Délmagyarország, 1969. május (59. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-25 / 118. szám
Bertha Bulcsu JAJONGÓ MESSZI SZÉLZÚGÁS SZABÓ VLADIMÍR ÖNARCKÉP Miklósi Ottó PRÓBAIDŐ Becskereki Kázmérnak, a Lózungimpex munkaügyisének határozottan rossz napja volt a mai, is ezt rögtön megérezte a szobájába belépő Kerekes is. — Hívattam, igen, mégpedig fontos ügyben hivattam — mondta Becskereki. — Ma 31 -e van, május •71-e, és es jelentős dátum kettőnk kapcsolatában, ugyanis « mai napon jár le egyhónapos próbaideje. Egy hónapig próbálkoztunk magával, 25 munkanapon kíséreltük meg a lehetetlent, ügyintézőt nevelni magából. Sajnos, ez nem sikerült. A mai nappal munkaviszonyát megszüntetjük. Alig lépett ki Kerekes a szobából, amikor csengeni kezdett a telefon. — Te vagy az, Pintyő? Itt Cicus beszél — búgta a vonal túlsó végén bizonyos Cicus. — Igen, én vagyok — válaszolt Becskereki —de nem Pintyő, hanem mint Becskereki Kázmér, akinek Ön a mai naptól kezdve pem Cicus, hanem csupán Sietik Elvira hajadon. Nem kérem, bolondozom, csak közlöm, hogy hat hónapos próbaideje a mai nappal lejárt. Fél évig próbálkoztam magával, az első időben naponként, az utóbbi időben már esak hetenként, de sajnos, nem váltotta be reményeimet. Letette a telefont, és mert. időközben munkaideje is lejárt, összepakolt és hazament. Otthon a vacsoráját szó nélkül ette meg, majd a feleségéhez fordult. — Kedves Lujza — kezdte fennhangon —, fontos közölnivalóm van számodra. Ma van tíz éve. hogy tíz évi próbaidőre feleségül vettelek, azért, hogy lehetőséget adjak számodra, hogy bebizonyítsd: helyesen választottam. Ma már tudom, talán te is sejted: nem választottam helyesen. Gyakran emlegetted, hogy nekem adtad az ifjúságodat és legszebb éveidet, de ezek az évek sajnos nekem nem voltak a legszebbek. Próbaidőd elején többször fenyegettél azzal, hogy viszszamégy a mamához. Nos, a mai naptól ennek nincs semmi akadálya. Amikor egyedül maradi, • tükör elé állt: — Beeskerekikém, kedves Becskerekikém — mondta szomorúan --, sajnos negyvenéves próbaidőd lejárt, el kell búcsúznunk egymástól. Nehéz negyven esztendő volt, de most, hogy a próbaidőnek vége, be kell vallani, nem feleltél meg a köxtetelményeknek. Pedig biztató volt a kezdet, de mindig közbejött valami. Akaszd fel magad! Szólt, és felakasztotta magát az ajtófélfára, s ezzel negyvenéves próbaideje vénérvényesen megszűnt. Határozottan rossz napja volt a mai. nakodtam, mtt mondok majd nagyapámnak. Xzőta Böske biztosan elárult. Szétverik rajtam a vízhúzó kötelet. A szomszéd faluig utaztam. Sötétedett. Még meg se állt R vonat, leugrottam. Visszafordultam a sínek mellett. Féltem. Futottam. Ha elfáradtam a szaladásban, lépegettem és hangosan fütyültem. Éjfélre értem haza. Égett nálunk a lámpa. — Hol csavarogtál, Isten átka? — kérdezte nagyanyám. — Elvitt a vonat. — Miféle vonat? — A teher. Láttam, a verés elmarad. Nagyapám kint maradt a földön, nagyanyám meg sohasem ütött meg. Ezt mondta: — Máskor jobban vigyázz. Sánta az egyik libánk. Reggel hiába vártam Böskét, nem jött. Készültem a leszámolásra. Délben hazahajtottam. Akkor találkoztunk. — Hát te, megkerültél? — kérdezte. — Nem látod? , — Maradt a hátadon bőr? Arcába nevettem. Felhajtottam az ingemet, hadd fusson ki a szeme. — Ki se kaptál? — Engem nem verhet meg senki — mondtam határozottan. — Nagyapád se? — Az se. A lány csak pislogott. Szóhoz se jutott. Éreztem, elérkezett a nagy pillanat, amikor döntő fölényben vagyok. — Téged is megvédelek. — Jé — bólintott. Leültünk a ház előtt. Japán akác száradt ablakunk előtt. Árnyékot se vetett. Boldog voltam. Megkérdeztem: — Fürdesz velem? — Fürdők. — Holnap? — Nem. Holnap nem. — Hát akkor? Vállát rándította. Megzavart egészen. Nem értettem. Ránéztem haragosan. — Reggel eladtuk a libákat — kacagott S beugrott a kapun. Még láthattam, szamárfüleket mutogatott. összetekerte készségét és hazaindult. Halait a karikára kötött zsinóron vitte. Nehezek voltak. A csuka nagyokat ugrott, és krokodil száját fenyegetően kitátotta. Gergely fütyörészett. Az országutat gyorsan elérte, de ott megtorpant, mivel a por égette a talpát. Toporgott, belépdelt a bazaltosabb részekre, majd ismét visszalábalt az útszéli porba. Ahogy váltogatta a lábait, a karakai erdő felett megpillantotta a gépeket Magasan úsztak, nagy rajokban, akár a galambok. Bugásuk szűrten, finoman hömpölygött előre, mint valami távoli szélzúgás, vagy hullámverés. Gergely ezüstfényű szárnyukra bámult, majd a kondenzesíkra, ami hirtelen megjelent a vezérgépek nyomában. Rosszat érzett A folyóra pillantott, majd a boglyákra, amelyek a sarjúföldön szürkültek megaszalódva. A folyó már negyvenötven méterre mögötte maradt, s a boglyák még messzebb voltak. Gyors elhatározással belehasalt az utat és a földeket elválasztó vizesárokba. Elég mély volt az árok, s azon a ponton, ahol beleheveredett, szederbokrok is takarták. Vért A gépek méltóságteljes lassúsággal fisztak a magasban. Feleslegesnek látszott az óvatosság. Hátára fordult, s a szederfa levelei között az eget kémlelte. „Ezek angolok" — gondolta — „Milyen muris... Reggel még Londonbán voltak... Kávéztak az Ismerőseikkel, aztán kimentek a repülőtérre.,. Bombákat hoztak. Ledobják, aztán hazamennek és este tovább kávéznak az ismerőseikkel... Ha csak... Ha csak valamelyik légelhárító üteg bele nem trafál az oldalukba... Akit eltalálnak, azt ma este már hiába várják az ismerősei... Nem is lőnek ezekre... Sétarepülés nekik... Kirándulás..." A középső repülőrajból oldalra sodródott két vadász. Süvöltve lecsaptak, bömbölt a föld, a levegő és az erdő. A szederfák suhogtak, a Marcal-hidon dörömböltek a géppuskalövedékek. Gergely látta, hogy húsz-harminc méter magasan szállnak a gépek, s a lövedékek a vizet korbácsolják. Rémülten a hasára fordult Teste Blatt vergődtek a zsinórrakötött halak. A csuka elkapta az ujját és beleharapott Gergely zokogva feküdt a hideg, sikamlós pikkelyű halakon. Ujja nehezen szabadult a csuka állkapcsábóL Amikor kitépte, erősen vérzett A gépek a folyó felett szálltak, aztán az erdó közelében lecsaptak a mezőre. A motorok bömböltek és elnyomták a fegyverek hangját. A vadászok aztán az ég felé húztak, és rajuk nyomába szegődtek. A bombázókötelékek sokáig vonultak. Monoton búgásuk, jajongó messzi szélzúgásra emlékeztetett Gergely zokogott Félt, hogy a vonuló bombázók közül újabb vadászok csapnak a folyóra. Fülében saját zokogása visszhangzott Félóra is elmúlt, mire észrevette, hogy a gépek elvonultak. Felült. Szájában saját várének izét érezte. Szipogva, megalázottan nyalogatta a kezét. Olyan volt, mint egy sebesült állat. Nyalogatta a vérét és a sebet bámulta. Mély volt, de szűk, gödör-szerű. Nem a csuka harapása fájt Gergelynek... A sérülés valójában a fejét érte, a homlokát, Megalázták a repülők, és meggyötörték. Szűkölve remegett az árokban, és érezte, hogy ami a folyóparton történik, nem újsághír, nem politika, amiről beszélni lehet. Gergely ezen a forró déli órán döbbent rá először, hogy a bőréről van szó. Minden új napon az élete lesz a tét. Senki sem kérdi, hogy hány éves, kit szeret és kit gyűlöl? Senki nem kérdi, hogy részt akar venni a háborúban, vagy nem? Csak lőnek rá, mint bármelyik állatra az erdő vadjai közül. Gergely, egészen