Délmagyarország, 1968. július (58. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-14 / 164. szám

rffc. art f jtüűk. P. F. OSSZOVSZKIJ PORTÁLDARU Pofner Zoltán FUTÓ TANYAVILÁG Hazám! Búcsújáró szegénységeddel itt vonulok a puszták sivó porában. Távol a falvak és országutak zajától, az imbolygó petióleumlámpák körmenetében. Nagy, csontos arcok gyötrelmével babonás, seszinü szemek szótlanságával, itt vonulok a megbocsáthatatlan magányú sorsok között Fekete kalászok zokognak a dűlők alól. A tanyák felgyújtott máglyáin szalmazsákok tolongó penésze füstölög. Ropognak az izzadtság szagú szobák korhadt ablakai és a láng üvegén át behajol egy agyonhajszolt ló szánalmas feje. Zolcognak a fekete kalászok: esendő gyökerüket kis, vézna kezű halott csöppségek tartogatják. A nagy temetkezések idején hozzád menekültek föld, kitakart puha melleidre bújtak Vajon ki oldozza fel a szegénységei A szél tornácairól kiabálhattok már lázas mezők. Fiaitok elmennek fényhomlokú városokba hiába i« telepítette egykor ide, a nyomor végzetes alföldjeire apáikat az elnyomás pásztorbotja. Búza-illatú hatalom most téged dicsérlek a pusztákról kiláboló szegényekkel, a hold aranytócsáiban álldogáló jegenyéket elhagyókkal, akik az egész országra akarnak rálátni, hogy letelepüljenek végre, hogy hazaérjenek végre. A

találkozó részvevői nem egyszerre érkeztek a volt középiskola elé. Egyesével, kisebb csoportokban jöttek, némelyek feleségestül, gyerekestül. Az újonnan érkezők leplezetlen kíváncsisággal nézegették az egybegyűlteket, keresték, kutatták rajtuk a régi, huszonöt év előtti vonásokat. Az üdvözléseket gyakran csodálkozó felkiáltások kisérték. A testes, kopaszodó, őszülő, komoly férfiakban nehéz volt megismerni az egykori nyurga, bozontos üstökű kamaszokat. És mi tagadás, a szolid mamákról is lekopott már a fiatalság üde hamvassága. A legnagyobb érdeklődés a messzire szakadt, befutott sebészprofesszor érkezését előzte meg. Azok közé tartozott, akiket az elmúlt huszonöt év alatt a legtöbb jelenlevő egyszer sem látott. Tudták, hogy kocsin kell jönnie. Amikor aztán a modern vonalú, csillogó-villogó luxuskocsi zajtalanul fékezve megállt az iskolaépület előtt és egy tagbaszakadt, magas férfi szállt ki belőle, az érettségi találkozó részvevői nem tudták visszatartani a mellükből feltörő sóhajt. Az ámuldozás nem a szokatlan márkájú, valóban szép kocsinak szólt. Ezúttal őt nézték még a legnagyobb autókedvelók is, akik minden újszerű kocsit meg szoktak bámulni. Ráérősen lépkedett, ajkán könnyed, elégedett mosoly játszadozott nyilvánvalóan sütkérezett a feléje áradó csodálat sugaraiban. — Hát ez a testes, nagy darab ember, akinek minden mozdulata tekintélyt sugároz; lenne az a nyurga, sőt sovány mozgékony fiú, akit olyannak őrzött meg az emlékezetünk, amilyen 25 évvel ezelőtt volt, amikor kilépett körünkből a nagyvilágba, ahol mindenki külön-külön járta az élet kifürkészhetetlen, tekervényes útjait? És hová lett az apró fürtökben bodrozódó dús haja? Ez a ki nem mondott kérdés égett a tekintetekben. A volt ozstálytársak egy kissé feszélyezve érezték magukat. Nem találták meg egyszerre a régi hangnemet, sokan azt sem tudták, tegezzék — vagy magázzák-e egymást. Annyi kérdés gyülemlett fel bennük, hogy hirtelen eggyel sem tudtak előjönni. A feszültséget a találkozó rendezői oldták fel: abba a terembe invitálták társaikat, amelyben utolsó iskolaévüket töltötték. Az egykori tanárok a tábla előtti, ünnepélyesein feldíszített asztalnál foglaltak helyet Nem voltak sokan. Megilletődve nézték a padokban ülő, deresedő hajú, meglett embereket, akikben oly nehéz volt felismerni egykori diákjaikat. Az üdvözlő beszédet a tanári testölet kedélyességéről ismert seniora mondta el. Rajztanár volt. Mint kiváló művész, jól tudta, hogy a tehetség