Délmagyarország, 1969. március (59. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-30 / 74. szám
A mikor Szekeres Lajos annak idejen nőül vette Lipták Ilonkát, ismeretségi körükben az a nézet alakult ki, hogy házasságuk boldog és tartós lesz, de csak egy esetben, ha Lajos leszokik legendás féltékenységéről. Lajos még csak udvarolt Ilonkának, amikor már minden lépését számon tartotta. Reggel, délután, hajnalban razziaszerűen fel-felhívogatta telefonon. Legszívesebben hermetikusan elzárta volna Ilonkát a külvilágtól, annyira szerette. A lány eleinte nemcsak eltűrte ezt, de szinte büszker volt rá. Később mór idegesítette, hogy Lajos állandóan elenőrzi, hogy keresztkérdéseket tesz fel. s hogy őrjöngeni . kezd, ha menyasszonya három kedves szót szól valami férfiemberhez. És joggal idegesítette, mert szerette Irajost, és semmivel sem vétett a hűség ellen. A féltékenység a becsületes nőket bántja legjobban. A hűtlenek számolnak vele ós felkészülnek rá. A hűtlen nő meg tudja magyarázni, hogy nem hűtlen, ugyanezt a hű nő nem tudja megmagyarázni. A becsületes nő vagy nem veszi komolyan az oktalan féltékenységet, vagy dühös lesz tőle — s ezzel mindkét esetben arról győzi meg a férfit, hogy oka van a féltékenységre. Ilonka hű volt Lajoshoz, s ezért sokat szenvedett. De bízott abban, hogy a házasélet majd megváltoztatja Lajost Es nem csalódott: Lajc* még féltékenyebb lett Lajos naponta nyolc órát dolgozott hivatalában. A nap másik tizenhat óráját megosztotta a feleségével. Hogy pedig a távoltöltött nyolc órát se nyugtalankodja át, időnként hazaszaladt néhány percre a hivatalából. Ilyenkor lent várta a taxi, csak éppen hogy kezet csókolt a feleségének, és már rohant is vissza. Mi baráti aggódalommal néztük mindezt. Ügy véltük, hogy Lajos féltékenysége kóros természetű, s a kezdődő elmezavar első tünete lehet. De Ödön, aki egy irodában dolgozott vele, azt állította, hogy Lajos normális, hivatali felettesei szeretik, szorgalmas, pupillazavarai nincsenek, reflexei kifogástalanok. Akkor már túl voltunk azon, hogy I rajosnak prédikáljunk, és a. józan észre hivatkozzunk. Éppen én magyaráztam neki egyszer, hogy a féltékenység apja a hitvány önzés, anyja az alacsonyrendűségi érzés — legyen hát önzetlenebb és legyen önérzetesebb, különben éppen az ellenkező eredményt fogja elérni. Lajos akkor szinte bűntudattal magyarázkodott — Halálosan szeretem a feleségemet — mondta —, és nem hiszem, hogy baj származhat abból, ha vigyázok rá. Gondolj csak arra, hogy veszel egy jó jegyet valami premierre vagy koncertre, amely nagyon érdekel, napjában hatszor is megnézed, nem veszítetted-e el azt a jegyet. És mindannyiszor külön örülsz a rád váró gyönyörűségnek, valahányszor látod, hogy a jegy megvan. • — De a helyedben én attól félnék, hogy a jegy elkeveredik, és hm... elvész. Addig nézed, hogy megvan-e, amíg éppen te magad veszted el. Hogy a hasonlatnál maradjak. Lajos legyintett: — Szamársági Én jóhiszemű féltékeny vagyok. — Hogf értsem ézt? Tabl László A ' FELTEKENY EMBER — Nézd... En Ilonkának nem a hűtlenségéről akarok meggyőződni, hanem a hűségéről. Ez nagy különbség! Érted? — Ertem — hazudtam, és láttam, hogy egészen reménytelen az ügy. Lajost nem lehet észre téríteni. Mindegy — gondoltam, és levettem a kezemet Lajosról. De nem úgy Ilonka, aki végre a cselekvés terére lépett. Olvasta ugyanis valami orvosi könyvben, hogy a féltékenység sokszor idegzavar, és ha rendszeressé válik, kóros állapot Ilonkának ez szöget ütött a fejébe. Addig magyarázta Lajosnak, hogy a kórral könnyebb megbirkózni még idején, nn'g a férj — nyilván emlékezve az én prédikációimra is — ráállt, hogy felkeresi a professzort De abban a pillanatban, amint ráállt már gyanakodni is kezdett: — Szóval járjak doktor Kénesihez... És