Délmagyarország, 1969. április (59. évfolyam, 75-97. szám)

1969-04-27 / 95. szám

Bodó Béla: Folyóiratokban olvastuk IDEOLÓGIA. ÉS SZEX Jószerivel erre a két fogalomra summázzuk az áprilisi folyóiratokból alább ismertetett írásokat Az egyik témakörre (mechanizmus és kultúra) a Kortársban, a másikra az Űj írásban találtunk. Mindkettő érdekes — a maga nemében. „A felmerülő problémákat szinte jelentkezésük pillanatában kell szemügyre vennünk". Ezzel a mottóval jelöli szándékát a Kortárs vezércikke, melyben Simon István főszerkesztő és Fehér Ferenc kritikus közöl interjút Lukács Györggyel, az új gazdaságirányítás és g szocialista kultúra fejlődésének összefüggéseiről. Lakács György marxi tételből indul: a szocializmusban nem áruk a kultúra értékei. Még a személyi kultusz legszélsőségesebb jelenségeinek idején sem voltak azok, így például a könyv ára fele vagy negyede volt a kakapitalizmusban levő könyváraknak. Sőt ha a legszebb, legoptimálisabb kapitalizmust is tekintjük, a könyv, a hangverseny, a kép éppoly áru ott, mint a szükségleti eszközök, a ruha, a cipő stb. Persze hazai statisztika nincs, de elképzelhetetlen — mondja Lukács György —, hogy lenne városunk, ahol a lakosság egyötödének semmilyen könyve sincs, (összevetés egy német város statisztikájával 0 Nálunk a kultúra éppen olcsósága miatt hatol egyre szélesebb rétegekbe, mert nem áru — ugyanakkor minden józanul gondolkodó tudja, azért még nem tartunk ott, hogy ezt a kultúrát ingyenessé tegyük. S mert a kultúra nem áru, ez közel sem jelenti, hogy minden rendben van nálunk. A Rákosi-érában például százezres példányú sematikus cikkek éppúgy nem voltak áruk, mint Petőfi — s ez utóbbi helyes volt, az előbbi viszont bajt okozott (Példát említ Lukács György az új mechanizmus ügyetlen alkalmazásáról: a felemelt múzeumi belépőket, ami sokakat távol tart a múzeumoktól, noha azok anyagának zömét korábbi rezsimektől örököltük, tehát semmi sem indokolja, hogy a látogatók fizessék megj Gazdasági értelemben a reform és kultúra össszefüggéseinek országos méretekben csak mikroszkopikus jelentőségük van. Mégis a múzeumi belépőjegy ötletéből még néhány aggasztó jelenségre utal Lukács György. így a könyváruk emelkedésére. Ha olcsóvá tesszük a kultúrát fontos lépést teszünk a kulturálisan még mindig megnyilatkozó társadalmi különbségek megszüntetésére. De van ennek másik oldala is. Az embereknek meg kell tanulniok a maguk érdekeit képviselni, megvédeni, s itt merül fel a kultúra igazi szerepe. Egy nemkulturált réteg ugyanis képtelen felmérni saját érdekeit legfeljebb csak a leghétköanapiabtoakat — a közösségét már nem. A társadalmi munka fejlődése szabad időt teremt — ennek kihasználása már a kultúra kérdése. A szocialista demokrácia nem csupán az anyagi életszínvonal emelkedéséből áll, de miinél inkább emelkedik, annál fontosabb szerephez jut a kultúra. Az emberek egyre összetettebb életmegnyilvánulásokban ismerik fel: maguknak kell dönteniök saját problémájukról, s a kultúra egyike a legnagyobb erőknek, mely az emberi fejlődést elősegíti. Manapság nincs az a szellemi fölemelkedés, melyből ne következhetne, hogy a szellemileg felemelkedő ember a szocializmushoz közeledik. Végül Lukács György arra a kérdésre, hogy elvekben összeegyeztethetőnek tartja-e a gazdasági reform szocialista piac-szempontjait a kultúra árujellegének fokozatos lebontásával — elmondta, hogy szerinte nincs ellentét a kettő között. Minél inkább tudjuk"^az anyagi termelést a lakosság szükségleteihez közelíteni, annál több mozgási tér lesz igazi kultúra teremtéséhez, annál kevesebb szükség arra, hogy a kultúra mint áru kapcsolódjék be a társadalmi életbe. Olyan dolog a szex-kultusz, amiről tényszerűen kell beszélnünk — vezeti be cikkét Vitányi Iván, az Űj Írásban. (Szex és esztétikum.) Tényszerűen — mondja —i hiszen a