Délmagyarország, 1969. június (59. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-01 / 124. szám

KKÁRON LADIKJÁN KÖRKÉP '69 A halállal párbajozik új könyvében Illyés Gyula. Kardforgatása változatos: hol kiengedett, nagy lendülettel szúr legyőzhetetlen ellenfele irányába, hol meg esak becserkészi, piszkálgatja — próbára téve ellenérvekből kovácsolt fegyverének erejét. Azt mondja a Borsos Miklós rajzaival díszített kötet „füle", hogy ehhez fogható összeállítás után hiába kutatnánk bármely más nép irodalmában, hiszen az öregségről, az öregedés folyamatáról hasonló igénnyel és hitellel még senki sem írt Tulajdonképpen kár egy ilyen ki- és fölemeléssel a remekművek ritkán bolygatott traktusába helyezni ezt a munkát. Inkább azt kell híresztelni róla, hogy gyakran kézbe vehető, alkalmi olvasmány; olyan írások gyűjteménye, amelyek a költő legtisztább perceiben születtek, s versbe kivánkozóan Őszinte gondolatokat hoztak elő felfakadásukkor. Alkalmi szentenciák — örök érvénynyel. Kétféle vizsgálódáscsoportból szemezgethet az olvasó. Az egyik — a sorait tekintve kisebb — az emberi test külső elváltozásairól mond magától értetődőnek tűnő, de így, — tényleg: ilyen Igénnyel és hitellel soha meg nem fogalmazott — híreket. Elméláz például a megráncosodáson. Hogy miképpen vált formát mások számára meghökkentően, számunkra viszont csaknem észrevétlenül tekintetünk. Táskásodást, lebernyeg-megnyúlást emleget, s néhány Illyés Gyula könyve oldal vágású megjegyzést tesz a művészet s a közélet sok régi jelesének arcát elfedő szakállra. Van szava aztán hajunk hullásáról, fogaink kopásáról, egyszóval testünk lassú, de megállíthatatlan széthullásáról. E részek az önmegfigyelés kegyetlen pontosságával lepnek meg. A belőlük kinövő gondolatok pedig az öregség — akár így is írhatjuk, méltó tisztelettel: az öregség — kérdésekből, feleletekből összeállított filozófiáját adják. Ez a filozófia mintha helyenkint nem találna magyarázatot az életre; mintha helyenkint a „nem volt érdemes" jelszavát hangoztatná. A lemondó legyintés azonban sohasem teljes. Ezt akkor érezzük meg igazán, amikor a maga életét idézi meg vigasztalásképp, amikor így ír: „Elkap engem is csaknem valami önhittség: mennyi mindenhez is jutottam, mennyit szereztem, nyertem, hódítottam, szellemiekben, amióta vesztek, vesztek!* Aki veszt, nyer — ezt a sokat idézett francia mondást ls leírja könyvében Illyés Gyula, s tulajdonképpen így summázza legtisztábban a maga sorsából leszűrt tanulságot Csak nyerünk — magunk, de még inkább a mások számára — a szépen megélt haszonnal eltöltött éveken. „A megöregedés Illemtanának fővizsgája — írja még —, hogy miképp húzzuk be magunk után az ajtót Miképp tűnünk el a függöny mögött, amely groteszk komédiánkat befejezi." És erre a szép ajtóbehúzásra meséli el talán az egész kötet leginkább megszívlelendő példáját Lukács Györgynél — 1968. április 22-én — tett látogatásáról szólva. Annál a Lukács Könyvhétre a Magvető antológiákkal is feliratkozott az ünneplők közé. Három (válogatott anyagot rendezett kötetbe, költőkét, novellistákét, színpadi szerzőkét, mindhárom területről az elmúlt évi termés lehető legjavát igyekezvén összegyűjteni. Az antológia szerkesztése szinte egy válogatott futballcsapat összeállításához ha,. • _ > _ • •.• • Ünnepi Könyvhét 1 J "WWiH .