Délmagyarország, 1969. május (59. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-01 / 98. szám

AZ ÚJ ÉVAD ELŐKÉSZÍTÉSE Bár még hátra van az idei színházi évad egyik legjelentősebb művészi eseménye, Egk Peer Gynt című opera.ianak bemutatója, s jó néhány hét az is. amfg a szezon utolsó előadása ' után lehull a függöny, mégis: a színházban olyan változások erielődnek, hogy a város közönségének figyelme most mindenekelőtt ezekre irányul. Indokolt és szükséges tehát, hogy e változásokról, amelyek magától értetődően a jövő évadra vonatkoznak, már most, az idei szezon lezárása és értékelése előtt, tájékoztassuk olvasóinkat. Nemrégiben közöltük a társulat új tagjainak névsorát. A listát reményteljes érdeklődéssel, bizonyos várakozó izgalommal fogadta a lakosság: az új színészek — ebben lehetne talán összefoglalni a véleményeket — biztosítékot jelentenek arra, hogy a társulat régebbi, ittmaradt tagjaival harmonikusan együttműködve emlékezetesen szép színházi előadásokat varázsoljanak a szegedi színpadra. De nemcsak az új színészek listája váltott ki érdeklődést, hanem azok a gondolatok is, amelyeket ugyanebben a cikkben a színház igazgatója, Lendvay Ferenc olvasóinkkal ismertetett. Nem szabad ezeket a színház szerepére és működésére vonatkozó gondolatokat túlértékelni, jelentőségüket eltúlozni. Az azonban egészen bizonyos, hogy a megszokott, konvencionális gyakorlathoz képest újdonságot jelentenek. Nem akarom ezeket a gondolatokat megismételni, legfontosabb mozzanataikra azonban szeretném emlékeztetni az olvasót. Elsőként talán azt említeném, amit az igazgató is fokozatosan hangsúlyozott, hogy a színészet vándormesterség hogy általában nem szerencsés, ha egy szinész évtizedekig ugyanannál a színháznál dolgozik; magyarázni sem kell mennyire ellentétes ez a jelenlegi színházszervezési és vezetési gyakorlattal. Nálunk hosszú idő óta éppen a színészek végleges letelepítésére törekednek, oktalanul és inkább ártva, mint használva a színháznak és a színészeknek. Ez a mesterség nem ilyen természetű. Az is új, ahogyan az új vezetés „huszárrohammal" akarja „bevenni" a közönséget. A legtöbben azt vártuk, hogy valamiféle fokozatos, lépésről lépésre haladás kezdődik majd a színházban, s évekig tart, amíg a változás csakugyan tapasztalható. A szervezés rohamtempója önmagában mutatja, hogy nem erről van szó; az új vezetés csakugyan robbanásszerű változásra törekszik. S végül arról is beszélt az Igazgató, hogy teljesen át kell szervezni a tájolás rendszerét: a tájba járó színészeknek nem egy estét, hanem hosszabb időt, egy hetet, tíz napot kell majd egy-egy városban eltölteniök. Mindez valóban új. De csak a mi mai elképzeléseinkhez képest. Aki ugyanis végiggondolja ezeket az elveket, rájöhet, hogy itt bizonyos visszatérésről van szó, visszatérésről a mesterség ősi, természetes törvényeihez, vagyis olyasvalamihez, ami egyszer hajdan mar gyakorlat volt, de — sokféle ok miatt — elfeledkeztünk róla, vagy pedig újabbat — és sajnos rosszabbat — találtunk ki helyette. Nem valami mesterkélt újkeresést jelentenek tehát az új vezetés munkájának alapelvei, hanem törekvést arra, hogy a színészi mesterség ősi törvényei minél inkább kiteljesedjenek. Milyen cél érdekében? Hogyan kapcsolódnak ezek az eszközértékű elgondolások a végső célhoz? Amikor először beszélgettem az új igazgatóval, elsősorban — ismerve a színház helyzetét, megromlott kapcsolatát a közönséggel és az egyéb nehézségeket —, aziránt érdeklődtem, hogy miért vállalta ezt a különleges erőfeszítéseket és állandó készenlétet követelő munkát. — Több okból — hangzott a válasz. — Legfőképpen azért, mert meggyőződésem, hogy minden Pest-központúsága ellenére Magyarország vidéki tájain is lehet olyan kulturális góeokat-központokat építeni, mint amilyen a szomszédos országokban például "Pozsony, Kolozsvár, Üjvidék, Krakkó. Kinőttünk az egyvárosú országok sorából. Itt az ideje, hogy ennek a programnak a megvalósításán erőteljesen dolgozzunk. Ha szabad ezzel kapcsolatban költői magasságokba emelkedni, elmondhatom, én ennek a programnak megszállottja vagyok, erre szenteltem az életem, ez az álmom és ez a szenvedélyem. Emiatt nem maradtam Pesten, hagytam ott többször is. Amikor megkaptam a szegedi meghívást, felcsillant előttem a remény, hogy mindazt, amit e program végrehajtásában másutt és máskor csak többé-kevésbé tudtam megcsinálni, itt és most talán jelentősebb eredményekkel folytathatom. Ez a program igényes és magasbatörő, túlnő a színház keretein. De ott, szűkebb munkaterületén, mit akar tenni az igazgató? — A legfontosabb annak eldöntése, hogy kiknek kell Szegeden színházat csinálni. A tennivalók a válaszból önként adódnak. Milyen legyen a szegedi színház? Mindenképpen városi arculatú szórakozóhely. A színház ugyanis valójában szórakoztató üzem. Ez nincs ellentétben műsorpolitikai elveinkkel. Tudomásul kell azonban venni, hogy a színház csak úgy teljesítheti feladatait, ha képes a szórakoztatásra. Mi ez a feladat itt Szegeden, azon felül, hogy a közönségnek jót és jól kell nyújtanunk? A város értelmiségével együttműködve a színháznak a maga eszközeivel és a maga módján segítenie kell mindannak a sok problémának, gondnak a meg- és feloldásában, ami a mai világban körülvesz bennünket, behatol hétköznapjainkba, foglalkoztat bennünket. Szegedén van Magyarország legnagyobb vidéki egyeteme, a hallgatók száma sok ezer, több mint tíz akadémikus él a városban — csak néhány jellemző adatot említek — úgy gondolom tehát, reális alapja van elképzeléseinknek. Milyen műsor szolgálná ezt a célt? Véglegesen rögzített műsorterv még nincs. De a színház már foglalkozik bizonyos darabokkal, s ezek, ha nem is kerülnek mind színre, arra alkalmasak, hogy jelezzék, milyen körben kíván mozogni a színház. Az alábbi neveket és címeket éppen ezért nem úgy kell tekinteni, mint egy kész műsorterv fix pontjait, hanem inkább úgy, mint egyfajta irányjelzőket, amelyek mindenekelőtt törekvéseket szemléltetnek. Mint ismeretes, a jövő évi 10—11 bemutató közül kettő operett, illetve zenés vígjáték, három pedig opera, a többi próza. Azok a művek, amelyekkel a színház elsősorban foglalkozik a következők. A . két operett: Fali Leo Sztambul rózsája című nagyoperettje és Aszlányi Károly híres regényéből, a Hét pofonból Gyulai Gaál János zenéjével készült musical. A három opera: Verdi Álarcosbál, Donizetti Lammermoori Lucia és végül Erkel Sarolta, Vaszy Viktor és Romhányi József átdolgozásában. A prózai művek: egy Shakespeare-dráma, Zilahi Lajos háborúellenes darabja, a Tizenkettedik óra, amely 25 évvel ezelőtt az államosított szegedi színház nyitódarabja volt, Karinthy Frigyes Holnap reggel, egy Dürrenmatt-mú, valószínűleg a Meteor, Dumas London királya című műve, . Sartre átdolgozásában, Arthur Miller Alkuja és Peter Schdffer Játék a sötétben című komédiája (egy műsorban). Ezenkívül a szegedi színháznak ígérte