Délmagyarország, 1969. május (59. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-04 / 100. szám

Á karakter szelleme Péter László Nem szánom szofiszti­kának, tu­datosan fordítom igy, visszá­jara-élére Papp Lajos elgon­dolkodtató írását (A szellem karaktere) — ami ugyancsak reflexió, töprengő elemzés Erdei Ferencnek a szegedi művészklubban elhangzott előadása, az előadást követő Vita után. Helyes az, ha papírra kerülnek, a leírt szó hatásában is tovább él­nek a szűkkörű szakmai vi­tákon vagy akár presszóasz­taloknál körbejáró kimon­dott: hevesen vagy nosztal­gikus egykedvűséggel elmon­dott gondolatok. Végtére azért is élünk itt, Szegeden, hogy beszéljünk arról, ami bennünket érdekel, s ki tilt­hatja meg az alkotóművész­nek, hogy valóságos vagy vélt sérelmekről szóljon, az alkotás és befogadás — meg ami közte van, a publikáció — hibás, elégtelen szinkron­járól. A karakter, Szeged irodulmi, képzőművészeti, zenei, színházi — tehát mű­vészeti — életének karak­tere többé-kevésbé egyönte­tűen fogalmazódik a város egyetlen folyóiratának ne­vében: Tiszatáj. Tradíció ez cs általában vállalt örökség, klasszikus elődök, Móra, Tö­mörkény vagy mások nyom­dokain egyfajta mai tovább­élése a nemzeti kultúra sze­gedi sajátosságainak! Ami persze nem kötelező érvé­nyű. nem ls lehetne, miként nem is ilyen egyöntetűen tiszatáji a városban élő, dol­gozó alkotók munkássága. Nem a produktumok értéké­ről, országi vagy helyi lép­tékkel mérhetőségéről szól­nék tehát, hanem a szegedi művészetj élet (alkotás-befo­gadás-publikáció), a szegedi karakter szelleméről. „Hangszigetelő kamrában" dolgozik, él a művész — írja Papp tajos — ha nem is­meri közönségének vélemé­nyét, ha nem érzékeli, nem tudja letapintani munkájp fogadtatásának mértékét, ha nem tudja helyét, rangját a körötte lélegző közegben. Az előbbi fájóan igaz, de objek­tív, már-már axiómává me­revedő ténykedés: a szegedi és általában a vidéki al­kotásnak hasonlítatlanul szegényebbek a fórumai, mint a fővárosinak. Az utóbbi kitétellel viszont vi­tatkoznék: semmi szűkség holmi kérészéltű rangsorok­ra. helykijelölésre és egyéb hasonlitgatásokra egy iro­dalmi közegben. Sőt. Kifeje­zetten rossz szájízt, merev­séget, személyeskedő kusza­ságot okozna, s non a vélt kuszaságot rendezné. Az oroszlán sem hivalkodik az állatok között, az oroszlán sem kér rangsort magának, hogy annak tetején büszkél­kedjék: erejével, bátorságá­val. jeles tulajdonságaival bírja megtisztelő titulusát. A tehetség, a szorgalom, az asztalra tett munka önma­gáért beszél, a rangsor lép­ten-nyomon jelen van, de azt naponta kihirdetni, vagy óránként módosítani nevet­séges vállalkozás lenne. Hi­vatottak rá a különféle tár­sadalmi és művészeti díjak, alapítványok, amit megfelelő időközönként odajuttatnak a kiérdemlőnek. Persze más £*£* Vidék. A fővárosban élő­dolgozó alkotóknak, azok élcsapatának, de másodhe­gedűseinek is inkább nyitva a közvetlen-jóindulatú lehe­tőség napi és hetilapoktól, folyóiratoktól és könyvki­adóktól a rádióig és televí­zióig, megannyi országos fó­rum — a tapasztalatok sze­rint vidékről nehéz áttörni ezt a „tojáshéjat". Ezért kellene hát vidéken a rang­sor, vagy valamiféle útba­igazítás, hogy az a vidéki, aki környezetének primus inter pares-a, erősebb sansz­szal, a mögé utasítottak ké­tes skalpjával kopogtasson országos fórumokon? Kinek meggyőző ez az érvelés? A rang, a megbecsülés minden értéknek kijár, a maga ará­nyában és mértékén — csupán azt kellene