Délmagyarország, 1968. október (58. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-27 / 253. szám

•íj-»•••'•',-:•rv'^.'^iii*am^vító;rf,• v asarn api könyvszemle IFJÚSÁG ÉS A FILM KEREK EGYMILLIÓ Mocsár Gábor szatírái Magát az írót aligha kell valaki szegedinek ls bemutatni. A Debrecenből néhány éve Szegedre költözött Mocsár Gáborról nemcsak azt tudjuk, hogy itteni éveiben lett tehetséges íróból jelentékeny íróvá, hanem ezenkívül legalább még négy dolgot, nevezetesen azt, hogy nagyon termékeny, mai irodalmunk egyik kétségkívül legtöbbet író írója, továbbá, hogy a hagyományosan realista ábrázolásmódot műveli, valamint, hogy műfaji skálája rendkívül széles, a tudós szociográfiától a komoly hangú regényeken és elbeszéléseken át a bukfencező szatírákig terjed, és végül ezzel összefüggésben, hogy legfigyelemreméltóbb műveit talán mindenekelőtt ebben a műfajban, tehát a szatíra műfajában alkotta. Erről egyébként természetesen majd az Idő dönt. De az biztos, hogy Mocsár műveivel az időnek, a jövőnek is lesz dolga; s talán mindenekelőtt szatíráival. A Kerek egymillióval is, ezzel a három szatirikus kisregényt tartalmazó kötettel, a címadóval és a másik kettővel, az Oznyalatóval és a Süli-bógnival is. Anélkül, hogy az idő értékelésébe bele kívánnánk, helyesebben bele tudnánk szólni, bevezetésként azt közöljük, hogy mai véleményünk szerint a három kisregény közül elsősorban a címadó írás, tehát a Kerek egymillió a legizgalmasabb és lesz talán a legmaradandóbb. Hogy miért? Mocsár Gábort szatíráiban mai társadalmunk tökéletlenségei érdeklik, pontosabban azok a pontok és helyek, ahol és amelyeken mindaz behatolhat, megnyilvánulhat és érvényesülhet, ami ennek a világnak a lényegétől idegen. Ez a kiinduló szituáció persze még nem szatíra; ez realitás. Egyáltalán Mocsár szatíráinak sajátos vonása, hogy a realitás és a túlzás, ami nélkül nincs szatíra, különös elegyben keveredik bennük. A gondolat és cselekményalakítás gyakran csak írásai végső kifejletében kezd el bukfencezni. Addig majdnem minden úgy történik, mint egy valóságos realista regényben. Ennek mélyén és okaként Mocsár írásainak realista fogantatása áll. Vitathatatlan, hogy vannak a .szocializmusnak olyan tökéletlenségei, amelyeket — ha átmeneti sikerrel is — fel lehet használni a szocializmussal ellentétes érdekek érvényesítésére. Valóság és szatíra különleges egybeolvadása Mocsár regényeinek egyik legfőbb jellemzője. Példának okáért itt van a Kerek egymillió. Főhőse, Brusz Menyhért a tökéletlenséget, amelyet saját céljaira akar felhasználni, a bürokráciában, igazgatási rendszerünk „bélyegző-imádatában" véli megtalálni. Tagadhatjuk-e, hogy ez a Brusz Menyhért — az íróval együtt — csakugyan társadalmunk sebezhető pontjára tapintott rá? íme: a reális kiinduló-szituéció. De még az is simán gördül tova, ami ezután következik; bukfencezésnek egyelőre nyoma sincs. Brusz elhatározza, hogy vályogvetési Illetéket szed a cigányoktól, s ezzel kerek egymillió forint nyereséget szerez magának. Annyi mindenféle illetéket kell fizetni, miért ne lehetne vályogvetésit is; ez a munka végtére is díjtalanul Igénybe vett közterületeken folyik. Brusz hozzákezd a vállalkozáshoz. Akit érdekel, hogyan lehet ezt a fantasztikus ötletet kivitelezni és megcsinálni, olvassa el a könyvet; látni fogja, nem ls olyan