új, Semmelweisröl szóló darabját Németh László és Mocsár Gábor József Attila-díjas szegedi író is darabot ír a színháznak. S hogy a szegedi múlt is képviselve legyen a műsorban, a színház felkérte Móricz Virágot Móra Ferenc egyik népszerű regényének — Négy apának egy leánya — színpadi alkalmazására. E terveknek és elképzeléseknek az értékét természetesen az határozza meg, mi és hogyan valósul meg majd belőlük a színpadon. Ügy látszik, a színház határozottan keresi az új utakat, s úgy látszik, a város is tettrekész. Segít a színháznak abban, hogy előrejusson. Nem oktalan feltételezés tehát, hogy a színház valami kedvező periódus, fellendülő útszakasz előtt áll. Ökrös László VERES MIHÁLY FÁK L| indenki azzal állt elém: „Írjál memoárt Írjál memoárt". És mát gondolnak, mit tettem? — Vigye ördög! Nekiülök és írok. Még hogy én ne írnék! Hát kivel nem találkoztam én? És most már csak egyedül vagyok — úgymond, egyetlen élő kortárs! ... Vegyük csak például Puskint Vele személyesen összesen nyolcszor találkoztam. Emlékszem utolsó találkozásunkra. Ez Párizsban volt... Igen, igien, micsoda idők. Igaz is, .éppen akkor súgtam meg Puskinnak a hires poéma, a Démon témáját Emlékezzenek csak: „Eloszlassátok a sötétséglet..." Micsoda szavak! Ki tud ma ilyen nagyszerű szavakkal ábrázolni? És én voltam az első, akinek Szasa Puskin felolvasta ezt a kitűnő költeményt. Emlékszem, magamhoz öleltem, két puszit nyomtam az arcára, és felkiáltottam: — „Szása, az ördög vigyen el; hát te egy igazi lángelme vagy!" Mint ahogy ezt önök te tudják, ezek után Szása Puskin Ausztráliába hajózott, ahol tragikus autószerencsétlenség áldozata lett Na és Tolsztoj Leó! Hát róLa is van néhány szavam: jaw át üdvözletét, és mondjam meg, igazad volt Ne haragudj, és minél előbb találkozni akar veledf'. Két nap múlva hármasban találkoztunk is, és Leó felolvasta nekünk M. Krutyik MEMOÁRT ÍROK együtt tanultunk a kadétiskolában. Amikor megírta elsó regényét, a „Robinson"-t és kezéből kimarva végre sikerült nekem is bepillantanom, én voltam az egyetlen, aki egyenesen a szemébe mondta: „Neked másként kell írnod, és másról". Ezek után természetes, hogy sokáig fújt rám, és jó ideig nem is jött hozzánk. Egyszer aztán váratlanul betoppan hozzánk Csehov. Azonnal nekem esik, és mondja: „Lev Nyiloolájevics Tolsztoj kért meg, hogy adregényét, a „Karama zov fivéreket". Ugye olvasták? Én mondom önöknek, hogy ez igen! Ez mú. Ma senki sem tud így írni. Micsoda nyelvezet, és micsoda tartalom! A felolvasás alatt Csehov tízszer is felugrott a székről és úgy nevetett, hogy a könynyei is potyogtak. Én pedig? Én pedig végig hallgatva az egész regényt, átöleltem Tolsztojt, megcsókoltam és felkiáltottam; „Leo, hogy az ördög vigyen el téged, te egy lángész vagy!" Es valóban, mint ahogy azt már önök te tudják, nem tévedtem. Szása Puskin is. és Leo Tolsztoj is a világirodalom legkiemelkedőbb géniuszai. A meghatottságtól tíz percig alltam földbegyökereaett lábakkal. Mikor végre felocsúdtam a csodálkozásból, akkor össze-vissza csokoltam és felkiáltottam: „Szergej, hogy az ördög vigyen el, hát te igazi lángelme vagy!" Ezek után Albert (hisz neki két keresztneve te volt egyszerre Szergej és Albert) kezdett készülődni az elmen éshez. Ekkor ezeket mondtam neki: „Neked egy és azon időben feltétlenül két foglalkozást kell űznöd! Egyszerre kell foglalkoznod a fizikával és a filmrendezéssel". És nát gondolnák, mi lett? Alig múlt el néhány év, és a