eddig a nyári napig azt hitte, hogy más dolog a fegyeres katona, aki maga is harcol, és más dolog egy kisfiú, aki éppen csak kijárta az elemi népiskola harmadik osztályát... Szorongva állt az úton. Nyalogatta a vérét, és az erdó felé bámult. A tagutakon emberek szaladtak. A szeme még vibrált az ijedtségtől. Visszalépett az árokba és felemelte a halait. Lassan bandukolt a falu felé. Percenként zúgást vélt hallani, közeledő süvöltéseket. Lépdelt, s közben szüntelenül figyelte az* eget, a kék égi mélységet, ahonnan megérkeztek a gyilkos pilóták. Nagyaja a kezét tördelte: — Csak hogy itt vagy! Uram Jézus! Csak hogy előkerültél... — Hét halam van — mondta Gergely. — Hét halad és hét akkora bűnöd. Itt járt Satt Vilma, mindent elmondott ... De most már ezt sem bánom. Csakhogy előkerültél... hogyan számoltam volna el az életeddel... — Nem igaz... Én csak álltam ott a Mátéval... — Mise alatt, istenem mise alatt..! Szerencséd, hogy most előkerültél... — mondta, aztán a halakra pillantott Meglepődött. — Ekkora halakat fogtál?... Ezt a csukát legjobb, ha mindjárt elviszed Zsófia nénédnek. — A legszebb halam . 1'. — Éppen azért... Zsófia szereti a tejfölös sültcsukát. Ha kaszálják a Marcalt, az összes megvágott csukát neki viszik ... Indulj is ... Az lesz a legjobb. Köszönsz szépen: Dicsértessék az úr neve, és illedelmesen átadod. Lehet, hogy megajándékoz valamivel. — Múltkoriban azt mondta a nagymama, hogy böjti napon vigyek majd halat Zsófiának... Most nincs bojt — No és?,... Zsófia máskor is megeszi a böjti ételeket Szent asszony... Gergely zsinórján egyedül a csuka lógott A nap már megszárította a bőrét de még mindig dobálta magát, tátogott, fenyegetően vicsorította a fogsorát. Gergely arra gondolt hogy a csuka a bűn ajándéka... A szöcskét bekapta egy keszeg, a keszeget bekapta a csuka, a csuka pedig az ő ujját... „A csuka harapása isteni figyelmeztetés volt". Gergely a krokodilpofájú halra sandított. „A csuka maga a bűn... Ekkora hal hogyan került volna másként a horgomra ... Nagy bűn ... Most majd megeszi Zsófia és ő is bűnös lesz... Jobb is, hogy Zsófia eszi meg.. , Annak a böre már át van itatva tömjénnel és szenteltvízzel... " Megállt a tornyos ház előtt, és a lépcsőt bámulta, melyet óriáskaktuszok és törpék őriztek. A lépcső a ház ólomüveggel díszített ajtajához vezetett A farácsoe, zöldszinűre pállott rézveretes kapu nyitva volt Gergely a törpék feje felett talált egy kolompot Meghúzta. A kolomp kint is szólt bent ls szólt, s Zsófia néni sötétkék selyemkendőbe bugyolált feje csakhamar előbukkant az ablakban. — Te vagy az Gergely? — kérdezte, aztán az ajtóhoz sietett és kinyitotta. Gergely köszönt meghajolt és maga elé tartotta a halat. — Elhoztam magának ezt a csukát — mondta. — Csukát? — A folyóban fogtam.:; — Zsófia néninek ajándékozod? — Igen ... Mivel ez böjti étel... — O, Gergely... Milyen illedelmes tudsz te lenni. Milyen Illedelmes... Satt Vilma pedig azt mondja, hogy iszonyú szemérmetlenséget követtél el. És éppen szentmise alatt... Pont akkor, a nagy misztérium alatt követted el a bűnt... Gergely.., Gergely ... — Én nem voltam... — Nem voltál? Képes Géza REPÜLŐÚT Ötezer méter magasan repülök önmagam fölött. Meddig tart még az út felhőkön át, a nap alatt? Megérkezem-e valaha is a célhoz? Idegen repülőtér kifutójára siklik le a gépem két úr vagy két elvtárs fogad mikor a lépcsőről lelépek komor arccal hajlonganak elém állnak beszédet mondanak egy nyelven melyet valaha beszéltem rég rág s már egyetlen szavát sem (értem. — Nem. Sf.tt Vilma hazudik odább álltam. — Odább?' — öt-hat méterrel odább. Mi a csókafészek után