hiányát semmi sem pótolhatja. Ezért elnéző volt tanítványai iránt. Velük való kapcsolatait a kíméletes jóindulat és derű jellemezte. Ezúttal azonban ó sem tudta megütni a régi tréfás hangot Sűrűn hunyorgott ősz, bozontos szemöldöke alól, hangja meg-megremegett Lusztig Károly 25 ÉV MÚLTÁN Aztán az osztály volt szónoka, a város ismert ügyvédje emelkedett szólásra. Kerek, pallérozott mondatokban fejezte ki mélyenszántó gondolatait egy szónokláshoz szokott ember rutinjával. Minden tételt jól megalapozott, érvekkel támasztotta alá, mintha csak valamely törvénycikk paragrafusát sorolná fel egy bírósági tárgyaláson. Mozdulataiból, karlegyintéseiből, mellyel a fontosabb tételeket emelte ki, nem hiányzott a jól kiszámított hatáskeltés sem. De mosolyának, beszédének szellemes, talpraesett poénjeiben felvillant a régi, mókáskedvű diák. Azután sor került a „feleltetésre" Mindenki elmondta, mit tett az elmúlt évek során, mi a foglalkozása, milyen a családja. Elismerő moraj hullámzott végig a termen, amikor az osztály egykori tréfacsinálója bejelentette, hogy hatgyermekes, mint ahogyan mondta „hős apa". Egy nagyapa is akadt az egybegyűltek között. Ezt a közlést csendes megadással fogadták a találkozó részvevői. Valami megfoghatatlan nosztalgia vonult be egy pillanatra a terembe, amely a forró nyár közepette a közelgő ószre emlékeztette a diáktársakat. Az ünnepi vacsorára a város kültelkén nemrég létesített ízlésesen berendezett kávézóban került sor. A hangulat még mindig tartózkodó volt. Talán azért, mert a pohárköszöntők, a hófehér abrosz, a csillogó edény, a kínos rendben sorakozó székek némi hivatalos jelleget kölcsönöztek az öszszejövetelnek. De csakhamar az ifjúkori emlékek, és nem utolsó sorban a „sztolicsnaja" hatására feloldódott a tartózkodás, megeredtek a nyelvek. A másik fogás után az asztal felbomlott, az emberek kisebb-nagyobb csoportokba verődve élénken beszélgettek. A leghamarabb a hatgyermekes apa zökkent vissza régi diákkori szerepébe. Az eltelt két és fél évtized ellenére modorában, mozgásában maradt valami kamaszos fesztelenség. Talán az őt körülvevő különböző korú gyerekek segítettek neki átmenteni érett korába fiatalságának egy részét Ahol megjelent hangos kacaj csattant fel, mosolyra derültek az arcok. A professzor vidéki kollégájával vitázott Nyugodt karlendítések kíséretében, fellebbezhetetlen hangnemben szinte ex Katedra fejtegette álláspontját valami aktuális orvosi problémáról. A vidéki orvos vehemensen, talán túlságosan vehemensen, cáfolta állításait. A filológus tanárnő, az osztály egykori üdvöskéje, aki csaknem töretlenül megőrizte régi báját és jó alakját jellegzetes, még diákkorából származó kiejtési hibákért ugratta beszélgető partnerét. Igaz, nem sokáig tehette, mert megkezdődött a tánc, és akárcsak 25 évvel ezelőtt, most is körülrajzották régi hodolói. Az erdész, aki különben szenvedélyes vadász is, hajmeresztő vadásztörténetekkel traktálta számos hallgatóját. Egyikük, akit még az iskolában mint félénk fiút ismertek, ki is jelentette: ezek után még gombázni sem megy az erdőbe. A nemzetközi vonalon működő közgazdász elméleteit fejtegette a gazdaság fejlődésének távlatairól. Csak úgy szórta emlékezetéből a számokat, a százezreket, a milliókat. Egy közepes méretű üzem könyvelője szótlanul, elbűvölve hallgatta. Az újságíró az egyik csoporttól a másikig járt, vallatta volt diáktársait, minduntalan jobb zsebéhez nyúlt, ahol noteszát szokta tartani, aztán csalódottan rántotta vissza kezét. A notesz másik ruhájában maradt A legnehezebben a vállalati igazgató engedett fel. Leereszkedő nyájassággal beszélt ifjúkori barátaival, sokatmondó hümmögéssel válaszolt kérdéseikre. Arcát nem hagyta el az unott figyelem kifejezése. Ilyen kifejezéssel hallgatja bizonyára a termelési értekezleteken