te, azalatt mit fogsz csinálni, ha szabad kérdeznem? Ilonka nem szerette volna, ha ezen bukik meg a kecsegtető terv. Készséggel felelte: — Minden alkalommal veled megyek, s ott várlak meg a várószobában. Te csacsi! Erre már Lajos sem tudott mit szólni. Másnap, már hétfőn fel is kereste doktor Kénesit Az elismert analitikus mindjárt az első alkalommal negyven percig elbeszélgetett Lajossal. Hogy miről, azt nem tudom, mert Ilonka sohasem kérdezte meg, márpedig én Ilonkától hallottam a történetet. Tény azonban, hogy az első vizit után Lajos szinte megilletődve jött ki a csupafémcsupaüveg rendelőből, nagyon nyugodtnak látszott. Az utcán hazafelé menet derűs történeteket mesélt katona korából, s egy szóval sem említette Kénes! doktort, sem azt, amit hallott tőle. Két héttel később Lajos a lépcsőn felfelé jövet azt mondta: — Azt hiszem, már csak egy hétig kell idejárnom. Gondolom, okosan tennéd, fiacskám, ha nem kísérnél el többet. Unalmas lehet ez neked, menj el Irmáékhoz néha, tudod, hogy várnak. De Ilonka nem tágított. A nagyszerű sikernek részese volt, csak nem hagyja cserben a közös művet? Feljárt ő bizony rendületlenül a kezelés legvégéig. Kereken négy hétig tartott az egész. Ilonka boldogan jött el Lajossal az utolsó vizit után. Mindketten meghatódottak voltak és boldogok. Lajos azért,* mert végére ért a sok — és költséges — beszélgetésnek, Ilonka meg azért, mert Lajos az utóbbi napokban már kezdett egészen kifogástalanul viselkedni. Ilonka arra gondolt, hogy nyugalma lesz, és békesség lengi majd be otthonukat Lajo örökös gyanakodása nem fogja megszégyeníteni — milyen jó, hogy néha orvosi könyveket olvas. De nem sírt, csak egy kicsit nedves szemmel lépegetett Lajos mellett. Lajos oldalt nézett rá, és látta, hogy szomorú. Megállt, két kezét a vállára tette, és szembenézett vele. A szemében furcsa fény lobogott: — Miért van rossz kedve? — kérdezte szárazon. — ö... semmi... semmi... — Legyen őszinte... vallja be azt, amit úgyis tudok... Magának megtetszett doktor Kénesi! Gombó Pál TIZENNYOLC VÁLÁS A Los Angeles-i Nina Avery tizennyolcadszor vált el. Pontosan nem emlékszik, hogy mikor ment először férjhez, azt azonban nem felejtette el, hogy amikor először elvált, 16 éves volt. (Pozsonyi Pravda) — Óhajtja megtartani asszonynevét? — kérdezte a bíró. — Nem. nem szoktam — felete Temérdek Erika. Később, odakint a bíróság folyosóján már az újságírónak válaszolt. — Hogyan kezdte pályáját? — hangzott az első kérdés. — Ó. már kislány koromban elhivatottságot éreztem arra, hogy a férfiakat boldoggá tegyem.. Azt hiszem, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ez gyakran sikerült — Voltaképpen az első férjéről akartam kérdezni...• — Nos, igen. ö csak egy epizód volt. Egyszerű kalauz, de már nála is határozottan megnyilvánult az a készségem, hogy gondoskodjam róla. babusgassam Nálam nem volt olyan, hogy sál nélkül elmenni télen, sőt reggel herbatea, este "kamillatea — Miért váltak el? — Éppen ezért. — Hallhatnék pár szót a továbbiakról? — Hogyne. Egy esztergályos következett, majd. hogy csak a kiemelkedőket említsem, könyvelő. főkönyvelő, mérnöde, főmérnök, orvos, főorvos. Mindegyikre nagyon szívesen gondolok viszsza. Hálás házasságok voltak. Sok emléket őrzők belőlük. Innen egy szobaberendezés, onnan egy bunda. Még festmények is vannak, azokat a főorvos kapta á paciensektől, de a tárgyaláson lemondott róluk javamra. Szívemhez nőtt kedves fiúk voltak, húsztól-hatvanig. A társaságuk nem győzött dicsérni, hogy milyen jó feleség vagyok. Mind .babusgattam. — És a válóokok? — Istenem, semmi sem tart örökké. Amikor először mondom el nekik, hogy mennyire szeretem őket, hogy csak ők egyedül, hogy ilyen nagyszerű férfivel még nem találkoztam, mint ők. mind