Délmagyarország, 1968. augusztus (58. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-25 / 199. szám

STEFÁNIAY EDIT KOMPOZÍCIÓ Gál Sándor versei MIÉRT nem az a kérdés hogy mit hogyan ' miértre bomlik minden bennem miért a mozgás a test nyugalma a füst a szél az ég rejtelme miért olyan keserű az ami naponként bennem kettéhasad naponta miért szeretném mégis újjászülni magamat miért lököm ki azt magamból amit mindenki magába rejt miért a szó a kép a mondat miért van ész és emlékezet miért van szem és toll és papir miért e kínzó bűvölet miért élek ha értelemmel megoldani ezt nem lehet SZELCSEND vizek csendes tükre az ég feloldódtak a szelek rajta füstök tömör oszlopai tartják s pogány füvek nőnek alatta zöld virulás a halál mellén ül csendben a szárnytalanság vágott kövek az út porában mezítelen talpamat marják lépeget a dohányszagú csend füstoszlopok néma temploma alszik benne százezernyi lét holt valóság s az itt a pora METAMORFÓZIS • vers egyre gyakrabban elfut ujjaim közül s kíméletlen keménységgel körülfog a próza • párbeszédek szikkadt-soványan buknak fel az emlékezet mélységeiből harmincadik évemet már így köszöntöm nem magamban élek körülfog a táj színe lobogása elém áll felmagasodik s utai benépesülnek a cselekvés tiszta árnyaival amelyek rajtam kívül mozdulnak de úgy hogy magamban is érzem a lendületet ha vidám s akkor is ha színe sötét mint a drámák hangja vagy mint az erdőtüzek zenéje a kérdések után elérkezett a feleletadás ideje s nehéz kövek képében jelennek meg a formák Vineze András Á

Műanyaggyár előtt nagy volt a forgalom. Mindenki igyekezett haza, vagy a fűszerüzletbe, esetleg egy sörre. — Tolokán, maga nem jön? — invitálta Kucsmái, de Tolokán nem ment — Sétálok. Mindennap egy órát. Kinyújtóztatom magam. — Oké — intett Kucsmái és átment a szemközti cukrászdába. Tolokán egész nap rajztáblája fölé görnyedt műszaki rajzoló volt De a séta, az nem volt igaz, valójában ez volt az ő hobbija. Valaha lombfűrészelt aztán rádiót szerelt majd bélyeget gyűjtött, aktokat gyufaskatulyákat végül rájött egy nagyon eredeti hobbira. Naponta egy órát sétált munkaidő után, kiválasztott egy neki tetsző honpolgárt aki mit sem tudott Tolokán létezéséről, és követte. Nagyon érdekes hobbi volt Az ember nem is hinné, hogy mennyi mindent csinálnak az emberek egy óra alatt. Minden ember más, minden ember egy sokrétű szövedék, amit egy óra alatt meg lehet sejteni, es ez a megsejtés édes izgalommal töltötte el Tolokán szelíd lelkületét Minden hobbi bizonyos idő múlva organizálódik. Tolokán már szükségét érezte egy napló vezetésének, amiben néhány honpolgár útja kereszteződött és különös titkokat fedett fel Tolokán elmélázó tekintete előtt otthona csendjében, amikor felesége a szabás-varrás tanfolyamon volt. Ilyenkor áldott csend honolt a lakásban, és Tolokán egyre feszegette a szövedéket, ami az embereket körülburkolta. Ütjai mostanában határozottan egy emberre összpontosultak, vagyis csak ezt az egyet követte, nagyon érdekelte az ügy. Nem ment Kucsamival sört inni, hanem felugrott a villamosra és elrobogott az állomásra. A Liliom utca 3. számból egy magas, fekete hajú, harminc év körüli, jól öltözött férfi lépett ki, egyenesen a sarki csemegésbe ment, ott pralinét vett. Immár harmadízben, bizonyára azelőtt is ezt cselekedte, csak Tolokán eddig nem sejtette, hiszen csak három napja követi rendszeresen. Felbukkant naplója áttanulmányozásakor kilenc ízben, cukrászdába ment, várt a mozi előcsarnokában, motorbiciklivel ácsorgott a tér sarkán, várt. Feltűnt, hogy mindig úgy ment valahová, mintha várt volna