Délmagyarország, 1968. szeptember (58. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-08 / 211. szám

NÉMETH JÓZSEF PULYKÁK Nádass József A MESTERDETEKTÍV Annyit mozgolódtam a ember, mondjuk Joe Smith, ez a Chase, több mint száz koppenhágai repülőgép ülé- egy bárban megismerkedett ügyfelét hozzásegítette már sén, hogy leejtettem azt a egy nagyon csinos harminc- a válóperhez szükséges bizobudapesti irodalmi folyóira- éves nővel. Kiderült, hogy a nyítékokhoz. Most is bízott tot Szomszédom, ősz hajú, nő Magyarországról mene- a sikerben. Megismerkedett nyúzott arcú férfiú, lehajolt kült. Smith nem törődött a Ellyvel, megszerezte a lakás közbenNy me0gt^óbáei14m' etol- részletekkel, Elly csinos volt, kulcsának másolatát. A pávasni a lap címét Aztán csábító, beleszeretett, elvette rocska pásztoróráján az elrámmeresztette kidülledt, vi- feleségül. Smith kereskedel- rejtőzött Chase különleges zenyős szemét és angolul mi utazó lévén, egy nagy fényképezőgéppel két felvékérdezte: ^ n nyelven -r_ cég megbízásából kellett telt is készített A turbékoló tak? " minduntalan az Államok kü- szerelmesek felriadtak, a lo— Magyar újság ez, uram. lönböző városaiban felke- vag — miután szemrevéteAz undor hulláma futott resni a vevőket Néha négy- lezte, hogy a nyomozó soköt napig, néha egy hétig is kai izmosabb. végig az unott, beteges arcon. A szomszéd úgy ejtette ., , ..... ... , , ujjai közül az ölembe a la- tóvo1 volt AU= nehany hópot, mintha visszataszító csú- napja házasodott, máris érszó-mászó féregtől szabadul- keztek a névtelen levelek, a na_mBrrr! telefonfelhívások, hogy tá— Na de uram. miért ha- vollétében Elly igen jól szó- cot, sírt, könyörgött, hízelragszik ránk ennyire? Én is rakozik. Mr. Smith nem vet- gett A felvételek végül magyar vagyok... Volt már te komolyan a dolgot, arra mégsem kerültek a válópemint 6, a filmtekercset tehát nem bírja elvenni tőle — kapkodva felöltözött és odébbállt. Elly azonban nem adta fel a harres bíró asztalára... Hajaj! Magyarországon...? gondolt, megirigyelték bolszek. Ne ' haragudjon1 rám. fogságát, köpött az egészre. Négy éve annak. Átkozott a ön igen rokonszenves gent- Ellynek nem említette, milemannak látszik, biztosan nek búsítsa a fiatal asznap, amikor az történt! — Szóval, Mr. Smith, önnek nem sikerült elválnia? — Pokolba Mr. Smithna egy magyar... hogyan zavart észlelt a feleségén, a szeji Már hogyne sikerült is mondjam, nő..., akkor hamutartóban két szivarvé- volna... Egyéb bizonyítékok maga is kérné a kormányt, get talált, márpedig ő minhogy tiltsa meg olyan repü- dig csak pipázott Van?aAÁb;enek ,5 konfitár" szonyt Aztán egy nap, hirsai kőzött is... De ha ama- ... ., t f la életét úgy elrontotta vol- telen hazatérte után, furcsa lőgép landolását, amelyen Ilyen nő tartózkodik.,. Legyintett egyet és vadul szívni próbálta a pipáját , 7". J , , „ . , . . korlottabb, ami közben kialudt alapján. Nem érti? Én nem vagyok Smith, én Mr. Chase Egy magánnyomozó irodá- vagyok. James Chase,ameshoz fordult a legügyesebbhez. Ott az esetet a leggyalegeredményesebb nyomozónak adták át, végén őmiatta vált el az a - Nem kételkedem, hogy James chase_nak. Talán ön Smith a feleségétől és neterdetektív, aki tetten érte a bűnöst aztán a drágalátos hölgy csapdájába esett és a szerencsétlenségére olyan némberrel találkozott, aki kárt és gondot okozott önnek, Mister..." A karfára csapott, félig felemelkedett az ülésből és teljes arccal felém fordult: — Kár? Gond? Tönkretette az