Délmagyarország, 1969. június (59. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-15 / 136. szám

KÉT FÉLIDŐ A PÓDIUMON Viszontagságos, de ne sikertelen (és feltétlenül tanulságos) hangversenyévad végére tett pontot június elsején a Vaszy Viktor vezette budapesti MÁV szimfonikusok koncertjei. Az idei évadra hirdetett programot, a váratlanul fordult körülmények dacára. mondhatni bravúrosan korrigálta és fejezte bt a filharmónia. Köztudomású ugyanis, hogy a Szegedi Bartók Béla zenekar, amelynek közreműködésére hagyományosan az egész évadot építették — a szezon köeepétől nem újította meg szerződését. Az okok ismertek, szükségtelen újbóli felemlegetésük, annál is inkább, mivel az önálló filharmonikus zenekar megvalósulása immár elérhető közelségben látszik. A múltról szólva maradjunk tehát a tervekből realitá' sokká maradt programnál, hiszen nem haszontalan újra fellapozni a koncertek krónikáját. A szervezést tekintve kitűnően startolt a filharmónia: 770 főbérleti jegyet adott ki (tehát közel másfélszáz bérletessel bővült a stabil koncertközönség), s ha azt tekintjük, hogy ennyi jegytulajdonos két Tisza szálló-beli kamarasorozat közül választhatott, a szálloda termének befogadóképességéből könynyű kiszámítani, a bérletezés maximálisan sikerült j A szervezést tekintve kamarakoncerteken is közel 1 telt házat tudtak biztosítani — legalábbis papíron. ,x Papíron, mert a valóság erre a puszta tényre néí hányszor rácáfolt. A Dóm-beli orgonaestek változatlanul zsúfolt házban zajlottak, a fiatal művészekre (Illetve a modern művekre), viszont mérsékeltebb ér» deklődés mutatkozott Dehát ezen még ninca mit í. csodálkozni. A A* évad "kellemes meglepetését a szegedi művészek, együttesek fellépése hozta. Közülük is a Zenebarátok Kórusának érett, magabiztos szereplése győzött meg leginkább: a jövőben is ott van helyük a szegedi hangversenyélet reprezentatív eseménynaptáréban. A* évad nyitó és záró matinéján működtek körre Beethoven IX, szimfóniájában és Orff Szegeden először bemutatott Carmina btt rónájában, s biztosan intonáló, kiegyenlített markáns hangzású együttes benyomását keltették, olyan társulatét mely a legnehezebb feladatokhoz is képes felnőni. A várt magas színvonalon nyújtott élményt a Tanárképző Főiskola kórusa, mely a tagok természetes kicserélődéséből fakadó, némiképpen módosított összetételében sem vesztett hangzásának szépségéből, intenzitásából. Bizonyítva, hogy Kardos Pál személyében jó kezekben van a város nemes hagyományokat őrző énekkart kultúrájának legrangosabb kórusa. Szegedi karmesterek, énekes és hangszeres szólisták kaptak még helyet a műsorokban — a tervezettnél mérsékeltebb számban, mivel a Szegedi Kamarazenekar, és . a velük játszó szólisták, estje a nagyzenekar kiválása miatt elmaradt A dirigensek közül régi ismerősökkel, Vaszy Viktorral és Szalatsy Istvánnal találkoztunk, mindketten merész műsort zömében modem műveket vezényelték — sikerrel. A két hangszere* szólista Várnagy Lajos (hegedű) és Szendrey Imre (zongora), az énekesek Harmath Éva, Szabó Miklós, Lengyel Ildikó, Sínfcó György, (a IX. szimfóniában), Gyimesi Kálmán, Karikó Teréz, Réti Csaba (a Carmina buranaban) és Gregor József (Kovács Endre orgonaestjén. Román Zoltán szegedi fuvola^műwésx, közcetnűködésével) voltalt BieePibvfJt •enn<mt: közönségsorozat Sb tehetett a biztos támpcmt