Délmagyarország, 1969. július (59. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-06 / 154. szám

Simonyi Imre SANZON — TANULSAGGAL Az új ruhád az szép volt s benne te. — „Párizsi" — mondta a könnyed fölény. — De úgy ám, hogy a Place Pigalle fanyar lehellete bebújt felöltöm vásott könyökén. A hangsúly tette — én már nem tudom — ahogyan mondtad — „párizsi" — szivem? Csak arra emlékszem hogy hirtelen minden oly előkelő lett és idegen azon a.z estén ott a Körúton; hogy kopottas, vidékies idegem beléborzongott. — T épp mondani akartam; én úgy terveztem eddig: — hogyha már párizsi — hát az a modell Van Gogh legyen vagy Guillaume Apollinaire (legalább kettőnknek) — amikor látom hogy egy faluról ideszármazott tanácstalan akácról a foltozott őszvégi levelek oly szégyenlősen hullanak alá mint holmi divatjamúlt hazai népviselet. — Hogy ez tette, a hangsúly, vagy egyéb? ,— már nem tudom — de olyan messze voltál akkor mint még sosem. — Pedig, szívem, az új ruhád az szép volt. — S mégis — mondd már — ahogyan lassan távolodtál • mi hozta hozzám egyre kózelébb — lenvászon ingben, kékfestős kötényben — a barmódpusztai cselédsort? , uzi Kálmán vissza- Thíerv Árbád fojtott lélegzettel 7 K megállt az ajtó előtt, s ez az idő elég volt, hogy ismét elfogja a kétkedés: jobb lett volna, PÉTERFY LÁSZLÓ SÁRGA VIRÁGOK ha egy utcai telefonkönyvből kinéz magának egy érdekesebb gyárat, de hirtelen maga előtt látta a fűtőt, akinél ágyrajáró volt, hallotta ásító, reggeli hangját, amint épp azt mondja: — Ha nem bírod a nyers bőr szagát, akkor menj a kölni gyárba dolgozni ... Guzi Kálmán végigpillantott a fényes, fehér irodai folyosón, s azt gondolta beletörődve: „Ha egyszer ide adtam bs a levelemet, most már nem hátrálhatok meg". A titkárnő a fél szeméről fölismerte Guzi Kálmánt. — Hívatta az igazgató elvtárs ? — kérdezte. — Nem, nem hívatott, csak én úgy gondoltam... — mondta a fiatalember kissé megzavarodva, s rögtön el is akadt, mintha nem találta volna a következő szavakat. Elvörösödve állt az ajtó közelében, és az ls mélyen zavarta, hogy az esőben átázott ruhája a melegben kezdett furcsa szagot áfasztani. A nő felállt, megkerülte az asztalt. Terhes volt. a lábait nehézkesen szétrakta. Látszott, hogy közel van a szüléshez. Ahogy ment, ruháján a nagy virágminták hasonló nehézkességgel mozogtak ideoda. Guzi Kálmán a zöld ajtót nézte, amely mögött a titkárnő eltűnt, es e percben világosan látta maga előtt a levelét, sokkal világosabban, mint amikor megírta: „Kilenc intézetben voltam állami gondozott, tizenegyszer szöktem meg ..." Azt gondolta: „Mennyivel egyszerűbb volna, ha most megtapinthatnám a zsebemben azt a levelet". A titkárnő valósággal kibújt az ajtón, mintha a vastag szivarfüstöt nem akarta volna kiengedni az igazgató irodájából. — Az igazgató elvtárs üzeni, hogy várjon egy kicsit — mondta. — Van ott egy képeslap is az asztalon. Nézegesse addig! Guzi Kálmán röviden bólintott, és letelepedett a kényelmetlenül alacsony asztal mellé. A fiú külseje különösen így, megázva egy csöpp bizalmat sem árasztott. Hiányzó szemét gyerekkori játékban vesztette el. £p szeme híg kekséggel szinte átfúródott a tárgyakon. Laposra fésült vörös haja vizesen tapadt a fejére. Hegyes, vékony orra hosszan leszúrt a szája fö'é. A nyakára gyűrött piros sál csavarodott. Az izgatottságtól állandóan nyirkos volt a tenyere, amelyet időnként a nadrágjába törölt. Rövid tétovázás után kezébe vette az egyik képeslapot. A AZ ÉG KEKJE címoldalon egy atléta fekete teste feszült, a ífeis íilétt az ég kakiétól látszott egy darab. Guzi Kálmán eltűnődve nézte a sprintért: biztos egy