•> Györgynél, aki — a sorok papírra vetésekor — nyolcvanhárom éves, s még három terjedelmesebb könyvet tervez, majd azok után az önéletrajzát. Illyés kérdésére, hogy mi is tartotta meg ilyen elevenségben, ilyen hitben, Lukács így válaszol: Mihelyt egy pillanatom van, merülök a munkába. „Minden pillanata reagálás. Felelet az életre. Ez távolítja el tőle a halál árnyékát Minden porcikájával működik, mégpedig belülről kifelé; igen, ez a »titka«". Illyés szavai voltak ezek — Lukács Györgyről, de ugyanezt önmagáról is leírhatta volna. A magafajta szellemek Kháron ladikján inkább az élet, mint a halál felé úsznak. Akács László A NAGY VIRÁGVÁGÓ GÉP Érdeklődéssel, sőt egyre fokozodó érdeklődéssel olvassuk végig a József Attila-díjas költő új. könyvheti kötetét, a végén mégis enyhe csalódással tesszük le. A csaknem szaz oldal terjedelmű könyv hat hosszú költeményből állt össze. Ezek pedig reszben lírai önvallomásokból, részben olyan témák füzéréből, olyaD gondolatsorokból, amelyek benne vannak a levegőben, sokakat izgatnak, sokaknak fájnak — a katarzis mégis elmarad. Hajszál híján csak, de elmarad. Az olvasó nem képes azonosulni a költővel, nem találja meg önmagát a versekben. A gátakat a költő emeli; divatból-e, szertelenségből, a kellőképpen meg nem fegyelmezett, egyébként jogos szenvedély túlzásaiból eredően — nehéz eldönteni. Az olvasó, aki a költő igazával a legtöbbször egyetert, gyakran elfárad olvasás közben. Nem azért, mert a versek gondolkodásra kényszerítik Ezt vállalja, akarja is. Az fárasztja el, hogy hiába ls akarja, látomásai és jelrendszere világaba nem mindig tudja követni az alkotót, magára marad. Nem Szécsi Margit az egyetlen, akit olvasva néha úgy érzi magát a befogadó. mint a kisgyerek akit a többiek kizártak a játékból. A többiek — a költő és szűkebb környezete — játszanak a szeme előtt, némán, vagy a maguk titkos nyelvét használva. őt pedig nem akarják bevonni. Ügy tűnik, gyönyörű a játéle, de nem tartanak igényt arra. hogy bekapcsolódjék így nem is képes belemerülni. Példának talán a címadó verset, A Nagy Virágvágó Gépet lehet idézni és vele együtt rögtön a Költő a Holdban izgalmas párbeszédét. Az első vallomás a hazáról, a hazának, a másik drámai szenvedélyű vita a költészetről, az élet igazi értekeiről. Aggodalom mindkettőben a gépiesedő, értelmetlenné váló vegetáció ellen. ami az emberi élet helyébe lép, ami elpusztítja a játékot, a költészetet, az igazságot. Amit a versek mondanak, az megrendítene, túlzásaival együtt is. De helyenként riaszt • közte* Szécsi Margit versei formája A Közjáték bejelölt sarmetsaetei öncélúségukkal elkedvetlenítenek Az ilyen sorok: „Tavaszoddal: Ikrek Jegyével mit akartál elhitetni velem?" pusztán logikával megfejthetetlenek hangulatilag nem egyértelműek Mint a patetikus befejezés is: „Élet, mi voltál nekem! s mi voltam én neked!" Az említett másik vers, vitathatatlan igazságai ellenére, végül azért nem ragad teljesen magával, mert túlméretezett vízióival és zabolátlan szubjektivitásával azt sugallja, hogy mégsem közügy, amiről szó van. Ha nem magánügy, hát legfeljebb két emberé. Vonz és taszít egyszerre Szécsi Margit új kötete; ahogy őt az ambivalens világ. A kiállítása gyönyörű, Nagy László rajzai illusztrálják Csontos Magda SZÜLJ NEKEM HÁROM FIŰT Szovjet írók novellái