amihez mint közönségigényben igazították a műsortervet (S amire ennyi bérletes jelentkezett!?) A harmadik kivételével valamennyi Beethoven-szimfónia elhangzott — a szegedi hangversenyévad csupán legutóbbi ciklusainak történetében sem először —, ami zeneileg természetesen támadhatatlan, ám a műsor koncepcióját tekintve inkább .látványos mentség". Amikor az elképzelés született, valószínűleg a szegedi zenekar túlterheltségének nyomós érvel is közrejátszottak abban, hogy zömmel az együttes repertoár-számait vegyék elö. Századunk zenéje változatlanul kényes pont (nemcsak Szegeden) a programok összeállításánál, s csupán két alkalommal oldották fel szerencsésen a modern muzsika közönségkapcsolatának ellentmondásait. Az egyik Szabó Ferenc szerzői estje volt — amit Kadosa Pál tavalyi önálló estje után tervszerűen vállalt presztízsnek (a hazai zenei élet alkotóinak, a mai magyar zene bemutatásának) látszik a filharmónia elhatározásában. A másik: évadzáró hangverseny a színházban Debussy, Kadosa, Orff műveiből, amely műsorpolitffcailag a publikum várakozását példásan készítette elő, hogy ne fogadja idegenkedve eleve tartózkodással a mai kor zenéjét, Debussy ugyanis kiválóan alkalmas arra, hogy a hallgató ne bizalmatlanul szakadjon el a klasszikusokból, romantikusokból őrzött hallástapasztalatoktól. A jövő évad szerkesztésénél érdemes lehet hasonló ötletekre figyelni. Az évad második felében hallott vendégegyüttesekről, az Állami Hangversenyzenekarról, a budapesti MAV és a miskolci szimfonikusokról (meg Síjndor Frigyes fiatal kamarazenekarától) még fellépésük után, frissében beszámoltunk, ezért most nem térünk vissza rá. Valami figyelmezetőt azonban ideírunk, abban a reményben, hogy a helyi zenekar létrejöttével ez körülmény már nem okoz gondot Nevezetesen: vendégzenekarok szerepeltetésénél a karmestert és a szólistákat próbákra összehozni meglehetősen bonyolult vállalkozás. Ha a szegedi zenekarral is nehéz volt terminusokat egyeztetni, más városokból még körülményesebb lehet. (Kárát látta ennek például a szegedi Várnagy Lajos, a budapesti Lukács Miklós és a miskolci szimfonikusok közös matinéja!) Dehát erre a szempontra — bízvást reméljük — az új évadtól már nem kell odafigyelni... GONDOLAT ÉS MAGATARTÁS A Juhász-életmű kritikai kiadásának 6. kötete — sajtó alá rendezte Grezsa Ferenc, a fiatal vásárhelyi irodalomtörténész-tanár: értő gonddal és színvonalasan — a költő 1918—22-ben keletkezett publicisztikáját tartalmazza, a kiadást meghatározó elvek szerint: bibliográfiai teljességgel, de lemondva azoknak az írásoknak a közléséről, melyek a költő eszmei és művészi fejlődése szempontjából érdektelenek. E négy esztendő Juhász újságírói tevékenységének csúcspontja, szinte Adyé hoz mérhető mennyiségben és minőségben egyaránt. Persze maga a kor is rendkívüli volt: két forradalom, ellenforradalom, a politikai és művészeti élet megannyi ígéretes és tragikus fordulata, melyek vallomásra késztették azt, akiben élt a toll emberének elhivatottságaA kötet mintegy 500 oldalnyi anyaga több egy izgalmas emberi, művészi egyéniség fejlődésének puszta dokumentációjánál: egy olyan magatartás körvonalai rajzolódnak ki benne, mely példa és tanulság lehetne ma is: e városban, szűkebb pátriánk szellemi életének jelenlegi változó, vagy változást ígérő állapotában. Magának Juhásznak a kritikai