Délmagyarország, 1969. március (59. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-02 / 51. szám

finánckaland MAI TÖRTÉNETEK Szsberényi Lehel GYEREK A LÁDÁBAN A tárgyakat kétféleképpen látjuk: úgy, ahogy mindannyian, és úgy, ahogy csak magunk. Az alakjukat kétségtelenül egyformán továbbítja az egészséges szem a tudat megfelelő rekeszebe. Hogy aztán ott mi történik velük, kinek-kinek rekeszétől függ, ahol a képzettársítások tenyésznek, és a tárgyra rakódnak, miképp a víz iszapot, homokot, csigákat hord a mélyre süllyedt gályákra, buja és kusza moszattal körülfonja. Így egy ágyneműs ládának hiába van tizenkét éle, hat lapja, egy feneke és egy fedele, mégse látjuk egyformán. Mert a ládának nemcsak külseje van, de belseje is, hova a szem nem mindig fér, annál inkább a képzelet, a tengeri fű buja fonadékait termő, s mint beleragadt csigaházak, kicsillan göndörületeik közül a korszellem. Néha elhagyott, üres mészvázákat őrzünk, régen elszáradt, szétporlott eszmények maradványait, divatjukat múltán, babonába dermedten. " # De maradjunk az ágyneműs ládánál, hova Zsuzsánna, a tizenhárom éves pimasz kis fruska mókából berakta a tizennégy hónapos Gáborkát, a paplanok és párnák közé — igaz: mezítláb és nem cipőstül —. de Gáborka így is fölöttébb jól érezte magát, még tapsikolt is. Hanem bejött a nagymama és elfehéredve rászólt Zsuzsánnára: — Vedd kl, ne bomolj! Vedd ki onnan • gyereket! — De miért, nagymama? — kérdezte Zsuzsánna. s hangjában nyoma se volt a megrendülésnek, bár nem értette, mi az, hogy „ne bomolj". A nagymama nehezményezte Zsuzsánna hangját. Karja libabőrös volt. — Ezt ne játsszátok, ne játsszátok többet... Sohase fogok elfelejteni egy filmet — mondta a ládát nézve —, azóta is hatása alatt vagyok... Esküvő volt és a társaság bújócskát játszott, és a menyasszony egy ládába bújt. Keresték, keresték és nem találták. És aztán már nem is keresték tovább. Már sok idő elmúlt, el is felejtették, a vőlegény is megöregedett, és egyszer kinyitotta a ládát, hát megtalálta benne, gyermekem, a fátylat, csak ennyi maradt a menyasszonyból, a többi elporladt. A nagymama arcán régi szomorúságok, régi könnyezések tükröződtek. Zsuzsánna ls komoly képet vágott — Mikor volt ez, nagymama? — Ó, régen, nagyon régen, még a némafilmek korában. — Persze, persze — bólintott Zsuzsánna —, ha hangos film lett volna, meghallották volna, hogv kiabál. És kibukott Zsuzsánnából a pimasz vihogás. Melv tenvérbemászó és tiszteletlen, és a fruskakorral 1ár, amikor a lánvoknak nevetniük kell — okkal, ok nélküL De a naevmama régen volt fruska, s megbántódott. — Vedd ki már azt a gyereket hallod? Vedd ki nkhől a ládából — mondta Ingerülten. Találjatok kl más játékot Hadnagy lózsef GYÓGYKEZELÉS írógépet akartam venni Csillaghegyen, de nem volt szerencsém. Előzó este eladták ... Visszafelé jövet az autóbuszmegállóban, már ketten várakoztak. Egy postásruhás öregember, meg egy szeplős arcú, fiatal lány. Amikor az autóbusz odagördült elénk, csodálkozva láttuk, hogy az ülőhelyek nincsenek elfoglalva, a hátsó peron viszont tömve van utasokkal. Mikor az ajtó kinyílt a peronon állók, mint egy varázsszóra összehúzódtak, utat nyitottak