és egyéb fejtágítókon a nála „jelentéktelenebb" emberek véleménynyilvánítását Fokozatosan azonban ő is átalakult, lépésrőllépésre visszanyert valamit a régi, 2S év előtti diákból. Hajnalodott már, amikor szedelőzködni kezdtek. Az együtt töltött né* hány óra alatt ismét átélték ifjúságukat, az iskolában töltött időt, az az* után következő negyedszázadok Amikor kiléptek a teremből, a sötétség már az épületek és a fák tövébe húzódott és az éj homályát áttetsző szürkület váltotta fel. A természet pillanatokon belül átalakult. Keleten az égbolt pírba borult és a láthatár alól előbukkanó nap egy sugárkévét lövellt a szemközti szőlőhegyre. Az összejövetel részvevői egymásba karolva, nevetve, tréfálva, énekelve vonultak végig az alvó város utcáin. A közgazdász szavalt. Azokat a verseket adta elő, melyekkel egykor a diákesteken szerepelt. A professzor táncra perdült a nála két fejjel alacsonyabb vidéki kollégájával. A vállalati igazgató vaskos termetét meghazudtoló fürgeséggel futkosott felalá, kisfiúsán kurjongatott és mindenáron birkózni akart valakivel. A hajnal csodát művelt. 25 évvel visszaforgatta az idö kerekét és a meglett emberek — egy röpke órára — ismét gondtalan kisdiákok lettek. mmamamm A ml portánkon Maga az egészséges társadalmi változás önmagában nem oldja föl az egyén félelemérzetét, ezek csak a jobb lehetőségéket teremti meg. Helyesebben: az eddigi ismeretlenből sok mindent tisztáz, de újabb ismeretlent is teremt. Másfajta szorongással küzd az ember nálunk. Erős hatágú az előzmény: egy féleleinérzetet keltő és erre épített társadalmi berendezkedés visszaérzett reflexei; s egy nagy erejú pusztító háború. A fölszabadulás és a vele járó áthangolódás szociális osztályok és rétegek viszonyában. Letörni egy rossz társadalmi forma szociális támaszait — a volt uralkodó osztályokat — előléptetni hatalom gyakorló társadalmi osztállyá a munkásságot, szövetségeseivel körülbástyázni; egyidejűleg megteremteni az új alapot, a szocialista keretű gazdaságot A mögöttünk lévő negyed század e rendkívül intenzitása szinte minden egyénre hatással volt kedvező, vagy kedvezőtlen értelemben. Volt egy huzamosabb időszak, amikor az egészséges nemzeti újjáformálást kevésbé eredményes és hasznos módszerek és eszközök igénybevételével kíséreltük meg Ez nagyhatású reakciót szült, ami társadalmi megrázkódtatásokhoz vezetett. A mögöttünk levő közvetlen évtized legnagyobb jelentősége, hogy konszolidált, kiegyensúlyozott gazdasági, társadalmi helyzet keletkezett amelyben az egyén egyre jobban megtalálja végleges, vagy viszonylagosan stabil helyét. A nyugalmasabb alap természetszerűen magával hozott nagyobb és kisebb fölismeréseket, a „hogyan tovább" címszóban összefoglalhatóan. És érthetően, az érdeklődés középpontjába állította az embert; mit tudunk az egyes emberről, mit akar és hogyan bánjunk vele? Letisztuló viszonyainknak ez természetes velejárója. Általános érvényű megállapításokat tenni nem lehet, ez valótlanságra és komolytalanságra vezetne. Más természetű életjelenségek és társadalmi hatások érik, érintik a kétkezi munkást, mint a szövetkezeti gazdát és ismét más komponensekkel találkozik az értelmiség, s az alkalmazotti réteg. De ezen az utóbbi rétegen belül is van megosztódás. Például más jelenségekre, normákra érzékeny a közalkalmazotti, vezetői apparátusbeli réteg, mint a szakmájában dolgozó kvalifikált értelmiség. Más a műszaki, közgazdasági kategória, mint a humán szakokban dolgozó slb. Időszakonként változó tényezők lépnek elő erőteljesebb és gyengülő hatással. Szorongásaink egy-egy oka A hatalom és az egyén viszonyában levő állapot szorongást eredményez ismeretlenségi, vagy félreértett tényezők folytán. Az egyén a hatalmat valamilyen „mágikus" erővel ruházza föl, s igy is kezeli. Bármilyen