Délmagyarország, 1969. március (59. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-02 / 51. szám

Veress Miklós EURÓPAI TAVASZ Zuhog a fény Három nap óta kitavaszodott Európa A mindenség szíve felól virágok hada őzönöl Röppen a kő folyó csörömpöl mint az üveg Mintázza arcom az idő számban keserű füvek Európában tavasz van Európa vénül mosolyog kőben bronzban és vasban e száz századnyi gazban gázlót keresnek csontváz-szomorú niammutok medvék bivalyok Vajúdnak a hegyek Pirosra dagadt csőcsükből tej-reggel szökik sikoltásnyi magasra combjukat szétvetik méhükből az idő kimossa vadak és ősök csontjait Folyó csörömpöl mint az üveg vergődnek a házak a járdák jönnek a neandervölgyiek megint jönnek létüknben vágni a baltát zápolyák horthyk hitlerek búsuló-álarcuk leromol nem hőköl vissza e sereg vasvirágok lándzsáitól Kétarcú eszmék menekülnek gerince-tört lovakon Európa 6 Európa ott van csak hatalom legyőzni a csontváz-sereget hol összeömöl egy folyóba az értelem s a lelkiismeret Reménytelen másképp a harc nyerítenek gazdátlan hidak Eiffel-torony szuronyoddal szuperszónikus nyilaiddal Európa mit akarsz törd össze kötábláidat Hullik a kö csörren a csont az üveg Eltörli arcom az idő szemem gödrében semmi-füvek Csütörtök dél A felhő rámszakad Rozsda hamu és por zuhog Fölfelé tartom arcomat Szomjazok PATAKI JÁNOS ÉPÍTKEZÉS Kaposi Levente HÁZ A VILLANEGYEDBEN Beérsz az öltözőbe, s már­is röppennek feléd a köszö­nések, a kérdések, ... Szevasz Jocókám, mi újság Jocó. Mindenki kedves, udvarias. Még félnek tóled, ha szem­ben állsz velük. De ha elfor­dulsz, mosolyra rándulnak a sunyj pofák, s a hátad mö­gött azt suttogják, hogy ki­öregedtél. Ledobod a cuc­caidat a padra, átöltözöl, válladra teríted a köpenyt, s lassú léptekkel átballagsz a terembe. Kötelet veszel elő. Ugrálsz a kötélen, egy­kettő. Váltasz, egy-kettő, egy­kettő. Figyelnek, minden mozdulatod kritikusan mé-' regetik. Leteszed a kötelet kesztyűt húzol, most jön a nagy attrakció. Most már nézhettek, gondolod, most már láthattok valamit. Oda­ballagsz a homokzsákhoz, bal kezeddel megsimogatod, az­tán hátralépsz, felsőtested villámgyorsan előrelendül, ütsz, elhajolsz, jobbegyenes, balegyenes, elhajlás... Hozzád lép az edző, suttog valamit hangja mint az ol­vasztott méz, nem figyeled, jobbegyenes, balegyenes, el­hajlás. Élvezed a mozgást, tompán puffannak az ütések, izmaid olajozottan, tökéletesen mű­ködnek. Minden rendben. Be akarom tenni a srácot, duruzsolja az edző, fiatal, hadd tanuljon, nehogy azt gondolj Jocókám, tudod nem azért csinálom, te már eleget verekedtél, pihengetsz Jocó­kám, de azért számítunk rád, tudod, hogy van Jocókám .. Vered a homokzsákot, jobbegyenes, balegyenes, unod már a süket siramokat. hagyná a nyavalyába. Meg­állsz, homlokodról letörlöd az izzadtságot. Jól van. Feri bácsi, mon­dod, tegye csak be a srácot. Rohadt alakok, szűröd a szót a fogaid között, s köz­be vigyorogsz, füledig húzod a szádat. Jocókám, szól valaki, gyere egy kicsit Ráléptek a sző­nyegre. szemben megálltok. méregeted a fickót. Néhány tapogatózó ütés, fedezékbe vonulsz, hagyod, hogy pü­följe a kesztyűdet Aprókat ugrálsz, nem fárasztod ma­pad, nincs is miért Közepes ütések, tenyereddel könnye­dén felfogod