módszerét követjük, mikor inkább e kötet aktualitásáról szólunk; az irodalomtörténeti érdeklődés már alighanem megnyugtatóan megtörtént, Péter László — egyébként e kiadás szerkesztője — végezte él a Juhász Gyula a forradalmakban című könyvében. A költő minden írásával hivatást akart betölteni; eszménye az „alkotó és önmagáért felelős kritika, mely olykor különb és fölényesebb, mint az, amiről írták": egyéni hangú és a maga módján világot — közvéleményt, közízlést, magatartást, kultúrpolitikát — formáló. A példaképek között van többek között Marx is, akinek kritikája (társadalomkritikája) hatalmas történelemformáló erővé vált. Feladatok napjainkban ls vannak, az írástudók felelőssége nem kisebb, hitük, igazat, Jót akaró szenvedélyük sem lehet az. „önzetlenül, lelkesen és becsvágyón a város népe igazi érdekeinek, a város kultúrája valódi virágzásának szolgálatába állította erejét, tudását és tehetségét, neki ajándékozta szíve és agya virágait és gyümölcseit" — írja Juhász egyhelyütt a szegedi sajtóról, vallva tulajdonképp saját publicisztikai tevékenységének közelebbi céljairóL A válsággal küszködő színház, a magányosan vívódó, meg nem értett festő- és szobrásztehetségek, a 20. század zseniális új művészetének, a fűmnek a sorsa, a legújabb művészeti törekvések eredményei egyaránt érdekelték. A kultúra és tudomány az ő számára a magyarság legfőbb értéke és ereje volt, elvehetetlen és megsemmlsfthetetlen, az imperialista békeszerződéssel való szembefordulás alapja, az igazságosabb Jövendő biztosítéka. Tudta azt la. és vaüotta: .nincs valóságos kultúra a gondolat és meggyőződés, a tudomány és vélemény szabadsága és Integritása nélkül". Ilyen meggondolásbői is szembe kellett kerülnie a Tanácsköztársaság bukását követő „keresztény kurzus" a haladó írókat, művészeket üldöző nacionalista, soviniszta, antiszemita „kultúrpolitikájával". Kivételes emberi nagyságról, bátorságról, baráti hűségről, önzetlenségről tesznek tanúbizonyságot azok az írások, melyekben Juhász védelmébe veszi a meghurcolt Móricz Zsigmondot, a kiközösítésre ftélt Kosztolányit, Babitsot, és a halála után agyonhallgatott, vagy meghamisított Adyt, s kegyetlen iróniával támadja a jobboldal „fajvédelmét". „Nem ismerek bölcsebb és igazabb fajvédelmet, mint a valódi tehetség, az ígéretes fiatalság megbecsülését, pártolását, okos és szerető fölemelését" — írja egyhelyütt, és nem is akárhol: József Attila első kötete, a Szépség kuldusa elé írt Bevezetöj ében. Szárapn tartotta, biztatta, s ha kellett, felfedezte a közelében felbukkanó fiatal tehetségeket, írókat, képzőművészeket egyaránt; emberi, művészi tekintélyével kiáűt mellettük, bátran vállalva az ügy, a felfedező, nevelő hivatás — melyet szép kötelességnek érzett — érdekében az esetleges tévedés kockázatát ls. Amit felfedezettjei közül a legnagyobbért, József Attiláért a Bevezető megírásán kívül tett, az szinte irodalomtörténeti közhely, de megpróbált „szépen, okosan felfedezni" vagy a műpártoló közvélemény előtt népszerűsíteni néhány fiatal. Szegeden dolgozó képzőművészt is, közöttük a később világhírűvé vált Moholi Nagy Lászlót, az idősebbek közül leginkább a barátot és sorstársat, Károlyi Lajost Mindezt akkor cselekedte, mikor maga is a jobboldal állandó támadásainak kereszttüzében állott, s politikai, művészi küzdelmeiben fokozatosan, s egyre