modern nagyvárosi élet nemcsak fokozza, de közvetlenebbé is teszi a szexuális érdeklődést Szex régen is volt ám sokáig elrejtőzött; csupán annyi maradt a nyilvánosságnak, amenynyi körülötte történt a hálószoba ajtajáig, tehát udvarlás, házasság, szerelem stb. A szex-kultusz viszont olyan sokfélének, kimeríthetetlennek ismeri fel a szexualitást, mint maga az élet. Az emberiség társadalmi fejlődése során fokozatosan bomlik szét a szexualitás és erotika ősi egysége — az esztétikum kivonult a szexualitásból (de megmaradt a szerelemben), hogy elvont formát öltsön, vagy csak a kívánság és a vágy költészetében nyilvánuljon meg. Vitányi Iván ezt a történeti-fejlődési folyamatot elemzi. Ungvári Tamás pedig A csőit metafizikája című műhelytanulmányával toldja meg az Űj írás Mérlegrovatának ebbeli témakörét. S mint írja, „a csók története ugyan mélyen összefügg a mai irodalom egyes áramlatainak merészebb kísérleteivel, ezt a kapcsolatot azonban a tudomány nem tisztázta még kellőképpen. Előfutárok nélkül vállalkozom tehát a feladatra ..." A szerző ugyanis monográfiát ír erről. Végül a témánál maradva még egy súlydarab a Mérleg-rovat serpenyőjében: Korányi Tamásé. Korszerűség és korszerűtlenség a nemi felvilágosításban témamegjelöléssel szól „a nemi nevelés egyik legnehezebben megoldható problémájáról, arról, hogy a fiatalok mikor kezdjék meg a nemi életet és élhetnek-e egyáltalán rendszeres nemi életet". A kérdés bizonyára nem érdektelen, miként olvasmányos népszerűséget ígér az egész Mérleg-rovat. Az Űj írás áprilisi számában a 77. laptól a 100-ig található... N. L UNIVERSITAS '68 ÁTADVA AZ UTÓDOKNAK... Itt állok, tanú vagyok. Nem tudom, mi volt erre régen. Helyenként apró törpe dombok, eső mélyítette gödrök, érdektelen, szótlan természet. Nyáron elburjánzott vadfű, ősszel ragacsos sár, télen elterpeszkedő hó, amellyel senki sem törődik. Most tanúja voltam, amikor a képzelet s nyomában az elképzelés: piros-fehér csíkos zebrás botokat szúrat le a közönyös tájon — út készül, ennek vagyok, folyamatosan tanúja. Üt? Annyi változás van a világban. De errefelé, ebben a mikrovilágban, ez a nagy változás! A kövér poszméhek ijedten rebbennek fel s vadul elszáguldanak, cikk-cakkos repülésüket dühödt zümmögés kíséri. Napokon át nézetem hogyan készül az út — de hogyan is kerekedett ki a világ legelső útja? Persze állati, de emberi láb 16 taposta az első ösvényeket, talán a barlangtól a forrásig—az óriás autósztrádáknak is vannak ősei. A messzeségek aztán az utakkal zsugorodtak össze, s ahogy gyűlt a történelem, születtek, nőttek, hosszabbodtak az utak. Ki tudná kiszámítani hány rabszolga, mennyi robotban csinálta, hány mezítláb taposta őket, hány kerék gurult végig rajtuk, mennyien jártak a hadak útján, vagy később más utak széles hátán, szélből csattanó májusi szép piros zászlók alatt... Kinek vették meg az első selymet az útra, indult első kereskedőtől, hol, melyik ősi településen, vagy városban? Lánynak-e, asszonynak-e hol vannak már a megajándékozottak szép mosolyai? S hogy eltűntek a poros időben az elsők, a százezredikek, akik elvezették a kígyózó utat az óceánig! Itt magállok tűnődésemben. A Via Appia még ma is elnyúlik messzire Rómától, s élő kéznyoma évezredes cselekedeteknek. Hogyan hívhatták azt, aki megtörölte verejtékes homlokát, amikor letette a szerszámot s azt mondta az imént befejezett út végén: kész! Hogyan hívhatták? A nagy tettek, a nagy művek mögött névtelenek tömött sora áll. Itt most a dolog szántással kezdődik — a civilizáció ősi képe. De a nehéz ekét, ahogy elhalad a sudár jelzőutak közt, gép húzza, fújtatva, ám fürgén, medrét szántja a jövendőnek. Mert itt mindenütt a jövendő készül. Ezen az új úton jársz majd bizonyosan talán félszázad múlva, ha éltet még az élet s erre van dolgod. Ezen az új úton, ahol most poszméhek sürögnek, a már gyökerestől kifordított vadvirágok közt. Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok... De nem kell ide népdalbeli csillag. Az új út mentén higanygőz kandeláberek sorakoznak majd, már a helyüket is kijelölik, ahol majd szétszórják kékes fényüket a békés éjszakában. A szántás után emberek sorakoznak. Széles, meztelen hátuk már csokoládé színű á hideg tavasz ellenére. Sorakoznak, mert lapát, csákány jár a szántás nyomában — utat egyengetni s most ez nem átvitt értelmű szólás, hanem kemény munka a maradandó cselekvéshez. A készülő út pedig formálódik, egyenesedik, szélesedik, nyújtózik, fehéredik — a föld hátát egy csíkon bár, de kozmetikázzák, talpnak, keréknek jól elkészítik. És jöttek másnap, harmadnap más, új okos gépek is; valahonnan elhordták a mogorva hegyek köveit, de a kövek is megváltoztak, bazalt-sziklákból határozott élű kockák lettek, s más hegyrészekből szabályos alakú zúzott kövek, kéken, vidáman fénylenek. A meder napok alatt kész, most az út széleit is csinálják, egy lépcsőfok, hogy kényelmesen leléphess majd a szélen húzódó járdáról, a szegélyező bazaltkockák cementtel illeszkednek egymáshoz. Látom a kanálisok mélyedéseit, csapadéknak, esővíznek, hőiének, ha majd a jövőbeli tavaszon olvad a táj. Aztán az emberek más gépeket indítanak, a szétszórt, elterített apró köveket hengerük egymáshoz. Nyers még az út, de már járható, — amerre elhúzódik, eltűnt a vadvidék. Lehet; nem írom le szakszerűen, miképpen születik az út készülő fejezeteiben. Tudománya van ennek is, tudják a tudományt az útépítők. A mieink apáiktól tanulták. Érik a munka. Ez az útcsinálók dolga, én a bádogkannában csillogó vizet nézem; most emelte szájához egy csákányos. A víz kétoldalt lecsurog az arcán, le, a hideg napsütésben fénylő meztelen mellkasára, rövidre vágott nadrágjára is jut bőven meztelen lábszáraira, még a csizmájára is. Micsoda jő szomjúság s milyen jó megelégülés, szétcsapja a vizet átnedvesedett bajúszán — s már a csákány után nyúL Aztán csút testű, lomha lokomotív érkezik, a bitumen erős szaga árad, szurkosán fényük a bogárhátú út... Vajon ki megy végig először az új tavaszi úton? Szerelmes lány-e kedves randevúra, vagy aktatáskás férfi dolga után, vagy gyermekek visonganak-e rajta, szaladtukban? KI lesi ezt meg? Valami ismét kész, a cél közelebb került. Az új úton pedig lépéseink láthatatlan nyomai gyülekeznek, ahogy az utakon mindenütt. Ahogy meszszibbre, a főútvonalon is, ott, ahol az új út találkozik vele s ahol májusi vonulásunk halad előre, láthatatlan lábnyomainkat és kezünk látható nyomait átadva az utódoknak. A megjelenés tényének maradéktalanul örülhetünk. Joggal dicsérhetjük az Ifjúsági Lapkiadó Vállalatot, hogy — miként 1967-ben — úgy a rákövetkező évben is megjelentette a fiatal, egyetemi, főiskolai évfolyamokon tanuló írók-költők; antológiáját. Az Universitas életrehívása tehát jó ötlet volt. Arról azonban maguk a szerkesztők — Fülöp László, Szabó B. István, Tasnádi Attila és Borbély Sándor — sem tehettek, hogy az olvasóban nem sok izgalmat keltenek újabb közös tallózásuk darabjai. Mutatós szó-ruhákban váltja egymást a húszegynéhány szerző versenovellája, v ám ez a nagy rutinnal cicomázott külső — az antológiában szereplők többségénél — nem sok tartalmat takar. Másoktól is olvasott képek, a modernnek vélt költészet kellékei tűnnek elő lapról lapra. Ezek után — tűnjön bár iüetlen kérkedésnék — a kötet szegedi szerzőit a joggal méltányolni való értékes kisebbséghez sorolják a tőlük „beválogatott" versek. Akár az önáüó kötetre már igazán érett Szepesi Attila munkáit nézzük, akár a gyorsan, de nem a „megtámogatott" tehetségek sebességével érő Petri Ferenc és a hasonlóképp élményverseket író Sipos Áron sorait olvasgatjuk, mindhármukat a kis füzet legígéretesebb tehetségei közé kell