Délmagyarország, 1969. július (59. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-27 / 172. szám
N yáron az odesszalak arról szoktak beszélni. hogy a város napról napra népesebb. Még így ls melléfognak. A város óráról órára lesz népesebb. minden Odesszába befutó vonattal, hajóval, autóbusszal, motorbiciklivel, mopeddel és biciklivel, minden leszálló repülővel. Az érkezőknek se szeri, se száma. Ezért ésszerűnek létszik. hogy napfényben fürdő városunk vendégeinek néhány jótatanáccsal szolgáljunk. Önök tehát itt vannak Odesszában. Járják az árnyas utcákat, szódavizet szürcsölnek, szemügyre veszik a házakat. S lám, hirtelen az utcai zajon át. mintha valaki kristályharangokat zendítene, a vendég elébe sietnek Odessza szignáljának lágy dallamai. Ahogy a híres óra nagymutatója a tizenketteshez ér. hullámzani kezdenek a levegőben a bársonyos melódiák. Figyeljék csak: „Szívembe kísérsz Te száz utamon Odessza, szép szillőhonom." Hol is. hallották ezt a melódiát? Nem emlékeznek? Pedig ez Tonja dala Dunajevszkij Fehér akácok című operettjéből. Hűséges, állandó mosolya városunknak. És az, hogy Odessza szignálja születését tekintve nem operából, vagy oratóriumból, nem kantátából, s még csak nem is balettzenéből származik, hanem éppen egy zenés vígjátékból — nos. ez talán nem Jellemző? De önök már mennek is tovább, nézelődnek a városban, és természetesen szeretnék megtalálni a főutcát, amiről már sokat hallottak. Megállítják hát az első szembejövőt: — Legyen szíves megmondani, merre van a Deribaszovszkája? És ne csodálkozzanak, ha feleletül ezt a huncut kérdést kapják: — Azt tudja-e, hogy hol van a Nagy Szökőkút? — Igen, igen gondolom..; — Nohát, ez meg éppen ellenkező Irányban I — mosolyog a tréfás városlakó. és aztán precízen elmagyarázza, miként lehet eljutni a Deribaszovszkájáig. Az utcák is napról napra változnak. Aki egy éve járt Odesszában, rögtön észre is veszi a temérdek változást. Elnémult például 23 villamos dübörgése: a Szverdlov úton, melyet sima aszfalttal borítottak be azóta, most csöndes trolibuszok siklanak. Azért az odesszai villamosok még nem avultak el teljesen. Az az érdekességük, hogy nemcsak utasokat és terheket szállítanak. de — öntözik az utcát és nyírják a fákat Meglepő, ugye? Pedig csak annyi a titka, hogy az utastér helyére hatalmas tartályt kell képzelni: vízzel telt és légnyomással működő tartályt. Oda pedig, ahol a csap van. néhány porlasztót. Ennyi az egész. Igyekezzenek hát a Járdára húzódni I Mert a villamosból hűvös és fröccsenő sugarak pásztázzák az utat Érdemes mindkét tulajdonságukat észbe venni! A íanyírás elképzelésének megkönnyítésére ránduljunk át a Proletár körútra. Figyeljék csak a dúa lombozatú fákat. amelyek alatt sínek futnak. Ezeknek mindegyike akkurátusan egyformára van nyírva, s együtt ezért tudnak összehajolni csodálatos zöld alagúttá. Ezt az ötös villamos csinálta. Ne lepődjenek hát meg, ha utazás közben azt veszik észre, hogy a kocsi fanyírással foglalatoskodik. Ilyen az odesszai villamos: nyughatatlan . munkás, újitó, a város szépségének őre. S már Itt is a stadion. Kívülről nem látszik rajta semmi változás, azt csak akkor venni észre, ha az ember felül a tribünre. Mert a fő változás az, hogy a Csernomorec, Odessza kedvenc futballcsapata olyan sikereket ér el manapság; mint még sosem. Az igazi odesszai vasárnapi pihenése nem képzelhető el a tenger nélkül. Motorcsónakkal száguldani, kievezni a nyílt tengerre, vállra kapni a pecabotot, a parton napozni, vagy csak