Délmagyarország, 1969. július (59. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-27 / 172. szám

KOSZTA JÓZSEF EMLÉKEZETE Húsz évvel ezelőtt, 1949. július 29-én hunyt el Koszta József (1861—1949), aki a homokba süllyedt alföldi tájak magányos festője volt Viharos egű, tüzesen vöröslő tanyarészleteiből, a meszelt falú házacskák drámaian fehérlenek ki. A magyar parasztság két világháború közti nehéz életét és sivár környezetét sodró szenvedéllyel megjelenítő képeit éles fények és sötét árnyékok szabdalják át. Vad színellentétekből álló alkotásai, a röggel küzdő nép hétköznapjait, komor életérzéstől fűtve tükrözik. Egyik legszebb művét, a Vízhordók című nagyméretű vásznát próbáljuk most magunk elé idézni. E ropogósán friss koloritú, széles ecsettel festett képe — mely a Móra Ferenc Múzeum tulajdonában van —, 1903-ból való. Vagyis Koszta hosszú ívű pályájának elejéről, amikor a nagybányai festők fényt és színt felfedező természetélménye rá is hatást gyakorolt. E művén, sík tájban haladó fiatal parasztnőket látunk, akik a vállukon függő korsókban vizet visznek. Ruházatuk egyszerű, szegényes, paraszti. A rét száraz, szúrós füvét mezítláb tapossák. Hangulatuk komor, felhős, mint az alföldi ég, amely alatt menve, terhet hordó tartásuk az élet nehézségéről tanúskodik. Ahogy sötét tömegű, darabos alakjuk, a sugárzó egű horizontba keményen belerajzolódik, nemcsak a mezei dolgozók el nem lankuló erejét, de a föld népének föl nem szabadult indulatát is éreztetik. A lányok ritmusos csoportot képező figurái, perspektivikus rövidüléssel vannak ábrázolva. Ezáltal haladásuk iránya jól érzékelhető. Mozgásukat, felénk való közeledésüket, a karok, fejek és törzsek változatos elhelyezésén kívül, az alakok átlós Irányú komponálásával oldotta meg a művész. Az ember és a táj egységet mutató kapcsolata a képen remekül érvényesül, melyet az alkotáson szétáramló, mindent betöltő fény teremt meg. A formákat és színeket fellazító atmoszférikus hatásnak e festményen bár nagy szerep jut. azonban Koszta előtt a művészet szentebb volt, semhogy csupán érdekes világítási jelenségek impresszionisztikus legrögzítőjévé váljék. Jóllehet, mint nagybányai indítású művész, Koszta is kamatoztatta a plein-air festés eredményeit, de a felszínen maradó látványpiktúra senkitől sem esett távolabb, mint tőle. Nála a paraszti világ ábrázolása, nem a falura ránduló városi művész témaválasztása volt. öt a földhöz kötött szegények sorsa, húsba vágó mélységgel érdekelte. Szentes környéki tanyáján magáévá tett szorgos életüket és titkon elfojtott vágyaikat, teljes szívvel, az igazság nyers hangján, expresszív színekkel, realista módon fejezte ki. Koszta József emberi és művészi magatartásával, feszült hevületű ítéletet mondott, kora társadalmának elmaradott paraszti viszonyai felett. A Kossuth-díjjal kitüntetett Koszta halálának huszadik évfordulója alkalmával, a szentesi Koszta József Múzeum, a Magyar Nemzeti Galériával és a Móra Ferenc Múzeummal karöltve, ez év szeptemberében, a művész alkotásaiból emlékkiállítást rendez. Szentes városa ezzel a tárlattal és a nagy alföldi mester festészetéről szóló előadásokkal kívánja kifejezni Koszta József emlékezete iránti méltó tiszteletét. Szelesi Zoltán T