tragikusabban magára maradt Az újabb művész- és írógenerációk jelentkezésének törvényszerű, a nemzeti kultúra szempontjából létfontosságú folyamata azóta is szakadatlan országos és helyi viszonylatban egyaránt, a „megbecsülés", a „pártolás", az „okos és szerető fölemelés" kötelességét vállalnia kell — Juhász Gyula példája nyomán — a „beérkezett" generációnak és a kultúrpolitikának egyaránt A magyarság és szegediség nem jelentett számára bezárkózást provincializmust; az „on^jdatosan magyar általánosan európai" volt szemléleteszménye. Legjobb írásaiban európai látókörrel, múlt és jelen ismeretében szólt helyi és országos dolgokról: művészetről, politikáról egyaránt Azóta csökkentek a távolságok népek, kultúrák között, a képzelet határáig nőtt a fegyverek pusztító ereje, s egyre több esemény válik az emberiség vagy az egyetemes emberi kultúra közügyévé. Nagyon tanulságos, ahogy Juhász a történelmi, irodalmi hagyományokkal foglalkozik; nem holt anyagként lezárt, emlékművé merevedett teljesítményként kezeli őket hanem kitűnő problémaérzékkel aktualitásukat keresi: egyszerre tud így szólni múltról és jelenről: a szabadságharc bukása kapcsán 1919 bukásáról, az aradi vértanúkkal együtt a fehérterror áldozatairól is, a Dózsa parasztháború vérbefojtásának felidézése-* kor saját korának vértanúiról, a halottak napján a háború ellen. A költők közül legtöbbször Petőfit és Adyt Idézte: helytállásukat társadalmi progresszivitásukat forradalmiságukat az eszméhez és önmagukhoz való hűségüket, maga is erőt mentett példájukból, következő lé.pésként pedig szövetségeseivé, harcostársaivá tette őket. Napjainkban — megingásairól, teljesítményének egyenetlen voltáról, a mű s e kötetben közölt anyag problematikus mozzanatairól tudva, de értékeit, máig ható tanulságait ész- és szívközeiben tartva — ő is azzá válhat a mi számunkra. Csaplár Ferenc RÉMES TÖRTÉNET Mindig csendes, nyugodt perceket jelent számomra, ha a feleségem elvonul vásárolni. Ilyenkor sorra veszem terveimet, megnézem mennyi dugipénzem van és főzök magamnak egy feketét soron kivül, mert Ugye egy tilos fekete jobban esik, különösen, ha azt magam főzöm kedvem szerint és amíg iszom, csak a jóízű kortyolásomat hallom, nem az örökös kísérőszöveget, hogy „rengeteg kávét iszol", „tönkreteszed a szívedet". Azon a „vásárlási napon" éppen ittam a dugikávét, és nagyokat szippantgattam a cigarettámból, amikor a folyosón felkoppantak feleségem energikus léptei, de most a szokottnál gyorsabban, t néhány pillanat múlva valósággal berontott a szobába. — Ellopták a pénztárcámat! — a kezében levő cekkert a fotelre dobta. — Ebben volt! Rövid szemle és töprengés után megkockáztattam: — De kisfiam, ebből a cekkerből nem lehet csak úgy elemelni a pénztárcát, hacsak le nem tetted valahol. — Nem tettem le sehol és nem „csak úgy'', hanem „amúgy" lopták el — És sok volt benne? —- Az összes. Emlékszem, hogy egy fiatal férfi sokat settenkedett körülöttem. — Talán tetszettél neki. Egy kicsit eltűnődött, csak azután szólalt meg: — Ugyan, miket beszélsz. Nem tetszem én már senkinek. — Nono, az nem biztos. — Pillantásom a sublótra esett. Ott feküdt a pénztárca a nagy hamuző mellett. — Mondd, kisfiam, az a fiatalember hogy nézett ki? — Magas, sötéthajú, szép nagy szemekkel és mosolygós, kedves arccal Szóval: olyan jóképű. Nem is úgy nézett kl, mint