Délmagyarország, 1969. július (59. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-13 / 160. szám

A

szerkesztőségi kocsi a kis utca sarkán állt meg. Magda az ölébe vette a magnetofont és várt egy picit Keresztes hátra fordult: — Itt menjen be. Magdi. látja ott azt a boltot, ha jól emlékszem, a mellette levő házban lakik a néni. — Köszönöm! Ügyetlenül szállt kl, mert nehéz volt a magnó és sár is volt a lábán meg csak könnyű cipőt viselt. Mielőtt becsapta az ajtót visszadugta a fejét a kocsiba. — Lesz szíves megmondani Ácsóknak, hogy ha végeztek, jöjjenek be értem. Elég ha megállnak itt a sarkon, én kész leszek akkorra. Persze attól függ, meddig marad majd Ragó elvtárs az édesanyjánál... Keresztes megígérte, hogy szól, s várta, hogy Magda becsapja a kocsi ajtaját A kocsi csak aztán indult el. amikor ő kiért a járdára. Még intett Keresztesnek, s befordult a kis utcába. Mindent pontosan kiszámított. Acsék a hangos kocsival felveszik az avatási ünnepséget, s amíg Ragó ellátogat az édesanyjához, leszedik a kábeleket • mire érte jönnek, 6 itt régen kész az anya és fia találkozásával. Egy fiatalasszony fogadta, meghallgatta. mit akar, aztán megmutatta az ajtót s maga eltűnt a ház másik végében. Nagy, L-alakú ház volt Ragó néni az elülső részben lakott régimódi lilával és arannyal pingált szobában. A komor környezetben a kis fekete ruhás öregasszony elszomorította. Halványan pislogott a villanykörte az árva dróton, mintha restellkedne szétnézni a rideg szobában. A kis vaskályhában égett a tűz és teaforraló állt a tetején. — Aranyoskám. Igyon egy kortyot — kérte az öregasszony és piciket lépdelve csészét szedett elő. majd leszűrte a teát A cukor a nagy ovális asztalon volt néhány más edénnyel együtt amiben a vacsora maradéka lehetett Az asztalterítő felhajtott csücske fedte el az edényeket A tea jólesett Nem akart még kérdezősködni, hagyta, hogy magától menjen a beszélgetés, gondolta, egy idő után úgyis kialakul benne, hogy miről kérdezze a nénit a riporthoz. Azt már látta, hogy nem lesz nehéz dolga, a néni igen értelmes és szellemileg frissnek mutatkozott Nem látszott meg rajta a hetvenkét év. Bár a lábát fájlalta, mondta, hogy nem bír már elmenni sehová, ezért is nem tud ott lenni az avatáson. — Ragó elvtára pedig örülne. Azt mondta, beteg tetszik lenni, s biztos, hogy nem tud elmenni az avatásra a néni. Tőle tudtam, hogy itthon kell keresnem. A néni szeme felcsillant — Ügy. hát beszélt vele? Hogy van? Nem viselte meg túlságosan az a külföldi út? Küldött egy lapot hogy mennyi elfoglaltsága volt ott U..-. Nézze..J A kredenchez tipegett és az üvegbe tűzött levelezőlapok közül kiemelt egy széles, színes kártyát. Esti felvétel volt lila ég, rengeteg városi fény, reklám és az autók lámpájának kusza fénycsfkja. Maguk az autók nem ls látszottak, csak & csíkok. — Már Jó. hogy Itt van, kedves, maga biztosan tudja, mik ezek a piros vonalak. Kérdeztem a legkisebbik lányom, meg a vejem, de nem tudták megmondani. A vejem ugyan azt mondja: autók. Dehát hol autók ezek? Ezek valami csíkok, vagy ml... Csontos Gábor A REFLEKTOROK CSÍKOT HŰZNAK... — Csakugyan autók ezek, néni. A reflektorok csíkot húznak. Este nem lehet másként fényképezni, csak ha fél percig is nyitva van a fényképezőgép lencséje. S annyi idő alatt az autók fényei nem maradnak egy helyben. Csík lesz belőlük, ahogy haladnak előre. Az autók meg nem látszanak, csak a lámpájuk. A néni a szemüveget az orra elé tartotta és úgy vizsgálta hosszan a képet Látszott a szemén, hogy próbálja megérteni a fényképezés titkát Magda mosolygott magában és elhatározta, hogy először erről a külföldi lapról fogja kérdezni az öregaszszonyt Apró. töpörödött paraszt nénike, akinek a fia magas pozícióba jutott, egy fontos társadalmi szerv elnöke. külföldön