hatásos erőfeszítéseket tettünk — a néphatalom és a nép egységének, azonosulásának érdekében — az ellenkező felfogás visszaérzése még igen erős. A hatalom nem általában jelenik meg, hanem személyhez, személyekhez kötődve. Tanácsi tisztviselő, személyzeti előadó, üzemművezető, brigádvezető stb. Ez az a „hatalom", ami naponta ott van az egyén életében. Hogyan viselkedik ez a hatalom az egyénnel szemben? Ez kifejeződik a „mikroklíma" néven emlegetett munkahelyi légkörben. Ahhoz alapos vizsgálatok szükségesek, hogy megállapíthassuk egy szociális réteg közérzetét, hogyan hat egy munkaközösségben élő és dolgozó csoport hangulatára, szellemi és politikai és ennélfogva társadalmi magatartására a munkahely légköre. Sok egészséges tényező és sok rossz (egyszerű tudatlanságból és műveletlenségből származó) tényező keveredik: emeli és őrli az egyént egyszen-e. Sajnos eléggé kezdetleges állapotban van a „mikroklíma" jelentőségének vizsgálata: hatása az emberek jeliembeit, pszichikai, morális és politikai magatartására. A közpályán dolgozókat az egészséges, tisztult közállapotok alakulása jó érzéssel tölti el, ugyanakkor kegyetlenül rossz hatású a régiből átvett szokás: protekció, személyi kapcsolatok hajszolása; kétszínűség. A hazudozás jelenléte, az adott szó gyakori elsilányulása. Olykor nemcsak a szóbeli ígéretre nem lehet adni, de szerződések, munkamegállapodások is ebek harmincadjára kerülnek. Persze ez az elvek és a gyakorlat ellentmondását tükrözi, a feloldás érdekében erőteljes eszmei harc folyik. De ezzel az ellentmondással szemben cinizmussal, közömbösséggel, befelé fordulással ls védekeznek emberek. Szubjektív vetület, hogy a megkérdezettek mindig a „másikban" látják az elítélendő vonásokat. Ez a tünet a tovább élő burzso4-kispolgári etika tükröződése. Itt nem elég a ténymegállapítás, s nem elég „általánosságban" vélekedni. Lényeges változást az élettel telibb valóságos demokrácia eredményezhet. Sajnos azonban létezik egy naiv felfogás is, amely arra törekszik, hogy teljesen kizárja az említett jelenségeket; spártai jellemet követel tőlünk akik alig húsz esztendeje még fehér nérók uralmának alattvalói voltunk. Az etikai, pszichikai és jellembeli átalakulás több nemzedék egymásutánjában következik be A türelmetlenek e félreismerés alapján a valóságosnál rosszabbnak ítélik meg a jelen etikai viszonyait. Általánosabb érvényű az a természetes eredetű feszültség, amely a megtermelt javak és a meglévő igények között húzódik. Bár nem az igények, hanem a megtermett javak az elsődelegesek. (Nem volt igény televízióra, amíg nem volt televízió). Ez az összeütközés felszítja a „szerzés" szellemét, amely azután a dolgozók egyrészénél maga alá rendel minden normális és morális emberi tartást. S gyakran az értelmetlen elégedetlenség forrása: kevés a fizetés, több kellene! Az új iránti igény és a régi rögződése között keletkezett konfliktus is a szorongások forrása, például a gazdaságban, kereskedelemben stb. A gazdaság új irányítási rendszere felbolygatott egy „stabil" állapotot, s ez növelte az egzisztenciális bizonytalanságot. Korszerűbbe, életképesebbé keU tenni a szocializmust; korszerűbb és életképesebb gondolkozással és munkával. Ennek a gyakorlati igénynek a súlya már most is Igen nagy. „Mit hoz a jövő" — kérdezik önmaguktól vagy egymástól"vezető emberek, s nem is mindig bizonytalanság nélkül S ilyenkor figyelmen kívül marad az ósszérdekúség — a „velem mi lesz'-szel szemben. * A leírtak csak szemelvények. Azzal a céllal kerültek papírra, hogy segítsenek megerteni: mélyebben járva látva kevesebb szorongással lehet élni. Aki csak a felszíni jelenségeket ismeri, s nem veszi a fáradtságot, hogy az élet mélyebb régióiba fürkésszen, az nálunk a tájékozatlanságától jobban szorong, mint a valóságjeleuségeklől.