elrendez­ni, hogy ez a rang a publi­káció, a megjelenés, a fó­rum szintjén, az asztalra tett produktumokban (és csakis ott) kidérüljön. Igaza van Papp Lajosnak, másoknak is. akik folyton szorgalmaz­zák: újbóli életre kellene hívni a Tiszatáj Kiskönyv­tárat. Kiváltképp, ha olyan irodalmi élet zajlik Szege­den, hogy már rangsorolás­ról is szó eshet. És itt van a folyóirat, a Tiszatáj, meg a két napilap. Bizonyos va­gyok benne, szegedi írók, költők értékes produktumait nem őrzik szerkesztőségi asztalfiókok. Hanem más ci­pő is szorít. A karakter szel­leme. Miért van az Szege­den, hogy az alkotó magát érzi müve legfőbb bfrájá­nak?_ Miért bízik csalhatat­lanságában, produktuma nagyságában oly naiv hittel, hiúsággal egy főszerepet ala­kító színész, kötettel meg­jelenő lírikus, önálló tár­lattal jelentkező képzőmű­vész és így tovább. Megfor­dítva: miért vádol rosszin­dulattal, személyeskedéssel minden más véleményt, ha az produktumának csupán néhány másodperccel jósol kurtább életet a halhatat­lanságnál. így is eltelünk udvariassággal, alig fogyunk ki az őszinte éa őszintétlen gratulációkból, véznább si­kereket is nagyitón át fi­gyelünk — ettől jellemez bennünket még mindig a provinciális őntetszelgés, a hartlisan-hangos tapsikolás, a „lóm-Iám mi minden te­rem nálunk" szemlélet Szin­te valamennyi művészeti Őszinte, ágnak van egy „Nagy Sze­gedi Kitaszítottja". A „Ki­taszítottak" aztán persze találkoznak az eszme barri­kadjain, s egymás kezét fogva írják panaszos me­morandumaikat. Meg kelle­ne egyszer már kérdezni tő­lük. úgy igazából, miért is sértődtek meg, hiszen az érvényesülés legtágabb lehe­tőségeit bírják, hova ez a panaszos hang. mitől ez a permanens elégedetlenség? Meg kellene nekik magya­rázni, hogy nem Kitaszítot­tak, csak pózolni szeretnek ily álarcban, mert így szív­szaggatóbb, könnyesebb, in­gerlőbb a panaszkodás. komoly művé­szetet, érdeklődő közönséget és nyílt, becsüle­tes kritikát! — ez lenne óhajtásunk, remélhetőleg kö­zös, várandóan elszánt, tisz­ta kívánságunk. Az alkotás megjelenési lehetőségeiből, a fórumból csupán annyit le­het markolni, amennyi adott. Am ez helyileg jóval több, mint amivel eddig sáfárkod­tunk, mint amit eddig is felhasználatlanul hagyott a személyeskedés, sértődgetés, a nagy széllel köritett visz­szavonulgatások gyerekes ténye: szelleme. Rendezett atmoszférában tiszta, egész­séges levegőben sokkal erő­sebb, izmosabb művészet te­rem. Melynek talentumai, ígé­retei régtől itt vannak, s ezt ma is sokan tudják. Ná­lunk, vidékünkön, az or­szágban. Nikolényl István Óvjuk erdőinket a tűztől! A Jó idó egyre több ki­rándulót vonz a természet­be. A hét végi, munkaszü­neti pihenőket szívesen tölt­jük a környező erdőkben, kirándulóhelyeken. A kirán­dulások vidám szórakozása mellett azonban i gondolnunk kell a tűzrendészet! szabá­lyok betartására is. Az em­beri gondatlanság ugyanis számos esetben keserítette meg egy-egy jól sikerült ki­rándulás hangulatát és ko­moly Veszteségeket okozott népgaxlaságunknak. ÁltAnos tapasztalat, hogy a kir»du!