fantasztikus. Csak egy kicsit ismerni kell hozzá a bürokrácia természetét. Azt a bizonyos szatirikus túlzást, amely nélkül, még egyszer hangsúlyozzuk, nincs és nem ls lehet szatíra, még ebből sem érzi az olvasó. Mintha realista regényt olvasna; a bukfenchez még nem húzódnak össze az izmok. Aztán persze Brusz lebukik, pontosabban nem tudja végrehajtani a vállalkozást: kerek egymillió helyett csak hitvány hatvanezret képes összeszedni. A felelősségrevonás elől azonban ügyesen meglép. A bukfenc, a túlzás abban van, ami ezután következik: Brusz ötletét ugyanis államilag kivitelezik. Létrehoznak egy nagy létszámú vályogvetési-llleték-beszedéslkirendeltséget, különféle osztályokkal, hivatalokkal, osztályvezetőkkel, előadókkal és adminisztrátorokkal, székházat építenek, s az Illeték árát, amelyet Brusz húsz forintban szabott meg, negyvenötre emelik. Az egészre ennek ellenére csúfosan ráfizetnek, mert ez így — mint a szélhámos főhős megfogalmazza — nem üzlet. Mindezt a regény túlzóan, a valóságtól elszakadva, tehát szatirikusán fogalmazza meg. De ez a túlzás sajátos: kapcsolata a valósággal rendkívül eleven, erőteljes. Az persze vitathatatlan, hogy ez így konkrétan soha és sehol nem történhetett meg. Továbbá az sem kétséges, hogy ez így idegen a szocializmustól. Viszont tegye a szivére a kezét, aki nem találkozott hasonló Jelenségekkel, visszaélésekkel, ha nem is a vályogvetési illeték ügyében. Mocsár szatírájának éle tehát nem képtelenségek ellen irányul. De a Kerek egymilliót nemcsak a sajátos valóságszatíra viszony Jellemzi, hanem az is, hogy a mondandó rendkívül friss lendületű, sodró cselekményalakftás és mulatságos helyzetek szövevényének együttesében kerül az olvasó elé. A szatíra nem feltétlenül mulattató; végső kicsengésében Mocsáré sem az. De ehhez a szatlrafajtához hozzátartozik a mindent átszövő humor. Nem idegen ez a humor a kötet másik kisregényétói, az Oznyalatótól sem, mintahogy abban is jelentkeznek Mocsár ábrázolásmódjának összes sajátos vonásai. Ennek olvasása közben is gyakran zavarba jövünk: csakugyan szatírát olvasunk-e. Hiszen mindazt, amit az író leír, mi is sokszor tapasztalhattuk már a valóságban, szinte szó szerint úgy, ahogyan most nála olvashatjuk. Mégis: ez az írás nem olyan jelentős, mint a Kerek egymillió. Témájáról, a reprezentációval való visszaélésekről sokan írtak már. A három kisregény közül érzésünk szerint a Süllbógni a legerótlenebb. Az író ebben a kisregényben olyan tájra tévedt, ami idegen tőle: a szimbolikus ábrázolás területére — ha jól értettük a számunkra, bevalljuk, kissé homályos jelentésű szatíra értelmét é6 szándékait. Ökrös László Filmművészetünk fokozódó érdeklődéssel fordul az ifjúság felé. Az Idei pécsi filmszerrtle két versenyfilmje is a serdülő- és felnőttkor határán álló fiatalok közé visz (Sándor Pál Bohóc a falon, Mészáros Márta Eltávozott nap), de általánosságban is megszaparodtak azok a filmek, amelyek közvetve vagy közvetlenül a „nemzedékváltás" problémáját feszegetik, s különleges érzékenységgel ábrázolják azt a küzdelmet, amit a fiataloknak kell folytatniok jellemük, eszményeik kialakításáért, a világban való helyük meghatározásáért. Elég itt a tavalyi moszkvai fesztivál díjnyertes filmjére, Szabó István Apa című alkotására utalnunk, mely mindeddig a legmélyebben, igen összetetten és magas