, nézd csak! De azért szakasztott az apja! Hogy van a kedves papa! — Köszönöm. Csak megvan. — Az a fő! Hallottam, hogy nyugdíjba ment — Igen. Éppen most van húsz éve, hogy nyugdíjba ment... — Húsz éve? Nekem két hete mesélte Linus, mint nagy újságot Elég lassú a családi hírszolgálat, az bizonyos. No, mindegy. Sötét ruhás, piros arcú fiatalember közelített hozzám tárt karokkal. — Szervusz, Miska! Hát te is itt vagy? Rögtön láttam, hogy a vőlegény. Mondtam ls neki: — Szervusz Danikám, hogysmint? — Családot alapítok ... — Jó az ilyenkor, hehe... Dani méltatlankodott: — Ha Aurél bácsi nem ír neked, talán felénk sem szagolsz ... — Ó, mindenképpen felétek szagoltam volna... — szabadkoztam meggyőződés nélkül, s azon töprengtem, hogy ki lehet az az Aurél bácsi, akinek levelét nem kaptam meg. De nem volt időm töprengeni. Dani bemutatott ismerőseinek: — Ez az én kedves Miska unokaöcsém Mátészalkáról... Rövidesen kiderült, hogy valami Ferkó bácsi együtt szolgált apámmal az idegenlégióban. Szidónia néni pedig ismerte az anyámat Palicsról, ahol én születtem. (Anyám, anyám, miért mondtad nekem, hogy Esztergomban jöttem a világra?) Egyszerre csak felkiáltott Dani: — Miskának remek jó hangja van! Énekelni fog! — Éljen, éljen! — tapsoltak a többiek. Nekem remek hangom? Még olyan szörnyű hangot nem hallott a világ, mint amilyen az enyém. Micsoda otromba vicc ez? — Halljuk! Halljuk! — kiáltották többen. Egyedül álltam a szoba közepén, pirosan, mint egy vérbélű narancs. Kétségbeesve tekingettem széjjel. — De kérem .,. — Ne kéresd magad, Miska! — Ne szégyellje a tehetségét! — Nótázzon egyet és passz! Mit affektál? Mit tegyek? Nemhogy hangom nincs, de még egy négysoros nótát sem tudnék végigénekelni. Pedig megérdemelnék, hogy énekeljek,.. Legalább Fülöp bácsi itt lenne, aki idecsődített. Elöntötte fejemet a ver, felkiáltottam: — Hol van Fülöp? Harsány nevetés rázkódtatta meg a falakat. — Nagyszerű! — zengte egy férfihang. — Ez valami kupié lesz! „Hol van Fülöp?" Nagyon jó! Halljuk! — Semmiféle kupié! — jelentettem kl erélyesen. — Hanem én igenis Fülöp bácsit keresem! A házigazda elém állt: — Az egész családomban nincs Fülöp! — Dehogy nincs! Ö hívott meg az Ilonka esküvőjére. A kövér hölgy, aki jöttömkor fogadott, Ijedten csapta össze a kezét. — Te jó isten! Az úr a Grepák Ilonka esküvőjére jött! — Igen! Grepák! Most már emlékszem! — helyeseltem. — Hát kérem, Grepákék az első emeleten laknak. Itt Mihók Annus eljegyzését tartjuk. Kitámolyogtam, é3 megátkoztam minden házat, ahol félemelet van. így élünk. Akárki megtanulhatja tőlünk, hogy nincs kímélet Mert itt aztán csak saját magára számíthat. A cigánynak — ha szépen muzsikál a kocsmában — homlokára ragasztják a százforintost. Nem muszáj elhinni. De néha tudja úgy összeszorít a keserűség, hogy attól félek a képibe mászok valamelyiknek. ősszel behoztam a tízforintos belépődíjat. Aki bálozni akar, fizessen. Ez a ház abból él, amit megkeres. Így mondta Szalma János is. Mindenki abból éljen, amit megkeres. A támogatásból kifizetjük magunkat, a szakkörvezetőket, meg a villanyszámlát. Tüzelőre már nem telik belőle. Látta volna, hogy álltak sorba az ajtónál. Leghangosabban Gombár Imre felesége kiabált. Hát lopják ők a pénzt vagy csinálják? Most már a fenékriszálást is megadóztatjuk? A gondnokkal ketten alig tudtuk fölfogni őket, hogy be ne verjék a pénztárablakot. Három éve kerültem ide — pontosan emlékszem — csütörtöki napon. A tanácselnök aszaltatott kicsit az előszobában, hadd szokjam a fegyelmet. Nyár volt, az előszoba meg tele léggyel. Végtére megunta hallgatni, hogy csapkodom a legyeket az aktatáskámmal. Kérdezni nemigen kérdezett, inkább ő beszélt. A ház új, az állagáért én felelek, a község ennyi és ennyi pénzt ad, egy fillérrel se többet, azt is csak abban a sorrendben, ahogy az adó befolyik. Minden reggel nyolckor jelenkezzek a tanácstitkárnál eligazításra, szünnap hétfőn, a szövetkezetet ne is pumpoljam, úgyis hiába. Fölállt, végeztünk. — Lakás — mondtam neki már az ajtóban — van a