ók jó része nem mindig veszi figyelembe a hatósági előírásokat figyel­meztetéseket és tiltott he­lyen engedély nélkül tüzet raknak. Súlyosbítja a hely­zetet hogy azután felügye­let nélkül hagyják a tüzet az eltávozás előtt nem olt­ják el, illetve vízzel nem lo­csolják le a pislákoló para­zsat. Keletkezett tűz abból is, hogy a kirándulók gon­datlanul eldobták az égő gyufaszálat cigarettavéget mely a száraz avart meg­gyújtotta. Különösen veszé­lyes — és tilos — szeles idő­ben tüzet rakni erdőben, vagy annak közelében! Szegedi utcák Utcaneveink rendezése Ám nemcsak az új utcák, kor az illetékes utcanévadó­- épülettömbök jelentenek gon- kat munkájukban. Lehet Április 24-én panaszos le- dot utcaneveink elnevezésé- hogy túlságosan falusinak, vei jelent meg a Delmagyar- ben A legutóbbi időkig meg- talán éppen parasztosnak ta­országban az Oskola utca, lehetősen össze-vissza, meg- láltak a régi utcaneveket s Tömörkény utca, Révai ut- gondolatlanul, kellő körülte- ezért urasabb, városiasabb ca. Somogyi utca határolta uj kintés nélkül történtek az ut- neveket kerestek. El lehet épületek számozásának ne- Canév-változtatások, s ennek képzelni, milyen keserves hezsegeirol. Jelenleg ket Os- következtében olyan zavarok, kín volt ezeknek az urak­kola utca" van: a regi es az következetlenségek keletkez- nak ennyi új név kitalálá­uj hazak párhuzamos szamo- tck, amely csak jól átgon- sa... Jellemző, hogy még a zasa sok zavart okoz a kez- dóit, tudományosan megala- megmaradt régi utcaneveket besi lésben. pozott tervek szerint lehet — is össze-vissza cserélték, nem Ez is figyelmeztet, hogy uj évtizedek munkájával — hagyták meg régi helyükön, lakonegyedeink, sot varosre- helyrehozni. A párhuzamos Nem is lehetett az szegedi szeink folepultevel egyidejű- elnevezéseket a gyakorlati ember, aki ezt akkor csinál­leg rendezni kell az utcák na- élet szükségletei miatt kell ta." veit, a házak számozását is. kiküszöbölni: a postai kézbe- A nagy árvíz tehát nem­Az említett esetben a városi sitést nehezíti, a mentők, tűz- csak az utcákat és házakat muemlekvedelmi albizottsag oltók munkájában végzetes mosta el, hanem a régi szép mar evekkel ezelőtt javasol- késedelmet okozhat, a jövő és jellemző utcaneveket is. ta. hogy az uj epületeket a évi népszámlálás munkáját Ezért van ma olyan kevés városrész ősi neven Palánk- lehetetlenné teszi. sajátosan szegedi utcanevünk. Az utcanevek eredetileg Holott minden régi városnak önmaguktól, hivatalos eljárói azok a legértékesebb utca­nő „oort Znflioi nélkül, a nép természetes tá- nevei, amelyek csak ott ta­jékozódári készsége és szük- lálhatók. Párizs nyújtja la­nak nevezzük, s ezen belül — ne római, hanem arab számmal — sorszámozzuk. megjelölése azért is, mert rendkívül terjedelmes, bo­nyolult címek kerekedtek ki. Nem irigylem például azt, aki táviratot kénytelen föladni séglete alapján születtek, a Ián e tekintetben a legszebb hatóság ezeket csupán elfő- példákat. Annyi forradalom gadta, szentesítette. Az első után is olyan ősi neveket ta­hi vatalos névadás — Czímer lálunk a francia főváros bel­^ö^re^H^üarfw+üöi Károly adatai szerint — 1860. városaban, mmt a Regi ga­TnnróiTo 4, rT sí £ ™jus 15-én volt: ekkor lambdúc utca, A halászó sugarut 39-41 III ép. C. ^ ^ a jac (i848_49_ macska utcája, Kis sütőtek­lepcső II. em.2. ajtó. ^ Szabadság tér!) Széchc- nő utca. A hercegek fejét le­^öne^eink nevével ^ ut_ ütötték a párizsiak, de a ca belső vége Dugonicsét, a Herceg Or utcája, amelyet hA sli ^S.' Sánc utca Kazinczyét. 