életemet... Negyvenöt éves vagyok, uram, és nézzen csak rám, ugye hogy maga ls hetven évre taksát Egy ránc nem volt az arcomon, egy ősz hajszálam se..." — megragadta a mellényét és rángatni kezdte. — Látja, hány kiló hiányzik innét? Húsz. Ezt mind az a fúria rabolta el, az ön honfitársa. — Mit tehetek én arról, vagy akármelyik más magyar, hogy az a rémes nő szintén Magyarországon született. De hát ml ls történt tulajdonképpen? Mondja el, uram, talán megkönnyebbül, ha így kiadja a mérgét Legyintett: — Nem szeretek beszélni róla, minden idegem táncot ha csak emlékszem rá ... És, sajnos, emlékeznem kell, mert... Bocsánat, mi az ön foglalkozása? — Író vagyok, uram. — Ügy? Na jól van, hát akkor elmesélem. Tehát. Egy nagyon derék csikágói üzletls ismeri... hírbőL Nno! kem kellett elvenni azt Fess fiatalember volt akkor bestiát._ Sz. Lukács Imre Csaplár Ferenc ITÁLIAI SZABADTÉRIK Olaszországban a színházi élet a nyári hónapokban is igen élénk, más, koncentráltabb, monumentálisabb,. „az évszaknak megfelelőbb" keretek között: a szabadtéri előadások, koncertek révén. A színhely mindig valamely nagyszabású ókori épület (fürdő, templom vagy aréna) erre 'alkalmas maradványa; számtalan úyen akad Itália földjén. Az olaszok nem tagadják, hogy a szabadtéri előadások részben az idegenforgalmat kívánják szolgálni, ám egy-egy este mégis sokkal több ennél: az olasz nép, a legolcsóbb helyen ülő ezrék lelkes, a külföldi látogaitó számára meglepően szenvedélyes és magával ragadó találkozása a kultúrával, többnyire sajátjával, mindenek előtt az operával. Hasonlíthatatlan így az élmény: a patinás, évezredek hangulatát árasztó környezet, a magas művészi színvonal és a mienkénél bizony sokkalta lelkesebb, gyúlékonyabb közönség együttes hatására. Mindezzel először — egyelőre csali „alapfokon" — Rómában találkoztam, az ókori városközpont, a Fórum Románum egyik legépebben megmaradt s legmonumentálisabb épületének, a Basilica di Massenzionak a falai között rendezett szimfonikus hangversenyen. A zenekar, a római Szent Cecília Akadémia együttese a bazilika hatalmas boltozata alatt foglalt helyet, a nézőtér pedig részben a falakon kívül; hangerősítést, mint az olasz zenés szabadtéri előadásokon, itt sem használtak; az akusztika kitűnő: a zenekart félkörívben körülvevő és befedő falak a nézőtér felé „szórják" a hangot. A belépődíj magyar pénzben 25—100 forint, az érdeklődés meglehetősen nagy: az 1000 darab jegy szinte mindegyike gazdára talált: a rómaiak szolid ünneplőben és leginkább keresetlen, tarica-barka öltözetű, vékonypénzű, világot járó, s nem egyszer csak a koncert harmadánál, felénél betévedő turisták hallgatták Brahms III. szimfóniáját és a „legaktuálisabb" zeneművet, Respighi Róma kútjai című szimfonikus költeményét. A római szabadtéri operaelőadások színhelye a leghatalmasabb ókori fürdőépület, Caracalla császár termái. A nézőtér a szegedinél is jóval nagyobb, a belépődíjak úgyszintén (40—150 forint). Július végétől augusztus közepéig mindennap vannak előadások; a műsor: Verdi Aida és Traviata. valamint Puccini Pillangókisasszony című operája. A két utóbbi mű azt bizonyítja, hogy nem ragaszkodnak következetesen igazi szabadtéri jellegű produkciókhoz, egy-egy nagyon népszerű, biztos sikerdarab esetében beérik szabadtérre helyezett kamaraszínházi előadásokkal is. Ezt lehetett látni a Traviata bemutatóján is: az első két felvonás színhelyét sikerült ugyan természetesnek ható módon a csillagos ég alá hozni, az utolsó kettőnél