meghatódnak, érzik, hogy ideális feleség vagyok. Később azután valami ördög bújik beléjük és olyanokat mondanak: „Mond, drágám, neked nincs más témád, mint engem félteni?" Ilyenkor sírok, valami ajándékkal megvigasztalnak, aztán beadják a válókeresetet. De soha egy sem mondta, hogy nem vagyok a legjobb feleség! — Gyereke van? — Hová gondol? Csak más gyerekei voltak, azokat neveltem-nevelgettem, de sajnos rövidebb ideig, semhogy fogott volna rajtuk: — Hány éves most? — Ejnye, mennyi is? Tizenhat éves koromban kezdtem a pályát, volt tizennyolc férjem... ha egyre-egyre udvarlást, araságot, válást beleértve egy-egy esztendőt számítunk, akkor mostanában a legszebb virágzás korában vagyok. — Ezt hogy értsem? — ó, hát úgy, hogy beleértem a jeliemházasságokba. Már nem érdekelnek azok a fura, bolondos lelkendezések, amik eleinte annyira megkaptak. az úgynevezett nagymenő férjek sem. inkább a megállapodott és szerényebb külsejű, ám gazdag lelki életet élő férfiak vannak soron. Olyanok, akiknek már kisebb hibák domborítják ki a jellemét. — Például? — Például az egyik kissé részeges volt, a másik szegénykém börtönbe került kéjfiúságért alig tudtam elválni tőle. Az utolsó, nagyon kedves férjem pedig egyszerűen nem akart dolgozni. Úgyhogy a válóper költségeit is én fedeztem. De tessék elhinni. ebben a fajtában is van valami felemelő, valami ami megfogja a lelket. — Tervei? — Mit is mondjak? Szeretnék egy nagyon fiatalt akit úgy babusgathatok, mintha az anyja lennék, vagy egy nagyon öreget akit úgy, mint a lánya. — Akkor talán .. — Akkor talán, fiatalember, engedje meg. hogy én fejezzem be a mondatot Maga éppen olyan férfi, akitől meg kell őrülni a nőnek. Jöjjön fel hozzám, elbeszélgetünk egy fekete mellett és közben kötök magának egy sálat Jó? L , > r < Sydt- i • ! pitS^I - *t,JB - í i itaríi'-w v' -j T&dÉS STETTNER BÉLA KOMMUNISTÁK MEGBESZÉLÉSE Mocsár Gábor GÓLYAHÍR ÉS TROMBITA. — Mit szól hozzá, — kérdezte fanyar szellemességgel ismerősöm, a biológiai tanár a Boszorkány pultjára teve poharát — milyen enyhe telünk volt márciusban. — Fene, aki megeszi, — mondtam együttérzóen — nem győzi az ember tüzelővel. Nem akar tavasz lenni. — Nono! — figyelmeztetett a biológia tanára —. A tavasz eljön, akár akarjuk, akár se. Nekem elhiheti. Persze, hogy elhiszem, ö a biológia tanára. Ert hozzá. Különben, ehhez nem kell tanári diploma. Mindenki tudja, hogy a tavaszt nem lehet betiltani, becsukni, megszüntetni. Visszafojtani. A szerelmet lehet? A köhögést lehet? Ezek mind ilyen lapo6 bölcsességek. Ilyesmivel traktáljuk ma egymást? — Olvasta-e a múltkor az újságban — kérdeztem —, hogy megjött az első gólya Európába? Március elején valahol Dél-Franciaországban landolt az első gólya, ö az első az idén Európában. — Megírta az újság? Érdekes. Nem olvastam. Pedig az ilyesmire fel szoktam figyelni. — Elmélázott. Aztán poharát a pulthoz koccantotta, majd szájához emelte. Megitta mind, ami benne volt — Pardon — mondta, s hozott másikat. — Ez azért érdekes, tudja — kezdte, miután a tartalékról gondoskodott —, inert eddig ez nem volt. Eddig csak azt írtak meg az újságok, hogy megérkezett az első gólya Magyarországra. Ezt figyelje meg. minden évben megírják. Erre kiterjed a figyelmük. Közismert, hogy a* újságok évente legalább kétszer írnak a gólyákróL Előszőr. amikor megérkezik az első, másodszor, amikor egykettő ittmarad. Mert egy-kettő minden évben ittmarad. Az újságok ezt is megírják. De viszont ez a franciaországbeli hír, ez érdekes. Ugy látszik, javul a tájékoztatás színvonala. Vagyis az információ. Most már azt is megírják az újságok, ha Franciaországba megjön az első gólya. Ez látja, komoly dolog. Nagy eredmény. De én ennél többet mondok. Gondoljuk bele magunkat annak a gólyának a helyébe. — Fázhatott a