gondolati' igénnyel ábrázolta a nemzedéki útkeresést. Mondhatni, filmjeinknek kulcsfigurája lett az „életbe kilépő" fiatalember. Ez a figyelem részben annak tulajdonítható, hogy a filmstúdiókba is „betört" az új nemzedék. A legyártott filmek készítői közt növekvő számban találunk az ötvenes évek frdulóján vagy azután szakmába került fiatalokat s a művelődéspolitika is törekszik arra, hogy a szűk gyártási kapacitás ellenére is — évente 20—22 film — helyet szorítson az „elsőfilmeseknek", elképzeléseik kifejtésére. Igy érthető, hogy a fiatalokról szóló filmek jórésze önvallomás jellegű. Igen gyakran a művész személyes tapasztalatait, önéletrajzának eseményeit fedezhetjük föl bennük. A Bohóc a falon finom Iróniával hirdeti ls a maga önéletrajzi eredetét Látszólag magától értetődő jelenség ez, valójában új vonás filmművészetünk történetében. A szakmába került Ifjúságnak azelőtt — a mai negyvenesekre célzunk »» jó ideig sem témában, sem szemléletben nem volt alkalma a maga önálló útját járni. Innen, hogy például Jancsó Miklós, vagy Kovács András művészi pályája viszonylag csak későn, szinte a náluk tíz-tizenöt évvel fiatalabbakkal egyidőben bontakozott ki. Jancsó első jelentékeny játékfilmje, az Oldás és kötés mindössze egy évvel előzte meg Gaál István Sodrásban-ját (1963), s a Nehéz emberek, melyben Kovács András magára talált, 1964ben készült. Mindez világossá teszi, hogy a fiatal nemzedék térfoglalása összefügg a jobb alkotói föltételek biztosításával, s egy mai „elsőfilmes" már csak azért ls szerencsésebbnek mondható, mert művészi bemutatkozásában a maga útját járhatja. E filmeket gondolatban újravetitve, sajátos kép bontakozik ki belőlük ifjúságunkról. A társadalmi életbe bekapcsolódó minden korosztálynak megvan a maga különleges gondja. A mai ifjúságra az életforma-váltás ezer terhe szakad, súlyosbítva még e tudományos és technikai forradalom során támadt, megnövekedett követelményekkel. Egy faluról városba került szakmunkás vagy egyetemi diák útja például a kétlépcsős rakétához hasonlítható: nemcsak gyökeresen más viszonyokhoz kell alkalmazkodnia, de a gyorsuló változással is lépést tartania. E problémák korábban nem jelentkeztek ilyen élesen s főleg nem ilyen tömegméretekben. Egyebek mellett ez teszi az új nemzedék sorsát drámailag rendkívül érdekessé. Filmjeink jórésze magányosnak, már-már elhagyatottnak ábrázolja az ifjúságot. Mondhatni, elzárják őket a felnőttek világától, általában a szélesebb társadalomtól. Ezt némelykor indokolja a művészi módszer, mint a Bohóc a falon-ban, ahol a rendező a serdülőkor jellegzetes lelkiállapotának belső rajzára, mintegy kivetítésére törekszik. De már e film „lezártságában" is rejlenek bizonyos veszélyek. Hőseinek képzelete gazdag, figyelme és kritikai érzéke éber, de szembetűnően szegényes a gondolatviláguk. Valamilyen „nemzedéki beltenyészetben" élnek, s nem is nagyon akarnak kiszakadni a maguk köré varázsolt világból. Egyelőre még az álmodozásban vannak otthon. S a rendező alig-alig ütközteti az álmokat a valósággal. Mészáros Márta Eltávozott napjában a fiatal lány elhagyatottsága szó szerint ls teljessé válik. Szülei cserbenhagyták. Helyzet, melynek változataival sokszor találkozunk az életben. A lány önmagára utaltságában azonban az elsőfilmes rendezőnő az ifjúság valamiféle általános magárahagyatottságára