forgolódó, diplomata és tudós férfiú ... Hogyan találkozik ebben a kis vidéki házban a régi paraszti időtlenség a legmodernebb világszemléletű és tudású közéleti ember nagyvonalúságával. Ilyen mondatokat kerekítgetett magában, úgy vélte jó lesz összekötő szövegnek, s ha a néni kimondja újra azokat a csodálkozó szavakat, amelyekkel az autók fénycsíkjait Illette, kitűnően összejön a riport első része. Míg a néni most magának töltött teát, — egészen sötét kis löttyöt — Magda az ölébe vette a magnót és a gombjait babrálta. Aztán visszaült az asztalhoz és középre tette a mikrofont, de nem kapcsolta be, csak előkészítette. hogy majd akkor nyomja le a gombot, amikor benne lesznek a beszélgetésben. A néni szótlanul figyelte a ténykedéséi — Nem fog zavarni egyáltalán..: Csak tessék úgy válaszolni mintha ez a kis masina Itt sem lenne. — Természetesen, lelkecském — mosolygott a néni és várta a kérdést. De Magda ujja csak tétován simogatta a gombokat • nem jutott eszébe semmi Végül a néni felállt és a szekrény aljából egy kis dobozt hozott elő. Faládika voll mint egy nagyobbfajta cigarettás kazetta, fényképek voltak benne — Nézze meg lelkem, mindenütt megtalálja őt... — s enyhe kis szomorúsággal hozzátette: — Mindennap nézegetem... A néni sorra szedte a képeket, Magda egy fekvő gumlnadrágos képnél elkaccantotta magát: — Nahát az elnök elvtársi — Az én kis fiam — mondta a néni — nekem 6 nem elnök vagy miféle. nekem 6 csak a kisfiam .. — Hát igen — mosolygott Magda meghatódva. Talán egy félóráig ls nézték a képeket Közben kétszer is megnyomta a magnó gombját de csak suta és összefüggésbe nem hozható mondatok kerültek fel a szalagra. Egy kicsit elcsüggedt s arra gondolt, hogy nemsokára vége lesz az avatásnak. Jó lenne mégis valami direktebb kérdést feltenni. Vagy várja meg, amíg ideér Radó és akkor a vele való beszélgetésbe vonja be a mamát? No, azért még próbál valamit... De amikor végre rávette a nénit hogy hosszabban beszéljen a fiáról, valami megmagyarázhatatlan keserűség lepte meg a mondatokat. „Drága, aranyos fiú volt... Amíg itthon volt is csak a könyevket bújta... Szegény apja mondta, nem akárki lesz a mi fiúnk ... Amikor hazajött, hogy beléptesse az apját akkor is együtt sírt vele, hogy baj, megérti, de muszáj, őmiatta, a hivatala miatt... Kár, hogy olyan nagytermészetű ember volt szegény apja, nem sokáig bírta ki azok közt, akikhez nem vágyakozott ..." Efféle félmondatok ragadtak bele, ahogy erősítette, vagy gyengítette a hangerőt. Egy kis csend ereszkedett közéjük, lopva megnézte az óráját és nem értette, hogy miért nem jön még mindig Ragó, aztán megkérdezte: — Mikor volt utoljára itthon' — s hogy a néni nem válaszolt azonnal, még utána tette: — az elnök elvtárs? — Már a fiamat érti, kedves... Hát bizony csak húsvétkor tudott... Sok a dolga... De akkor egész nap itthon volt Akartam, hogy aludjon is itthon, de hát igaza volt hova tehettük volna a sofőrt Ezt ugye, meg lehet érteni, szűkösen vagyunk... Arra figyelt fel. hogy tocsogva beállt a hangos kocsi az ablak alá, épp ráesett a fény a függönytelen üvegen át Magda megnyitotta az ablakot — Mi van Acs? Mégis akarnak maguk is valami felvételt? — Szinte örült volna, ha anyja és fia találkozását a hangos kocsi riportere veszi fel, elment a kedve az egésztől. De Ács csak vigyorgott, amint kidugta fejét a lehúzott ablakon: — Semmi meló. Magduska, Jöjjön, kocogjunk haza. — Dehát miért? Mi van? — csodálkozott — Ragó már rég úton van. Nem ér rá... Na. jöjjön...! Magda ólmos karokkal csukta be az ablakot és nem mert megfordulni. A néni szólalt meg előbb: — Ügy, hát nem érkezett... Hallottam, lelkem ... Nem baj... Hisz annyi a dolga... Majd hazajön karácsonykor ... — Igen. nénikém, biztos sürgős dolga volt — suttogta, míg búcsúzásul megcsókolta