Délmagyarország, 1968. július (58. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-14 / 164. szám

HÁROM HUMORESZK Berencsy Sándor VARIÁCIÓ EGY NÉPDALRA Meleg nyárban nap megéget virágom virágom elbújtatlak árnyékomba virágom virágom Vigyázok rád fölédhajlok virágom virágom hátamra dőlhet az ég is virágom virágom Együtt, halunk meg majd ketten virágom virágom földben összeölelkezünk virágom virágom Dér Endre TUTAJOSOK K! tudja, hány millió éve őrzünk magunkban szokásokat, másoljuk le elődeink mozdulatait, érezzük őseink vágyait magunkban. Én például esküdni mernék, hogy szláv eleim olykor elidegenítenek egyébKént szeretett asszonyomtól, akinek ősei kaszával kezükben rohantak az ellenségre... Az én őseim lelki szemeim előtt úgy Jelennek meg, mint „tutajosok", akik a Vág vizén ereszkednek lefelé, és szegényebbek a koldusoknál. Megbecézik a kenyeret, amikor azt mondják néki: „kenyérkó", a szalonnát, amikor így nevezik: „szalonka". Anyám különösen nagy áhítattal tudja mondani, s ölelésre álló két karja olyan, mintha az egész emberiséget magához akarná szorítani... Apámra akkor gondolok, amikor az Jut eszembe, hogy őseink milyen áldatlan körülmények között települtek át Magyarországra, Csaba környékére. Szeretek Csabára menni, a hazámba vissza-visszatéregeni. Nem érti a feleségem. Neki Csaba nem más, mint végnélküli falu, ahol vegyes és sokszínű a lakosság, zömmel parasztok, zömmel elmagyarosodott szlávok, akik idegenek egy nagyvárosban felnőtt, csupa magyar őssel „megáldott" ember előtt... Azt mondják, a szerelem mindent áthidal, és akik azt mondják, azoknak igazuk van. Igazuk van azért, mert a szerelem képes lenyúlni olyan mélyre az emberben, hogy a felszínre hozza belőlünk azt, amit a múlt elraktározott. Felszínre hozza — őseinket Ügy érzem, jogom van a szerelemről ls és az őseimről is írnom. Negyven éves vagyok, s tévedések elkerülése végett: a feleségembe vagyok szerelmes. Két gyereket szült nekem, felneveltük őket egészségben és szeretetben, házaséletünkben különösebb zökkenők nélkül, ö, a „vad magyar" és én — a „lágy szláv",.. Ügy látszik, fontos nekem ez a szerelem, azért akarok róla feltétlenül írni... Húszévi házasélet után döbbentünk rá, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Az asszony például odáig fajult hogy beteg lesz, ha én elutazom hazulról, vagy álmatlanul hever az ágyban, úgy várja, hogy megérkezzem. Ez Is olyan mélyről származó „színfolt", amiről nem tehet ö tudván tudja, hogy aludnia kell, erősnek kell lennie, hogy még évekig boldogan élhessünk, és a gyerekekben gyönyörködhessünk, de ő kisírt szemmel fogad, és mindenmód nehezemre alakítja minden alkalommal az elutazást. Fájók a késői szerelmek, s még fájóbbak a késői szerelmek, amikor már minden pillanathoz ragaszkodunk ahhoz, hogy megőrizzünk utódaink számóra egy gesztust, egy mozdulatot egy vágyat hogy újra, mindannyiszor feloledhessünk a jövőben — ölelésben, harcban, születésben. S hogy az utódok ls időnként rádöbbenjenek — ölelésben, harcban, születésben —, hogy nem egymaguk döntik el a nagy csatákat, s a nagy szerelmeket. Rádöbbenni bőven van alkalma az embernek. Egy alkalommal, amikor kéz a kézben sétáltunk a feleségemmel, megkérdezte az asszony: — Mondd, mi az, ami mégis elválaszt bennünket egymástól? (Ha jól meggondoljuk, minden összeköt bennünket. Ez a kérdés csak azért jellemző, mert — ahogy mondtam —, szerelmesek vagyunk, és a szerelem abban is egyesülni akar, amiben lehetetléhség.) — Az, ami idegen bennünk egymásnak. (Ezt mondtam, bizonyára azért, mert meg akartam bántani a feleségemet, amiért az válaszfalakat emleget közöttünk.) Mélyen elhallgattunk mindketten, és talán megint őseink törnek utat rajtunk keresztül, felhasználva furcsán összetett lényünket — ha erre a gondolatra nem jut eszembe hirtelen a legigazibb valóság. — Nézd — mondtam — éri évszázadokon át „dobre-Janó", fejbólintó