következtet. Hősnője, divatos szóval élve, „elidegenült", amint társai s alkalmi szerelmei ls azok. A felnőtt világban a gyávaság, s megalkuvás ismétlődő illusztrációi látszanak. Hogy a nemzedéki ellentétek e felfogása mennyire terjedőben van, bizonyítja — más oldalról — Zolnay Pál lelkiismeretfordulalástól áthatott Próféta voltál, szívem című filmjének csattanója: „ne engedjétek hozzánk a gyermekeinket!" Arra, hogy a nemzedékek közt a folytonosság megszakadása, a fiatal és felnőtt korosztályok közötti szakadék éppen a fiatalok erkölcsi megingásához és az önpusztítás kalandjaihoz vezethet, bizonyság Bacsó Péter Fejlövés című filmje. A probléma tehát, hogy a magyar filmművészet milyen módon tudja az ifjúság különleges problémáit a társadalmi élet egész szövetébe beleépíteni, meg tudja-e s milyen hűséggel a nemzedékek közötti kapcsolat jellemző szálait ragadni? Filmjeink egy részében ilyen kapcsolat nincs, még összeütközés formájában sem, illetve maga az összeütközés is a lelki kapcsolat hiányát tárja föl. Ez kétségkívül létező probléma, de semmiképp sem általánosítható az ifjúság egészére — a társadalom átalakulásában pedig nem a nemzedéki harc az alapvető tényező. Ifjúságunkról azok a filmek vallottak hűségesen, amelyek tudatosan vállalták az előző nemzedékek értékes örökségét, s a fiatal hős jellemét a kölcsönhatások bonyolult szövedékében építette fel a művész. Elég itt Kósa Ferenc Tízezer nap-jára, vagy az Apára utalni; az előbbi fiatal- hőse József Attila szavaival tesz hitet apái küzdelme mellett: „százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen". Az utóbbi félárva fiatalember leszámol azokkal a legendákkal, amelyeket a halott apa köré álmodott, de az ő jövőjét is a tevékeny élet megszenvedett erkölcse határozza meg. E röpke áttekintésben természetesen nem e filmek művészi értékét vizsgáltuk, hanem az ifjúság prblémájára adott eltérő válaszokon tartottunk szemlét. A magyar ifjúságnak az a része, amely az életkor természetes kalandéhségén túl művészi élményért jár moziba, bizonyosan nem osztja a „nemzedéki harc" elméletét Lelkei híve a filmszemlélet forradalmának, legyen az alkotó bármilyen életkorú s a film témája bármely korból való. Az egyetemi filmvetítések, a filmklubok vitái elég meggyőzően bizonyítják, ami külünben is magától értetődő. Amit ez az ifjúság nem bír kiállni, az az ósdi ízlés, a szirupos érzelmesség, a kőkorszakbeli játékmodor a giccs ezer fajtája. De ebben az előttük Járók is „Ifjak", amint a modern filmművészet minden nagy úttörője, Adyhoz hasonlóan, „ifjú szívekben él, s mindig tovább". B. Nagy László Palásti László FOGHÚZÁS Fogfájással kezdődött ... Elrohantam a legközelebbi kerületi rendelőhöz. Mielőtt beléptem volna, örömmel tapasztaltam, hogy enyhült a fogfájásom. Alkudozni kezdtem önmagammal, és a közeli italboltba mentem, azzal az elhatározással, hogy iszom valami erős pálinkát. A három centiliter cseresznyepálinkától még jobban fájt a fogam, sót kezdeti bátorságomat is elvesztettem. De azután erőt vettem magamon és bementem a rendelőbe. Átadtam beteglapomat az ápolónővérnek és remegve vártam a bekövetkezőket. A fogorvos intésére, kitátottam a számat és ő szinte nesztelen léptekkel az üvegszekrényhez ment, elővett egy fogót és felém közeledett. Még három lépés, még kettő, még egy ... Ebben a