ürelmetlenül állt meg az ajtó előtt, hosszan nyomta a csengőt. Kicsit lihegett és gyöngyözött a homloka, kettesével vette a lépcsőket. Az öccse nyitott ajtót. Lali megcsókolta az arcát. Sosem szokták megcsókolni egymást, csak hátba veregetni. — Ittál? — kérdezte az öccse mosolyogva. — Csak sört. Letette a csomagokat és bement a szobába. Az egyik ágyon tiszta fehérnemű, sötétkék ruha. — Nem tudtam, hogy jössz — mondta az öcscse —. randit beszéltem meg. — Én se tudtam. Persze, menj csak. Lehuppant a fotelra és rágyújtott. Az öccse kiment a fürdőszobába borotválkozni. Az ajtókat végig nyitva hagyta. Lali bekiabált neki: — Anyáékkal mi van? — Nem tudom, nemrég jöttem haza. Mondd, a csomagok a tieid? — Igen. — Utazol? — Nem. — Akkor minek hurcolod magaddal? Lali mélyet szippantott a cigarettából, nem válaszolt. — Hallod? — kérdezte az öccse. — Kezdődik — gondolta Lali —, mostantól kezdve mindenkinek mesedélutánt kell tartanom. Gyuri nem kiabált többet, biztosan nekifogott a borotvával. Megkönnyebbült kicsit Végigjártatta tekintetét a szobán, kicsinek tűnt és túlzsúfoltnak. Idegesítette, hogy úgy ül a szobában, mint egy idegen és úgy is nézi végig. Elnyomta a cigarettát és kiment a fürdőszobába. Gyuri két helyen is megvágta magát. — Jól kidekoráltad a képedet — mondta neki. Gyuri timsóval dörzsölte a vágásokat. — Költözöl? — kérdezte — Igen. — Megesik az Ilyen. A cuccaidat vidd be a kisszobába. Ha anya jön, ád ágyneműt, a paplan meg a párna benn van az ágyfiókban. Egyébként kupi van, ne ijedj meg. — Majd beviszem — mondta Lali, és hálás volt az öcscsének. Megint rágyújtott. — Komoly az a lány? — kérdezte. — Nem tudom.majd kiderüL — Pensze. Akárhogy is. mindig kell egy kis esélyt hagyni, hogy komoly legyen, különben nem ér az egész egy kalap sz... se. Neki csak egy ilyen esete volt. nyáron, falun, mulatság volt, véletlenül keveredett bele. Gyalázatosan rossz volt a zene. a zenekar négyöt számot tudott csak, és rettenetes hangerővel igyekeztek. Három lány doigozott epv építkezésen. Nem falubeliek voltak. Izmosak, széles csípőiűek, felszabadultak. Elmentek tánc végén két falusi fiúval és a határban belefeküdtek egy boglyába. Nem sokat ért. Mikor viszszamentek. a fiúk azt mondták, hogy klassz volt. Lali nem szólt. Gyuri levetkőzött és beleMarosi Gyula OTTHONROL -HAZA tás szőnyegre. — Nem kötötték rendesen. — gondolta Lali. A sportszatyrában megkereste a borotválkozó dobozt, zsilettel szepen levágta a bojtokat. — Indulhat a forgalom! — mondta, tülkölt egyet mély hangon, elnyújtva', ahogy a pagy hajók szokták. Amikor régen még szerették egymást, nagyon bánta, hogy ö kimaradt ezekből a 'előtti játékokból. Máshol játszott más gyerekekkel. Nagyon ereszkedett a kádba. nyegek mellett, a padló volt — És mit csinál az a lány? a tenger, a kályha Dolgozik? - kérdezte Lali. rész a Déli Forrótenger, az ^^^Ta ő is'isme" — A... még gimibe jár. ajtónál a Jeges Ocean, a - * Harmadikos. szőnyegek közti rés a Szu— Taknyos az még. ezi-csatorna. A tengereken, — Most miért velem szó- ^ufásdoboz hajók jártak. —" most ez megmarad, rakozol? — kérdezte az öcs- szállították az arat: tarkacse ingerülten. babot és jancsiszöget, szeLali bevitte a csomagjait lepgumit és ötfillérest. A a kisszobába. Szanaszét hány- csatornán jártak át a Déli va ingek, piszkos zoknik. Forró tengerről a Jeges Oce- vQ már lenne mindenen halvány porréteg ánra. Az ajtó előtti rongy- t • , „• a , x és csikkekkel púpos hamutar- szőnyeg azóta kirojtosodott és a rojtok átlógtak a minri a szőnyegek titkát, a c«atakiáltásoka,t, de elmagyarázni nem lehetett. LegFejét a párnába íúrtr, beszívta a mosószappan és vasalógőz illaitát, szerette jában, hogy az előbb már kidobott ügyfél szinte olvadozott és megbékélten távozott. — Vannak még derék emberek! — mondták az ügyfelek, és írásos panaszlevél helyett távozáskor puszit dobáltak Vitalij Grigorjevicsnek. — Hogy tudja ilyen gördülékenyen, ilyen