János voltam. Keveset ettem, a krumpli volt az istenem, évszázadokon keresztül megalázó és nehéz munkát végeztem, mindig valakinek az alattvalója voltam — egész népemmel együtt. Ezzel szemben te — ha mindenért meg is dolgoztál — saját hazádat védted, sőt, elkalandoztál Szvatopluk atyámhoz is — hadisarcot követelni... Szvatopluk ősöm hallatára a feleségem elnevette magát. Tudta, hogy „bohóckodom". — Azt hiszem, Igazad van. Emlékszem, mennyire becsültelek, amikor munka után szó nélkül tanultál. Ügy tűnt, mint akinek a legkönnyebb a világon vizsgáznia, és amikor megkaptad a jeles bizonyítványt, még csak nem is dicsekedtél vele. Én hetekig mutogattam volna mindenkinek. Sőt! Elvártam volna, hogy Istenítsenek érte. Meg aztán ... húsz év alatt sokszor gondoltam, amikor elméláztál öltözködés közben, vagy megrágtad a szót, mielőtt kimondtad volna: ez az idegen benned... Ezt már megbékélve mondta az asszony, s mivel szeretem, amiért ő szeret, — így feleltem: — Az ellentétek még érdekessé is teszik a partnert számunkra. (Ami igaz is, igv évek távolából ítélve a dolgokat, s azzal együtt igaz, hogy az idegenség el is választ egymástól...) A viharok úgy jönnek már fölénk, mint amelyekkel meg tudunk birkózni. Ma már egyedül is. S ha egyedül nem, segít a másik fél — kibékülni magunkkal. Ezek a viharok mindig tisztító viharok voltak, olyanok, amelyektől többek lettünk; ám nem lettünk volna kevesebbek, ha nem zúgtak volna el oly erősen fölöttünk... Stephen Leacock A REJTÉLYES HAJSZÁL Az eset rejtélyesebb nem ls lehetett volna. Először is a férfi kétségbevonhatatlanul halott; másodszor egészen bizonyos volt, hogy a gyilkosságot ismeretlen egyén követte el. Hívni kellett a híres detektívet. Kutató pillantás a hullára; elő a mikroszkópot, s a következő pillanatban harsány nevetésre fakadt: — Hahaha! — kezével egy hajszálra mutatott, mely az áldozat felhajtott ruháján feküdt. — Uraim, ha a hajszál tulajdonosát megtaláljuk, kezünkben a gyilkos! A logika könyörtelen. A híres detektív maga látott a nyomozáshoz. Négy nap és négy éjszaka járta New York utcáit, figyelve a járókelőket: nem látja-e meg azt az elvetemült egyént, aki a hullán felejtette hajszálát. Feltehetően elvesztette. És most titkolja. Az ötödik nap hajnalán a híres detektív megpillantotta a férfit. Utazónak álcázva. Fején nagy kerek sapkával a Gloritania-hajó fedélzetére igyekezett A detektív követte. Beérte. Szólt: — Letartóztatom önt — és magasra emelte a hajszálat — Az öné nemde? Tudja, ml ez? — a bizonyíték! Azonosítanom kell. Vegye le a sapkáját — mondta a híres detektív erélyesen. A férfiú levette. Teljesen kopasz volt — Hah! — mondta a nagy detektív. — Ezek szerint lehet, hogy nemcsak ez a gyilkosság szárad a lelkén, hanem több mint egy millió? ... Révész Mária fordítása Vince György VÁLÁS Barátom feldúltan rohan el mellettem az utcán. Megszólítom. — Mi van veled? Egy ideig bizonytalanul magyarázkodik, aztán kitör belőle a keserűség. — Válok, öregem! — mondj el — Mit csinálsz? — Válok az asszonytól! — ismétli. — De hiszen ... — Semmi de hiszen! — Mi történt? — Tegnapelőtt bejelentettem a feleségemnek, hogy sok a munkám, későn jövök haza. ö erre azt mondta: „Jó, akkor elmegyek a barátnőmmel az Eldorádó nevű moziba". Még a film címét is megmondta. — Ebben nincs semmi különös — mondom. — Hallgass végig! Korábban sikerült végeznem és elsétáltam az asszony elé... — Férfivel volt? — Nem! Tatarozzák az Eldorádó mozit. I