azonban a hatalmas színpadon szinte elvesző szobafalak közt folyt az előadás, s ráadásul a felvonásközökben a díszletek magasságát éppen felező, s bizony groteszkül ható függönyt húzogatták össze, majd szét. Az előadás vitathatatlanul nagy értéke a magas zenei színvonal, az énekesek, a Római Operaház művészeinek kitűnő teljesítménye volt, melyet azonban a nézőtér hátulsó harmaidában már nemigen lehetett élvezni: a finomabb, apróbb árnyalatok, motívumok idáig már egyszerűen nem jutnak el, s a néző a zenét hallgatva, sokszor bizony fantáziáját is kénytelen segítségül hivni. Aki igazi és felejthetetlenül nagy szabadtéri élményre vágyik, annak Veronába, Rómeó és Júlia városába kell elzarándokolnia, de csak akkor, ha már jóelőre biztosította belépőjegyét (50—350 forint). Ami itt szerencsésen együtt van, arról csak felsőfokban lehet beszélni: kitűnő akusztikájú, szinte teljesen épen maradt ókori aréna 25 000 férőhellyel az operajátszás abszolút világszínvonalát jelentő Milánói Scala énekesei és zenekara, a helyi amatőr énekesekből alakult hatalmas és nagyszerű énekkar, fanatikus közönség, hozzáértő művészeti vezetés, és immár öt évtizedes múlt, gazdag tapasztalatokkal. Sok a közös vonás a veronai és a szegedi fesztiválok programja között: az arénában az idén az Aidát, A trubadúrt és Donizetti operáját, a Lammermoori Luciát mutatták be, tavaly egy orosz balettegyüttes vendégszerepelt, a kijevi, a másik szabadtéri színpadon az idén pedig a bolgár népi együttes. Hasonlíthatatlanul egyéni a hangulatuk a veronai szabadtéri estéknek. A közönség már 2—3 órával az előadás megkezdése előtt az aréna körül gyülekezik, majd megszállja a bejáratok környékét: a 25 ezer belépőjegyből mintegy 23 ezer ugyanis számozatlan, nem egy bizonyos helyre szól, csak a két főszektor valamelyikét jelöli meg, a közönség érkezési sorrendben. juthat jobb vagy kevésbé jó helyhez az aréna kőlépcsőin, s ha valaki eléggé könnyelműen túl későn érkezik, leülni már nemigen tud, végi gálihatja az előadást. Mozgóárusok járnak körbe-körbe, s kínálgatják operai stílusban énekelve (igen borsos áron) a sört, cukorkát A várakozásteljes feszültség nőttön nő; rövid füttyök, tapsfoszlányok hallatszanak a hatalmas zsongásból. Lenyűgöző látvány a teljesen megtelt nézőtér a világítótestek fényében. S mikor végre megjelenik a karmester, örömujjongás tör ki. Lassan elsötétül, s a nyitány hangjaira — régi szokásként — szerte a lépcsőkön a gyertyák ezrei gyulladnak meg. Az előadás alatt a közönség együtt él, együtt lélegzik a színpaddal, néha talán túlságosan is. Az Aida előadáson például a színpadtól nem messze ülő néhány megszállott rajongó a legváratlanabb helyeken hangos bravózásba kezdett, végül Radames megsokallta a dolgot, s csak úgy, jelenet közben, jé hangosan odaszólt, hogy hagyják már abba, mire az egész publikum hatalamas ovációja volt a felelet. Egyébként áriák közben, kiváltképp a parádés hangok után felújjongsni, tapsolni szokásos dolog, s a nagyfokú lelkesültség, a forró hangulat legszembetűnőbb jele. És mindez nem ok nélkül történik? az Aida előadás minden előzetes várakozást felülmúlt: még a szegedinél is monumentálisabb (4—500 statiszta, 300 tagú énekkar, 150—200 tagú zenekar), sodró lendületesség. tökéletes összeforrottség, az átélés rendkívüli intenzitása, vérbő, olaszos szenvedélyesség jellemzi az egész produkciót, elejétől végig, a szólistáktól a statisztákig. ' A veronai, azt hiszem, jelenleg a világ legjobb szabadtéri Aida