A téllábú katona nem tud szabadulni a háborútól. Nem a minden ősszel megújuló adminisztratív vizsgálat miatt, amely egyszerre jelent testi és lelki megpróbáltatást, hanem a gránátszilánknál is mélyebbre fúródott tompa s meg-megélénkülő fájdalom idézi föl újra. s újra a frontot Ahogy V. Asztafjev írja hőséről (Fényes nappal): „A föld oly sok háború vasát és vérét megemésztette már. engedelmesen magáiba fogadta a szilánkokat elnyelte a csaták zaját — de az öreg katona testébe örökre bevette magát a háború. Nem hagyja el többé soha," Képletesein szólva: így vette be magát a háború a szovjet irodalom testébe. A Szülj nekem három fiút című könyvnapi novelláskötet összeállítása is ezt tükrözi: kilenc alkotás közül öt szorosan kapcsolódik a háborúhoz mint alapélményhez. Az azonban már a címadó elbeszélésből is kitűnik, hogy ez az élmény ma, negyedszázaddal a háború után — a történeti távlat ellentmondásossága is belejátszik —• összehasonlíthatatlanul őszintébb, a sematizmusnak még látszatát is messze elkerüli. Az Emberi sors rokonai mind ezek az írások abban, hogy főszereplőik nem a szó hagyományos értelmében vett hősök. Nők s férfiak életébe ugyanúgy gázolt bele a háború, nehezen találják a helyüket Szerafim FroLov A nélkülözhetetlen ember című Jevdokim elbeszélés hőse azzal a nélkülözhetetlen nyugtalansággal járja útját telepről telepre, asszonytól aszszonyig, amely minden főhős sajátja, amelytől nem tudnak, s tán nem is akarnak megszabadulni. S nemcsak Frolov. nemcsak Sznyegirjov emlékeiből élő hősnője. Belov és Asztafjev nyomorék katonái. Jevtusenko Pearl Har borjának amerikai és japán szereplői. Ez az új utat kereső nyugtalanság változtatja s váltja meg a Nagibin novella őszhajú férfijának életét ls, aki elhagyja családját egy kései, álomnak tűnő szerelemért, ez kényszeríti a gyenge és tehetetlen Openkint (Komralcov Krumplivadászaton) arra, hogy — ha csak egy percre is — átlépje kispolgáriságának határait és végre cselekedjen, Noszov városba szakadt: hősnőjében ezért moccan a visszavágyakozás szavakká, Kuznyecov epizódistájára ez talál rá. hogy kisegítse a fellépések egyhangúságából. A válogatás kisebb egyenetlenségei ellenére is méltó folytatása a szovjet irodalom újabb és újabb hajtásait rendszeresen bemutató kötetetnek. Igaz vallomás egv céltudatosan fejlődő társadalomról, amelynek tagjaiban a cselekvő nyugtalanság munkálkodik. V. H. sonlít, több jő, azonos képzettségű-képességű-tudású focisátából kiválogatni azt a tizenegyet, mely együttes (az ellenfél játékmodorával, stílusával szemben) a siker legoptimálisabb feltételei közepette veszi fel a küzdelmet. Ilyesfajta összeállítás a Körkép 69 — az elbeszélések antológiája, az elmúlt évi kisprózai alkotások gyöngyszemeiből szerkesztett füzér, amiből az olvasó körülbelül áttekintést nyer ennek a klasszikus műfajnak honi specialistáiról, s kicsit bepillantást a mai magyar novellairodalom állagára: tematikai, tartalmi, problémakereső, szerkesztésbeli, stiláris és egyéb szépmívesi gazdagságára. Attól azonban óvakodnék, hogy ez a Körkép 69 kirekesztő, statikus szempontú válogatott elbeszélés-csapat legyen, hogy de facto a legjobb húsz írásnak kijáró nimbuszt körítsük hozzá (miként az ÉS a tudósítás szintjén kategorikusan hozzákörítette) — inkább színskálájában érzem indokoltnak