gazán jobban törődhetnél magaddal — mondom résztvevően Kenderes Karcsinak, akiről tudvalevő, hogy már nagyon a végét járja. Állítólag rákja van szegénynek, de őt azzal szédítik, hogy múló gyomorfekély az egész. — Hagyjál bekért — válaszol Kenderes ingerülten, majd megenyhül: — Nézd, te a haverom vagy, veled őszintén beszélhetek. Nincs nekem kutyabajom sem .,; . — Persze, hogy nincs... — hagyom rá, hisz így mégis jobb szegénykének. — Te most azt hiszed, hogy nekem rákom van, és kíméleteskedsz. Hát vedd tudomásul, hogy az egész rákmesét én terjesztettem el magamról. — Te? Nem értelek?! — Hát figyelj ide, te agytröszt! Kis képességű pasas vagyok. A modorom sem olyan, hogy barátokat tudjak magamnak szerezni. ÁlOsz Ferenc SAJNÁLTATOM MAGAM talában utáltak, vagy legjobb esetben közönyösek voltak velem az emberek. A munkahelyemen a lelkemet is kitehettem volna a kutya sem figyelt rám. Érted? — Nem! — Szerettem volna felhívni magamra az emberek figyelmét És azt is tudom, hogy az emberek alapjában jók. Csak irigyek a másikra, minden jót, amit egy kollega kap, úgy érzik, hogy tőlük vették el. De egy halálraítéltre senki sem irigykedik. — Sajnáltatni akarod magad! — Egy frászt! Azt akarom, hogy jobb dolgom legyen. Amióta úgy tudják, hogy rákom van minden kezdvezményt megkapok. Ha elkések, ha egy-két nap nem megyek be, senki sem szól. Felemelték a fizetésem. Gondolták, hogy a béralap úgyis a vállalatra száll vissza, de legalább szegény özvegyem magasabb nyugdíjat kap. — De hiszen te nőtlen vagyl — Voltam, kérlek. Micike akinek évek óta veszekedtem a kezéért, végre igent mondott. — Gyenge vígasz ... Sajnálatból hozzád ment. Vagy számításból... — Nézd, öregem, te lehet, hogy okos vagy, de én bölcs! Mit gondolsz, neked miért mondott igent a feleséged? — Ezen már én is gondolkodtam. — Nyugodj meg, ha piaci árukihordó vagy, nem lesz a feleséged. — Persze, hogy nem. De nem is azért Jött hozzám, hogy örökölje például a lakásom. — Hát hol volt nekem lakásom? Azóta kaptam. A tanácsnál is jó emberek ülnek. Ügy gondolták, hogy életem végéig legalább lakjak egy kicsit. — Akkor egyéb javaidat akarja örökölni! — Amink van, már közösen szereztük... — Akkor ls borzalmas lehet úgy élni egy asszonnyal, hogy várja a halálodat. — Dehogy várja! — Azt akarod mondani hogy azóta beléd szeretett... — Nem azóta. Mindig szeretett. Azért nem akart hozzám jönni, mert látta; hogy csóró vagyok. Két évig lottóztunk, de még egy kettesünk sem volt. Nem merte vállalni mellettem a nyomort, mondván, hogy az megöli a szerelmet... — Vagy talán őt Is beleavattad a turpisságba? — Dehogy avattam bele! ö adta a tippet. Ez volt a hozománya... Siklós János MÉLYEBBRE NÉZNI Ismeretlenség Ez a fogalom pokolnyi szörnyűségeket hordoz magában, érdemes jól körültapogatni, megvallatni. Az Ismeretlentől az ember mindig félt. ma is szorongást idéz elő. Elődeink a természet ismeretlenségének áldozati báránynyal hódoltak. A füstösen égő hús íze-bűze hadiszerencséért lengedezett, máskor meg pusztító Járványok elmúlásáért lebegett a magasba, vagy megmenekülés, diadal örömét fejezte ki a láthatatlan mindenható előtt Más a modern társadalom. Módosult az Ismeretkör; kitágult, a felfedezések, tudományos tapasztalatok alapján. A természet és a társadalom „vak törvényei"-ből már sok „megvilágosodott". Engels megállapításai óta is újabb és igen nagy horderejű megismerések birtokába került az ember. De az ismeretlen fogalma azért megmaradt. Igen virulens és további szörnyűségekkel és szépségekkel kápráztatja el a második évezred végére járó civilizációt (Az érthetőség kedvéért: az ismeretlen fogalmának szűkítésére irányuló törekvés magasabb fokra emeli az embert abban a szerepkörében, hogy a világ ura legyen, de egyidejűleg és szakadatlanul újabb jelenségekkel bővül az ismeretlen fogalma. Ez az örökös harc minden tekintetben az emberiség sorsának egyik legfontosabb mozgatója.) Mai ismeretlenség Természeti és társadalmi törvények birtokba vett trapézairól a meglátott, de még nem ismert valóság sok kérdőjele mered elénk. A maghasadás fölfedezese mint láncreakciót magával hozta az anyag még apróbb részecskéinek, létezésének fölismerését és a kutatások útján történő megoldás szükségességét. Az atom és a hidrogén tömegpusztításra alkalmas konstrukciója és a