Délmagyarország, 1968. május (58. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-12 / 110. szám

Gombó Pál DUPLA A VILLAMOSON Az NSZK Dul.sburg városának egyes villamosain kávét Is fogyaszthatnak az utasok. (Hír az Express-ben.) A Fővárosi Közlekedési Vállalat (Főkávé) gondosan megvizsgálta a kérdést és végülis két döntő érv a szolgáltatás bevezetése mellé állította a vezetőséget. Az egyik: a bérletrendszer miatt felszabaduló kalauzok egyszerű átképzés utján továbbra is alkalmazhatók lesznek, mint női és férfi kóvéfőzőnők. A másik: ha a presszógépet a szerelvények első részébe szerelik, mindjárt meg fog szűnni a középső dugó és a nagyerdemű közönség feltehetően minden külön felszólítás nélkül a kocsi elejére fárad. Tehát a döntés: „Bevezetjük mind a villamos, mind az autóbusz járatokon.'' Az utazó dolgozók várakozását a sajtó felcsigázta. Hosszabb ideig a hetilapok címlapján kizárólag kalauzsapkás, köténykés, csinos hölgyek voltak láthatók és még a felsőbb szervek szokásos dörmögése is elmaradt, hogy mindig csak nők, sohse esztergapadok. Az Élet- és Tudomány a hölgy képe mellett a presszógépet ismertette, és elismerését fejezte ki a típus szellemes megoldása fölött, bár sajnálatosképpen arra is utalt, hogy a presszógépeket ugyanaz a vállalat készíti, amely annak idején a kalauz-hangszórókat ls előállította. Ez a párhuzam a pestieket némi szkepszisre ingerelte. Azután megtörtént a bemutatkozás. Az elsó csalódás csak egyeseket ért: azok, akik a címlapok hősnőit várták, meglepődtek, amikor bajuszos, veresképű kalauzok dörmögték, hogy „Ne tolongjunk kérem, mindenkinek jut fekete". És éppen ez volt a második csalódás: nem jutott mindenkinek. „Leszállok a következőnél! — sivította egy női hang — Adja már ide!" „Csurgassa maga, ha jobban tudja!" — válaszolt a kákó (a kávéfőző-kalauz előre meghonosodott rövidítése). „Lukasztó való a maga kezébe, nem presszógép!" De az új formában feltámadt kalauzutas ellentét eltörpült az utas és utas közti antagonizmus mellett. „Maga marha — üvöltötte egyszerre száz járművön száz utas — rámlöttyintette a kávéját!" „Mit csináljak, löktek!" „Félkézzel kapaszkodjék, félkézzel igyon és harmadik félkezével fizesse meg a kárt!" Persze a szöveg nem maradt mindenütt ilyen mértéktartó. Sőt, tettlegességek is bekövetkeztek. A napilapok közlekedési rovatát efféle hírek gazdagították: „Tóth Ubul 25 éves fúrómester ma délelőtt a 10-es autóbuszon rossz minőségűnek ítélt kávéját Gódor Bohumil 56 éves káká szeme közé öntötte. A keletkező tumultusnak három súlyos és tizennyolc könnyű sebesültje van. Tóth Ubult a rendőrség előállította, a presszó gépnek a vita közben eltörött alkatrészeit és a fekete minőségét a rendőrség központi laboratóriumában vizsgálják." Egyszóval: a dolgozók érdekeit szolgáló intézkedés — mint erre már máskor is volt példa — a gyakorlatban nem vált be. Nehéz döntés elé került a Főkávé: megtartani a rosszat, vagy bevallani a csődöt. És ekkor, ebben a krízis jellegű pillanatban lépett be a közlekedés történetébe egy egyszerű dolgozó, egy bizonyos Nagy Elek, akinek javaslata megoldotta dilemmát A javaslat így hangzott: „Hazai viszonyaink között a kávéfőzőgépeket nem a villamosokon és autóbuszokon kell felállítani, amelyeken mindig nagy a tolongás, s amelyeknek útvonalhossza nem elégséges ahhoz, hogy a rendeléseket kielégítsék — hanem a megállókban! A megállókban a bérlettulajdonosok mindig igen hosszú időt töltenek tétlenül, illetve a Főkávé szidalmazásával. Ha ehelyett feketét isznak, a várakozási idő megrövidülni látszik, a Főkávé helyett pedig a feketét fogják ócsárolni és a kalauzok elhelyezése is megoldódik." Ezt a javaslatot fogadták el, a presszógépeket a járművekből kiszerelték, a megállóknál felállították és minden rendbejött. Különösen azután, hogy a Főkávé szakszervezeti bizottságának javaslatára a presszoasztalhoz széket is szereltek, hogy az ülőkalauzok munkaviszonyai ne romoljanak. NÉGY JUGOSZLÁV KISREGÉNY Az Európa Könyvkiadó a Novi Sad-i Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalattal közösen négy olyan kisregényt adott közre, amely szerzői felfedezőútra invitálják az olvasót. Danilo Kis regénye — Kert, hamu — a modern próza erőteljes művelőjét Ismerteti meg az olvasóval. Az emlékezés villanófényei a Bam család tagjainak életét hozzák látóközeibe. Kik ezek a Samék? Üldözöttek, akik soha nem lelhetnek nyugalmat, kinevetett messiások, meggyötört emberek. A szerző bonyolult gondolati összefüggések rendszerében helyezte el a kristálytisztán áttetsző és egyszerű mondanivalót: üldözők és üldözöttek egyenlőtlen viadala volt a huszadik század első fele. A fasizmus jelzőként sem szerepel a könyvben, s mégis, ott van Samék, s a samok életében: megnyomorítja lelküket, fizikai létükre tör. Kis áttételek sorával hatol mind mélyebbre a lélek labirintusában. Az emlékezés más útját járja Ivo Cipiko. A Pókhálóban című müvében a dalmát hegyvidék parasztjainak élete bontakozik kl előttünk. > századforduló parasztjainak sanyarú élete — akár Dalmáciában, akár másutt — országhatárokat nem ismerő közös vonásokat hordott magában. Az író — alti művészi eszközeit tekintve sofc rokonságot mutathat fel Móricz Zsigmonddal — e közös vonások mélyét, gyökerét kutatja. A lelki-értelmi indokokat, a kiszolgáltatottságba való beletörődést, a vak indulatokban fölcsapó lázadást, s a másik oldal jellemzőit, a vámszedőket, a tehetetlenek verejtékéből meggazdagodottakat. Elszakíthatatlan pókhálóba keverednek Cipiko hósel. Nem saját szerencsétlenségük, hanem a társadalmi valóság húzza mind szorosabbra a vergődők körül a hálót, egészen addig, míg tehetetlenné válnak. Maradandó portrék sorát rajzolja meg a szerző: Jova gazduram, Rado és a többiek egy letűnt világ képviselői, olyan világé, mely embertelenségével véste magát az emlékezetbe. Emberség és embertelenség áll szemben egymással Benő Zupancic regényében is. A Szellemidézés azonban a közvetlen múlt felelevenítése, a tegnapé, melyet ma már a történelem mérlegel. Ljubljana német megszállás alatti ellenállási mozgalma adja a könyv történeti hátterét. A hiteles, s drámai háttér előtt, megkapó líraisággal festett alakok sora mozog: kamaszok, akik önmagukat sem találták meg igazán, de már egy egész életre szóló választással kell szembenézniük. Zupancic krónikát írna csupán az ellenállás kimeríthetetlen témaköréből, ha az események, s nem azok szereplői érdekelnék. ö azonban arra keresi a választ, hogy miért bukik el az egyik ember, s mi teszi szilárddá, tántoríthatatlanná a másikat? Biztos ismerője a kamaszlélek minden rezdülésének. Hősei nem elvont tételek illusztrációi. Hús-vér alakok, esendők, kétkedők, s mégis győzni tudók. A negyedik kisregény szerzője, Momcilo Milankov képviseli leginkább az elvontságot. Könyve nemcsak címében — A labdás ember —, hanem tartalmában is: szimbólum. A modern embert érő hatások vizsgálata: mindenkinek megvan a maga „labdája", dé tud-é mit kezdeni vele? Azaz leélKOHÁN GYÖRGY BIVALYOS eggel a fele- y. Nyfkolszklj segem fel- = '- í hívta fordítva a szimbólumot: het-e szándékai szerint az ember, vagy örök alakoskodásra kényszerül? A szerző lírai képek és megfigyelések sorából építi fel könyve szimbólikus rendszerét, így formálja meg Pit, a kisember portréját is, aki kezéből végül is kiütötték a — labdát... A fordítás — a kisregények ismertetésének sorrendjében — Acs Károly, Borbély János, Bodrits István és Utasi Csaba munkája. m. o. a „PONTOS IDÖ"-t. A kagylót az idős ROBOT vette fel. Minden kérdés nélkül tudta, mi a tennivalója. — Tíz óra két perc — mondta. — Az lehetetlen! — kiáltotta a feleségem. — Lehetetlen, hogy az én órám ennyire siessen! — Tíz óra két perc — ismételte a ROBOT. — Nem igaz! Az én „Volgám" már két éve percnyi pontossággal jár. Azt hiszem, magánál lesz valami baj. — Még egyszer mondom: tíz óra három perc — erősködött kissé ingerülten a ROBOT. — Csak ne pimaszkodjon!. .. Képzeld, valami konzervdoboz-féle mer engem leckéztetni — mondta a feleségem, miközben felém fordult. — Mit szólsz ehhez? Mivel nekem ez az egész dolog fölöttébb tetszett, egy