őket s arra is van időd, hogy nézegesd a többieket. Figyelő, kidülledt szemek, bámulják, hogy bi­rod-e még. Félrehúzod a szá­dat. vigyorogsz, hagyod a srácot ütögetni. Támad, ki­jön a fedezékből, gyorsítja az ütéséket. Hülye — gon­dolod magadban, s beszúrsz neki egyet. Meginog, vissza­húzódik, elment a kedve a támadástól. Elég, mondod, s lehúzod a kesztyűt Azt hi­szem, mára elég volt Leülsz a padra, nézed a többieket. Melléd ül az ed­ző is. Mit szólsz a fiúkhoz, Jocó­kám? Ügyesek, Feri bácsi. Mit gondolsz, a Kristóf?... Na, végre, gondolod, kibö­ki, hogy mit akar. Ártatlanul megjegyzed: „Ö is, Feri bá­csi." Az edző morog, kínosan érzi magát. Félszemmel rá­nézel. látod, hogy izzad a szemöldöke. „Tudod, Jocókám, azt gon­doltuk ..." „Ne strapálja magát Feri bácsi — mondod — nem segítek a srácnak." „Te tudod Jocókám, a szakosztály érdeke, nem az enyém..." Dadog az edző. Felnézel, a szemek rádszegeződnek. Kíváncsi pillantások, válla­lod-e? Legyintesz, gúnyosan mosolyra húzódnak a száj­szögletek. Berezelt, nem mer kiállni, gondolják a hülyék. Vársz, aztán kifelé indulsz. Hirtelen megfordulsz, leher­vadnak a mosolyok. „Ha úgy gondolja Feri bá­csi — szólsz az edző felé — talán mégis megpróbálhat­juk." Kristóf, szól a fickónak az edző. álljatok be. Ráléptek a szőnyegre. Min­denki aobahagyja, körbeáll­nak benneteket. Jókötésű ipse, gondolod, rajzolni lehetne az izmait. Résrehúzott szemmel bámul­játok egymást, a fickó nyu­godt. magabiztos. Közelebb léptek, álltok szótlanul. Meg­mozdul, villámgyorsan üt. Kivéded, hátrálsz egy keve­set. Röhögjetek, gondolod ma­gadban, nyugodtan. A nagy Jocó, ma visszavonul, szépen kikap, éppen csak egy kicsit, úgy, hogy ne legyen feltűnő, s visszavonul. Üti a srác a fejed, kicsit megszédülsz Villanegyed, mormolod. Ujabb ütés. Opel Rekord, sziszeged befelé. Ujabb ütés. Házi edzőterem. Ujabb ütés. Micsoda barom, mondogat­ták rólad. Zabálja a télisza­lámit, amit kap, s spórol, mint egy őrült. Túrák, kül­földi holmik, pénz — ház lett belőle, autó, reprezentatív feleség, szőke, mint az an­gyal. Megmondom, kertelés nélkül: a lakás miatt Igen, a kétszobás, szolgálati lakás miatt Mert egy gyerekkel iparitanuló-intézetben nevelős­ködni, kérem, kissé bajos. Ismétlem, szerfelett bajos. Jött ez a hirdetés, megpályáztam, és kész. Idehívtak. — El merte vállalni? — kezdte megint Du­rucz, aki ma délután a főinkvizitor szerepét játssza életemben. — Olyan felkészültséggel, mint a magáé, Kis elvtárs? Aki pontosan a módszertani kérdésekben nem érte el a mini­mumot sem... — Nem szabad így beszélni, Durucz elv­társ — emelte fel az ujját az őszhajú asszony. Pláne előre. Az elméleti tudás és a gyakorlati brillírozás olykor éppen nem esik egybe... — Persze, el mertem vállalni. Hiszen csalá­dom van, Durucz elvtárs. És nincs családi há­zam. Másodszor, azért némi gyakorlati ta­pasztalatom mégiscsak akadt. Két évig köny­velősködtem az érettségi után egy nagy műve­lődési házban. Méghozzá üzemiben. Vagányok közt. — Hogyhogy mi erről nem tudunk? — Mert egyszerűen nem érdekelte magukat, profeszor elvtárs. — Na, kezd el már, Lajos — ismertem meg az ajtó mellől Povádi Imrének, a körmösdi ta­nácselnöknek mély hangját. Ó, egyszerre olyan cefetnyugodt