Délmagyarország, 1969. március (59. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-30 / 74. szám

Gazdagh István SZÁMOLJUNK TÍZIG — Mondd meg egyszer őszintén, hogy mi bánt... — nem fejezte be a mondatot, mert megérkezett a pincér. Az asszony elé lángoló grogot tett. Judit csak ilyen keveréket ivott, ha egyáltalán szeszes italt kivánt A pezsgőspohár szélét megvizezték és porcukorba mártották. Az italnak piros színe volt Dekoratív, reklám kinézetű. Gaál Kund elé konyakot csúsztatott a magas, szőke hajú felszolgáló, majd meghajolt és elment. Mielőtt Kund felemelte a féldecis poharat, elfújta Judit előtt a lángot „Buzi ital" — nézett a dekorált pezsgőspohárra. — Szevasz — intett a kezével. — Szevasz — Judit nagyon halkan beszélt és mélyen a férfi szemébe nézett Ittak. Kund úgy érezte, hogy jót tesz neki az erős ital, kellemes áramlások futottak szét mellkasában. A pillanatnyi csöndet Judit törte meg. — Beszélj magadról. Van benned valami furcsaság, ami, azt hiszem, neked se jó. — Beteg vagyok — mondta Kund. — Ügy érzem, hogy hamarosan meghalok. — Hipokonder vagy. Kérj egy csomag filterest nekem. — Hozok. — A bárpulthoz ment és kért egy csomag Fecskét. Visszaült a helyére, kényelmesen elfeküdt az öblös fotelban. Hallgatag lett, az arcát simogatta. — Itt bal oldalon zsibbad az arcom. Olyan érzés, mintha novokaint fecskendeztek volna a bőröm alá. — Ne igyál annyit — kérlelte Judit. — Az alkoholtól van, olvastam. Miért iszol? — Nem tudom. Talán fgy könynyebb az embernek elviselni önmagát De az is meglehet hogy alkoholista vagyok — összehúzta a szemhéját és mereven figyelte a konyakospoharat Előbb rágyújtott egy cigarettára, azután lehajtotta a maradék italt majd szódavizet kortyolt Judit bánatosan nézte. Mélyet szippantott, bodrozta a füstöt Később azzal szórakozott, hogy tenyere élével a térde alatti ínszalagot ütögette. A reflexek pontosan működtek. „A vegetatív idegrendszer rendben lenne, pszihés alapon esz a nyavalya." — Miért vagy olyan csendes? —. kérdezte az asszonyt — Mert te is az vagy. Elveszed az én hangulatomat is, pedig jó kedvvel jöttem hozzád. — Elnyomta a cigarettáját de azonnal nyúlt egy újabbért — Most dobtad el — fogta meg a dobozt Kund. — Ideges vagyok. Kérek tüzet — Nem adok. Ne gyújts rá most, majd később, velem együtt — dühös volt de mégis hagyta, hogy Judit fellobbantsa a gyufát Magába roskadt és nézte a falon függő festményeket. Megakadt a szeme a hanyattfekvő „feldarabolt" nőn. Hirtelen önmagát is olyannak látta, széttöredezetten, három-négy darabban, A kép alatti sarokban fiatal pár ült összebújva. A rövidhajú lányt ismerte, kalkulátor volt egy vasasüzemben. A fiú testnevelő tanár. Gondolataiban a rövidhajú lányt is „feldaraboltan" képzelte el, amint meztelenül hever egy üveges erkély mögött. A portás telefonhoz hívta. Amíg felállt, elhessegette az előbbi bizarr gondolatait, a banális képek eltűntek szeme elől, egy darabban ült a rövidhajú is fiúja mellett. Amikor visszafelé jött, kezével intett a pincérnek, hogy hozzon még egy kört. — Azt mondtad, hogy nem iszol többet. Miért kértél megint? — Jó lenne berúgni — mondta Kund hangosan, de csak önmagának szánta a megjegyzést. Judit is inkább önmagának beszélt, talán csak azért jöttek hangosan elő szavai, hogy Kund is hallja. — Eddig nem mondtam még neked, de most elmondom. A télen elmentem a sógornőmmel egy jósaszszonyhoz. Tudod mit mondott rólad? Azt, hogy számodra minden csepp alkohol méreg, s ha iszol, valóban hamarosan meghalsz. Azt mondta, hogy özvegyasszony leszek. — Érezte Judit, hogy nem stimmel valami, magyarázkodni kezdett — Ez a jóslat nyilvánvalóan terád vonatkozott, hiszen a férjem soha nem is ivott. Most is olyan pirosak a szemhéjaid. Kundot nem zökkentette ki bágyadtságából a javasasszony