kultúrházban? — Éppen van, de az iskolaigazgató lakik benne. — Akkor én? Mert a feleségemet, meg a fiamat is hoznám. — No, majd Veronka —, tessékelt kifelé a másik szobában ülő tisztviselőnőhöz. — Tőle mindent megtudhat. De Verőnkétől nem lettem okosabb. Lakás éppen lenne, csak nem sietnek kiadni. Hanem azért próbáljam meg, és mondott utána három helyet. Mind a hárman kétházasok voltak. Kéth ázások, igen. Vagyis két külön házat bírtak. Az egyiket lakták, a másikat az eladólánynak, házasulandó legénynek tartották bebútorozva, fölszerelve, annak rendje-módja szerint. Tóthék például mindjárt ikerházat építettek, mikor a tanyát lebontották.' Két szoba, konyha, fürdőszoba, nyári konyha, .meg kamra üresen áll évek óta. Be is vezettek, megmutatták. A leeresztett roletták mögött akkurátusan sorakoztak a bútorok. Hálószoba nehéz diófából, a másik kombinált, akkora rekamiéval, hogy négyen megalhatnak rajta. Az asszony biggyesztette a száját. Nem olyan divatos már, de mire szükség lesz rá, vesznek újat, világosat. A szőnyegtől, a mosógépig mindent képzeljen bele. Kérdem, kié ez a nagy gazdagság? — Hát a Terié. Neki' gyűjtögettük. Nézek a Terire. Tizenkét éves forma kislány. Bújik az anyja mögé, s a cofja végivel játszik. Alig tudtam szólni. — Legalább kiadnák adddig, egy kis pénzt behoznának az árából. / — Hogy idegenek koptassák? — Azt mondta, másikat vesznek az esküvőre. — Nem úgy van az. A szép, fényes bútort akárki elfogadja, a kopottat máma leszólja még az ócskás ember is. Nem olyan világot élünk. Szurdiék a nagyobb gyereknek vették a házat, a szomszédba költöző állatorvostól. Három nagy szoba, s minden, ami kell hozzá. De a fiú meggondolta magát, inkább Pesten maradt, lla már így alakult, vettek neki egy öröklakást Budán. Mégse zavarhatják albérletbe. A házat itt felejtették üresen. A kisebb gyereknek se köll, ő is Pest felé kacsintgat. Nem baj, éppen, hisz a ház nem kér enni. Elálldogál ott magában a tanácsháza mögött. Bérbe? Azt nem. Bérbe nem adják, ők ugyan nem bajlódnak holmi lakókkal. Manapság végrehajtó sincs, ha nem fizet a lakó. senki se veszi be rajta a pénzt. Haláláig élősködhet a nyakukon. Esküdtem anyámra, fiamra, hogy rendesen fizetek. Harmadikáig ott lesz a pénz az asztalukon. Elvannak pénz nélkül. Hát akkor? Vonogatták a vállukat. Sokan megjárták már az ilyen lakófélével. Egy nénjük van Szegeden, az 15 évvel ezelőtt fölvállalt egy lakót, azóta se szabadult a társbérlettől. Ilyen ma már nincs. Mindenfélék vannak. Az egyszerű embert könnyű megszédíteni. A harmadik adta volna. Egy szobát igaz, de azt szívesen adta. Csak épp egyévi bérét követelte előre, hétezer forintot. Négy( hónapig az irodában laktam harmadmagammal, és naponta hallgattam a tanácstitkárt, hogy ilyen az egész környéken sincs. Miféle munka az, amiba feleség, gyerek, akármikor beleleshet. Kibeszél a falu népe, azt mondják, helyettem úgyis a fiam igazgatja a házat, legjobb vele egyezkedni. Aztán a feleségem révén megkaptuk a pedagóguskölesönt. Mikor a tetőt fölhúzták, beköltöztünk. Még most is úgy állunk, hogy a ruhánkat függöny mögé akasztgatjuk, mert szekrényre nem telt. De azért Tóth Antalné ezt is elirigyelte tőlünk. Könnyű az óvónőnek, csak megóhajt valamit, aztán megy a bankba. Az állam mindent kifizet. Bezzeg a szegény embernek egy zacskó cukrot is az izzadtsága csepnjén kell megváltani. Elnézést, hogv így kiborultam, de néha — akárhogy igyekszem —, nem megv a mosolygás. Nem áll rá a szám. Hanem ezt — ahogy mondtam —, csak magunk között. Nekem ez az 1600 is pénz. Elhiteti velem, hogy családfenntartó vagyok. Megért, remélem? Egyik fülén be. a másikon ki. A keserűség tudja kicsalja az emberbők az igazságot. Meg úgy vagyok vele, hogy inkább idegennek nanaszkodok. mint rokonnak. A rokon még megsajnálna, abból pedig nem kérek. Mondjuk elküldené a használt gyerekruhákat a fiamnak, hogv segítsen rajtunk. Vagy valami eféle. De azért, ha egyszer meghallja, hogv súlyos testi sértésért két évre ítélték Süle Mihály kultúrház-igazgatót, ne nagyon csodálkozzék rajta.