lettem. — Mondd csak el, mibe csöppentél! — Hogy mibe? Amikor tavaly szeptember elején idejöttem, az elődöm hétszáznyolcvan forintot hagyott a kasszában. Ennyi volt, slussz. Lehetett bennem akkora hivatástudat, kérem, mint az új berlini tévétorony, de előbb pénzt kellett teremtenem. Ha létezni akartam. A tanácsnak nincs pénze, ez köz­tudott. No, fogtam a módszert, és rendezni kezdtem. Kell a magyar-nóta? Két-három dal­est. Lehoztam a pesti kabarészínészeket. Nem válogattam, finnyákoltam, kérem. Az isme­retterjesztés, a szakkör nem mehet kenőolaj nélkül. Világos. Százezer feletti a költségve­tésünk, ebből a tanács és a két helyi téesz hatvanat ad. A többit gazdálkodd ki, Kis La­jos. Már ha művelődési otthon Igazgató akarsz lenni. Kigazdálkodtam, kérem ... — Es most van már szakköre? — kérdezték. — No, akkor menjünk — feleltem. Körbe ve­zettem a társaságot Megmutogattam nekik mindent A zenetermet, ahol a zongora- és gi­tártanítás folyik. Aztán a három klubszobát. Az én ötletem volt, hogy külön legyen a gyerekek­nek, az annyit emlegetett tizenéveseknek, meg az öregeknek. Az így igaz. De Halmágyi László kaparta össze valahonnan a pénzt, a megye bukszájából. Amikor a honismeretiek magnóját, teleírt füzeteit, az üveg alatti fényképeket, ok­leveleket meglátták, nem akartak hinni a sze­müknek. Hogy mi ezt januárban kezdtük. Jól be ls sároztam őket, mert kivittem a frissen fel­ásott kísérleti kertünkbe, az otthon mögé. A könyvtárba meg a raktárba már csak megszo­kásból nyitottak be. Már láttam, kész a leltár. Csak akkor lelkesedtek meg megint, amikor a nagyterem ajtajához értek, mert akkorra felesé­gem feltette a jövő heti televízióműsort mutató nagy, rajzolt táblát, amelyiken az is fenn áll. hogy melyik előadás után rendezünk „trécs"-et. így hívjuk a műsorok utáni megvitatást... Volt ám jegyezgetés, kérdezgetős, de hál' istennek, nem sokáig. Jött a filharmóniás £iú, menjek már, kezdeni az előadást. Mondjam gyorsan a be­vezetőt. A telt ház mellbe vágta a deputációt. Erre nem számítottak. Sietve búcsúztam tőlük. Mit tagadjam, jólesett a biztatás, a gratulálások. Duruczot ekkor már el akartam kerülni. Mit iz­gassuk egymást. Meglátta, ki vagyok, mivé let­tem, menjen isten hírével. Hanem ő maga to­latott hozzám. Rázta, szorította tenyerem. — Kis elvtárs, engedd meg, hogy gratuláljak — tegezett le. — Meglepő, meglepő, mondha­tom. Igen nagy örömmel vennénk, ha leírnád munkád csínját-bínját. Ennek az esztendőnek módszertani történetét. Küldd el nekem. Kiad­nánk az egyetem évkönyvében. Ha ott nem, ak­kor is kézikönyv lehetne a szeminárium könyv­tárában ... — Ne haragudj, sajnos, nem vállalhatom. Megígértem Povádi elvtársnak, a helyi tanács­nak, egy év alatt összebúvárlom Körmösd tör­ténetét, és megírom. Történelemszakos is va­gyok, meg aztán... ők adják a mindennapi­mat. ök... — Lajos bácsi! — kurjantotta túl a termet Turbucz, a Petőfi téesz nálam tíz évvel idősebb elnöke. — Kezdd már, Lajos bácsi! Előretörtettem. Szemembe néztek a körmös­diek. De jó volt telt házat látni. Nemcsak az Angyalra gyűlnek már össze, az istenfáját! Hír­tele elszorult a torkom. Fátyolosan láttam. A küldöttség egészen beleolvadt az embertengerbe. Már csak a körmösdieket láttam. Akkor felkí­sértem