valakit, valaki elé ment Ez a sejtés késztette Tolokánt arra, hogy ma harmadszor is kijöjjön ide a Liliom utca elejére. A férfi villamosra szállt, ő követte, a férfi megint a Bot utcai megállónál szállt le. Bement a szürke kétemeletes házba. Tolokán ismerte a házat, volt szerencséje két nap óta szemügyre venni. Most tétovázott Eddig nem merészkedett házakba, lépcsőkre, most dönteni kelL Melyik lakásba megy az ipse, meddig marad. Az elsőt választotta, s úgy érezte, hogy túllépte hobbija illő határait Az ilyesmi sohasem vezet jóra. Az ember legyen tisz- • tességes hobbista. Besietett a házba, felment az első emeletre, még látta, hogy a fiatalember a második emeleti függőfolyosón áll egy pillanatig, aztán beengedték. Tolokán nyugodtan felment, elhaladt az ajtó előtt és ezt olvasta: — özv. pálpusztai Pálpusztay Pálné nyug. adóhivatali irodatiszt. Régi tábla TOLOKÁN KRIMIJE volt, nagyon régi. Lassan leért az utcára, felnézett — ott fent valami bűzlik, öreg hobbista létére megszimatolta, hogy ott fent valami bűzlik. Töprengve írta be naplójába este az eseményeket Annuci megjött a szabás-varrásról, pralnét evegetett egy kis fehér zacskóból. A zacskót letette az íróasztalra — Kóstold meg, kínálta a tapasztalt hobbistát, és ő vett egy szemet és folytatta a harmadik nyomozási nap elemzését. Az asszony belepillantott a könyvbe, és hirtelen ezt olvasta: — „Lehetséges, hogy Pálpusztainé lakása találkahely, ennek utánanézek." — Felvette a pralinés zacskót, lenézett férje gondosan nyírt fejére, elmosolyodott Aztán eltette a pralinét és kiment a konyhába vacsorát készíteni. — Üjabb áldozat? — kérdezte vacsora közben a virslit rágva Annuci. — Áldozat... Miért volna áldozat? — Tolokán enyhén sértődötten kanalazta a borsót — Annuci gúnyolódik. De megszokta már ezt különben is évek óta mindössze a „békés egymás mellett élés" politikáját követték. Annuci még megjegyezte: — Véletlenül a tanfolyamot Pálpusztainé tartja, ha nem tudnád. Tolokán enyhén elpirult. Ezt nem tudta. Eddig nem érdekelte, de most egyszerre hobbistává vált. Agyában szépen összeállt egy kép, elég megdöbbentő kép, mely feleségét ábrázolta a harmincéves fekete fiatalember karjaiban, háttérben özvegy Pálpusztainéval. Zavartan tért az ő szobasarkába, ahol a polcon sok albumban hevertek gyönyörű nők, gyufacímkék, bélyegek, és a polc felett a lombfűrészelés korszakából egy réndkívül csipkézett és komplikált székesegyház. Nem volt kedve a naplót kinyitni és beleírni a holtbiztos eredményt A praliné mindent megmagyaráz. Ám azért még marad egy lehetőség. A férfi nem Annucinak hozta a pralinét, az illető hölgy nem jelent meg, tehát odaadta mérgében valaki másnak. Behúzta fejét e magyarázat miatt, nézte a becsukott naplót, és sokáig ült ott, míg végül el kellett mennie fürdeni, aztán lefeküdni. De nem tudott elaludni. Annuci aludt, nagyon is, tiszta lelkiismerettel, a nők hihetetlen lények ... Belebámult a sötétbe, kínzó hobbista lelkiismerete nem nyugodott. Fáj a dolog amúgy is, de ez más volt... Kimászott hát óvatosan, átment a másik szobába, előkotorta zseblámpáját és beírta a naplóba a végkövetkeztetést. „Különös véletlen folytán a fiatalember a feleségemnek vette a pralinét. A további nyomozást beszüntetem." Az ágyban azon töprengett, hogy most borzasztó skandalum szakadt nyakába Ha rakodómunkás lenne, és durva fickó, meginna két deci pálinkát és elverné Annucit Ha még szerelmes lenne belé, saját magát ölné meg. De nem szerelmes. Ám szégyent hoz rá, az emberek megvetik. El kell válni, sajnos, sok bosszúság, sok pénz, és mi lesz a lakással? Legjobb