jövendölése. Különben sem hitt az ilyesfélékben, de azt sem akarta elhinni, hogy Judit elment volna a kártyavető asszonyhoz. Egyébként is mi köze neki az egészhez, Judit nem a felesége, s ha netán özvegyasszony lesz belőle, nem az ő halála miatt válik azzá. Cinikus lett és flegma. — Valamilyen nyavalyában egyszer mindenki elpatkol. Lehet, hogy engem az alkohol visz el, mást a tbc, vagy a rék. Nem mindegy? Ismertem egy válogatott labdarúgót Balszélsőt játszott Harmincegy éves volt, aktív játékos korában halt meg, tüdőrákban. Ehhez mit szólsz? — érezte, hogy gyengék az érvei, s talán nem is hozzá illőek az ilyen megnyilvánulások. Judit nem szólt semmit, szánakozva nézett rá. Kund kiitta a féldecis pohár tartalmát, majd ujjait a nyakára szorította és magában számlálta a szívverését. „Kilencven. Elfogadható". Gyerekkori haverja, Ernő jutott az eszébe, aki velük szemben lakott Ernőéknek nagy kertjük volt, teli rózsával és gyümölcsfával. A kertajtó mellett olyan fa állt, amelyen négyféle gyümölcs termett. A házuk végében pedig nyulak rágcsáltak, ketrecekben, természetesen. Tíz ketrec magas és ugyanolyan széles volt a nyúlbirodalom. Gyakran elnézegette a tapsifüleseket, s olyan elhatározsára jutott hogy soha nem enne nyúlhúst legalábbis a házinyulat nem. Ernő egyszer étert szerzett valahonnan és mindegyik ketrecbe néhány cseppet locsolt. A nyulak elaludtak. Anyja, Ilonka néni nagy jajveszékelve hívta Jani bácsit, hogy minden nyúl megdöglött, jöjjön azonnal. Az öreg nem jött azonnal, hanem egy óra múlva. Akkorra persze mind felébredt kényszerű álmából és vígan rágcsálták a zöld lucernát. Jani bácsi csak annyit mondott, hogy bolond ez az asszony. Ernő pedig félrehúzódva, az udvari vécé ajtajára szerelt egy zománcozott táblácskát: „Kihajolni veszélyes és tilos!" — a vonaton szerelte le valamelyik ablak párkányáról. — Tudod, milyenek vagyunk mi? — nézett fel hirtelen Juditra, de választ sem várva folytatta. — Mint a nyulak a ketrecekben. A múltkor sokáig néztem a Napsugár bisztróból a szemben levő tízemeletes házat. Csak a váza volt meg, de éppen úgy nézett ki, mint a nyúlketrec. Képzeld, ha a téglafalak helyett plexiüvegből készítenék a falakat Az utcáról mindenki láthatná, miként élnek ott az emberek. Persze ők is látnák egymást, amint sürögnek, forognak és rágcsálnak, meg mindenfélét csinálnak. Érdekes lenne. Miért jár nekünk más, mint a nyulaknak? Azoknál nincs téglafal, a ketreceket drótháló választja el. A nyulak is látják egymást. Egyik család a másikat Azt is, hogy melyik mennyit eszik. Érdekes ugye? — Bolondság, mi emberek vagyunk és nem nyulak. — Persze, azok vagyunk, s mivel nem látunk át egymáshoz, akár meg is játszhatjuk magunkat Viselkedésünk fele képmutatás. —- Te is megjátszod magad? Képmutató vagy? Most is? Kund nem szólt, hagyta, hogy a támadó kérdések elzúgjanak a fejemellett „Képmutató vagyok-e?" „És te?" „És a főnököm?" Űjból a plexiből készült üvegfalak jutottak eszébe, s arra gondolt, hogy a képmutatást idővel abszorbeálja az ember természete. Ami generációkkal ezelőtt kép. mutatás volt, az később természetes oldalává vált „Hülyeség az egész". Abbahagyta elmefuttatását és intett poharával Juditnak, hogy igyanak. Az asszonynak csapnivalóan rossz kedve volt Érezte, hogy eltávolodtak egymástól. „Ez az ember messze van tőlem", S eszébe jutottak a régebbi nyarak, amikor Kund tanította meg mókázni és hangosan nevetni. Még olyan játékokba is beleegyezett, hogy az utcán hangosan tízig számoljanak és tíznél megcsókolják egymást. Nem törődött semmivel és senkivel. Lehet, hogy képmutató vagyok, de nem veled szemben, hanem önmagammal szemben — mondta nagysokára Kund. — Mennyi szabadságra lenne szükséged? — kérdezte Judit — Sokra — hátrahajtotta a fejét a fotel karfájára — bár az is lehet hogy egy napra se — mondta halkan, lehunyt szemmeL Az asszony felkelt magára terítette a kabátját — Vigyázz magadra. Ha úgy érzed, hogy hiányzom, hívj. De előbb számolj tízig. Csak azután hívj. Sajnállak. A férfi nem érzett semmit Se könnyűt se nehezet. Magában elszámolt ötig, otthagyta a konyakot az asztalon és elindult VERES MIHÁLY FÁTUM Szántó Gábor versei OPTIMIZMUS Olyan kedves voltál ma Kedvesebb mint a kedves sorok Kedvesebb mint a kedves gondolatok Édesebb mint az őszibarack Édesebb mint az őszibarack tavasszal En már naiv vagyok Nem kételkedem a boldogságban ÁLOM ÖTSZÁZÉRT A házi néni átfolyik az ereimen A házi néni megfertőzi a szivem Lötyögő idegeim a testben Súrolják a lépcsőház falát Amint hangtalanul A néma éjszakában Hazavá nszorgok Lilára fagyott lábbal Es az ágyban új szobáról Szép ágyról és jó emberekr Álmodok csupán az ébredés egyetlen perce iszonyú. A MÁSODIK NAP Hallom hogy sikoltanak a vonatok Tudom a sínen mész Féltelek Ez a sikoltás Reggel megnyugszom Mikor telefonálsz De még a nyugalom is reszket OKTATÓ SZÓVAL A SZERELEMRŐL A Dolgok kezdetétől fogva ismerni Valakit A tettek össze-vissza logikájában is tisztán látni Öröme mellett vad csikóként viháncolni Bánat-virágait leszakítani homlokáról Minden molekulánkkal féltékenyen és önzőn beletapadni Tüzes testtel felsülni bőrére Es szétrepedni ha már nem lesz ivás, meg az alkohol, ugyebár, tanulságos eseteket produkál, ám, ha megengedi, szintén az állatvilág köréből eklatánsabb példát tudok elmondani. Ha nem tudná, az én apám egyszerű parasztember volt. — Nem tudtam. Ezt még nem említette. — No, az volt. Tanyasi paraszt Pár hold föld — satöbbi. Egyszer az én apám — gyerek voltam én még akkor — vett egy lovat Ö ugyanis mindenfélével megpróbálkozott a pár hold földjén. Egy nyáron például belekezdett a dinnyeteonelésbe. Elleste, eltanulta a szomszédos nagybirtokon dinnyéskedő hevesiektől a módszert, meg a fogásokat, aztán belevágott Azám, de a dinnyét, ha megérik, be kell vinni a városba. Piacra. Ehhez pedig ló kell. Lovunk persze nem volt. Pénzzé tett már nem tudom, mi mindent és elment a vásárra, lovat venni. Mi otthon, az anyám, meg a testvéreim, nagy izgalommal vártuk, milyen lóval jön haza a fater. Estefelé megjött méghozzá lóháton — és ráadásul dalolva. Mondta is a mama: apátok megint beszivornyázott Néha-néha ez is megtörtént ugyanis. Mikor meglátott bennünket — mind a ház előtt vártuk a megjövetelét — már messziről odakiáltott: ezt nézd meg anyja, milyen lovat vettem én százhúsz pengőért! — Uramisten, mit mondjak önnek, az a ló csodálatos volt Szinte táncolva jött be az udvarra. Nyakát ivesen meggörbítette, kényeskedve rakta a lábait Mi gyerekek majd megvesztünk az örömtől — ilyen szép lovunk lesz! De az anyám nem lelkesedett „Hát — szép" — csak enynyit mondott és megkérdezte, mi a neve. Már úgy értve, a lónak. — A neve? — kérdezte vissza az apám. — A neve: Főnicia. Az anyám összecsapta a kezét. Főnicia! Mi az Istenátka az a Főnicia? Egy ország valahol — mondta az apám. Én is megkérdeztem, azt mondtak, hogy egy ország valahol. Dehát — idegeskedett anyám —, hogy lehet egy lónak ilyen hülye nevet adni? Nem mindegy az neked? — feleselt az apám. Főnicia, hát Főnicia. Dehát — aggályoskodott tovább az anyám — tud ez a ló magyarul? És egyáltalán, kitől vetted te ezt a lovat? — Nem szaporítom a szót, uram, elég annyi- hogy az apám azt a lovat égy katonai árverésen vette. Kiszuperált, öreg katonai hátasló volt, a Főnicia, azért adták flyen olcsón. Azon szerszám, hánt, meg efféle soha nem volt, csak nyereg. Huszárló! Nyerges paripa. Éj ezzel akarta apáin a piacra hordani a dinnyét! Azt en nem tudom önnek elmondani, uram, hogy a faterom mit kínlódott vele, míg azt az öreg lovat