az öregasszony arcát — Sajnálom, igazán sajnálom. A néni halványan mosolygott: — Én sajnálom, aranyos, mert hisz így a maga dolga nem sikeredett... Szegénykém, pedig mennyit várt töltötte itt az időt... Magda megfogta az ajtóban a néni kezét s erósen két tenyere közé szorította. Mosolyt erőltetett az arcára: — De. nénikém, az én munkám így is sikerült Nem töltöttem Itt hiába az időt... Higgye el, egyáltalán nem voltam Itt hiába... Mak Dlzdar BALLADA Mak Dlzdar bosnyák küllő. Született lS17-ben Sztolácon. Hét verseskötete Jelent meg. A szarajevói „Zivot" (Elet) főszerkesztője. Lapja gyakran közöl szemelvényeket a magyar UrábóL És szóltam hozzá: Mi van a kilenc kapuval? Mi van a kilenc ágyasszobával? Mi van a kilenc ládafiával? Mi van a kilenc titkospecséttel? És szólt a lány: A kilenc kaput kinyitottam. Agyasszobába benyitottam. Kilenc ládafiát felnyitottajn. De kiDe beDe fél Szived Pecsétjét Nem törhettem. Nekiadtam a titkok kulcsát. Ujjongott örömében: Ni. zöld lombban rebbenő madárl Ni, zöld madár. felhőbe szárnyaló! Néztem, néztem, de nem láttam, Bs szólt a lány: A kilenc titka — A Hattyúlány titka — Nos, érj utói! Sólyommá változtam. De a Hattyú eltűnt A felhőn túli tartományba. Ahol a sólyomszem megvakulni DUDÁS KÁLMÁN FORDÍTÁSA KASS JÁNOS ILLUSZTRÁCIÓ Aradi Gábor A LÁZADÓ Sokat utazom vidékre; ezen a vonalon különösen gyakran járok. Velem szemben sovány, őszülő hajú férfi ül a fülkében, néha találkozom vele. Behúzódik a sarokba, így egészen kicsinek látszik; a korát lehetetlen felbecsülni. Zárkózott arccal ül, csak a szürke szeme villan fel időnként éles-hidegen, gyanakvóan, máskor lángolóan. Megérkeztünk a vidéld városba, a leszállásnál szem elől vesztem szomszédomat. Később a restiben láttam meg újra: eg/ üveg bor állt az asztalán, sűrűn iszogatott. Kcle Ádám volt vele. az itteni vegyiművek alkalmazottja, akit jól ismertem. Nem akartam zavarni őket, de amíg lassan elhaladtam mögöttük, hallottam, hogy az öregúr éppen ezt mondja: — Kétszáz kilométer, az kétszáz kilométer! És ezt a kétszázat járni kell! Ér'ed?... Az ember oda van ítélve az úthoz, amin vógigmegyen. Az emlékekhez, ,\mik mindörökre az 6 holmijai maradnak. — Miért mondsz Ilyeneket, Lajos bácsi? _ kérdezte a fiatalabbik. De az öreg, mintha csupa tűz lenne belül, tovább szónokolt: — Minden jól van, ha az ember nem nyugszik bele a dolgokba. Mert belenyugodni annyit jelent, mlnt elfogadni. Érted, Adi? — őszintén szólva, kicsit homályos. ál Nekem mennem kell, indul a vonatom, nem hallgathatlak tovább. Majd, ha megjövök, folytatjuk. Jó? Két, talán három hónap ls elmúlott, amíg újra találkoztam Kele Ádámmal, ezúttal Pesten. Beültünk egy kávéra. Emlékeztettem a restiben még a télen kihallgatott beszélgetésére, valamilyen Lajos bácsival, s érdeklődtem, mi van az érdekes kis öreggel? — Ja, a Rózsa Lajos? Ott van megint minálunk, rendbe tettük szegénynek a dolgát — Ml volt vele? — Nagyon fura története van ám annak, ilyent te még nem is hallottál. Kele rágyújtott, aztán elkezdte a történetet: — Addig nem volt vele semmi baj, amíg nyugdíjba nem küldték. Tudod, a korhatárt betöltötte, legalább tizenöt éve járta már az utat Pestre, oda meg vissza, amióta lehelyezték a központból hozzánk azzal, hogy hozza rendbe a vállalat kalkulációját. Rendbe is hozta gyönyörűen, közben a központ átszervezés miatt megszűnt, Rózsa meg lent maradt nálunk. Kitűnő szakember volt, szorgalmas, szinte mániákus, napi 14—16 órát is dolgozott, ha kellett. Rettentő szerényen élt, albérletben lakott az én nagynénémnél, közvetlenül a gyár mellett. Az új igazgatónk is — a mostani — nagyon meg volt elégedve a munkájával, időnként pénzjutalmat, prémiumot juttatott neki... O meg fizetéskor sietett a postára, küldte a pénzt haza a családjának; szóval a