Délmagyarország, 1969. április (59. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-27 / 95. szám

Vészi Endre — i SZÖKÉSI KÍSÉRLET A

z apai nagybácsi, akihez most Tóni bekopogott, nyugdíjas bői-munkás és ellentétben a legtöbb öregemberrel, kevésszavú, magányos jellem. Sárga, telepi házban lakik, de erre most új városnegyed épül, s a tervrajzon ezt is lebontásra ítélték. Ha erre sor kerül, majd beköltöztetik az öreget a megépült új házak egyikébe. Még két nap hiányzik húsvéthoz. Tóni. alig hogy letette holmiját, elindul kereszt-kasul a városban, hogy különféle mozikba jegyet vásároljon. így szokta mindig, amjjtor Pestre jön: négy-öt moziba. Az öreg sosem tart vele. Naphosszat az ablak előtt ül, olcsó szivarját szívja, miközben az új épületek lassan bekerítik, Retteg attól a pillanattól, amikor itt kell hagynia a megvénült lakást. melynek minden rovátkájába belevette magát a múlt pora, akár a lepárlód ott só. A második napon, az ebédnél, megkérdi az öreg: — Aztán csend van otthon? Még sosem kérdezte ezt. Legtöbbször a személyesség hiányzik szavaiból. Az összecsukható vaságy, amin Tóni alszik, kegyetlenül gödrös, de a fiatal szervezet alvást kíván. Éjféltájt felriad: semmi, csend. Az öreg még mindig az ablaknál ül. Göndör, hideg füst bodorodik a feje körül. — Szép volt a mozi? — szólal meg váratlanul, mint aki tudja, a fiú nem alszik, szólhat hozzá. — Apád, legényember korában, sokat hált ezen a vaságyon, — mondja hosszú csend után. Ezek a nagy hallgatások évszakokra osztják fel az együttlétet Mintha egymást követné tél. tavasz, nyár, ősz. Tóni most magára gondol. Zsebében a friss segédlevél. Még ünnep előtti nap sorravesz néhány gyárat. Nem akar visszamenni, itt marad Apadt folyó, medredben a hordalék-holnap zuhogott — Emlékek, fák emberi arca! Éjek, elődök, meteorok! A valaha-hitből kivillan most is egy pipacs, egy bogáncs: de sokasulnak az érszűkülések, telefonok, nosztalgiák. Pesten. Az öreg biztosan adna neki helyet a vaságyat is ki lehet cserélni. Ünnep napján jönnek a szomszédok. főttsonkát, tojást, süteményt tesznek le az asztalra. Vacsora után az öreg nem vonul vissza szivarfüstje mögé, szokatlanul bőbeszédű. Nem is érthető a váratlan hangütés. — Apádnak mindig büdös volt a munka, de megjátszotta magát. Ez nem igaz tiltakozik magában a fiú. hiszen előtte áll az örökké nyugtalan ember. Látja őt lámpafényben szónokolni, homlokig szénporosan, kokszhegyek között. — Átvert az mindig mindenkit, — folytatja konokul az öreg —, nincs abban kitartás. Valami hiányzik belőle. Ha égett a ház. mindig ide jött erre a vaságyra. Miért mondja ezt neki? Mintha valaki belevágna az arcába. Haragszik az öregre. Nem, nem marad itthon, elmegy kószálni. A Körúton autók, emberek, villamosok úsznak az ezüstkék estében. Egy fénycső merőlegesen és izzóan a sötétségbe fúródik, mint egy óriás hőmérő. Elvarázsolt világ, váratlanul előbukkanó jelenségekkel. És íme, előtte megint ott siet apja, az alacsony sovány férfi, kibomló hajfürtjeivel. Mint aki égő házból menekül. És valahol ott úszik a vaságy. Meggyorsítja lépteit, éhséget érez. Egy büfében zajos emBerek közé fúrja magát, s papírízű virslit eszik. Az apa eltűnt Megint oldódik valami. A fiú egyszerre társai közt érzi magát a