Délmagyarország, 1969. június (59. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-15 / 136. szám

A. I. Matveje* ILJICS AJÁNDÉKA Az Oktyabrszkaja vasútvonal Resetnyikovo állomása 100 kilométernyire fekszik Moszkvától. Az állomástól öt kilométernyire, fenyők és nyírfák között állt a zavidovoi erdészet rozoga erdészháza. „Fekete postakocsiállomás" volt a neve. Apám itt volt erdész, családunk hc«szú éveken át itt élt De főképpen azért emlékezetes számomra ez az erdészház, mert tizenkétéves fiúcskaként itt találkoztam kétszer is Leninnel. 1920. május 10-én délután kint üldögéltünk apámmal a tornácon, amikor az úton négy vadász közeledett. Közülük hármat nem egyszer láttunk már erre vadászni, moszkvai állami hivatalok felelős munkatársai voltak, a negyediket nem ismertük. Zömök, vöröses szakállú, közepes termetű férfi volt Nem sietett mozdulatai valahogy mégis gyorsak voltak. Hosszú kabát volt rajta, a fején hátratolt sapka, a lábén egyszerű csizma. A beszélgetésre anyám is kijött, köszönt, s mosolyogva kérdezte; — Ma még egy bácsikét is hoztak magukkal? — Amint látja, nem akartam lemaradni a fiataloktól. — Ám ez a bácsika elevenebb, mint mi, fiatalok — tréfálkozott az egyik vadász. Anyám leültette a vendégeket — Hát. te tanulsz? — fordult hozzám váratlanul az ismeretlen vadász. — Nem bácsi, nem tanulok. Apám beteg, helyette kell dolgoznom — feleltem bátortalanul. Szamovár került az asztalra. A tea mellé anyám tojást és forralt tejet adott Kenyerünk nem volt, cukorról meg akkoriban szó se lehetett. Nem tudom mással megkínálni magukat — mondta bocsánatkérőn anyám. L — Ugyan! Nálunk, Moszkvában tojásnak, és ilyen finom tejnek még a színét se látjuk — szólt az ismeretlen vadász. Az asztal sarkánál ült. nem volt hajlandó az asztalfőre ülni. Tea után a vadászok felkerekedtek. Engem bíztak meg az új ismerős kísérésével. Fogtam én is régi, agyodrótozott puskámat s mindenben Igyekeztem utánozni a felnőtteket A vendég elvette a fegyveremet gondosan megvizsgálta, aztán kijelentette: Ez nem fegyver, lövés közben felrobbanhat! — Dehogy robban, bácsi. Már sokat lőttem vele — erősködtem, de ő nem engedte magammal vinni a puskát A „Moszkovszkij Rabocsif Kiadó Lenin születésének 100. évfordulójára a többi között „A mi lljicsünk" címmel kötetet jelentet meg, amelyben 49 visszaemlékezést találni olyan munkásoktól, parasztoktól, munkatársaktól, forradalmároktól, akik ismerték Lenint, együtt dolgoztak, együtt harcoltak vele. Az egyik, először megjelenő visszaemlékezés szerzője Alekszej Iljics Matvejev erdész, aki annak idején a moszkvai kormányzóság zavidovói erdészetében dolgozott. A vadászhely közel volt. Mindenki elfoglalta a helyét Rövidesen meghallottuk a szalonkák kurrogását. — Vonulnak már, nézze csak! — suttogtam, a vendégnek, de ő nem emelte fel a fegyverét, csak mosolyogva nézte a madarakat — Ej, hát, hogy lehetett ezt elszalasztani ? — bosszankodtam. — Miért nem lő, bácsi Már a negyedik szalonkát szalasztotta el. — Mit gondolsz, Ljosa — mondta barátságosan a moszkvai — feltétlenül lőni keű?... — De hát akkor miért Jött ki ide? — Nagyvárosban lakom, nem látom a természetet nem érzek jó fenyőillatot, ám a természet nélkül meglenni nem lehet Ezért jöttem ide pihenni Hamarosan ránkszakadt az éjszaka, és hazamentünk. Újból teáztunk, s apám az asztalnál megkérdezte a vendéget: — Mondja, legyen szíves, hogyan hívják önt? — Vlagyimir Iljics a nevem — válaszolt egyszerűen a vendég. Nem tudom, megsejtette-e apám, kivel beszél, de a nehézségekre, az élelmiszerhiányra, s a saját betegségére fordította a szót. — Hát bizony beletelik vagy másfél év, amíg mindenünk lesz! — mondta Vlagyimir Iljics, és rögtön így folytatta: — Ilja Pavlovics, jöjjön a városba lakni. Moszkvában tapasztalt orvosok vannak, meggyógyítják magát Anyám nem volt hajlandó Moszkvába költözni. A megszokás hatalma meggátolta a családot abban, hogy a számára leghelyesebb utat válassza. — Ahogy gondolják — zárta le az ügyet Vlagyimir Iljics. — Hanem Ilja Favlovics, elhatároztam, hogy megajándékozom a fiát Ügy látom, szenvedélye a vadáNY. M. KOTKO PORTRÉ szat. Fegyver nélkül pedig a vadász olyan, mint az ács fejsze nélkül. Magunkkal viszszük holnap Moszkvába, s választunk neki egy igazi fegyvert Reméiem. nem ellenzi? Apám természetesen beleegyezett A beszélgetés elhúzódott a vendégeknek pihenniük kellett Nem akartak a házban aludni, a pajtát választották, ahol a tavalyi szénát tartottuk., Vlagyimir Iljics a párnát és a takarót sem fogadta el. — Ez a Vlagyimir Iljics nem Lenin? — kérdezte apám suttogva az egyik vadászt, amikor kifelé indultak a házból. — De igen — mondta a kérdezett. Anyám megnézte, hogyan helyezkedtek el a vendégek, és segíteni akart nekik. — Vlagyimir Iljics, miért nem fogadja el az ágyat? — Jó itt, Marja néni, hamarosan elalszom — hallatszott a sötétből Iljics hangja. Nehezen aludtam eL Hol annak örültem, hogy Moszkvába megyek, hol apámat sajnáltam, hol elfogott a türelmetlenség, hogy minél előbb elmesélhessem pajtásaimnak, amit Leninről megtudtam. Mire anyám reggel felkeltett, már mindenki talpon volt Lenin ismét engem vett maga mellé a vadászathoz, de éppen úgy nem lőtt, mint tegnap. A vonathoz anyámmal mentünk a vendégekkel. A közeli falvak parasztjai már meghallották, hogy itt jár Lenin, és az állomáson tekintélyes tömeg gyűlt össze. Moszkvában gépkocsi várt ránk, engem egy nyaralóba vittek, ahol két napot töltöttem. A fegyvervásárlásra Lenin is eljött Nekem egy nikkelezett vadászfegyver tetszett meg a legjobban. — Ha tetszik, fogjad — mondta meleg hangon Iljics. Külön embert küldtek értem, aki hazakísért, s akire rábízták a fegyver őrzését Amikor megérkeztünk Resetnyikovőba, sokan megcsodálták a fegyveremet. — Maga Lenin ajándékozta! — mondogatták. Mindenki irigyelt, nekem meg lángolt az arcom az örömtől és az izgatottságtól. Lenin azután is többszőr eljött hozzánk vadászni. Apám rövidesen meghalt Amikor Lenin hírét vette, utasította az erdészetet hogy gondoskodjék a családunkról. Ellátogatott hozzánk az erdőfelügyelő és ezt mondta: — Egy jó ember jóvoltából a lakás a maguké marad, te pedig, Alekszej apád helyére állsz... — Nekimegyek! — dühöngött a sofőr. — Isten bizony, nekimegyek! A segédveztő elsápadt Szolid ember volt nem szerette a vagánykodást — Hohhh! — kiáltott a sofőr. — Hohh! Most!... A Steyr valami miatt jobbra húzódott kissé. Nem nagyon, de annyi hely támadt, hogy a Csepel elfért mellette Talán megunhatta a hajszát a fülsértő dudálást. Elhúztak mellette. Centik választották el egymástól a két kocsit. A segédvezető behunyta a szemét; a lehúzott ablakon át érezte, mint suhannak el a Steyr mellett. Amikor a két kabin egyvonalba ért, hallotta a sofőrök szitkozódásait. Egy pillanat múlva már a tyúkketreces autó előtt haladtak; alig akarta elhinni, hogy ép bőrrel úszták meg a dolgot. — A nyavalyás! — sziszegte a sofőr. — Azt hiszem — mondta a segédvezető — ő is ugyanezt gondolja rólad ... Egy darabig csendben mentek. Északnyugaton felhők gyűltek, de még csak a kékség látszott sűrűbbnek. A sofőr cigarettára gyújtott, a kifújt füstöt elkapta a bevágódó léghuzat és vékony foszlányokká tépte. — Talán odaérünk a vihar előtt — szólt végre a segédvezető. De a sofőr nem válaszolt, a visszapillantó tükröt figyelte. — Jön utánunk — mondta izgatottan. — Meg akar előzni! — Ugyan, hagyd! — A segédvezető szorongva figyelte a társát. A Steyr közeledett, de a sofőr nem gyorsított, bevárta. Amaz valóban megpróbált előzni, csakhogy a Csepel máris ott volt az út közepén, visszaszorította. A sofőr nevetett. Megugrott egy kicsit, aztán úgy tett, mintha szabaddá lenné az utat De amint a másik előzni próbált, kiszorította. — Hátha siet? — szólt halkan a segédvezető. A sofőr nem is hallotta. Lekötötte a bosszú, a játék. Néhányszor megtette még: engedett, majd hirtelen elzárta az utat. Féktelen kedve támadt nevetett. — Az ilyen pasasnak nem árt az