nekünk. Megbabonázva vettem elő a bérletemet. Bármily hihetetlen hangzik. Ilyen még nem fordult elő, amióta utasnak számítom magam. Mi történt ezekkel az emberekkel ? Szennyezettek talán az ülőhelyek? A kalauznőre néztem. de az a kocsi indításával volt elfoglalva. Már éppen le akartam ülni, amikor á nevemet hallottam. Megfordultam. A peronon álló utasok közül. Dobál integetett felém. Dobált már húsz éve Ismerem. Ez idő alatt sok mindennel megpróbálkozott, hogy érvényesülni tudjon. Volt tűzoltó, taxisofőr és üdülögondnok. Baját még tetézte, hogy a felesége egymás után Ikreket szült. Nincsen szerencsém — kesergett akkoriban. De ez már mind a múlté. Az ötvenes évek végén aztán megfogta az isten lábát, amikor az apósa tanácsára átnyergelt a biztosítási szakmára. Később elvégezte a technikumot, osztályvezető lett... De az évek kegyetlenül elbántak vele. A haja kihullt, a szeme táskás lett, és Jókora pocakot eresztett Mind a ketten örültünk a találkozásnak. — Gyere, üljünk le — mondtam —, és beszélgessünk — Nem lehet — rázta a fejét —. kezelés alatt állok. Azt hittem tréfál. — Ne bolondozz — mondtam újra —, üljünk le, mert úgy ráz ez az átkozott kocsi, hogy kettéharapom a nyelvemet. — Nem lehet — felelte konokul —, kezelés alatt állok. Csodálkozva néztem rá. — Beteg vagy? — Igen — felelte. — Már három hete kórházban fekszem ... Az arca valóban, mintha sápadt lett volna, és a szemei is olyan furcsán csillogtak. — Mi bajod? — kérdeztem együttérző hangon. — Vesekő — felelte eltorzult arccal, mert az autóbusz kerekei kátyús, elhanyagolt útszakaszon bukdácsoltak. — Itt különben ls mindenkinek veseköve van — mutatott a körülötte állókra, akik a beszélgetésünket hallgatva, félszegen mosolyogtak. — S ezért nem szabad leülni? — kérdeztem ámulva. — Igen. Közben újabb és újabb utasok szálltak fel, és lassacskán elfoglalták az ülőhelyeket — Bocsáss meg — vallottam be kissé együgyűen —, de nem értelek ... Elnézően mosolygott. — Az orvosok rájöttek — mondta —, hogy nem kell minden esetben a beteget megoperálni, ha veseköve van. Az apróbb vesekövek maguktól ls eltávoznak a szervezetből, ha elősegítik ezt a folyamatot. Erre a célra különféle gépeket szerkesztettek. Van olyan szék, amelyik egy méter magasra is felemelkedik a beteggel, azután rázódva visszazuhan. De ezek a gépek nem váltották be a reményeket A leghatásosabb eredményt az autóbusz hátsó peronján történő utaztatással érték el... Egyszerre világosság gyúlt a koponyámban. Milyen ostoba, tudatlan az ember! Folyton átkozódik, ha tömött buszon kell utaznia, s kiderül, hogy voltaképp hálásnak kellene lennie... — S mennyit kell naponta utaznotok? — kérdeztem. — Három órát — felelte. — Mindegy, hogy melyik buszra száll fel az ember? — Nem. Az orvosok hetente megtudakolják, hogy melyik vonalon vannak a legrosszabb utak. — S mondd — kérdeztem kíváncsian —, neked használ ez a kezelés? Mosolygott a tudatlanságomon. — Már az első héten megszűntek a fájdalmaim — mondta —, és pár nap múlva haza is engednek... A szeméből olyan bizalom sugárzott, mint a megszállottaknak. Boldog volt, hogy beszélhet a nyavalyájáról... A végállomáson elbúcsúztam tőlük. Láttam, amint szép sorban, mint jól