ezt az öszeállítást. Belőle a novellaírás módszerei sorjáznak elő leglátványosabban: memoárnovella, riportnovella, filmes látásmódú —, a realitásokat szimbólumokkal elegyítő —, filozófikus-, életképszerű elbeszélések kerültek egymás mellé, olyan szivárványosan, hogy az olvasónak önkéntelenül adódik a kérdés: miként lehetne ebből a gazdag arzenálból többet profitálni. Ha mondjuk a televízió Világirodalmi Magazinja mellett kitalálná a Magyar Irodalmi Magazint is (mert a Fáklya nem az) — a Körkép 69 egy évadon keresztül megspórolná az anyaggyűjtést. A kötethez talán tartalmilag lehet bizonytalanul közelíteni, miként az antológiáknál ez természetes. Ahány írás, annyiszor hatványozott arc, tekintet, hit, életérzés, életritmus, mentalitás, hangulat, tanulság; emberek, akik céltalanul tűnődnek, vagy céltudatosan haladnak, s közben mennyi kitérő, kedélyállomás, percmunka és életmű hajol keresztbe, perel, egyezik: szól bele a sorsok kusza labirintusaiba. Talán a céltalanság és céltudatosság az a két pólus, ahová önkényesen odasarkíthatnám a húsz elbeszélés 588 lapjának egyik konklúzióját Baráth Lajos lentrekedt bányászainak erejüket acélozó sóvár élniakarását vagy Csoóri Sándor— Kósa Ferenc Dózsája földszagú elkeseredettségét állítanám szembe Csurka István pesti asztaltokon slattyogó kisiklott fiatalembereivel, vagy Gáli István disputájával, az apa és a felnőtti egyenjogúságért nyeglén pipiskedő fia párbeszédével. A céltudat és céltalanság (vagy miként Veres Péter írja: „korszkepticizmus") filozófiája találkozik, ütközOí meg sajátosan egy szerelmicsaládi perpatvar múlékony hangulathullámain Kertész Akos Üvegkalitkájában — egy benzinkút mellett, viharoscsendes éjszakában, s nyer megoldást az élet minden körülmények közepette is kész vállalásának, elbírálásának, túlélésének józanságában. Persze mindez csak egyetlen hangulati kép, egyetlen nyom, ösvény a novellákban felvillanó helyzetek, emberek, sorsok, zeg-zúgjain. Ideírom hát a leltárat (a Körkép .69 teljes bemutatásának lehetetlenségét példázva mintegy magyarázat-mentegetődzésképpen), akikkel találkozik az olvasó: Baráth Lajos, Csoóri Sándor—Kósa Ferenc, Csurka István, Gáli István, Illés Endre, Illyés Gyula, Kamondy László, Karinthy Ferenc, Kertész Ákos, Kolozsvári Granpierre Emil, Lugossy Gyula, Mándy Iván, Mesterházi Lajos, Mészöly Miklós, Mocsár Gábor, Moldova György, Örkény István, Sipkay Barna, Szántó Erika, Vathy Zsuzsa. Nem mouJom. Pusztán ránézésre sem egy esélytelen válogatott... Nikolényi István GYÓGYÍR A FELEDÉSRE Katajev visszaemlékezései Ha valaki nem akarja elveszíteni ifjúságát, nem tehet mást, csak azt, hogy újra s újra emlékébe idézi mindazt, ami áttündököl az egymásra halmozódó éveken. Valentyin Katajev számára két arc ez a múlt: Bunyiné és Majakovszkijé. Köröttük s mögöttük gazdag díszlet, a forradalom és a polgárháború évei, pártmunkáslány és költőtárs, versek és bürokraták. Katajev sajátos memóriájának az a fő értéke, hogy nem hajlandó szépítgetni a multat, az ifjúkorának hegycsúcsait jelentő két hatalmas egyéniségéhez való viszonyában sem, s abban még kevésbé, ami nem egy kortársával megesett, hogy a művek értékétől független sorrendet kényszerítsen mestereire. Annak a sajátos változásnak vagyunk szemtanúi e könyvet olvasva, ami különösen a legutóbbi évek