szerencsétlen, — mondtam, belegondolva a gólya helyzetébe —, Franciaországot is elborította a márciusi hideg hullám. — Ne erre gondoljunk, hanem arra, hogy mondjuk valahol Délafrikában gyülekeznek, tanakodnak a gólyák, hogy haza kéne menni, Európába. És a sok okoskodó, tétovázó között akad egy, aki megunja a sok dumát, nekifut, szárnyra kap és — elrepül. Hess. A többi csak néz utána. Ez bolond — gondolják magukban. Az az első gólya, az egy nagy hős, nekem elhiheti. A hétszázát. Abban aztán van bátorság. Merészség. Az úttörés kockázata. — A többi pedig — folytattam a gondolatát — végülis kénytelen követni, habár először bolondnak nézték. Van ez így — jegyeztem meg bölcselkedön — az emberek közt is. Ott is kell, aki elsőnek elkezd valamit. Ahhoz is kell ám bátorság, meg szóval... kockázat — Ez közismert. Erről is sokat írnak az újságok. A tudoniánv úttörői például. Galilei, Kepler, a Curie házaspár. Vagy ez a szívátültető sebész, a Bemard. Ám, szavát ne felejtse, szeretnem megjegyezni, hogy szűkebb szakmám, a biológia, vagyis az élettan tudománya az állatvilág köréből ismer olyan eseteket, meg jelensegeket, amikor nem is az elkezdés vagyis a kockázat elindulás a nagyobb, meg hősibb dolog, hanem a helybenmaradás. Az ottmaradás. — Szóval — okoskodtam — ön szerint néha nem elkezdeni nehéz valamit, hanem abbahagyni? — Nem pontosan erről van szó. Ennél valamivel többről. Nem elmenni, hanem maradni. Helytállni. Helyben maradni. Világos? Nem akartam bevallani, hogy nem világos, mert én at ősszel ittmaradó gólyákra gondoltam, és nem találtam bennük semmi hősiességet, szerintem ezek a lemaradt gólyák vagy betegek vagy egyszerűen hülyék. A tél hidege elpusztítja őket — hát mi abban a hősiesség, oktalanul és hülyén elpusztulni, ahelyett, hogy kapnák magukat, s mennének melegebb helyekre. Afrikába. A többivel. Ám kiderült, ismerősöm nem a gólyákra gondolt. — Hogy csak egy példát mondjak, szintén az állatvilág köréből, ugyebár a fácán fészket rak, tojásokat tojik, mondjuk egy lucernatábla közepébe. Ügy spekulál, hogy szépen megnő a lucerna, tehát el tud benne bújni, amikor majd ül a fészkén. Azám, csakhogy az-agronómus meg azt lesi, mikor nő kasza alá a tábla. Akkor aztán ráeresztik a traktorvontatású kaszálógépet. És mi történik? A fácántyúk, kérem, nekem elhiheti, bevárja a gépet, hagyja, hogy az a dübörgő istenátka odajöjjön és levágja a fejét. De ő akkor is a fészkén marad. Erről beszélek én... — s kissé mintha indulatba jött volna — az istenfáját! — Ez nagyon érdekes — jegyeztem meg —, bár mindig nem világos, melyik a nagyobb hős, az a gólya-e, amelyik elsónek felrepül, vagy az a fácántyúk, amelyik a fészkén ülve marad. Nagy kérdési — mondtam gondterhelten és elmélázva végigtekintettem a talponálló igen vegyes összetételű vendégseregén. Ködös tekintetek, füst és borszag, zai, ahogy az már Itt lenni szokott — Azám — töprengett a biológia tanár — valóban nagy kérdés. De nézzük csak. Lehetséges, hogy az a gólya, amelyik elsőnek felrepül, egy tapasztalatlan, másodéves gólya. Jött egy kelekótya gondolata — és elrepül. Nem tudja, hogy mi vár rá. Ez kérem, a lényeges különbség. Mert ezzel szemben az a fácántyúk, a hétszázát, aki ott marad a fészkén, az tudja, hogy mi vár rá. Hogy el fog pusztulni. Várja a sorsát és nem mozdul. Ez a különbség. Persze, a kérdés bonyolult Nézzük csak... — s, hogy minél tüzetesebben megvizsgálhassa a kérdést, a poharat az asztalhoz koppantotta. — Na, isten, isten. — Jó kis borocska ez a pusztamérgesi — jegyeztem meg, miután letettük a poharakat — Ezt is nehéz abbahagyni, ha már belekezdett az ember. — A példa nem jó, — mondta gondterhelten a biológia tanár, komolyan véve kissé ugratós megjegyzésemet — Arra nézve, hogy valamit nehéz abbahagyni, persze, az