orrára koppintani! — magyarázta a társának. — Majd megtanulja! ... Izgatottan várta a Steyr újabb manőverét. De hiába. A tyúkketreces kocsi megunta a küzdelmet, lemaradt. A sofőr rosszkedvűen mérte fel a távot. Várt. Aztán eszébe jutott valami. — Most jön az igazi büntetés! — mondta. Visszafogta a kocsit, annyira, hogy a távolság negyven—ötven méter legyen. Egyforma tempóval kihajtott az út jobbszélére, a poros padkára. A Csepel nyomában szürke, sűrű, átláthatatlan porfelhő kezdett gomolyogni. A segédvezető észrevette, felpattant — Azonnal menj vissza a kőre! A sofőr idegesen felnevetett. — Mit félted? Hadd prüszköljön egy kicsit! Ha jön, prüszkölhet... — Elvigyorodott, amikor látta a tükörből, hogy milyen vastag porfelhőt kavarnak a szélső kerekek. Olykor megcsillant a Steyr ablakán a fény; egyízben a tyúkketreces megpróbált óvatosan előzni, de a sofőr résen volt azonnal balra Veress Miklós GYEREKDALOK EGY TÁVOLI HÁBORÚRÓL A vietnami háború kilencedik esztendejében VOLT EGYSZER EGY HÁBORÚ ISZONYÚ VOLT ISZONYÚ AZ ANYÁT LEBÍRTA ÓLÉT MEGTIPORTA FIAT FÁRA HÚZTA BORÉT IS LENYÚZTA AKI ISTEN TŰRTE NEM IS ANYA SZÜLTE Jaj sziréna-péntek robbanás-csütörtök vér-szerda Katona katona hova lett a lábad Ezt a bomba mind levágta másikat csak csontig rágta fiad csontján sípolok háztetődön dobolok benned hegedülök Sétálunk sétálunk egy kis népre rátelepszünk Csüccs Gyertek haza fiaim Nem lehet nem megyünk Talán féltek fiaim Félünk anyánk félünk Mitől féltek fiaim Félünk önmagunktól mert ha hazamegyünk téged is megölünk és ha nem lesz könnyed mibe törölközünk Ingyom-Bíngyom jó királyunk az is ellenségünk Csiga-biga dugd ki szarvadat ha nem dugod szarvadat lebombázom házadat meggyalázom lányodat gyere ki Ha kidugod szarvadat fölgyújtom a házadat megölöm a lányodat Csiga-biga dugd ki szépen szarvadai Csip-csip csóka vak tankocska rossz volt-e a kiskatona Ha nem volt rossz kiskatona agyonlövi a tankocska Ez elment harcölni az meglőtte az kivallatta amaz megsütötte és ez az icinyke-picinyke mindezt kibírta kerekecske gombocska csak egy kicsit belehalt kapta a volánt, s nem engedte. Az út kanyarhoz ért, falusi házak tűntek feL j — A faluban majd abba kell hagyni ezt j a bolond játékot — gondolta a segédvezető. Ekkor az egyik szélső ház udvarából parasztszekér fordult ki, s a kozekedési szabályokat megvető nemtörődömséggel kapaszkodott fel az útra. — Te! — kiáltott a segédvezető. — Te! Vigyázz!... Pillanatok alatt történt: a sofőrnek épp annyi ideje volt, hogy balra kapja a volánt; beletaposott a gázba és ; félméterrel a rúd előtt elsuhantak. A segédvezető látta, hogy a lovak felágaskodtak. A következő pillanatban fékcsikorgás hallatszott mögöttük, tompa dobbanás, és egy ló visításhoz hasonló nyihogása. A sofőr a volánba kapaszkodott, egész mellével ráfeküdt a volánra és tövig nyomta a gázpedált. A segédvezető remegett, a szerelvényfalba kapaszkodott sápadtan. A templomtéren a sofőr hirtelen fékezett. Nekiestek a szélvédő-üvegnek; a Csepel nagyot rugaszkodva megállt. Percekig ültek szótlanul. A sofőr végre elengedte a kormányt, ölébe ejtette a kezét. Elfehéredő arccal bámult, aztán vinnyogva elnevette magát : — Reszket... nézd, hogy reszket a kezem ... — mondta. — A segédvezető csukott szemmel ült, erőtlenül. — Majd jönnek — dadogta a sofőr —, majd jönnek, ugye... ide... értem .. — Nem — mondta a segédvezető csendesen. — Nem. Oda kell mennünk ... hozzájuk ... Zsip-zsuv emberzsup aki nem bújt aki bújt szépen földbe tapossuk Egyszer volt egy háború belebújt a kisfiú véres lett a ruhája nem ismert rá mamája sötét ruhát vett magának gyászkeretet a fiának Gyertek haza gyertek Nem mehetünk félünk Mitől féltek Semmitől Hát a semmi mit csinál \apot csillagot zabál Bomba bomba bomba fára fűre dombra papára mamára rongyra rongybabára a jó gyerekeknek * pörögni forogni mondjátok mondjátok hova megyünk lakni NINCSEN HAZAD CSAK HAZÁD HOVA IS IGYEKSZEL ARANYKAPU-MINDENSEG HAZAÉRÜNK EGYSZER