egyszerűen ráfeküdni a vízre — valami feltétlenül kell. De nemcsak a víz fölött lehet Jól eltölteni az Időt — alatta is. Évről évre női a vlz alatti tartomány szerelmeseinek a száma. A könnyűbúvár-amatőrök szemében a horgászat hagyományos módja a leglehetetlenebb és legostobább emberi időtöltés: a horgok és dugók ősemberi ostobaságok, az ólom és a merftőháló idejétmúlt középkori fegyverzet. A könnyűbúvársport viszont a vadászat és a halászat határán áll — mondják a „békavadászok" — és üdvös úton viszi előre az emberiséget. A víz alatti királyság szerelmesei megszállottjai szenvedélyüknek. Sokan még t-Men is felveszik a maszkot, előszedik a •' vyvereket és szuronyokat. nyárra peo'g... Nyárra pedig egyszerűen eltűnnek a némaság birodalmában, az embari faj szánára kifürkészhetetlen mélységű béke, sönd és nyugalom világában. ... A napsugarak át meg átjárják a zöld víztömeget. A mohos nagy köveken fénykarikák játszanak. A legkisebb szellőre is hajladozni kezd a vizínövényzet lenge bozótja Aprócska halak tarka raja rebben, a kövek alól kilesnek meredt halszemmel a botos kölönték. És lentebb méltóságteljesen lebeg el egy félszegúszó. Utána! Tovább! Még mélyebbre! Csupa smaragd a víz, megnehezíti a látást, csak a mélyV/agy/m/rNy/ (olajev ODESSZA MOSOLYA Lapunk vendégeként 10 napot Magyarországon tölt Vlagyimir Georgljevics Nvikolajev, testvérlapunk, a Znamja Ki.mmunylzinánnk főszerkesztő helyettese. Ebből az alkalomból közöljük testvérvárosunk életéről Írott cikkét. séges mély csönd nem szakad meg. Mi motoszkál ott a vfzfenék homokján. Aha. a másik lepényhal, valamivel nagyobb is mint az előbbi. De az is lehet, hogy lesz még nagyobb is. Melyik ostoba horgász tudja ezt, melyik csökönyös partonülő, melyik kukacirtó tudja kiválasztani a legnagyobb lepényhalat Egyik sem! Csak mi! A fegyver lövésre készen. Most céloz... és megrántod a ravaszát. A vizet átszelő szigony tajtékos utat hasít, először ííem látsz semmit sem. Aztán minden érthetővé válik. A szigony egyenesen a lepényhal hátát találta el. a hal most hátára fordulva lebeg lassan fölfelé. Ujjongás tör ki belőled. Szeretnél egy vidámat nevetni, de az víz alatt, sajnos, ez nem megy. Még csak el sem lehet vele dicsekedni gyorsan, milyen volt a fogás. Ez, kétségkívül, valóságos hiányossága a víz alatti cserkészésnek. De ha a másik oldalról nézzük: a víz alatt nem lehet cigarettázni, Kártyázni, Inni, udvarolni. Vagyis semmi olyat nem tehet az ember, ami ártalmas lenne az egészségére. Próbálják hát ki szerencséjüket gumiuszonnyal, maszkkal, szigonnyal. Siessenek a sportszerboltba. Úgy mondják, lehet még békaember-felszerelést kapni. Mosolyok, mosolyok. szülővárosunk ezernyi mosolya! Nem tűntek el arcáról ezek a mosolyok sem a békés munkálkodás, sem a háború zivataros éveiben. Egy jó tréfa, egy találó kifejezés, egy szúrós mondat — mindez együtt vibrál városunk napfényes mosolyában. S hogy szétszóródnak ezek a napsugarak! A fiatal odesszaiak arcára éppúgy jut belőlük, mint az idősebbekére. Mosoly a hajók zászlaja és kikötőkben az árbócszalagok lobogása. Ez a mosoly őrködik a művelődési ház klubjaiban a fiatalok esti öszszejövetelein, ez néz ránk vissza az utcák nevéből: Napfény utca, öröm utca, Virágos utca és Kedves utca ... 