szovjet irodalomszemléletére jellemző: a sematizmus éveinek torzításait feloldva mintegy rehabilitálják azokat az orosz írókat, költőket is, akik nem tudták órájukat a forradaloméval összeigazítani, de akiknek művészete az egyetemes orosz irodalom nagy értékei közé tartozik. Így fedezi fel magának újra Bunyint Katajev, a mestert, akinek Nobel-díját, mint emigránsét tagadhatatlanul kijátszották annak idején az anyaország Irodalma ellen. Szépítgetés nélkül — ez az új Katajev kötet jeligéje. S ez nemcsak azért sikerül olyan szuggesztívan, hogy a magyar olvasónak soha nem látott élességgel tűnnek szemébe a leírt kor alakjai es kontúrjai mert a korszerű szerkesztésmód szinte sugallja, de azért is, mert azzal, hogy saját ifjúságának szolgáltat igazságot, Katajev elfogultság nélkül ítélkezik olyan írók és irányzatok fölött, amelyeknek megítéléséből eleddig sokszor hiányzott a tárgyilagosság. A könyv Tarisznyás Györgyi ragyogó fordításában teszi hozzáférhetővé számunkra a stílusbravúrokkal, sziporkázó gondolatokkal és a sok eddig ismeretlen orosz versből kiragadott idézetekkel teljes katajevi világot. Veress Miklós Móra Ferenc K AZ ALI TANÍTÓ ŰR A pedagógusnap alkalmából közöljük az Írónak kötetben még meg nem jelent, elfelejtett tárcáját. Beleillik a Szegcdi tulipántos láda című kötetébe. A legrégibb könyv feljegyezte, hogy ki volt az első ember, aki agyonütötte a másikat. De sok mindent nem jegyzett fel. Ki volt az első ember, aki tüzet gyújtott? Ki volt az első, aki fát irtott és búzát vetett? Ki volt az első, aki az életét föláldozta az embertársaiért? Mert utóvégre a történelem nemcsak emberölésekből áll. Nem lehet letagadni, hogy a gyilkosoknak is jutott némi szerep az emberiség életében, akár dicsőségesen uralkodtak, akár csak úgy sutytyomban. Dehát micsoda nagy Napóleon minden nagysága azéhoz a trogdlogita vademberéhez képest, aki először jött rá, hogy ha két száraz gallyat összedörzsöl, abból egy világító és melegítő állat születik, a tűz? Aztán én Nagy Frigyes királyt is nagyon tisztelem, már csak azért is, mert a legvéresebb csaták előestéjén is Senecát olvasgatta a tábori ágyon (Ugyan nem tudom, hogyha közkatona lett volna, és nem a domb tetejéről kellett volna neki nézegetnie a csatát, hanem benne lenni a legsűrüjében, akkor lett volna-e neki elég hidegvére az öreg filozófushoz.) De azért bocsássa meg nekem a nagy király, az emberiség jótevői közt még neki is elébe teszem azt az ős szolgálót, aki az első kenyeret sütötte. De hát ezeknek az elsőknek se híre, se neve nem maradt fenn, nem is maradhatott, hiszen talán nevük se volt szegényeknek. Aztán meg megírta azt már Arany János az Akadémiában, mikor valami halhatatlan fölött mondott emlékbeszédet kellett neki végigunatkozni, hogy milyen az emberi természeti. Olyan, hogy Az emberi öltőt nagy feledékenység Elnyeli, mint tenger, Csak kettő marad meg az emlékezetnek: Der Denker und Henker. A gondolkozó meg a hóhér! De attól tartok, hogy a hóhér a bírósabb. Hiszen mégiscsak az ő kezében van a bárd. Azon tehát nem változtathatunk, hogy az ember ilyen. De én se változtathatok rajta, hogy a jó isten ilyennek teremtett, amilyen vggyok Szeretném megtalálni a Reiznerben, hogy ki volt az első szegedi tanító. Ez engem jobban érdekelne mint azok a mindenféle derék verekedők, meg