a színpadra, s bemutattam a táncművé­szeket. És beszélni kezdtem, folyékonyan, jó­kedvvel. Ahogy odahaza, családi körben ... Hazamenet előtt Nagy Pista bácsi egy név­jegyet adott kezembe. Megfordítottam. Tyű, sza­ladt ki számon. A megyei pártbizottság titkára. Bozse moj... „Holnap 11 és 12 közt szívesen venném, ha felhívna telefonon. Megállapodnánk egy hosszabb beszélgetés időpontjában. Gratu­lálok." Ügy. furán megindult előttem a világ. Talán egy tized másodpercre. Nem véletlenül jöttek ide ezek mégsem? Álljon meé a menet! Hiszen a mi művelődési házunknak sok mindene van már. De telefonja, az mért lenne? Feladod a fedezéket, ha­talmas ütés csattan a bal szemed felett. Felreped, vér­zik, összekeveredik az Iz­zadsággal. „Hagyjátok, üvölti az edzőv nincs semmi értelme." Fémes ízt érzel a szádban. A fejed bírja az ütéseket Lila foszlányok lebegnek előtted, tűröd, hogy ütik a pofádat. Kovács professzor. Széki mérnök, ők a szomszédaid a villanegyedben. Palota, ájul­doznak a házadtól. A fickó üti, veri a fejedet, s nem bánod. Ha srácom len­ne, eltörném a kezét mielőtt kesztyűt húznának rá — gon­dolod magadban. Vérzik a fogad is, elfor­dulsz, köpni akarsz. A fickó oldalról teljes erővel tarkóm vág, összecsuklik a térded. „Hagyjátok, marhák", üvölt torkaszakadtából az ed­ző, s erre összeszeded magad. Bal kezeddel megtámasz­kodsz egy pillanatra a sző­nyegen, s felkelsz. Fekete karikák vibrálnak a szemed előtt, zavaros összevisszaság­ban. Fedezékbe vonulsz, vé­ded magad. Lefogod az üté­seket, s pihensz. A fickó tá­mad, záporoznak az ütését jobbról, balról, mindenfelől. Pihensz, érzed, lassan vissza­tér az erőd. A fickó üt, el­hajolsz, védekezel. Teljes erővel támad. Jó ütései van­nak, gondolod, van bennük erő és gyorsaság. Ujabb ütés a szemeden, ismét megszé­dülsz. Hülyeség, gondolod, miért? Mérlegeled az ipsét, az egész olyan, mint egy lassí­tott filmfelvétel. Érzed a másodpercek minden pillana­tát, tudod, mikor fog ütni és hová. Hagyod, még mindig pihensz. Felméred a lehető­séget, szabad hely az orr­nyerge felett Vársz. Ismét szabad hely a homlokán. Üjra kivársz. Aztán ... kitá­mad. bal kezeddel lefogod az ütését de előrelendülsz vele. Felkapja a kezét, sza­bad a gyomorszája. Ebben a másodpercben lesújt az ök­löd. Tompán puffan az ütés. érzed, hogy a fickó szinte a levegőbe emelkedik, karja lehull, feje előrecsuklik, le­esik a szőnyegre. Letörlöd a homlokod, ki­felé indulsz. Letussolsz, fel­öltözöl. bemész a szemközti traf'kba. Ot éve nem do­hányzol, most egymásután szívod a cigarettákat. Ülsz a volán mellett, a meggypiros Opelben, s fújod a füstöt. Beindítod a kocsit elindulsz. Körbejárod a várost, haza­érsz. A villanegyedbe. Ki­szállsz, nekitámaszkodsz a kocsinak, nézed a házat. Gyönyörű, sikongnak fele­séged ismerősei, ha látják a villát. Isteni, zokognak a gyönyörűségtől. Fújod a füstöt. Kovács professzor végigsiet a sétá­nyon, köszön, beül az autó­jába. Nézed a házat, a cirádás erkél'yel. Gyönyö-ű — hallod — s elfog a hányinger. A háztól — a pompás kis edzőteremmel, fürdőmeden­cével. az erkéllyel, a három ezüstfenyőtől, amelyek pon­tosan egymás mellett állnak két méterre, öt centire, s negyvenkét milliméterre. I

Next

/
Thumbnails
Contents