mentünk a Mátéval, t-s éppen csak megálltunk ott Dc aztán mindjárt mentünk. Zsófia lehajolt és megtapogatta a mozaikpadlón tátogó csukát. Gergely orrát ekkor megcsapta az a furcsa illat, amit egyszer már az országúton is érzett. Gergely gyanútlan kisfiú volt és nem tudta, hogy ami az orrába hatolt, az szent vénasszonyszag. Zsófia felegyenesedett, és Gergelyhez fordult: — És a kezeddel nem ... ? — Nem, Zsófia néni. — De a szemeddel vétkeztél? — A szememmel sem. — Behunytad? —Nem hunytam be, de nem vétkeztem vele. Csak álltam ott és néztem, mit csinálnak az alvégiek. Még tájuk is szóltam, hogy: „Mit csináltok, he?!" Azt mondták, megmonyósszák a menekült lányt... — Szeplőtelen Szfizanya ... Micsoda szemérmetlen bűn... És a leányka nadrágját láttad? — Láttam. — Rajta hagyták? — Rajta ... Lecsúszott egy kicsit, de máskülönben rajta hagyták ... — Szeplőtelen Szűzanya... És mit csinált az a szegény kislány... Az a kis számkivetett... ? — Vinnyogott... Röhécselt, később pedig vinnyogott... — Ö, mi lesz a világgal.:: Gyere Gergely megnézheted Zsófia néni toronyszobáját A szobát félhomály borította. A nagy, falhoz támasztott bútorokból, süppedős szőnyegekből doh és szent vénasszony szag áradt... Gergely fintorgatta az orrát, majd köhécselt... A toronyszobában világosabb volt. Sok szentkép lógott a falon. Az egyik ablakmélyedésben kis házioltár állt, másikban a zongora. A zongorán és az oltáron egyforma karosgyertyatartók álltak, rózsaszín szenteltgyertyákkal. A toronyszobában a doh és a szent vénasszonyszaghoz tömjénillat if keveredett. — Bűneid bocsánatául most elénekeljük együtt, hogy „Üdvözlégy oltári szentség!" — mondta Zsófia és a zongorához ült. Ültében meggyújtotta a gyertyákat, aztán leütött két akkordot. Rákezdtek. — Most az ufolsó strófát, az rád Illik — mondta Zsófia és rekedtes, finomkodó hangon rázendített: „Életünknek végóráján, hogy ne ejtsen meg a Sátán, Te légy erós és gyámolóm, mert csak nálad az oltalom. Üdvözlégy szent Szakramentom!" Zsófia becsukta a klaviatúra tetejét, és elfújta a geyrtyákat. A házioltáron kihúzott egy fiókot, és aprócska szentképet libbentett Gergely orra elé: — Adok neked egy képet a Szeplőtelen Szűzanyáról... A legújabb fohászt a hátára nyomtatták. Ha bajban leszel, csak ezt a fohászt mondogasd: „Most segíts meg Mária, Óh, irgalmas Szűzanya!" Csak ennyit kell mondanod ... Én megbocsátok Gergely — mondta és hüvelykujjával, amelynek ugyanolyan illata volt, mint a szobáknak, keresztet rajzolt a fiú homlokára. Gergely köszönt. Zsófiával a hátában, kibotladozott a színes, ólomüveges ajtóig, aztán levágtatott a lépcsőn. A doh, a szent vénasszonyszag, és a tömjén összekeveredett illatát még az utcán is az orrában érezte. Riadtan lépdelt a járdán, szemét lesütötte. Csak jóval odább, az iskola és a gesztenyefák közelében emelte fel a fejét. A fákra sandított, aztán hirtelen a levegőbe ugrott. Amikor a feje megközelítette az alsó ágakat, nyihogott egyet, mint a lovak. A Hangya előtt az emberek csoportosultak. Gergely azt hitte, melaszt osztanak. Sietősre fogta a lépteit, hogy idejében szólhasson az öreganyjának. A tömeg azonban nem az üzlet, hanem az udvar szélesre tárt kapuja előtt várakozott. Gergely a néma parasztok között beódalgott az udvarra. Nogy csenj volt. A szederfa alatt három kocsmai asztal állt. Az összetolt asztalokon idős parasztember feküdt. Már nem élt. A foltos parasztingen látszottak a véres szakadások. Ahány gépfegyvergolyó, annyi szakadás. Gergely a kéklő égboltra, majd a kuglizó mellett ácsorgó emberekre pillantott. Az ég felhőtlen volt és üres, a? emberek némák és tanácstalanok. /