világhíresség, tűnődött magában, de inkább valami furcsa, rokonszerű számkivetettséget érzett a salak fölött úszó alakban ... Homályosan emlékezett az anyjára. Szalmaszínű haja hosszú volt, és két oldalt az arcára omlott. A toborzóirodában elszegődött egy távoli gyárépítkezéshez. Egy darabig magával vitte, végül egy vasutasra bízta, és így történt, hogy Guzi Kálmánt a tanács hamarosan elhagyottnak nyilvánította. Az első napokban nagyszerűen érezte magát az intézetben, ruhákat, ingeket, bőrtáskát, tankönyvet, radírt, füzetcsomagot kapott. Később megtanulta, hogyan kell észrevétlenül elbújni az idősebbek elől, mert neki kellett öszehajtogatnia a ruhájukat, és ha rákiáltottak: Lábhoz! — Guzi Kálmánnak a földre kellett vetnie magát. Egyik nap megunta, és megszökött az intézetből. Egy hegyoldalban megtömte magát dióval, almával és lefeküdt. Mire fölébredt eirogták. Büntetésből egy ideig szoknyát viselt A hatodik szökés után az intézetben megjelent egy középkorú. hízásra hajlam' s nő. — Velem jössz! — mondta szigorúan. — Hová? — Az új anyukádhoz. Az új anyák az állomás előtt várakoztak a megbeszélt helyen, a podgyászraktárnál, többségük a sn falusi aszonyok. Kis kerek csoportban összebújtak. — Melyik az enyém? — kérdezte Guzi Kálmán. Egy év múlva megtudta, hogy él az apja, egy ideggyógyintézetben ápolják. Levelet írt két hét múlva megjött a válasz; „Veit eey ilyen nevű ápoltjuk, jelenleg egy másik város intézetében van". Guzi Kálmán a térképen megnézte a várost, és nagyon furcsa volt, hogy abba a kis fekete pontba az apját is bele kellett képzelni. De tudta: senki sem akadályozhatja meg, hogy elmenjen abba a városba. Homályos elképzelései voltak arról, hogy mi lesz azután, ha megtalálja az apját. A vonatban egy asszony a csomagja után érdeklődött, egy katona pedig bátorítóan hátba veregette: — Ilyen kis országban, mint a miénk, nem lehet eltévedni!... Az ideggyógyintézetben azt hitte, hogy rögtön az apjához vezetik, de két ápoló lefog" — Kintről? — Igen. A fáskerti iskolánál irodalmi estet tartottunk. Lekéstem a buszt Berkes körül hullámozni kezd a víz. — Mivel jöttél be? — Képzeld, autóstoppal. Azzal ki is megy a fürdőszobából, de nyitva hagyja az ajtót — Hogyhogy autóstoppal? — Nem értem. Mit mondtál?! — Azt kérdeztem — ordítja Berkes —, hogyhogy autóstoppal?! — Hát úgy, hogy kiálltam a tanácsháza elé, és integettem. Aztán jött egy kocsi, és fölvett — Milyen kocsi volt?! — ordítja Berkes. — Ne ordíts. Itt vagyok. — Nem ordítok! Azt kérdeztenij milyen kocsi volt. — Talán Wartburg..: Berkes már kinn van a vízből. Sőt ott áll a szobaajtóban. Éva éppen a kombinéból bújik ki. Berkes- agyában valami kattan. Előbb egyet, és halkan. Aztán kettőt hármat négyet, egyre hangosabban. Végül már úgy zakatol, mint valami mozdonykerék. Éva meg ott áll félmeztelen. Keresi a pongyoláját — És képzeld — mondja —, nem elég, hogy lassan jöttünk, mint a teknősbéka. ráadásul el is tévedtünk. A zakatolás hirtelen testet ölt. Egy kalapács kezdi döngetni Berkes tudatát — Az első útkereszteződésnél véletlenül rászaladtunk egy dűlőútra. — Közben lehajol, bekukkant a fotelek mögé. — Itt sincs ... Gurultunk vagy öt kilométert, mire észrevettük, hogy eltévedtünk. Jó, mi? Először próbálkoztam stoppal, és mindjárt kifogtam egy tanulóvezetőt..: Tényleg nem láttad a pongyolámat? A kalapács is abbahagyja. Ellenben Berkes agyában felberreg egy vetítőgép. Megy a Wartburg... a belseje sötét... A jávorbajuszos ipse... biztos, hogy jávorbajuszcxs . Aztán észrevétlenül elfordulnak a dűlőúton... É6 az ülés támlája... a támlája. A vetítőgép is abbahagyja. Éva diadalittasan tartja kezében a megtalált pongyolát — Leeresztetted a vizet? — Hogy hívják? — Kit? — Azt az autóst! Hogy hívják?! — Ne ordíts! — Nem ordítok! A nevét! — Nem tudom. — Hogyhogy nem tudod?! — Nem mutatkozott be, én meg elfelejtettem megkérdezni — és bemegy a fürdőszobába. Berkes egy fotelba hanyatlik. Már rég be kellett volna helyeztetni faluról ... Most persze lemossa magáról ..