falkában, amint félmeztelenül rohannak a Duna-parton. Szeretne harsogóan fölnevetni, eszébe jut a kajak. Még júliusban történt, hogy fölfordult vele. de hát most kinek beszéljen erről? a kajak a gyári sportegyesületé. A mélység magához akarta szippantani, akárhogy is, de vissza kellett szerezni, mert ötezer forintba kerül és egész életében törS marad a négy fal, a görcs, a talán, s a remény, hogy kellene mégis teremteni arcokból, madarakból álmot az elpihenésig — VALAMIT, ami izzik az őszben, ami másnak nem adatott. ami túlél, fölemel, kiragyog az éji kávé s pipa füstje alól! leszthetné. Az ilyesmit levonják szigorúan. Ő maga is kimerült a kapkodásban, az izmaiban és a gyomra táján görcsöt érzett. Teljes nyíltsággal tűzött a nap. a folyó domború volt, mint egy pontosan csiszolt lencse, a csárda teraszán megvillant a pincér fehér kabátja, a tányércsörgés is idehallatszott és őt meg a kajakot a halál fenyegette. S ez olyan ellentétes volt,- hogy a lefelé húzó áramlásban is nevetni kellett volna. Az ünnepet követő estén megint szemben ülnék egymással: az öreg és a fiú. — Holnap utazol? — Kidob? Az öreg vállat vont. Megint hosszú csönd. Fülében ott trappol a falka. Nedves földillatot érez. Gödröket ásnak, pontosan kijelölt rendbe: itt lesz a part. A város tüdeje. Beszippantja a füstöt és kileheli az oxigént. Fenyők, nyárfák, platánok. Az öreg finoman ráncolt, vékony arcbőrén megrándult egy erecske. — Csak azért kérdezem, hogy mikor utazol, mert lejár a szabadságod. — Itt maradok Pesten. Van munkám — határozza el magát Tóni. Az öreg mintha nem hallaná, legalábbis, nem válaszol. Nincs folytatás. Hajnalban csomagol a fiú. Nem tudja szó nélkül megállni. — Azt a vaságyat máshol is megtalálom — ereszti szavait az öreg hátának. — Azt igen — az öreg lassan feléje fordul. — Vagy ha úgy akarod — mutat a vaságyra —. aludjatok benne ketten, osztozkodjátok rajta Te meg az apád. Mert biztos, hogy 6 is szökni akar. Mikor legutóbb itt járt. már a szállás érdekelte. Szedi a betyárbútort, mert megint ég a ház. Unja az asszonyt, a várost, a családot. Abban a városban ő is benne van, a házakban, mindenben — ezt írta nekem egyszer. Sose birtam a nagy szavakat. Benne vagy, gondoltam, egészen addig amig benne vagy. Az ajtóban megveregeti a fiú karját — Karácsonyra feljössz? Ha élek még akkor. A csöndes kérdés mögött trappol a falka Az orrában az otthoni mozi sűrű emberszagát érzi. Sötétben ér haza, a köd súlyos, mint egy télikabát. De tudja minden háznak, minden üzletnek a helyét. Majdnem mindenki az ismerőse. Tízezer embernek köszön, kétezerrel tegeződik. S a megmentett kajak ott alszik a csónakházban, mint valami személyes ismerős. Édesanyja fogadja. Szorosan a fiú mellé áll. — Apád délután fölment Pestre. Megint rájött a nyavalya. — Nem baj. Én itthon vagyok. Nekilát, hogy kicsomagolja a bőröndjét. Puha kis talpak csosszannak a padlón, beléptek öccsei. Szepesi Attila EGY KÖLTŐRE i Veress Miklós TÜRELEM Bokrok árnyéka elhasalt időt hullámzó füveken Zuhan az ég A part kihalt kavicsa cseng: a türelem Hajam lenyírtam Tl&ffi lobog I magam vagyok csak lebegő várost varázsol fölragyog a langyosuló levegő Kúszik lábamhoz sárga gyom szememre füst és szürkeség Magaslik létem: kőtorony őrzi a tűznek lényegét