1861- Radnóti Miklós is emiege* hol városrész, hol lakone- ^ Te,eki László öngyilkos. egyik versében, máig meg­gyed. Holott egyik sem, és szükségtelen is kiegészítése: senki sem téveszti össze a Fekete-tenger-parti testvér­sága után Kempelen Győző van. Antiklerikális kormá­kezdeményezésére a Rózsa nyok évtizedes uralma elle­utca Teleki László utca lett. nére ma is sétálhatunk még Ezek voltak Szegeden az első a Szent Mihály útján, ame­Szegetten * emlS ^ ^ lyet —"kra Ady tett va­idéz: a húszas évek körtölté­rekről neveztek el. Ekkor rázsosan emlékezetessé. Az utcanév hü tükre te^sklÜÓLne ^rÜle Kecsét rr^séréA. EtanenTami műit egy-egy darabjának» ­1 ezután következett! Különö- állapította meg a kérdés ki­tóK?' ^ sen az 1879-es nagy árvíz váló szegedi kutatója, Eper­iof^ K^ után mutatkozott meg a vá- jessy Kálmán egyik tanulmá­ESlSS JSLiJ. n^ r os vezetők érzéketlensége a nyában (A helynév a város­taraüan ned^Llvékrt ad-" helyi múlt -"^becsülése történetben, 1956) Ezért nazatlan, nedves helyeket ad- jránt Minden áron újitani alapelv, hogy régi utcanevet rok a otín^1 akarva, jobb ügyhöz méltó lehetőleg ne változtassunk Méq rn^ u «onri - telt buzgalommal, szinte dühvel meg. A politikai változások­nak. Meg ma is gond e tele- igyekeztek ietörölni Szeged nak megfelelő új elnevezések térképéről mindent, ami ré- lényegükben már megtörtén­gi. „Nem lehet tudni — írta tek, alig van néhány olyan Cs. Sebestyén Károly Szegedi szegedi utcanév, amelynek vl­pek városi szintre emelése, közművesítése, utcáinak ki­kövezése stb. Ugyancsak fölösleges a roolf énmő Tar L' utcanevek című tanulmányé- selője érdemtelen most epulo Tarjon ujabban bgn (lg28) _ mj vezette gfe, (Fn elharapózott Tarjántelep el­nevezése is. Régi térképein­ken csak Tarján, Tarjány látható. Ez az ősi szegedi helynév írásban elóözör 1753-ban bukkan föl, de nyilván régebbi, é6 a hon­foglaló törzsnévvel függ ösz­sze, akár a vásárhelyi Tarján, amelyről már 1446-ból van említés. Városunk egyik leg­ősibb neve tehát Tarján, amelyet mindenképpen meg kell őriznünk. Esetleg — az Oskola utca példája szerint — szentesíteni lehetne a Kál­mány Lajos gyűjtötte Szűcs Marcsa balladában is előfor­duló népi ejtés szerint, ne­mesen archaikus Tarjány ala­kot, és ezzel sajátosan sze­gedivé, minden mástól megkülönböztethetővé, egye­divé, jellegzetesen szegedi ízűvé, patinássá tennénk. a nevére. (Folytatjuk.) Dilemma a >. < Íj z o o < 2 Jl Uiihaíá LÉGIŐ 10. KANNIBALIZMUS A SIVATAGBAN 1905-ben nyolc légiós szökött meg egyszerre. Az ő esetük drámaiabban végződött Ügyesen kezdtek tervük megvalósításához és magukkal tudták vinni teljes felszerelésüket fegyverüket is. Egyikük szerzett egy tiszti egyenruhát és azt vette fel. Hosszú gyaloglás után megérkeztek Colomb Béchard-ba. A vasútállomáson szabályosnak látszó menet­levelet mutatott fel az őrjáratnak. Ez természe­tesen hamis volt, de ezt akkor senki sem vette észre. Felszálltak az első vonatra, hogy mihamarabb messze kerüljenek ettől a veszélyes várostól. Kezdetben nagyszerűen sikerült a szökevé­nyeknek minden. Már több száz kilométert utaz­tak. Egy százados szállt fel azonban Beni Unaf­ban a vonatra és meglepetéssel tapasztalta, hogy egy hadnagy harmadik osztályon utazik, együtt iszik és énekel a légiósokkal. Nem habozott, úgy érezte, kötelessége megvédeni a tisztikar becsü­letét A szolgálati szabályzat szerint ugyanis ilyen helyzet megengedhetetlen és tilos. A szá­zados odaszólt a tiszttársának: — Lieutenant! — Pofa be! — válaszolt a hadnagyruhába bujt légiós. A százados a revolveréért nyúlt. A szökevények rávetették magukat. Megkötözték és egy kapcadarabbal betömték a száját, majd leugrottak a vonatról. Elindultak a sivatag felé. Belevesztek a homoktengerbe. Két hónappal később egy lovasjárőr talált ra­juk. A parancsnok jelentése szerint heten fe­küdtek egymás mellett majdnem eszméletlen állapotban. — Hol a nyolcadik társatok? — kérdezték az őrjárat katonái. Az egyik légiós a kenyértarisznyájára mu­tatott: A hét embert később Oránban a haditörvény­szék szökésért és gyilkosságért fejenként har­minc esztendei fegyházra ítélte. Nem ez volt az egyetlen kannibalizmus a lé­gió történetében. 