1941. Viharos év. A város körülzárva. Hetvenhárom napig folyik az ostrom. Az odesszaiak barrikádokat emelnek. Éheznek és virrasztanak. Egy korty víz nem jut harc közben. Meghalnak szülővárosuk falainál. De fegyverek közt sem hallgat a tréfa. Jó az étel helyett és víz helyett A háború első hónapjaiban a tengerészgyalogság véres rohamokat vezet. — Kevesen vagyunk, de sok a zubbonyunkon a csík — tréfálkoznak a matrózok. És valóra fordul a szó kézitusa közben. A barátok „tengeri lelkeknek" becézik a tengerészzubbonyokat az ellenség „csíkos tigrisbőrnek". S hull, amerre mennek. Ezekben a napokban szállóigévé lesznek azok a szavak, amelyek a városvédő harc hősének, Oszipov ezredesnek nevéhez fűződnek: „Verd szét a fasisztákat minden oldalra, hogy elfeledjék azt is, merre van jobbra és merre balra." S a katonák használták ezt a szállóigét a gyakorlatban is. A megyei újság idősárgította lapjain néha mosolyognak a betűk. Idézet egy levélből, melyet a frontról írt a fiú apjának: „Légy nyugodt apácskám, a fasisztáktól nem szenved kárt a kása. Túl sokan vagyunk erre a kására odesszaiak, semhogy nekik ls jusson belőle..." Az agitatív Irodalom termékel közül a szárazföldi és tengerész csapatoknál a legnagyobb népszerűségnek egy gúnyirat örvendett mely a híres Rjepin kép analógiájára a „Zaporozsi kozákok unokái levelet írnak a fasiszta szultánnak, Adolf Hitlernek" címet viselte, s amelyet a tehetséges odesszai újságíró, F. Atakin írt „Ügy határoztunk rólad, szukafl, hogy bőröd a golyónk lyukasztja kl. Ahogy megjövendölte nagyapa meg a déd, csak a porodat szórjuk szanaszét. És azzal kívánjuk sorainkat zárni, akadjon torkodon a lengyel szalámi, s Mussolinnal együtt véged testhezálló legyen, egyen meg a görög húsdaráló. S végül, ha minden bátorságod elvesz, az orosz géppisztoly ugyan nem kegyelmez. Add át üzenetünk Göringnek, s maholnap Göbbelsnek. ugyanúgy, meg a Ribbentropnak..." S így patakzottak tovább a rímek, amelyekkel, ha meg nem halnak, még a zaporozsi kozákok is elégedettek lettek volna. A levél, természetesen, eljutott a címzetthez. Nemrég derült ki, hogy iktatták ls, és 1945. májusáig a berlini birodalmi kancellárián őrizték. Jól őrizték. Hétpecsétes titokként. Borítékján pecsét: „Szigorúan bizalmas". A városi lap munkatársai szívesen emlékeznek arra az esetre is, amikor a tehetséges riporterrel. Borgesszal tréfát űzött... az odesszai világítótorony. Történt ugyanis, hogy Borgesz riportsorozatot akart írni a ritka mesterségek művelőiről. A szerkesztőség lelkesedett az ötletért, és az olvasók hamarost nagy élvezettel böngészték a hegedűkészítő (riport a konzervatóriumból), a kitömött állatok mestere (riport a természetrajzi múzeumból), az elefántetető (riport az állatkertből) mindennapjairól szóló cikkeket Borgesz előre dörzsölte a kezét Elégedetten titokzatoskodott — Várjatok csak... Ez volt a virágíakadás, de már érik a gyümölcs. Aztán hamarosan kiderült, hova készül Borgesz, minthogy két perc múlva azt is elárulta. — Holnap a világítótoronyhoz megyek. A toronyőr lesz a riportom főhőse. Nem rossz, mi? Először is: ritka mesterség. Másodszor: tengeri téma: van romantikája, negyedszer... A negyedszerre nem sikerült világos magyarázatot kapni. Borgesz nem mondott semmit, ezért valaki dudolászni kezdett: „Es a kiskocsmából az a kislány A toronyról a tengerbe hullt." — Nohát — elégelte meg Borgesz — lehet, hogy ott az a lány, de lehet, hogy csak egy öregembert találok. De bárki is lesz ott, ő az, aki utat mutat a hajóknak. Bámulatos személyiség. Már magam előtt látom az egész riportot. Már a címét ls: „A tenger fogadósa", vagy „Az odesszai toronyőr", nem jobb lesz ez: „Egy élet sötétben". Hm. Na, még meggondolom. De mindenesetre, így fog kezdődni: „Amint az