közszeretetnek örvendezően csinálni? — kérdezte csodálkozva az első helyettes. — Egyszerű az egész — mondta mosolyogva a második helyettes. — Ilyeneket mondok: a főnök fáradt, feszített tervet kell teljesítenie. Meg azt: éppen csak, hogy elment szabadságra, már viszsza is hívták, hogy elhagyta a neje, s ráadásul egy másik igazgatóhoz ment hozzá... Ennek nyomán lecsillapodnak az idegek. És ha ez nem használ, akkor előszedem az öregeket is. — Miféle öregeket? — Hát a kedves szülőket. Mondjuk, a főnök apjának cukorbetegséget állapítottak meg az orvosok; mamáját a hideglelés kínozza, ráadásul szegénykének még a bordája is eltörött. Így pedig főnöknek lenni nagyon nehéz!. . Az igazgatónak az utóbbi időben igen rossz kedve volt, s ezért a második helyettes munkája hihetetlen mértékben megszaporodott. És, hogy Vitalij Grigorjevics könnyítsen a munkáján, a bocsánatkérő frázisait leírta; l-es, 2-es, 3-as sorszámmal látta el, és odakészítette az íróasztala üveglapja alá. És a szöveget, amit még nem is olyan régen oly sok megértéssel és gyengéden mondott el az ügyfeleknek, most a jó bemagoltság hadaró gyorsaságával eldarálta. De nézzük csak. Leszidták ?... Hát már az is valami? Vagy azt gondolja, hogy az igazgatónkra nem szoktak kiabálni a főnökségen? Vagy vegyük csak: önt ez a forró fejű kidobta. Hát már ez is baj? Lehetséges, hogy a mamája nagybetegen fekszik otthon, ön pedig kedvességet vár tőle? Hogy magát nagyon kiosztotta? Hát előfordul ilyesmi az életben. Mert bizonyára követelődzött, verte az asztalt... De azt nem vette figyelembe, hogy itt mégiscsak irodában van, és nem a piacon. Ügy látszik, önnek a szép szó nem ér semmit. Hordja el magát gyorsan . . Vitalij Grigorjevicset ismét magához kérette az első helyettes. Végigmérte, majd így szólt: — Figyeljen ide, barátocskám! Panaszkodnak önre az emberek. Elbagatelizálja a feladatát. — A panaszos nagyon sok, én meg csak egyedül vagyok — mondta Vitalij Grigorjevics. — Az igaz, hogy legépeltetem a testhezálló szöveget. Meg az is, hogy zűrök is vannak .. Nem lehetne nekem is hivatalból egy helyettest biztosítani? Természetesen kedvességi feladatok ellátásával: ez kitűnően megoldaná a helyzetet Fordította: Sigér Imre tók. Az ágyról leszórta a holmikat egy székre, ágvazni kellett volna, takarítani egy kicsit, de idegen volt. mint egy szállodai szoba. Kitakarítva, tisztán, néhány napra tűrhetó, de az előző vendég rendetlenségével és hulladékaival elviselhetetlen. Simogatta az ágyat, arra próbált összpontosítani, hogy itt aludt húsz évig de nem jött meg az érzelgősség tömör édessége és nem bódította. Amikor meghallotta a kulcs zörgését a zárban, megkönnyebbülten ugrott fel, és sietett a szülei elé. — Csakhogy téged is lehet látni! — mondta az apja. — Itt maradsz vacsorára? — kérdezte az anya — Tegnap lesütöttem húst. fokhagymásán. csinálok hozzá egy kis zsíros krumplit Anikó is jön? — Nem.;; Bementek a szobába. Apa poharakat szedett elő a szekrényből. — Mikor leszek már nagyapa? — kérdezte. Lali ostobán vigyorgott — most kéne megmondani — gondolata —. túl kell esni rajta. Megitták a pálinkát apa cigarettát szedett elő. puhítgatta. Lali a kezét nézte. — Semmi nem változott — gondolta, és szerette volna kitörölni az emlékezetéből azt a két évet. amikor ide csak futva jött a busztól süteményt evett gyorsan, néhány viccet mesélt és rohant viszsza a buszhoz. Vagy kiöltözve Anikóval mereven ültek a székeken és még viccek sem jutottak az eszébe. Megköszörülte a torkát és mint egy vizsgabizottság előtt, hamis határozottsággal mondta: — Eljöttem