betanította. Tanította? Idomította! De csak éjszakánként, nehogy a szomszédok meglássák, megtudják és kiröhögjék. Egy dögnehéz ócska itatóvályút kötött utána, azt vonszolta, húzigálta Főnici körbe-körbe az udvaron, mert azt nem tudta szétrugdosni. A szekeret, azt szétrugdosta volna. — A lényeg az, hogy párhetes kínlódás után Főniciát be lehetett a szekérbe fogni. Éppen idejében, mert már érni kezdett a dinnye, az apám vitte be a piacra az első fuvart. Jó pénzt remélt belőle. Üjdonság — gondolta, micsoda ára lesz. Azám, csakhogy mire a mi dinnyénk oda került, a hozzáértőbb hevesi, csányi dinnyések már telehordták a piacot, hogy majd leszakadt. Így aztán fuccsba ment a terv. Apám mérgében úgy kitartotta a dinnye árát, hogy nem kellett senkinek. Ottmaradt mind, a szekéren. Mit csináljon vele? Majd — gondolta — megeszi otthon a család. Vagy a disznók. Elindult haza a szekér dinnyével. — Bíisan hajt hazafelé, hát a város szélen mit ad isten? Főnicia felkapja a fejét, hegyezi a fülét, tánclépésben kezd illegni. Sőt, továbbmenve, a szekeret megrántja, nem lehet vele bírni, lenyargal a kövesútról, be a pusztába, illetve a homokdombok közé. Elfelejtettem mondani, hogy katonai gyakorlótér volt ott valamikor, kiképző terep. Éppen akkor huszárok gyakorlatoztak ott. Körbe-körbe nyargalásztak, egymás nyomában, ahogy a kürt jel dirigálta. Egyik kürtjel azt mondja: „lépés". A másik: „ügetés". A harmadik: „vágta". Hát kérem, Főnicia, a kimustrált öreg huszárló, meghallotta a régi trombitaszót, minden az eszébe juthatott. A múlt. Az a régi szép élet, az ifjúság — minden. Nem törődött semmivel, odarúgtatott, besorolt a körbe, a szekér vadul hánykolódott mögötte, az apám hiába rángatta a gyeplőt, az öreg Főnicia ott vágtázott a fényesszőrű huszárlovak között, ahogy a kürtszó dirigálta. Persze, hogy megállt a kiképzés. — Képzelhető. Oltári botrány lehetett. Nem mondhatnám. A katonák, meg a tisztek persze körülvették a szekeret, megtörtént a kimagyarázkodás, sőt, az éhes katonák, amikor felfedezték, hogy dinnye van a szekérben — szétkapkodták. Elkelt az egész rakomány. — Tehát még haszon is származott abból, hogy Főnicia felfigyelt a trombitaszóra. Ügy is mondhatnánk: a hűség haszna. Jutalma. — Hűség? Fene tudja. — S poharát megemelte. De nem ivott belőle. Visszatette. — Mondok én valamit önnek, uram. Nézze csak azt az idősebb férfit, a harmadik pultnál. Néz kifelé az utcára. Nem ismeri? Hát azt, aki szemben áll vele. A presszósnőt figyeli. Azt se ismeri? Nem. Nem ismertem egyiket se. De a biológia tanár sem ismerte őket. — Hát azt a megviselt hölgyet, abban a lila kendőben? Nem sokat aludhatott az éjjel, ahogy a szeme árkát nézem. — Hát igen — mondtam unottan, mert nem találtam semmi érdekeset abban a két emberben, a hölgyben sem —, sokféle ember jár ebbe a talponállóba. — Érdekes volna, mi, ha bele lehetne látni a fejükbe, mi' Ha ismerősömnek ilyenfajta gondolatai jönnek, akkor már bizonyosan túl van a harmadik pusztamérgesin. Háromszor két deci, tisztán. Ilyenkor már egymásba botlanak a gondolatai. Nehéz követni. — Belelátni. Világos? Felemelni a kupakot, belenézni és megtudni, kinek mire van ráhangolva az antennája Vagyis, hogy ki milyen trombitaszóra kapná fel a fejét. Milyen körbe sorolna be. Világos? Na. isten, isten. — De mielőtt beleivott volna, még megjegyezte. — Vesszen meg a világ, ha nem ad igazat annak a fácánnak. Mert annak igaza van. Szobrot kéne neki csináltatni. De szerintem — s felemelte újólag a poharát — jöhetne már az a gólya is. A fenébe, megjöhetne már. Bánná a pokol, ha egy kicsit kelekótya is, csak jönne, Hozná a tavaszt! — S poharát a pulthoz koccantotta. — No, a fácánok és a gólyák egészségére! — Egyaránt! — viszonoztam a tósztot és egyetértőkig ürítettük kj poharainkat. l i