egy tolvaj. — Hanem mint egy szivrabló, ugye? Megnyugtatlak, nem is volt rabló, mert CL pénztárcádat el sem vitted. Tessék, nézz a sublótra, ott van. Sikoltott, felkapta a pénztárcát, a cekkert és szó nélkül elrohant. En pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mert nagy izgalmában észre sem vette, hogy kávét főztem. Rémes lett volna, ha észreveszi. V. L Szakonyl Károly Nikolényi István FÜLLEDT DÉLUTÁN — őrület! — mérgelődött a sofőr. — Őrület, hogy mindig elém kerül valami tragacs!... A makadámon mentek. Kora nyári hőség volt, huszonnyolc fok. A sofőr hetven—hetvenöt kilométer körül tartotta a sebességet; az út horpadásain nagyokat huppant a három és fél tonnás Csepel. Mintha máris eltört volna a kocsi rugózata. — Elég jól megy — mondta a segédvezető. — Beérem! — Dühödten mérte fel a távot — Nincs nagyobb mérgem, mintha nem látom be az utat. Az egész utat... Egy teherautóról beszéltek, nemrég bukkant fel az „S" kanyar után. Néhány száz méter választotta el egymástól a két kocsit, a Csepel sebessége miatt azonban egyre csökkent a távolság. — Minden sofőr azt akarja, hogy övé legyen az egész országút — nevetett a segédvezető. Hajlotthátú, sovány ember volt, nem izzadt, zokszó nélkül tűrte a hőséget Pedig száraz meleg égetett, a kocsi nikkelezett részein szikrákat szórt a napfény. A földek, s távolabb a dombok fényben fürödtek, minden zöld volt: halványzöld, mélyzöld; csak az út fehérlett a szárazságtól, s távol, s köröskörül minden beleveszett a halványkék égbe. A sofőr izzadt. Ingerültté tette a motorházból felszálló hőségi a rossz út, a tikkasztó délután. Félkézzel tartotta a volánt, balkarját kidugta a lehúzott ablakon, figyelte a tükröt: előzik-e? — Kikerülöd ezt a vén fűrészt? — kérdezte unalmában a segédvezető. —Nézd csak! Tyúkketrecekkel van tele. Régi masina, de jól megy ... — Steyr. Szeméttelepre való. — Nyolcvan... — mondta a segédvezető, mert figyelte a kilométerórát. — Nyolcvanöt... Néhány perc múlva beérték a teherautót. A Steyr az út közepén ment. A Csepel sofőrje dudált, balra húzódott és gyorsított, de újra dudálni kellett: a Steyr, ahelyett, hogy utat engedett volna, rákapcsolt és megugrott — A rohadt csibész! — szitkozódott a sofőr. — Látta jól, hogy előzni akarok!.., A segédvezető nevetett, hátra dőlt az ülésen. — A szaki is a te nézetedet vallja. 0 se szereti, ha előtte furikáznak. A sofőr rátaposott a gázra, csakhamar újra a Steyr faránál voltak. Ameddig csak lehetett, kiment az út baloldalára, csuklóját rányomta a dudára és megszakítás nélkül tülkölt. — Hát süket ez a csibész?! Alszik, vagy mi az istent csinál?! Motorkerékpáros jött szembe, viszsza kellett húzódni a Steyr mögé. — Ugyan, hagyd! — mondta a segédvezető. — Kicsit lelassítunk, ráérünk ... ők meg elhúzzák a csíkot és szabad lesz előtted az út. — Csak nem képzeled, hogy hagyom magam?! — Újra gyorsított, a kocsi faránál kihúzódott balra, csuklóját rászorította a dudára. — A végén megüt a guta! — nevetett a segédvezető. A sofőr szóra sem méltatta. Egyre az út balfelén haladt, nyomta a dudát. A Steyr annyira középen ment, hogy nem tudta megelőzni. — Még megsturcoljuk a fákat! — hagyta abba a nevetést a segédvezető. Már nyolcvan—kilencven kilométeres sebességgel száguldottak, a kocsi ugrált, a fák pillanatonként szabdalták a levegőt, rövid sípolások vágtak be az ablakon.