civilizált élet fejlesztését szolgáló lehetősége adott Az ember a tömegpusztító konstrukció alkalmazásától fél, mindenütt valamennyi kontinensen. Az ismeretlenségi összetevők nagy hatásai: nem tudja megérteni az ember, hogy — az atomsorompó-egyezmény ugyan egy jó lépés — a tömegpusztításra alkalmas konstrukció tökéle (esi tése, mennyiségi fejlesztése végeredményben mivel fejeződik be? Az egyszerű logikai érzék azt sugallja: hiábavalóan nem ölnek bele száz és ezer milliárdokat e szerkezetek tökéletesítésébe, mennyiségi szaporításába. A vég úgyis a felhasználás — s ez egyben a civilizáció vége is. Teljesen mindegy, hogy ez egyensúlyi helyzet megbomlásából, vagy gyenge idegzetűek kapkodásából, esetleg fatális félreértésből támad — a szaldó mindenképpen: a tragédia. Szorongásos tényező ez a fajta bizonytalanság? Legalább annyira az, mint a Sámán-világ félbarbár korszakában a járványok okozójának ismeretlensége szülte félelem. Akkor is így van, ha a tökéletesebb és a felelősség erejével ható társadalmi erők megkísérlik az elkerülés lehetőségét megteremteni. E kísérlet sikeréhez szükséges erőforrások persze biztatóak, s eredményesen is működnek. Megfogta és feloldotta az ember a járványokat. De nem oldotta meg az újabb járványokat: a rákot és az érrendszeri- és idegbajokat. Ezeknek számszerű pusztító ereje nem kisebb, mint a koleráé, vagy a pestisé volt Eljutunk a megismerésig és a feloldásig? Feltétlenül. Ez legalább olyan biztos, mint a TBC vagy a paralizis megállítása. Bizakodásra ingerlő kijelentés ez, de megalapozott kutatási eredményekre támaszkodik; a fej és a szív. a máj és a vese cseréjének korában. Üjabb ismeretlen ke'etkezik ezután — mondják a szkeptikusok. Igazuk van. a gondolat első felében. Kár, hogy nem teszik hozzá: az újabb ismeretlen megismerhetővé tétele az élet fenntartásának lényege es értelme. Eltérő életviszonyok Egészen más eredetű a társadalom kötelékében az egyéneknek az a félelme, ami egymás ismeretlenségéből ered. Ez is megoszlik a világ megosztottsága, kapitalista, szocialista társadalmak szerint. Hatalmas erők küzdelmében vajúdik a világ. Ennek egyik pólusán a kilátástalanság és a félelem érzete, a pusztulás látható jeleitói (létezik már egy szocialista világ is). A másik oldalon a tömegek feltörekvő dinamizmusa, amely új, erős, alkotó, energiákra és eszmékre támaszkodik. A szorongás tehát — az egyén szorongása — nem azonos gazdasági, társadalmi, morális talajból táplálkozik. Ennélfogva eredője, megjelenése és hatása is eltérő. Ez a két világrendszer közötti külcbséggel magyarázható. Az egzisztencialisták érzékelésében kifejezésre jut egy olyan anyagi, társadalmi és szellemi osztálytagozódás, amelyből — s ez a legerősebb korlátjuk — nem látnak kiutat Választ keresnek fontos életjelenségekre, de saját környezetükben nincs, nem található elfogadható, megalapozott felelet. Innen ered a meghasonlás jeleit tükröző gondolkodásmód. Milyen kérdésekről van szó? Az egyenlőtlen gazdasági és társadalmi viszonyokban vergődő ember nem tud kiszabadulni saját gyártmányú harapófogójából. Minden felszín és sokszín alkalmas takarója a meglevő, mélyen fekvő bajoknak. Tőke; gazdagság, korlátlan hatalom; szegénység, teljes életbizonytalanság, s tüneményes fikciókkal varázsolt, de semmitmondó demokrácia, azaz közhatalom. Csak a pénz s minél több pénz — ad rangot, egzisztenciát, Jólétet Nincsen más értékmérő. Ha a családfő kiesik a munkából, elnyomorodik a család, vele szemben a társadalom rideg, közönyös. Egy egész élet pénzgyújtésse! telik el, s az élet végén egy kisebb-nagyobb társadalmi, vagy családi megrázkódtatás semmivé tesz mindent. Az egzisztenciális labilitás okozta félelem tünete annak, hogy nem ismerik fel a társadalmi okozókat, vagy a fölismert okok megváltoztatásától — a szociális forradalomtól — rettennek vissza, mert nem, vagy rosszul érzékelik a következményeket.