otthonról. Hazaköltöztem. Csodálkozva néztek rá, és nem szóltak semmit — Elhoztam a cuccaimat betettem a kisszobába. — Hangja halkká és bizonytalanná vált bűntudatot érzett Tudta, hogy feleslegesen, de nem mert ellene lázadni — Haragusztok? — Ne beszélj hülyeségeket — mondta apa —. neked itt mindig van helyed, de hát... az apósod, a doktor úr? — Nemcsak ő... — Fene a nagyképű pofáját, én mondtam neked ... hozhattad volna Anikót elfértünk volna valahogy. — Így jobb. apa. — Maid később beszéljünk erről, jó? — kérte anya. — Nem sürgős. Biztosan éhesek vagytok, csinálom a vacsorát. Gyuri jött be. a nagytükör elé állt. gondosan fésülte a haját. — Csak nem akarsz elmenni? — kérdezte tőle apa. — Várd meg legalább a vacsorát, rád férne, olyan vagy. mint egy gebe. — El kell mennem, apa — mondta vigyorogva. A bátyja vállára csapott. — Veled meg egyszer elmegyünk és csapunk egy jó murit! Lali is vette a kabátját, leugrott egy üveg borért. Csendesen ették meg a vacsorát és poharazgattak. Az arcuk kipirult, közömbös dolgokról beszélgettek, még nevetgéltek is. Anya ásítozni kezdett, ágyneműt adott Lalinak és megcsókoltákt egymást. Lali bement a kisszobába. áthúzta az ágyat, leült a szélére és cigarettára gyújtott. A két ágy között mintás szőnyeg húzódott, mint régen, kicsit porosabb volt és kopottabb és az ajtó előtt is egy. A szőnyegeken Winettu száguldott villámgyors gipszlován, csatakiáltásoktól volt hangos a szoba, harcoltak egymással a fehér sápadtarcú sakkfigurák a fekete bennszülöttekkel A szómért reggel minden könynyebb és egészségesebb. Szegedi költők Papp Lajos EMBERMADARAK Először a fények tovatűnő csillámaira csodálkoztak utána kaptak a bölcső széléről felröppenő hangtalan szélnek kinyúltak a zizzenő lepkék után rácsaptak a megriadó galambokra titokban kitárt karjaik nézegették s szállani vágytak elcsent fekete szövetű esernyőkkel szállani a pehely-nádcsontú selyempapír-húsú sárkánnyal irkalapból meghajtogatott bukdosva kerengő első repülővel a suhanó galambrajjal szállani zizzenő kék és fehér lepkékkel a hangtalan széllel repülni versenyt száguldani a fénnyel kitörvén a földi józanság nehézkedő szürke kövei alól egyre növekvő újjongó gyorsulással az első vágyak gáttalan erejéből nyert energia táplálta szívdobogás-dallamú rakétákon míg utolérik távoli égitestek gyermekkorunkban szem elől veszített szivárvány-buborékait s ott lenn a fogyó föld-maradékon estébe hajlott öregek üldögélnek életük elkoptatott küszöbénél holdfény világol felettük szelíden egy világló ablak mögött valaki hold-járó autókat tervez míg asszonya a kicsit fürdeti épp s az sikongat és kezecskéivel fények után kapkod. Andrássy La fos MISKOLCI ANZIKSZ Az Avas, melynek hűvös oldalában pihenni vágytam, rámborítva éjét elűzi álmom s nyugtomat: kutatni csábít íratlan múltját — míg jövőjét térképtömbökre vési compjuterből vezérelt körzős-érctoll — őstüzekre, s fortyogó lávát íolytó őskutaknak mélyére látok, ringva, lengedezve a képzelet s való szőtt fémrácsos hajóján, a távolság már érzékelhetetlen, fekszem és járok, — élek mint az őslény kövült csontváza: értek, érthetetlent Mint egykor vulkán méhéből e sziklát, az új tájat eszmélet úgy vajúdja szintje fölé múltjának, örök-érvűn — az állandót tagadja így tagadva! (Miskolc-Tapolca, 1969. VII. 14.) Simái Mihály S MEGINT a dolgoztató remény! Ahogy elfárad a test, végigveri az akarat-zuhany, az ember újból neki-kezd. Tengelyek, fogaskerekek, csigák közt, míg munkálja önmagát, levásik róla overálja; szakadozik a bőre is, de ő balsorsát esztergálva gyönyörűt remél, dolgozik.