-. Addig veri a fejét, míg meg nem mondja a pasas nevét.-.-. Aztán megöli, meg-ö-li... De nem megy sehová. Éva megáll előtte. — Hát te? Berkes hallgat. — Csak tusoltam, és mégis kimelegedtem. Jé... neked is csuromvíz a homlokod. Ledobja magáról a pongyolát, bekapcsolja a ventillátort, és odaül a férfi mellé. Most rögtön elzavarom. Mielőtt megütném, rögtön elzavarom — gondolja Berkes. A ventillátor surrogva keveri a levegőt. — Klassz, mi? — Mi az, hogy klassz? — Hát a ventillátor. Olyan klaszszul keveri a levegőt. Berkes hallgat Most — gondoja Most. — Te, igazán megtaníthatnál vezetni. — Micsodát? — Hát vezetni. Az a nő is, aki behozott, most vizsgázott. Tegnapelőtt. — Nő? Miféle nő?! — Hát aki behozott. Valami orvos felesége, a szomszéd faluból... Miért, te mit gondoltál? — Semmit. Azzal átkapja a vállát, magához rántja, elkezdi csókolgatni. Éva pirulva löki el magától. — Nem vagyunk már nászutasok. — Persze... persze ... nem ... — Akarsz vacsorát? — Hát persze. Berkes feláll. Mcet minden olyan gyönyörű. Konyakot vesz elő. Üvegből Iszik. Guk. guk — mondja a konyak, és leszalad a torkán. Most minden olyan gyönyörű. A parkett ragyog, a bútorok ragyognak. Nadrágja ott lóg a szék karfáján. Kihalássza a farzsebből a jegyzetfüzetet. Az utolsó oldalon öt szám. Ja, persze, a nő. A Vera. A konyhából a sülő krumpli sercegése hallik. Becsukja az ajtót, be ne jöjjön a szag. Tollat vesz elő és egyenként leikszeli a számokat. De úgy, hogy azért ki lehessen olvasni mind az ötöt Cipész kátéesz. férfihangra Nagy, szálkás betűkkel odaírja az átikszelt számok fölé: Sramek művezető. Aztán áthúzza ezt is. ta. Kifaggatták, később telefonáltak valakinek. Végül jött egy hosszú hajú nővér, és Guzi Kálmánt bedugta a fürdőkádba. — Az apám? — Majd reggel. Ha a főorvos úr megengedi. S egy napon, amikor először döbbent az életére, eszébe jutott a távoli gyógyintézet, az apja betegsége, és elkezdett panaszkodni, hogy fáj a feje, homályosan lát, nem tud aludni, arcát a falhoz szorította, és azt mondta: rettenetesen szédül. Napokon át vizsgálták a klinikán, megröntgenezték a fejét is. Amikor a nevelőotthonból kiöregedett, az igazgató az állomáson szerzett neki munkát. Fél év telt el, amikor az állomásfőnök behívatta magához. A főnök izgatottnak látszott, időnként fürkészve végigmérte Guzi Kálmán vékony, izzadt alakját. — A mi kezünk alatt már nazarénus is dolgozott — mondta mérgesen. — A háború alatt egy halálraítélt lengyel hadifoglyot is elbújtattunk. De...? Az állomásfőnök megtörölte a homlokát. Guzira pillantott — Legutóbb Is megevett húsz tablettát... Guzi Kálmán elmosolyodott. Eszébe jutott a sima hajú lány, az első lány volt az életében. Azon az estén azt hitte: az egyetlen. Egy bokorba húzódtak. A közelben mentőautó szirénázott. Fent, a lovarda magasságában megdördült az ég, mintha fel akart volna robbanni. Guzi Kálmán torkát egy idegen, rángatózó vonal kötötte össze a gyomrával. A hangok szokatlanok voltak, aztán feleslegessé váltak. Valahonnan melegség jött, amiben föl kellett oldódni, s akkor valami különös elégedettséget érzett, mintha egy hosszú, fáradtságos út végéhez érkezett volna. Esni kezdett az eső, de ez már nem számított Hazakísérte a lányt, majd visszament