nevelt kirándulók, felszállnak egy visszafelé induló autóbuszra. önkéntelenül arra gondoltam: hogy a találékonyság forrása kiapadhatatlan... Ahol a két domb alja egybe ereszkedett, ott kuporgott csöndben a falu. Fülelt minden neszre, ami a világ felöl idáig elkóválygott. Mintha álcázni akarta volna magát, a kertek alja felöl égerbokrok, málnasövények, fűzesek vették körül, a kicsi házak fölé meg kövér lombú fák hajoltak készséges szolgák módjára. Leveleik tétován hulldogáltak a gombás zsindelytetőkre. Vékonyka kövesút kígyózott le ide a váléba és belopakodott a házak közé. Ezen a gödrösre kopott makadámon indult a puttonyos asszonycsapat a városba pénzt csinálni, híreket öszszekapkodni. S néha aztán olyan rémhistóriákkal tértek vissza, hogy felkavarták a falu békességét. Egyszer azzal jöttek meg, hogy a környéken garázdálkodik Fullánk bandája. A mindenre elszánt kapcabetyárok éjnek idején rátáinadnak a védtelen településekre, kirámolják a templomot, elkötik a lovakat és utána eltűnnek, mint a füst. Még a kutyái* se vakkantanak rájuk. Valamelyik faluban — úgy beszélték — megneszelte őket egy bivalyerős ember. Lámpát fogott és Ingben, gatyában kinézett az istállóba. Bár ne tette volna. Csak annyit látott a pislogó világnál, hogy két vasvillás ördög ront neki, a falnak szorítják, a lámpa ellobban, a lovak meg felnyerítenek. Mire magához jött, az istálló üres volt. Fábri Antalné ezt az esetet úgy adta tovább a napának, hogy Fullánk bandája kommunistákból áll, azért nem törődnek velük a policájok. azért hagyják, hogy elvigyék isten házaiból az oltári szentséget. Bizonyos az is — tették hozzá mások — hogy maga Lucifer a pártfogójuk, különben nem hallgatnának el a kutyák is, mihelyt feltűnnek a falu közelében. Szerencsétlen özvegyaszszony volt ez a Fábriné, az ura odaveszett a fronton. Még várja haza, de kevés bizalommal. Szörnyen imádságos. Csak akkor káromkodik nagyon csúnyán, amikor veri a pulyáit. S mivel rosszak a kölkök, mint a tűzláng, annyit vétkezik, hogy nem győz eleget térdepelni a Mária-oltár előtt. Fábriné jócskán ludas volt abban, hogy a faluban felkavarodott a nyugalom. Ezen az őszön kiadós termést hoztak a szilvafák meg a szőlőtőkék. Megteltek a cefréshordók, elérkezett a pálinkafőzés ideje. Legtöbben persze suttyomban csinálták, hogy a finánc orrát meg ne csiklandozza. Csakhogy az ilyesmit elég bajos titokban művelni. Az emberek irigyek mint a kutya, ráadásul a törköly szaga valósággal megfekszi a levegőt. Hogy s miként, csak elég az hozzá, a városban a fináncián is megneszelték a dolgot. Vagy tizenöt jókötésű állami legény rögtön fogta magát és civil gúnyába bújva elindult a nagy fogás reményében. Csípős-deres reggel bandukoltak a falu felé. Majd szétrobbantak a jókedvtől, fütyürészgettek, ugrándoztak a kövesúton, amikor egyikük hirtelen ötlettel megtorpant: — Fiúk! Mit szólnátok hozzá, ha valaki Fullánk bandájának nézne bennünket? Jót heherésztek ezen és vígan rúgták tovább a port. Az út dereka táján egy asszonycsapat iparkodott szembe velük, a hátukon batyu, a kezükben kosarak. Mentek a piacra. — Hová, hová szép menyecskék? — kurjantott rájuk az egyik szálas finánc. — Megyünk szeretőt