vásaiakon megjelentek csodálatos filmjei. ... Igen! Voltak lángelmék. De micsoda lángelmék. Hát ki tudna róluk ilyen élethű képet festeni, ha nem én?1 Fordította: Sigér Imre Bárdos Pál PONT JENŐ ÚTJA A CSILLAGOKIG Amikor Pont Jenőt kinevezték a Gázszilárdító Állomás igazgatójának, még egészen kis pont volt. Százötvenkét centis, s ez férfinél nem túl sok. Igazgatónak azonban mindenki jó, aki több mint másfél méter. Ó is jó igazgató lett. A gáz nem szilárdult ugyan, de a munkafegyelem igen. A hivatalsegédnek nem volt szabad többé hagymát zabálni a hivatali helyiségben, enélkül a szalonna íze romlik, de a légkör javul, ami nagyon lényeges dolog egy hivatalban. A légkör javulása azonban nem hatott a gáz halmazállapotára, s Pont Jenő úgy gondolta, vagy a gáz legyen szilárd, ami népgazdasági érdek, vagy ő, ami jól felfogott érdeke. Ezért cikket írt a legutóbb bemutatott magyar filmről, s bebizonyította, hogy a rendező megrágalmazta a sajt termelők és viceházmesterek múltját, mert az egyik negatívan semleges afrikai állam beépített titkos ügynöke, és különben is, milyen művészet az ilyen, elviselhetetlenül unalmas, ő már a híradó alatt elaludt és a jegyszedő ébresztette fel a végén. A cikk megjelent, barátai megveregették a vállát. Nagy vagy, Jenő, mondták a barátai és ezt örömmel hallotta. Nőtt is valamennyit a dicsérettől, de csak néhány centit, ez senkinek sem tűnt föl, mert a lába továbbra is földig ért. A siker azonban felbátorította és életében először tárlatra ment. Elszörnyedt a látottakon. Csupa kék, zöld, sárga, barna, fekete, fehér, és más, idegen ideológiákat hordozó színek. Hol a vörös? Az ég kék, a fa zöld, micsoda lapo6 naturalizmus, persze, mert a festők kerülik az egyenes elvi állásfoglalást. Rendet kellene már itt teremteni végre. Be is írta véleményét a vendégkönyvbe. „Az itt látott képeken csak az alma piros. Hát önöknek a mi színünk alma? Pont Jenő, a közvélemény hangja." A beírásra három festő nyilvános önkritikával válaszolt, ettől kezdődött festészetünk vörös korszaka. A zsűrik ugyanis csak piros tanyát, lovat és gémes kutat voltak hajlandók átvenni, éberen ügyelve, hogy az absztrakt festészet még a vörös csillag álruhájában se juthasson el a tárlatokra. Pont Jenő tovább nőtt a sikertől. Fél métert nőtt ami már feltűnést keltett. Kétméteren felüli termetével helye lett volna kosárlabda-csapatban is, de mióta divatba jott a 4—2—4-es futballszisztéma, bojkottálta a sportot. Véleménye szerint ez a felállítás csak arra jó, hogy eltüntesse a balszélsőt a pályáról. Szó ami szó, inkább verseskötetet vásárolt. Vérnyomása magasabb lett mint a gáznyomás. Köziben ugyanis a gáz szilárdulás helyett folyni kezdett, ami felsőbb szervek szigorú bírálatát váltotta ki és csökkentette a nyereségrészesedést is Hogy mentse ami menthető, cikket írt: „Hát a mi jó öreg szocialista realizmusunk kutya nektek?" — címmel, ami határozott feltűnést keltett. Mindenekelőtt a kutyabarátok tiltakoztak, majd az összes újságszövetségi és írószövetségi próféták, végül az orvosok, akik ezt a mondatot vélték sértőnek: „Az ilyen költészet gyógyíthatatlanul beteg." Szerintük az efféle megfogalmazások ártanak a testület tekintélyéinek és az influenzásokban rombolják az orvos gyógyító hatásába vetett hitet, aminél jobb gyógymóddal jelenleg nem rendelkezünk. Voltak ugyan néhányan, akik az említett kötetet jobbnak tartották, mint a cikket, de azok hallgattak és örültek, hogy \ S t >