sorolnunk. Rajtuk kívül jószerivel csak egy-két főiskolás és egyetemista poétát említhetünk meg a „reményteljesek" közül: Haraszti Miklós, Kun Miklós, Rudnai Gábor. A. L CS. PATAJ MIHÁLY SZABADTÉRI Jegyzetek AZ UKRÁN IRODALOMRÓL Ukrajna neve bennünk gazdag történelmi és irodalmi kapcsolatokat idéz fel. Rákóczi seregében ukrán parasztok is harcoltak, 1848-ban magyar és ukrán katonák együtt küzdöttek a szabadság eszméjéért. Az ukrán irodalommal a magyar olvasók már a XIX. században megismerkedtek: Sevcsenko versei újabb és újabb fordításokban kerül a kezünkbe. Közismert Ivan Frankónak, a századforduló nagy írójának felfokozott érdeklődése népünk iránt. Az is közismert, hogy Leonyid Pervomajszltij hazánk felszabadításakor tolla! és karddal jött hozzánk, hogy amikor Nagyszalontára érkezett őrnagyként, akkor először is Arany János múzeuma iránt érdeklődött. A múzeumot — Illés Béla emlékezése szerint — siralmas állapotban találta, s szenvedélyes energiával fogott hozzá a szétszórt értékek összegyűjtéséhez. S aztán ki ne ismerné Pervomajszkij Petőfi emlékét idéző kunszentmártoni versét! Múltunk összekötő sok-sok szála is arra ösztönöz, hogy az eddiginél is alaposabb ismerői legyünk az ukrán irodalomnak. A cári Oroszországban, így Ukrajnában is a feudalizmus ellen indított népi-nemzeti küzdelem forradalmas hangja. az irodalomban szólalt meg a leghatékonyabban. Lényegében így van ez mindenütt, ahol a fejletlen polgárság nem vívhatta meg a feudalizmussal a maga egyértelműen győztes forradalmát. Más államokban, ahol a feudalizmus megszüntetésére érettek voltak a társadalom erői, a szellem — a művészeteken kívül — más-más területeken is nagy erővel ostromolta a rendiség intézményeit. Angliában a klaszszikus közgazdászok is, Franciaországban az enciklopédisták is, Németországban a filozófusok is kifejezték az írókon, művészeken kívül a születő újat. A cári Oroszországban — nálunk is — a népi-nemzeti, forradalom küzdelmei az irodalomban zúgtak, zajlottak. Ukrajna földjén is az európai rangú népi-nemzeti költészet megszületése nemcsak művészi vívmány, hanem a társadalmi megújulás jele és kezdete is, a cárok, az ukrán pánok és pópák uralma alatt senyvedő nép jajszava és fenyegető kiáltása. Bileckij akadémikus, a téma egyik legjobb ismerője szerint az 1917 előtti ukrán irodalom „ ... egyszerre volt minden: politikai tribün, publicisztika, filozófia, elnyomott néptömegek jajkiáltása, sírása". S ahol az irodalomnak a maga feladatát egy szakadatlan harc közvetlen kifejezésében is kell látnia, ott általában a líra, a pillanattól ihletett és a pillanatot megörökítő vers válik az uralkodó, kiteljesedő műfajjá. így lesz európai rangú költővé a XIX. század derekán az ukrán irodalomban Tárász Grigorij Sevcsenko (1814— 1861). Sevcsenkót állandóan a társadalmi, nemzeti küzdelem. izgalma telítette, ebbe akart beleszólni; a művészetet, a verset közvetlen cselekvéssé képezte ki; szinte minden írása tett volt; költői magatartása is inkább agitatív magatartás, erős lírai, érzelmi színezettel. Amikor a gyöngédebb, finomabb érzelmeket szólaltatja meg, amikor a kozák hősök emlékét, Ukrajna egykori gazdagságát, a hazai táj varázsos szépségét idézi, akkor is — népe nyomora miatt — a keserű vád, a kemény gyűlölet izzik a költő lelke mélyén aa ellen a zsarnokság ellen, amely minden szépre és nemesre ráveti, ráborítja a rútító árnyat. Sevcsenko művészetének lényege és tartó ereje népiességében van. Ezt a népeisségel nem kölcsön vette, nem konstruálta, az ő népiessége nem valami akarattal vállalt új művészi irány, hanem lényének egész valójának megnyilatkozása, kisugárzása. Képe, hason lata. nyelve, verseinek formája, tartalma, kicsendülő gondolatisága a népé. Sorsa, éleslátása, művészi szemlélete, szenvedélye a rrt PeLőfinket idézi, Végrendelet eimű költeményének eme né-