lenne elfelejteni, nem tudni a dologról. Hiszen Annuci nem sejti, hogy ő tudja... De sejti, sőt... Froclizott a Pálpusztainéval, maga mondta be. És megkínálta pralinéval. Izzadt Tolokán és elátkozta az ő szerencsétlen hobbiját. nát veszi valaki. Említettem már, hogy cserebogaras esztendőkben megszervezték a cserebogarak begyűjtését A már ismertetett módon összefogdosott cserebogarakat (kanna, vödör stb.) el kellett vinni a begyűjtőhelyre, ahol megmérték, hány kiló a zsákmány. Fizettek érte. Főleg az erdőörök foglalkoztak a cserebogár-vásárlással. Ügy mondom: vásárlással, mert mintha szabályos üzletkötés zajlott volna: lemérték a bogarakat azután kifizettek kilójáért egy fillért, két fillért már nem emlékszem, mennyit, de az öszszegből is kiderült, hogy nem akármilyen néprétegek foglalkoztak cserebogár eladással, hanem a legszegényebbek, majorosok, erdótelepítők, napszámhoz nem jutó napszámosok és természetesen iskolásgyerekek, akikből — a cserebogárhoz hasonlóan, pláne azon a vidéken — szintén több volt, mint most Persze, élő cserebogarat nem vettek meg az erdóőrök, mert nincs a világon annyi erdőőr, amennyi ahhoz kellett volna, hogy azt a rengeteg cserebogarat élő, repülni kész állapotukban együtt tarthassák. így hát az eladók először leforrázták az árut, azután - már könnyen lehetett kezelni őket: mázsaszám hordták egy mély gödörbe. s amikor a gödör megtelt — közben oltott mésszel meglocsolták — leföldelték. Annak megértéséhez, amit a továbbiakban elő akarok adni, tudni kell, hogy akkoriban, gyermekkoromban az apám is foglalkozott cserebogár felvásárlással, minthogy igen korai haláláig erdőkerülő volt az apám. Közel volt tehát hozzám a gondolat, hogy én is gyűjtsek cserebogarat és adjam el neki. Szerettem az erdőt — szeretem ma is — és úgy gondoltam: jól jön nekem az a pénz — most is úgy gondolom. A már előbb ismertetett módon szert tettem egy vödör cserebogárra. Odaálltam vele apám elé. aki megdicsért szorgalmamért, megmérte a vödör tartalmát és kiutalt nekem hat fillért az állam pénzéből. Szabályszerűen. Aztán elvittem zsákmányomat a gödör széléhez és beborítottam a többihez. Abban a gödörben már rengeteg cserebogár volt, mert hordták bele szüntelen. Mennyi bogár lehet itt, istenem? Két mázsa, öt mázsa, tíz mázsa? És hány bogár lehet tíz mázsában? Nyolcéves lehettem, nem csoda, ha nem voltak világos fogalmaim arról, hány cserebogár tíz mázsa cserebogár, őszintén megmondom: ma sincsenek erről pontos fogalmaim. Nem tudom, voltak-e már önök, kedves olvasóim, hasonló helyzetben? Nem arra gondolok, hogy álltak-e már üres vödörrel a kezükben egy gödör szélén, ami tele van cserebogárral, hanem arra, hogy voltak-e olyan helyzetben, amikor szempillantásnyi idő alatt valami nagyszerű gondolat születik az agyukban. Olyan nagyszerű, hogy többé nem tudnak tőle szabadulni, s mintha meghipnotizálták volna önöket, úgyszólván akaratlanul is csinálják, amit a gondolat sugall. Én pontosan így jártam. Jött egy gondolat és azt sugallta: menjek azonnal vasvilláért, a vasvillát nyomjam bele a gödörbe, a vödröt szedjem tele bogárral és már menjek is újból apám elé, hogy nicsak, apám, megint hoztam eladni egy vödör cserebogarat. Az apám ugyan jó nagyot nézett, hogy nekem ilyen hamar ilyen sok bogaram lett, de bizonyára azt gondolta, hogy ilyen ügyes, élelmes fia nincsen több, pedig éppen négy volt neki és én voltam a legkisebbik. Megmérte a portékát, kiutalt ezúttal nyolc fillért, s én már mentem is a gödörhöz és borítottam bele. Amikor üres lett az edényem, akkor jutott eszembe, hogy ez teljesen buta és fölösleges