Van már gyökerem visszaránt ha minden hűség imbolyog Türelmes szép szivem iráni jönnek jönnek a nagy hajók hány sora is kiben nem veri fel az ismert Petőfi-vers gondolatait: Temess el és kelj föl, népem, szakítsd szét a láncot! Vívd ki véres harc tüzében a szent szabadságot! S ha a népek egyesülnek • nagy szabad családban: gondoljatok rám, ki mindig értetek csatáztam. Kívánsága szerint oda temették el, ahová vágyott: ukrán földbe, a Dnyeper felett magasodó dombra, ahonnan a kozákok harci csónakjainak a raját látta, ahonnan a múlt nagyságának és a szabad jövőnek a képei ragyogtak fel előtte. Alakját a halála után is — éppen úgy. mint a Petőfiét — legendák vették körűi. A nép azt beszélte, hogy a sírjában fegyverek vannak, s ha az óra üt, kezébe ragadhatja mindenki, aki erős, aki bátor ... Az ukrán író forradalmas harcának a sokrétűségét hadd érzékeltessem még Ivan Frankónak (1858—1916), a századforduló ukrán kritikai realista írójának politikai törekvéseivel. szemléletével is. Ivan Franko, ez a népi szemléletű, népből származott alkotó — aki az osztrák monarchia területén született Kelet-Galícia egyik kis falujában — szenvedélyesen síkra szállt az ukrán népet béklyóba szorító lengyel uralkodó osztállyal, a római és görögkatolikus klérus hatalmával és a politikai uralom, az osztrák bürokrácia képviselőivel. A népi-nemzeli küzdelem forradalmas hangját megszólaltató írók egyéni élete maradéktalanul összeforrt eszméikkel. Az 1917 előtti ukrán írók élete példa. Példa arra, hogy a műben megszólaló gondolatért vállalni kell az áldozatot, a börtönt, a száműzetést. Az írás nem játék, nem önfeledt szórakozás, az író élete — ha népi és nemzeti ügyről van szó — sok esetben mártirium is. Sevcsenkót 1847-ben ítélték száműzetésre. Büntetését az orenburgi gyalogos zászlóaljban közkatonaként töltötte, azzal a szigorú utasítással, hogy „semmiféle módon ne kerülhessenek ki a keze alól felháborító gúnyiratok". „Ha gonosztevő, gyilkos volnék, ak bor sem találhattak volna számomra sikerültebb büntetést* — vallotta az író. Tíz évi pokol, tíz évi gyötrelem, tíz évi vágyakozás, sas a ketrecben, oroszlán a rácsok mögött — ezt jelentette Sevcsenkónak a száműzetés. De a jelleme erősebbnek bizonyult a borzalmaknál. „Kínlódom, gyötrődöm, de nem bánok meg semmit" — vallotta. És minden tilalom, cári parancs ellenére ír. Irt — a mi börtönbe zárt Kazinczynkhoz hasonlóan — a laktanya falára, írt papírfoszlányokra, írt a pétervári kazamatában, ceruzavéggel, írásait a csizmaszárba rejtve. A XIX. század vége és a XX. század eleje ukrán irodalmának az is alapvető sajátossága, hogy ez az irodalom a míves cizellálgatás, a bravúros formai játékot, a modern írói törekvések öncélú alkalmazását nem tekinthette feladatának. A költő Voronij kiadja ugyan az ukrán modernizmusnak „tiszta művészetet" követelő manifesztumát, de ez az írói törekvés heves ellenállásba ütközik. A modernizmus nyelvkultusza, az árnyalatok iránti fogékonysága különben gazdagította, finomította az ukrán irodalmat. Nem azt jelenti ez, hogy az ukrán irodalom nem tud lépést tartani az európai irodalom fejlődésével. Pavlo Ticsina versei az 1910-es években az élet szépségét fejezik ki szimbolista képvilággal. Leszja Ukrajinka, aki a százádforduló