keresni — vágta rá nyomban a nagyokos Fábriné. — Nem találkoztak véletlenül Fullánk bandájával? — A, dehogyis — hangzott a jóval bizonytalanabb válasz és az asszonyok még fürgébben szedték/ a lábukat. Hanem a kanyart elhagyva rögtön megállt a piacos népség. Pusmogni kezdtek: — A nyakam rá — erősködött Fáblné -. hogy ezek Fullánk bandájából valók. Azért hülyéskedtek, hogy ne gondoljunk semmi rosszra. — Dehát fényes nappal? — vélte valaki nem túl sok meggyőződéssel. — Minden kitelik ezektől. Tudják, hogy Ilyenkor az emberek kint vannak a határban. Kl zavarja őket? Hallgassatok rám! Gyerünk egy-kettő vissza itt a dombon keresztül, és lármázzunk össze mindenkit. S azzal már szaladtak is, a hátukon csakúgy ugrándoztak a puttonyok. A fináncok eközben gyanútlanul poroszkáltak az úton. Mielőtt elérték volna a falut, átlépték a jobboldali árkot és eltűntek a kis csererdőben. Innen azután csatárláncba oszolva nyomultak tovább, hogy a kertek alja felöl lepjék meg a pálinkafőzőket. Aranyos jó idő kezdett lenni. Felszállt a köd és szépen kisütött a nap. Olyan csönd honolt a falu fölött, mintha a lakói kiköltöztek volna a temetőbe. S a fináncok egy icl-pici szívdobogással léptek át az alacsony sövényeken. Hogy rögtön elképedjenek a meglepetéstől. — Vágd a rablót, mint a répát! A hatalmas ordítás nyomán pokoli lárma kerekedett. Az ólakba, farakások mögé, kazlak alá bújt emberek vasvillával, kapával, doronggal felszerelten ugrottak elő és üvöltözve rontottak a megrökönyödött fináncokra. A kutyák is rázendítettek az asszonyok sivalkodtak, a kacsák hápogtak — szóval elkezdődött a nagy ütközet. A falu végre eltökélte, hogy leszámol Fullánk bandájával. A fináncok egy-két hátbavágás után megértették, hogy csak a lábuk mentheti meg őket. Átugrálva mindenféle akadályon, a községházára szaladtak és lihegve kérték a bíró segítségét — Emberek! — kiáltotta a bíró, két kézzel hadonászva a közeledő tömegnek. — Tévedésben vagytok, ezek nem a Fullánk bandájából valók, hanem fináncok, akik ... Ezt kár volt mondania. A rablók elleni harag azonnal átcsapott fináncellenes keserűségbe. A felháborodott falusiak kezében egyszerre emelkedtek fel a botok. Agyon akarták verni a fináncokat F. Nagy István SÜLI ANDRÁS MEGY A HAJÓ Varga Imre a példaJóval a televízió-zárás után értem csak haza. Elpiszmogtam az időt az otthonban, s azt hittem, alva találom a családom. Mint mindig. De Lilla a konyhában ült az asztalnál, olvasott, s amikor mellé léptem, szó nélkül rámutatott egy felnyitott levélre. — Halmágyi Laci bácsi írt — mondta, s jelentőségteljesen rám nézett. Aztán a szobaajtóból még visszafordult. — Mondd, Lajosom, mit tettél? —Hogyhogy mit tettem? Mért kérded? — fakadtam ki, s előcibáltam a levelet. Aztán leejtettem az asztalra. — Az anyjokat. Ezek is most tudnak jönni. Amikor előszörre sikerül a pécsi balettből két táncost felléptetni Körmösdön. Mert magas minisztériumi delegáció, mifene... Lilla kiváló paprlkáskrumpli-főző, nagy gyakorlata van, s ebben volt füstölt kolbász. Én pedig úgy vagyok: jólakva a tragédiát is zokszó nélkül fogadom ... Már elfeledtem csütörtökön az ebéd ízét, amit a napköziben kaptam be, és lassan abban bizakodtam: mindjárt átbiceg a tanácsházáról a mindenes Nagy Pista bácsi, hogy kérem szépen a megye lefújta az egészet.;. De berobbant az ajtó, lihegve iött a gitáros tanfolyam fósörényese. Juhász Dezső, s újságolta, hogy teCcik tudni, Lajos bácsi, két kisbusszal jöttek, és egyenesen ide jöttek be, mindenhová benyitnak, és annyian vannak, mint a stúdió tizenegy... de nincs tovább, valóban bejöttek, Halmágyi László ajtónyitása nyomán, ekként: — Erre tessenek, elvtársak. Itt van az Igazgató elvtárs, ez ő, teljes nagyságában, tessék: Kas Lajos elvtárs... A három táncos a hirtelen mindent elborító embernyüzsgésben elveszve az ajtóban ácsorgott, s míg én a kabátokat rakosgattam, széket tologattam a vendégek alá, onnan pantömi meztek a kezükkel: akkor velük mi légyen? Elnézést kérve utánuk siettem, s elküldtem őket szállásukra, ott Lipcsei néni majd rendbe rakja mtndőjüket... És már mennék viszsza, amikor egy hatalmas, szuszogó, szemüveges férfi kocogott a folyosón, s mikor mellém ért, egyszerre kiszaladt az erőm. Teszentkleofás! Hiszen ez... — Na, mi az? Hát maga itt van? Mit csinál itt? — hallottam a kérdést. — Tán csak nem maga itt a...?! — De bizony, én vagyok, Durucz elvtárs — nyeltem egyet — teljes nagyságomban. És a népművelő itt én vagyok, egyszál magamban... — Dehisz maga... — meredt rám csudálkozva a kétméteres óriás. — Hiszen maga az államvizsgán kegyelemből ment át. És... Hát ez hallatlan! Pont idehozni minket! Hogy miért hallatlan ez, nem érkeztem megkérdezni. Felpattant az ajtó, s egy őszes, soványkás asszonyság hajolt ki. — Ne haragudjon, Kis elvtárs, de kezdjük. Magának ú> van dolga bizonyára, nekünk ma még egy másik hely ls hátra van.;, ő, most látom, maguk ismerik egymást... — Sajnos, Ismerjük, biggyesztette le ajkát Durucz, én meg éreztem, hogy csordogál le hátamon a hideg verejték. S a gondolat lüktet fejemben: mégis jól működik Lilla veszélyreflexe ... Füstöltek otthonosan, amikor beléptem, és már nem jutott szék. Az ablakkal szemközt, a szekrény sarkának támaszkodtam, s tettem a jobb kezemmel valami suta, kaszáló mozdulatot. — Üdvözlöm az elvtársakat Körmösd művelődési otthonában, és kérem... tessék. Állok rendelkezésükre... — Mint mondtam a buszban, Kis elvtárs a tizennegyedik hónapját tölti itt. Előtte két év alatt négy igazgató adta át a másiknak a stallumot — állította sínre a gondolatokat megyei patrónusom, Halmágyi László fóelóadó. — Szóval, akkor érdemnek számít, hogy két igazgatónyi idót is túlélt? — fullánkoskodott Durucz, volt kedvenc tanszékvezető professzorom, — Egy előretolt őrs helytállása olykor sokkal többet jelent, mint... — hangzott ekkor a sarokban, ismeretlen szájból. De engem — jelzem — nem érdekelt ekkor már semmi. Csak szorítottam a körmöm a tenyerembe, s vártam, mikor felelhetek a vizsgán. — Nyilván nem lehet könnyű hely — jegyezte meg az őszhajú, csendes szavú asszonyság, aki behívott. — Érdekelne, hogyan kötött itten ki. Kis elvtárs. Miért jött ide? ' — Magát, úgy tudom, oktatási Intézményhez osztották be annak idején — kedveskedett megint Durucz. — Hogyan kerültem ide? — néztem ki az utcára, a fellegek alatt lassan elszürkülő faluközpontra, ahol éleik, élünk, hárman élünk, —