cselekedet volt. Kár volt kiborítani, hanem így, ahogy idehoztam, kellett volna újra megvételre kínálni apámnak, hiszen, mint láttuk, megveszi! És megint ad nekem nyolc fillért! Megköptem tehát a markomat, mint a nagyoktól láttam, újra belenyomtam a vasvillát a töméntelen cserebogár-halomba és megint teleszedtem a vödröt. Fordulnék meg, hogy menjek vele a mázsálóhelyre, és íme, nekiütközöm apámnak, aki — mint kiderült — élt a gyanúperrel, s utánam jött, megnézni, mit csinálok én ott a gödörnél. Honnan van nekem olyan gyorsan egy vödör eladó bogaram? — Hát te, mit csinálsz itt? Önök mit szóllak volna ilyen helyzetben? Én csak anyr.yit mondtam: — Ezt. .. ezt az izét... — s emeltem a levegőbe a bogaras vödröt. — Hej, te, gyalázatos! Erre neveltelek én téged? Borítod vissza azonnal? Te, sötét panamista ... Azonnal visszaborítottam. Apám megfogta a galléromat és vezetett be, engem, sötét panamistát a házba, anyám elé. — Nézd meg, milyen fiad van. Panamista. Cserebogarat lopott. Én nem tudtam, mit jelent az, hogy panamista, nem ol\astam újságot. Aparn, az olvasott, mert olyan szavakat hallottam tőle, mint békeszerződés, államháztartás, világválság, rneg deficit, meg államtitkár. Azt is megjegyeztem, amikor elmesélte, mit olvasott az újságban a színes üvegekről. Eredetileg úgy tervezték, hogy a debreceni egyetem díszudvara., színes üvegekből összerakott kupolával fedik be. De aztán lapos teteje lett a díszudvarnak. A kupola színes üvegeiből ugyanis egy államtitkár budai villájának a teraszát építették meg. De mondom, akkor én még nem tudtam, mi az, hogy panamista. Azt hittem, ez a szó azt jelenti: cserebogártolvaj. Mert az voltam, tagadni nem lehetett, és az apám is sötét panamistának nevezett. Éreztem a bűntudat súlyát, nyomta le a fejemet a föld felé, néztem a lábaimat, el lehet képzelni, milyen koszosak voltak a hajnali harmattól és a cserebogarak körüli szorgos munkálkodástól. Apám mindjárt el is mesélte, milyen foglalatosságban talált engem a gödör szélénél, hogyan viliáztam vissza a cserebogarat, amit egyszer már eladtam. — De legalább lett volna annyi esze, hogy kiválogatta volna. Amikor odahozta a második vödörrel, mindjárt láttam, hogy itt valami disznóság van, mert egyik-másik bogáron fehér pettyek voltak. Ki látott már fehérpettyes cserebogarat? Attól voltak pettyesek, hogy azt már mésszel lelocsoltuk. Ez meg — s vádlón rámmutatott — meszes bogarat szedett vissza a gödörből. Majdnem összerogytam a szégyentől. Most már nem csak az bántolt, hogy panamáztam, vagyis cserebogarat loptam, hanem az. hogy nem tudtam felérni ésszel: válogassam ki közülük a fehérpettyeseket. Alltam a csalód korholó tekintetének kereszttüzében és fájdalmam ködéből csak anyám hangja szóródott felém: — El ne mondjátok már senkinek, hogy ez mit csinált. Megölne a szegyen, hogy ez milyen tökéletlen. Milyen élhetetlen ... Nem is beszélt erról az ügyről soha senki, csak most én lepleztem le hajdani magamat. Bűnömet talán enyhíti, hogy az állam kára a hat fillér, rövid úton megtérült, frissen szedett cserebogarakkal törlesztettem, én pedig azóta sem loptam senkitől cserebogarat. Most meg már nem is lenne rá alkalmam. Egyrészt, nem tudom, foglalkozik-e ma valaki cserebogár-szedéssel, felvásárlással, másrészt — igaza van a biológiatanárnak — hova lett a cserebogár? Ez sincs úgy, mint valamikor volt. Nincsen annyi cserebogár. Hová lettek — megfejthetetlen. És a tangó? Meg a rozmaring? Meg a tanári tintatartók? Alig várom, hogy a Boszorkányban újra összejöjjek azzal a biológiatanárral. Meg kell beszélnünk ezeket a kérdéseket.