idején mindhárom műnemben maradandót alkotott, műveiben sajátosan ötvözi az ukrán fólklórhagyományt, a nyugat-európai szimbolizmust és a szocialista gondolatkört. Frako, Kocjubinszkij, Sztefanik, Martinovics és a többiek megteremtik és kivirágoztatják az ukrán novellisztikában a szociális-pszichológiai jellegű novellákat. Az új írói törekvések mellett mégis ekkor valami zártság, szűkösebb perspektíva is jellemzi az ukrán irodalmat. Kocjubinszkij 1903-ban ezzel a levéllel fordult irótársaihoz: „Üjabb irodalmunk százéves léte alatt (olyan okokból kifolyólag, melyek megmagyarázása a történelemre tartozik), főként a faluval, a falusi élettel, néprajzzal táplálkozott. A paraszt, a paraszt életkörülményei, az esetek többségében nem túl bonyolult pszichológiája — íme, szinte ez minden, ami az ukrán írók fantáziáját mozgatta, amivel tehetsége eddig dolgozott... A mi intelligens olvasónk joggal várja el irodalmunktól is látóhatárának kiszélesítését, az élet minden oldalának, s a társadalom minden, nem pedig csak egy rétegének a hívebb ábrázolását, a mi szépirodalmunkban is fel szeretné lelni a filozófiai, pszichológiai, történelmi stb. témákat." Az ukrán irodalom kivirágzását, igaza gazdagodását is az Októberi Forradalom győzelme, majd Szovjet-Ukrajna létrejötte tette lehetővé. Az ukrán irodalom a szovjet irodalom szerves része úgy, hogy a hagyomány, az ukrán táj, az ukrán néplélek sajátos karaktert, sajátos jelleget ad ennek az irodalomnak. Ez az irodalom összefonódik a Szovjetunió, SzovjetUkrajna életével, harcaival, ideológiai, kulturális, művészeti törekvéseivel. Az 1920-as évek lázas, forrongó irodalmi életében Ukrajnában is számos írói csoportosulás keletkezik, újat akaró irodalmi manifesztumok látnak napvilágot, lázasan lüktető művek születnek. Az avantgard különböző irányzatai válnak népszerűekké. Az ukrán lírában a futurizmus, a prózában az expresszinoizmus válik uralkodóvá. A szűkösen értelmezett szocialista realizmus, a dogmatizmüs szemlélete megtörte azt az írói, költői törekvést, amelyik modern, egyéni és sajátos művészettel kívánta megszólaltam a szovjet-ukrán szocialista élet jellegzetességeit. Inrij Janovszkij művészi prózájának például egyik alapvető jellegzetessége a filmszerűség: mozaikokból építi fel írásait, a cselekmény folyamatosságát lírai betétek szakítják meg. Ezért a művészi sajátosságáért a dogmatikus kritika formalizmussal vádolta. A szektáns szemlélet hatására feladta művészelének karakterisztikumát, s 1935-től haláláig, 1954 ig egyre alacsonyabb színvonalú, egyre szürkébb műveket alkotott. A 30-as évek közepétől a XX. kongresszusig ez az elszürkülés jellemzi az ukrán irodalmat is. De akkor, amikor a Nagy Honvédő Háború felforrósította a szíveket s elszánt hősi küzdelemre inspirálta az-ukrán népet is, az ukrán lírában őszinte hazafias érzés, az ellenség olthatatlan gyűlölete zengett fel. Pavlo Ticsina, Mikola Bazsan, Andrej Malisko, Leonyid Pervomajszkij versei a szovjet hazaszeretet, nagyszerű remekei. A XX. kongresszus után, a 60-as évektől kezdve a szovjet irodalom új hullámával együtt az ukrán irodalomban is elindult egy tehetséges, fiatal nemzedék, amely méltán képviseli népének kultúráját a szovjet népek nagy családjában Hst-edűs András