a bokrokhoz. — Nem tehettem okosabbat — mondta az állomásfőnöknek. — Éjszaka bőrig áztam, a szél is fújt nagyon. Tudtam, hogy legrosszabb esetben kórházba kerülök. — Megszáradhatott volna otthon is. — Akkor nem volt otthonom. Agyrajáró voltam egy szipirtyónál. — Mindegy. Most felmondunk magának. — De hát, mit rontottam el? — Semmit. De a mozdonyvezető szólt a tolatásvezetőnek, hogy neki két gyereke van. Nem vállalja magáért a felelősséget. — Hat hónapja velük dolgozom. — Semmit se tehetek. Valaki megtudhatta magáról ezeket a dolgokat, és félnek, hogy csinál valamit. A vasút nem játék, fiatalember! A főnöktől már nem ment vissza a mozdonyhoz, nem búcsúzott el azoktól az apróságoktól. amelyek megszerettették vele a rendezőt, a gurítót, a száraz, salakos vasúti pályát, a vagonok meleg árnyékát, a vasutasok világát. Az első hónapokban alig tudta kivárni a fizetését. Délben elköszönt a mozdony mellett, mint akit szabályos ebéd vár, aztán átmászott a kocsik »alatt, és ott várta meg az ebédidő végét, elrejtőzve. Szabadjegye volt, s hét végén mindig felült egy céltalan vonatra, és utazgatott, mintha hazautazott volna. Napokig a tányérsapkák jártak az eszében. Éjszakánként a mozdony gőzfelhőjében mosolyogtak az overállarcok. A felmondás után egy héttel Guzi Kálmán este elment abba a vendéglőbe, ahol a mozdonyvezető szabadidejében sörözni szokott. Guzi megállt a pultnál, lehajtott egymásután három pohár rumot. A sarokban ott ült a mozdonyvezető, szemben vele egy madárfejű ember támaszkodott a könyökével az asztalra. Guzi Kálmán se sietett el, de miután úgy érezte, hogy már eleget ivott: rátámadt a mozdonyvezetőre. A tárgyaláson súlyos testisértésért és garázdaságért hat hónapra ítélték ... A titkárnő asztalán felhü-" gott a szerkezet jelzőhangja. — Bemehet! — mondta. Guzi Kálmán, aki húszéves korára megtanult gyanakvással és kihívással nézni a vele szemben álló emberek szemébelehajtott fejjel állt a nagy szőnyeg közepe táján. Az igazgató szokása szerint mellényben ült az asztalnál Szögletes álla elfoglalta az egész arcát, és így inkább faragványnak tűnt, mint emberi arcnak. A hangja szárazon csikorgott. — Elolvastam a levelét — mondta. Guzi Kálmán a másik lábára nehezedett, de nem szólt. — Jó hosszú levél volt — mondta az igazgató, és végre elmosolyodott — Nem tetszik kérdezni semmit? — szólalt meg Guzi Kálmán. — Mit kérdezzek? Az igazgató egy szelet papírt húzott maga elé, és ráírt valamit egy vastag tollal. — Menjen le a hármas műhelybe — mondta, miközben írt. — Itt a cédula! Ezzel keresse föl Kántor művezetőt. Már beszéltem vele. Majd ő rendbeszedi magát. Guzi Kálmán átvette a papírt, de nem mert belepillantani. — És ott ml lesz? — kérdezte ügyetlenüL — Mi lenne? Dolgozni kell. Na, induljon már! A titkárnő majd megmagyarázza, hogy merre kell menni... A szavak megragadtak Guzi Kálmánban, aztán beléje hatoltak. Nem értette, hogy csak ennyi az egész, voltaképpen csak ezen a néhány szón múlt, hogy az élete ide, vagy oda. Boldog zavarában motyogott valamit, majd meg is hajtotta magát. A feje fölött, mintha látszott volna egy darab az ég kékjéből. Sass Ervin KONOK BUZDÍTÓ riadtan guggolnak vertfalú házak vertfalú házak sövények árnyak hideg köd szállásol az udvar mélyén a tetőn megremeg a kihűlt kémény mészzománc pattog nem siratja asszony a fateknőben nincs akt dagasszon az őra vassúlya lassan alászáll rózsái fakultak az inga alig jár kihűlt a tűzhely is a lassuló szív is régen volt örömök a fájdalmas kín is utolsót kattan a vén falióra mintha várna egy másik kakasszóra árnyakat öldös az ébredés fénye sárga napraforgók fordulnak eléje.