feleségének, meg a két fiának, mert a családját nagyon szerette. Néha mesélt róluk, hogy melyik fia most éppen melyik osztályt járja, és hogy a felesége szép asszony még mindig, meg azt, hogy van Budapesten, valahol Erzsébeten verandás nagy háza, ott a családja lakik. Havonta egyszer vagy kéthavonként felutazott hozzájuk. Ilyenkor a maga kiismerhetetlen, furcsán-tréfás módján mindig így jelentette be, csak úgy odavetve: — Megyek fel Pestre. Randevúm van a családommal! — Aztán másnapra, harmadnapra visszajött, s ment minden tovább. Igaz, néha bizony mélyebbre nézett a pohár fenekére, mint illett volna, s rendszerint olyankor, amikor megjött Pestről. S ebben sem ismert határt, akárcsak a munkában. Megtörtént, hogy két-három napig színét sem láttuk, csak a nagynéném jött jelenteni, hogy „beteg", azaz istenesen elázott megint Az igazgatónak ez persze nem tetszett, de nem szólt semmit, tudta, hogy Rózsa behozza amit mulasztott, kamatostul. Így élt ez az ember nálunk másfél évtizedig, családos létére magányos albérlőként, jó fizetésű tisztviselő létére néha szinte koplalva, egyfelől a megfeszített irodai munka, másfelől a vad ivászatok mindenképpen veszedelmes, romboló szélsőségei között, ami •persze nem maradhatott nyom nélkül. Rózsa állapota az utóbbi időben gyorsan romlott, beszédébe egyre több izét meg hogyishívjákot kevert, és bizony a munkája sem érte meg már azt, amibe került. így azután amikor jött az új mechanizmus, az igazgató nagylelkűségének is vége lett, s Rózsa Lajost elküldték nyugdíjba. Hadd menjen haza a családjához, legalább nem kell mindig azt a hosszú, fárasztó utazást vállalnia Pestre meg vissza, ha látni akarja a családját. Érted, ugye? — Idáig értem, csak azt nem tudom, mi ebben a különös. — Várj, most jön a java, az elhihetetlen és mégis igaz — rejtélyeskedett Kele. — Szóval Rózsa hiába prüszkölt, tiltakozott, hivatkozott az érdemeire, s minden elképzelhetőre, nem használt semmit, megkapta a felmondást, nyugdíjba küldték. Már az is furcsa volt hogy annyira tiltakozott Még inkább meglepett bennünket, hogy egyáltalán nem sietett haza* ott rostokolt a nagynénémnél. aki mesélgette, hogy Rózsa éjszakánként keservesen nyög, szitkozódik, s az albérletét sem mondta fel sót kifizette előre az egész hónapot Egy nap, takarításkor pedig egy szállodaszámlát talált a Rózsa asztala mögé hullva, azt elhozta nekünk a gyárba. Ebből kiderült hogy Rózsa a Continentalszállodában szállt meg, amikor legutóbb Pesten járt, Hát ehhez mit szólsz? — Na és? Mi van ebben? — Hát nem érted? Rózsának Pesten háza, s családja van, s ő szállodában száll meg, ha Pesten tartózkodik. Tehát tényleg nincs minden rendben azzal a családdal, ahogy néha gyanítottuk? Rózsa haragban van velük? Eszünkbe jutott az ls, hogy sokszor milyen fájdalmas, furcsa fintorral mondta, hogy szép asszony ám még az ő felesége, meg az, hogy mindig Pestről visszatértekor rúgott be olyan kegyetlenül. Ezt mind összeadtuk, s kész volt a diagnózis: szegény Lajos bácsi rosszul él a nála nyilván fiatalabb feleségével, ezért kapálódzott annyira a nyugdíjaztatása ellen is, mert valójában nincs hová mennie, az a bestia be sem engedi a saját otthonába. Maga az igazgatóm kért meg rá, hogy mivel úgyis megyek Pestre, nézzek utána a dolognak, beszéljek az aszszonnyal, hogy ezt így nem lehet csinálni. Megnéztük a Rózsa kartonján szereplő címet, s másnap utaztam. Kimentem Erzsébetre, a megadott címre. — Nos, milyen asszony? Beszéltél vele? — Nem én. Azon a helyen ugyanis nem volt ház, hanem csak egy üres telek. Tehát becsapott, link címet adott meg nekünk Rózsa. Legszívesebben elrohantam volna mérgemben. Aztán mégis oecsöngettem a szomszéd házba. Idősebb házaspár lakik ott, elmondtam, ml járatban vagyok, alighanem rossz címet kaptam. Azt vál»-