alkonyat szétteríti szárnyát a tengeren". Borgesz egészen fellelkesülve, szinte ihletett állapotban vonult kl a szerkesztőségből. Az Ilyen szent megszállottság megismételhetetlen. Másnap azonban egy egészen más Borgesz, egy halk, komor és megtört szemű Borgesz óvakodott vissza. Leült az íróasztalhoz, szórakozottan nyúlt a postája után. Nem zavartuk, nem érdeklődtünk bánata felől, tudtuk, hogy két perc múlva maga meséli eL Borgesz már csak ilyen. És Borgesz meg ls szólalt. — Elkéstem. Nincs ott toronyőr egy szem sem. Csak egy automata. Ez hát az odesszai világítótorony tréfájának históriája. S mondanunk sem kell, hogy a történet hőse ls hamar megvigasztalódott. Csodálatos tréfái vannak ennek a századnak. A napsugaras, vidám Itókának jó néhány valódi szakembere van Odesszában. Az ismert borszakértőnél és -kóstolónál, Pavel Petrovics Szamorogykonál csíptek el az újságírók vendégeskedés közben egy történet arról, hogy honnan származik a koccintás hagyománya. — A mi őseink nem ittak ilyen gyorsan — mondja Pavel Petrovics —, miközben borostyánszínű italt önt a poharakba —, azok harapni szerették a bort. élvezni. S míg Ízlelgették, kibontakoztak, megvilágosodtak a filozofikus monológ körvonalai: „Felemeljük a borosserleget. A fény felé tartjuk. Része van-e ebben a látás szervének? Része van. Akkor menjünk csak tovább. A serleget ujjainkkal fonjuk körül. Érezzük a kristály hűvösségét. az ital súlyosságát. Része van-e ebben a tapintás szervének? Része van. Akkor menjünk ismét tovább. Beszívjuk a bor illatát. Érzitek-e ezt a megismételhetetlen illatot? Része van-e ebben a szaglás szervének? Természetesen. Hát akkor, végezetül csukjátok be a szemeteket, úgy kortyoljátok. Mint a nektár. igaz? Ezt az fzlelőszervetek súgja nektek, amely a kóstolásnak legjobban részese. Nohát: látás, tapintás, szaglás és ízlelés. Csak a hallás hiányzik. Üssük hát össze a serlegeket, ne maradjon ki a hallás sem. Csendüljenek össze a poharak! Innen számítódik tehát a koccintás története. Ennek a vidám népi szokásnak, amelynek születéséről tréfásan szónokolt liázigazdank. szakmájának szerelmese. Az ő egészségére is koccintsunk ezért, ha odesszai bor szikrázik a poharakban. Az odesszai halászok kltalátak egy közmondást: Aki hallét nem evett. Nem látta még az eget.., A szövetkezet halászat fenséges hallevest tudnak főzni. Valamivel rosszabbat a horgászok. Még rosszabat a halászati vállalat munkatársainak feleségei. Csak a parton, alkonyat után. a kék tenger közelében lehet valódi, elsőosztályú fekete-tengeri hallevest enni, csipőset. borostyánszfnűt. „tüzeset". A recepthez bárki hozzájuthat. Csak meg kell kérdezni Ilja Ivanovtcs Popandopulo brigádvezetőt. Ha a napját szerencse kisérte. nagyon beszédes, s nekünk is szerencsénk lesz. Akkurátusan, nem sietősen, megtömi pipáját, pöfékel néhányat, és beszélni kezd. Ízlett, ugye? Dehát semmi nagy titka nincs. Egyszerű az egész. Veszünk, például, száz botos kölöntét. megtisztítjuk, kibelezzük, a fejét levágjuk. Ebből használható zsír lesz. Aztán két lepényhal kell, de jól jegyezzék meg, egyik sem lehet három kilónál kisebb. Főzzük, míg felforr a víz. Akkor befűszerezzük. Aztán beleöntünk a fazékba háromszor tlz makrélát. huszonhét pérhalat, vagy amit az ízlés kíván. Ne felejtsük el megsózni. Főzzük, de ne főzzük el. Érthető? Dehát én mi vagyok? A nagyapám tudott csak igazából főzni. Meg a dédapám. A dédapám akkor halt meg, amikor engem először engedtek le a tengerhez. De a nagyapám még él. Ilyen