pillanatban megszólalt az ápolónő: — Nem hozzánk tartozik a beteg! A fogorvos elhúzta a fogót a számtól. Megmenekültem. Az utcán újra fájni kezdett a fogam. Megnéztem a telefonkönyvben a legközelebbi rendelő címét is odamentem. A kapus erélyesen rámszólt: — Nálunk csak délelőtt tizenegyig és délután öttől van rendzlés! Mikor a fogam újra kínzóan fájni kezdett, elrohantam a harmadik rendelőbe. Amikor leültem a székbe, mintha ismét egyhült volna a fájás. Elmosolyodtam. Hiszen a beteglap a nővér kezében van, minden pillanatban megállapíthatja, hogy nem ide tartozom. A nővér gyanakodva nézi a lapot, szeme összeszűkül. A fogorvos viszont közeledik a fogóval. Fél szemmel az ápolónőt nézem és várom, hogy felharsanjon a hangja és letiltsa a húzás müveletét. De nem! Félreteszi a lapot. Nem tokáig mérgelődhettem, mert éles fájdalmat éreztem, — s kint volt a fogam. Az ápolónő visszaadta a beteglapot, és megjegyezte: — Szerencséje van, hogy ma jött! Holnaptól kezdve nem ehhez a körzethez tartozik... Nemes György ZSÁNERKÉP ALKONYI FÉNYBEN A fáról nagyot koppanva lehull egy alma, s erre Zsuzsa felveti tekintetét a könyvről. Az írónő kétségtelenül jól ismeri a gyermeklelket — gondolja —, kitűnő megfigyelő is, s mégis sok írói csináltság. pszichológiai logikátlanság van a legényben. Túl az almafán idelátszanak a hegyek: az alkonyi sötétlő sárga most mélyül el pillanatról pillanatra, lassan vörhenyesbe, majd lilába vált, s az égi piktor már feketéből-fehérból szürkét is kikever palettáján, hogy az egészet átmázolja. A hegygerincen — mint apró barna pont — megjelenik a hazatérő barmok eleje; egyre nónek, már látni lehet, hogy elől a tehenek poroszkálnak, s mögöttük fürgén a kecskék. A levegő könnyű és tiszta, s valami pezseg benne, mint buborék a szénsavas vízben. Jó volt ez a két hét itt. Igaz, nincs angol vécé, de annak idején se volt. Sámsonban, nincs folyóvíz, de milyen nagyszerűen lehet locsakodni a bádoglavórban, és kint a kert végén olyan szúrós a lucerna szaga, hogy el kell szédülni tőle. Csak az a kár, hogy nem lehet belőle hazavinni egy tarisznyára valót. A házinéni éppen egyik kuncsaftjától búcsúzik a verandán. A kuncsaft karján kékesiko6 fehér kartonruha. Most varrta Zsófi néni — 6 a falu varrónője. Zsuzsa odamegy a két nőhöz s megnézi a ruhát. — Zsófi néni megint remekelt — mondja, mikor a kuncsaft, büszkén maga elé tartva a ruhát, néhányat lép a verandán, s még a csípőjét is megriszálja hozzA. — Én is azt mondom, tündérujja van Zsófi nénérrmek — mondja a kuncsaft, gesztenye a haja, szeme meg kékes-szürke, mint fent az alkonyodó ég. — Aztán mire készült ez a gyönyörű ruha? — — Szüreti mulatságra. Mert a falu ünnepe — ünnep most mér nekünk is. .. — Hogy érti azt, hogy nekünk is? — Hát nekünk, cigányoknak. Teteszik tudni, nekem hat családom van, s egy áldott, jóságos emberem, az isten tartsa meg sokáig. De énnekem még ebben az eletben nem volt olyan jó dolgom, mint most. — Hirtelen megfelhősödik a homloka, s odafordul a házinénihez. — Ne tessék haragudni, Zsófi néne, kérdeznék valamit ettől a nagyságától, de csak kettesben. ha nem venné rossznéven. Félrevonulnak a kertben, s az asszony ott folytatja: — Tessék már mondani: igaz. hogy ha én nem akarok több családot, kórházba mehetek, s nem kell bábához lopakodnom? — Ea bizony igaz. Ha oka van rá, n Á