előadása. S ez a lehetőségeket tekintve természetesen is. Szegednek szégyenkeznie azonban még egy ilyen összehasonlítás után sem kell. ILYEN EZ A HÁBORÚ Nekünk még a háborúbői is kevés jutott. Az Iskolát bezárták, s csellenghettünk az utcán, a cigányvölgyben, s a kiserdőben. Nem bánkódtunk." Elütöttük az időt. A libákkal se kellett már kijárnom. A Stukáék udvarán csatáagattunk. Később pisztolyokat és rohamsisakokat szereztünk. A kozákok hamar otthagyták a falut. Az emberek a piactéren feltörtek néhány üzletet, mások megkergettek néhány asszonyt, és ezzel számukra vége volt a háborúnak. — Ez nem is igazi háború — mondta Stuka. — Repülők se jöttek. — A tankok? Meg a katonák? — Itt csak kozákok vonultak. Azóta a Tiszánál járnak. Aztán felrobbant az első talált gránát. A háborúval akkor találkoztunk igazából. És később is. Pedig akkor már rozsdásodtak a fegyverek. Szemétdombra került a horpadt rohamsisak. Pijét az iskolában senki sem ismerte. Történelemórán vezette be hozzánk az igazgató. Akkor költöztek a faluba. Az első szünetben megbarátkoztunk. Sikere lett a két famankónak. amivel járt. Kapdostuk egymás kezéből, próbálgattuk vele a menést. Léptünk néhányat, biztatgattuk egymást. Három napig tartott, ráuntunk. Pije szélen kapott helyet, A két botot odatámasztotta mindig az iskolai padhoz. Nem kérte el tőle senki. Vegyes osztályba jártunk. Jó volt, mindenkinek akadt párja. — De szeretsz te templomba járni — mondta anyám vasárnaponként. — Szeretek hát. A karba jártunk, az emeletre. Jól láttuk a lányokat, akik a padokban ültek. Fel-felnézegettek. Szóval, így volt. Pije nem kacsintgatott Nem volt szeretője. összemelegedtek Tercsivel. Együtt jártak. Szünetekben nem jöttek le az udvarra, kibámultak a nagy iskolai ablakon. Sértett minket. Hiába raktunk téglákat, kabátot, sapkát az igazgatói iroda ablaka alá, s kergettük a teniszlabdát, Pijét ez nem érdekelte. Sőt. A menő én voltam. Berúgtam az igazgató ablakát. Jött az órára. Felmutatta a labdát. — Én voltam — hősieskedtem. — Megint? Mi lesz tebelőled? A prédikációt a sarokban hallgattam. A kályha mellett. Térdepeltem. Pije délután azt mondta: — Az iskolába nem focizni járunk. Vétett ellenem. Megharagudtam. Azt mondtam: — Tercsit meg elszeretem. Megkínlódtam érte, de el kellett szeretnem, Anyám valahonnan mézet szerzett. X szünetben megrántottam a lány szoknyáját: — Kell? Adok! Nem akart kötélnek állni. Hiába olvastatta velem a tanító úr a verseket, a legjobb fogalmazás is az enyém lett, nem boldogultam. Pedig győznöm kellett Minden nő egyforma. — Csináld meg a fogalmazásom — hódolt be Tercsi. Elhívtam a templomkertbe. Szép fák nőttek ott fenyők, nyárfák és akácok. Megfogtam a kezét. — Meglátnak — rebbent meg ijedten. — Kitől félsz? — Senkitől. — Nem is igaz — mondtam. — Attól félsz, hogy otthon megvernek. — Attól. — Én nem engedem, hogy bántsanak. Megkérem a kezedet. Megnyugodtunk. Álldogáltunk még a fák alatt, később hazamentünk. Ettől kezdve lett a szeretőm. Egészen év végéig. Pijétől elpártolt a szerencse. Szünetben mindenki kiszaladt az udvarra, nem törődtünk vele. Tornaórákon sem. Lerúgtuk a cipőt, szaladgáltunk, gyakorlatokat csináltunk. A lányok a másik udvaron tornáztak. Meglestük őket. Egyszer észrevettem: a folyosó végébe húzódott, onnan figyelte Tercsiéket. Szerette volna a lányt. — Estére elviszem a moziba — szóltam. — Úgyse engedik. — Irigyelsz? — Nem is szerettem — biggyesztete el a száját. — Nem? — Nem hát. — Hazudsz, tudom, hogy hazudsz.