szívós a mi fajtánk. a Popandopulszklj... Nálunk mesélik. hogy nagyapám és dédapám keményen vitatkoztak egyszer: honnan származik ez a szó, halié. A nagyapám azt állította, hogy őseink nagyon szerették, és így kiabáltak a szakácsnak: Ilyen jót még nem ls ettem, hall-é engem, hall-é? A dédapám szerint a halál szóból ered, mert ha valaki megkóstolja, akkor meghal. ha nem ehet többet. Hát ilyen halászlét főznek a Feketetengernél. Akad olyan nap is Odesszában, amikor semennyi virág nem volna elég. Bezörgethetnek a piaci irodába ls. bekopoghatnak minden virágüzletbe. Hiába. Nincs egyetlen szál sem. Ráadásul tökfilkónak ls nézik az embert: — Hát maga a holdról pottyant ide? Hiszen ma érkeznek a bálnavadászok? A kikötőbe nehéz bejutni. A parti sétányon hömpölyög a tömeg, még az oszlopokra is fölmásznak. A beszélgetések mély szakmai hozzáértésről tanúskodnak. — Ambrát hoztak-e? — Tizenegy kiló kettöszázharmtncöt grammot. — Azt mondják, hogy ebben a szezonban fogtak egy bálnát, amelyik kilencvenkét éves és öthónapos volt — Hát ezt meg miből állapították meg. — A gyomrában anyakönyvi kivonatot találtak. — És mennyi a zsfrja? — Körülbelül annyi, mint tizenőt millió disznóé. — Ohó! — És még maga ohóziki Röppenytűk villanak a levegőben. Szigonyágyúk sortüze dörren. Hajókürtök bőgnek fel az érkezők üdvözlésére. Mindenütt mosoly és virág. Virágok és mosolyok. Fordította Veress Miklós Jurii Zolotárjev ELKAPÓ LEGÉNY Vitalij Grigorjevicset magához kérette a vállalat igazgatójának első helyettese. A csendes természetű, szerény, udvarias emberke könnyedén meghajolt és félénken leült. A teltkarcsú, erősen dohányos első helyettes méregetve nézett Vitalij Grigorjevicsre, és így szólt: — Szedje össze a holmiját — Hogyhogy? — Átköltözik az új, saját külön bejáratú irodájába. Vállalatunk igazgatója ugyanis kinevezte második helyettesévé. Mégpedig kedveskedési, udvariaskodási feladatok ellátására. Világos? — üme* . de nem egészen.. — Eh! Ne mafláskodjon. Az igazgatónk, mint ahogy az( maga is nagyon jól tudja, egy goromba... szóval forrófejű. És hirtelenharagú. Előfordul, hogy ordít az úgyelekre. Néha kidobja őket. Igaz? — Szent igaz... — No látja. Maga lesz az „elkapó legény". Azaz a kidobottakat beviszi a saját irodájába. Most már világos? — És azután mit csinálok velük? — Bocsánatot kér tőlük — rikoltott rá az első helyettes. Majd hozzátette: — Nincs itt semmi érthetetlen. Egyenesen kell beszélni a bajokról ezekkel az emberekkel !... ... Eleinte semmi nem sikerült az új helyettesnek. Ingadozott, habozott, elvörösödött. és csak elcsépelt frázisokkal operált. Az igazgató által halálra sértett ügyfél elsorodta Vitalij Grigorjevicset és rohant, hogy megírja panaszos levelét Nem sok Jdő múlva az első helyettes magához kérette a második helyettest — Az utolsó időszakban legalább öt alkalommal kellett eredménytelen munkája miatt bocsánatot kérnünk a sértettektől. Három esetben ez sem vezetett eredményre! Ez nagy selejt a munkában. — Selejt — mondta nagyot nyögve Vitalij Grigorjevics —. de képzelje csak el, milyen nehéz a dolgom. Kiabálás, veszekedés. sőt sokszor könnyek is. Ami ott történik, az már az idegeimre megy. — De valami árat. csak fizetnie kell azért, hogy az igazgató második helyettese lett! Vitalij Grigorjevics ettől kezdve olyan mézesmázos mosollyal jelent meg az igazgató fogadószobájában, olyan barátságosan fogta karon a kirúgott, vagy kidobott pácienseket, s olyan kedvesen vendégelte meg őket eitromo6-teával a saját szobá\