1885-ben Tonkinban, a Quan Tuyen mellett vívott csata után tízen úgy dön­töttek, hogy megszöknek az alakulatuktól. Az őserdőben azonban eltévedtek. Már éh­halál fenyegette őket, ekkor elhatározták, hogy valamelyiküknek fel kell áldoznia magát a töb­biekért. Sorshúzással döntöttek. A kilenc ka­tona azután felfalta a tizediket. Egy holland légiós szökését 1928-ban szeren­cse kísérte. Bonyolult tervét több hónapig ké­szítette elő. Zsoldjából még egy fél liter bort sem vett a kantinban. Először is egy elegáns ci­vilruhát, vastag, fekete keretes szemüveget és disznóbőr aktatáskát vásárolt magának. Mindez nem tűnt fel Fez üzleteiben, mert a holland légiós összetalálkozott egy diáktársával, aki ha­jós lett és egy nagy borszálh'tmányért jött Észak-Afrikába. A két gyerekkori barát min­dent megbeszélt és a vásárlásnál úgy viselked­tek, mintha az öltöny és a többi holmi a ten­gerésznek kellene. Másnap a légiós megjelenik a Marokkói Bankban. Civilruhában, könnyedén és barátja útlevelével. — Nagy dollárösszeget örököltem. A hajó, amelyen dolgozom, a következő hónapokban a világtengereken közlekedik Casablanca és Szin­gapúr között. Nincs időm most valamelyik hol­land bankhoz fordulni. Először is csuk az érde­kel, milyen feltételek mellett helyezhetném el itt a pénzemet, hány százalékos kamatot kap­nék? Készséges a bank. A cégvezető kijelenti, hogy nagy szerencsének tartaná, ha az ügylet létre­jönne, és négyszázalékos kamatot ajánl feL Az elegáns fiatalember alkudni kezd. — Megállapodhatnánk négy és fél százalék­ban? — kérdi. — Remélem, de ezt meg kell beszélnem az igazgatósággal. — Jó — válaszolja nagyvonalúan a fiatalem­ber. — Megkaphatnám ugyanezt Írásban is? Mindkét variációt, milyen kamatot kapok a dol­lárjaimért négyszázalékos, valamint négy és fél százalékos alapon. — Semmi akadálya — válaszolja a cégvezető és a bank cégjelzéses papírján, néhány sorban leírja a pénz betétjének két lehetőségét. Huszonnégy óra sem telik el, amikor a fia­talember, immár újra egyenruhában, leül egy étteremben. Vacsora után titokzatos arccal közli a tulajdonossal: — Nagy szerencse ért. Nagyobb összegű dol­lárt örököltem. Pénzemet a Marokkói Bank­házban helyeztem el. Kitűnő feltételeket sike­rült elérnem. Most viszont gyorsan ezer frank kellene. Nem leszek hálátlan. Kölcsönöz ne­kem? Hányaveti mozdulattal előveszi a katona a bank cégjelzéses papírját, amelyen az ajánlatot kapta. Az étterem tulajdonosa nem tud ellen­állni mohóságának, uzsorakamatra felajánlja a légiósnak a kért összeget. Még ugyanaznap éjszaka a veszélyes kombi­náció befejeződik. A fezi vasútállomáson egy elegáns, szemüveges fiatalember, a hóna alatt a kereskedelmi utazók jellegzetes aktatáskájá­val, tettetett nyugalommal így szól a pénz­tárnál: — Egy első osztályú jegyet kérek Tangerba . .. A határon felmutatja a frissen vásárolt útle­\ elét, amely olyan kitűnő hamisítvány, hogy a papírok ellenőrzése nála csak formalitás. Más­nap egy tenger) étteremben már valóban nyu­galommal ül ugyanez a fiatalember, és ragasz­kodik, hogy a reggelihez eidami sajtot adjanak neki. (Folytatjuk.) 0

Next

/
Thumbnails
Contents