kukkot sem szóltam. — Pardon! — szólalt meg ismét a ROBOT —, ha ön annyira biztos az órájában, akkor mi a csodának kérdezősködik? Feleségem a logikus dolgoktól általában mindig dühbe gurult, hogyne lett volna hát mérges A FELESEGEM ÉS A ROBOTEMBER most, amikor egy automata tett fel neki egy valóban magától értetődő kérdést. — Idehallgasson! — kiáltotta a kagylóba — maga egy szerencsétlen, agy nélküli masina! Mit képzel magáról?! Tévedni emberi dolog, de magának meg különösképpen ! — Amióta csak létezem, a munkám miatt még sohasem kaptam egyetlen figyelmeztetést sem. Ami pedig az „agynélküliségemet" illeti — ön nagyon-nagyon téved. Mert — ha nem tudná — nekem elektronikus agyam van. És — hogy tovább menjek — az önnel folytatott beszélgetésből okulva megengedhetem magamnak azt a következtetést, hogy az én agyam sok mindenben felülmúlja az önét. — Te jó ég! Miket beszél??! — Először ls: ön nem tud logikusan gondolkodni. Másodszor: elviselhetetlenül szemtelen. Csak úgy repesett a szívem az örömtől. A ROBOT pontosan azt mondta, amit én gondoltam a feleségemről, csak hogy én nem mertem mindezeket a tudomására hozni. Itt két szilárd jellem találkozott. S míg azon töprengtem, hogy vajon most kit is illet majd az utolsó szó, rettenetesen csodálkoztam, hogy tulajdonképpen miért ls nem pattannak szikrák a telefonkagylóbóL — Biztosíthatom — sziszegte a feleségem —, hogy a maga agya teljesen berozsdásodott, s jó lesz, ha minél előbb megkenegeti egy kis peróleummal. — Bocsánat, de a kijelentéseiből arra merek következtetni, hogy maga olyan tudatlan, akár egy öszvér. A kibernetikának semmi köze a petróleumhoz. Szerintem ön azért provokálta ezt az egész beszélgetést, hogy kihozzon a sodrombóL De felőlem erőlködhet, én kikezdhetetlen vagyok. Drótból vannak az idegeimi — Most már aztán igazán elég!! Hány óra? — Pontosan tizenegy. — Megőrülök! — kiáltotta a feleségem, s dühösen lecsapta a kagylót. Majd rámnézett és oktatva mondta: — Tanulhatnál ebből a beszélgetésből! Ez egy igazi férfi, még akkor is. ha ROBOT. Nem olyan nyim-nyám, mint tel... Szerencsére nem tudta folytatni, mert rájött, hogy elkésik a munkából. Amikor nagy csattanással bevágódott mögötte az ajtó, felhívtam a „Pontos Idő" főnökét: — Nagyon szépen kérem, adja ét legmélyebb tiszteletemet a ROBOT-nak. Legőszintébb híve..; — Köszönet az egy ü ttér zésért..; — sóhajtott a főnök. — O. ha tudná! ö volt a legprecízebb, a legmegbízhatóbb munkatársunk. — Bocsánat, de miért csak „volt"? Hiszen éppen most beszélt a feleségemmel! — Igen. Es éppen emiatt került generáljavításra ... Baraté Rozália fordítása Sz. Lukács Imre FOTT KUKORICA Lukács nagyanyám közel lakott a piactérhez. Pali bátyáméknál. Az előttük levő házban meg keresztanyámék. Szerettem odajárni. Jókat játszottunk Szüleim akkor messzire jártak kenyérért. Ezt mondták: • — Erted jövünk. Itt jó helyed lesz. — Hoztok cukrot? — Hogyne. — Mást? — Ha jó leszel. — Jó leszek. Vidáman teltek a napok. Marci, a bolond gyerek mór reggel kiült a betonjárda szelére. Vele aztán megcsináltunk mi mindent. Csillagot rúgattunk, bekentük az arcát, míniummal. Tűrte, szerencsétlen. Vigyorgott is, fülig szaladt, a száia. Beszoktunk Kun Potyóékhoz. Az volt az igazi. Szódagyáros udvarára. Potyó, az unoka sorra mutogatott mindent. Szódát is ittunk. — Béka nő a hasatokban — mondta az öreg Kun. De nem nőtt. Hiába vártuk. Megjöttek anyámék. Nekem kolbászt hoztak. Tányérra tették az asztalra. — El ne rontsd a gyomrodat! — szólt anyám. — Nem. Jó kolbász volt Olyat még sohasem ettem. Bebújtam az ágy alá. Faltam. Megettem mindet. — Hol vagy te"? — kérdezte anyám. — Itt A kolbász? — Nincsen. Már nincsen. — Jössz ki azonnal! — Megversz? Akkor nem megyek. Nem vert meg. Leültetett a székre. Megnézte a zsebemet az ágy alját, még a szekrényt is kinyitotta. — Mind megetted? — Meg. — Nem fáj a hasad? — Nem. — Elvigyelek a doktorhoz? — Minek. Három napig szenvedtem. Rá se néztem az ennivalóra. A hasam kegyetlenül csikaródott, görcsbe rándult Gyakran hátraszaladtam. Megsápadtam. Kacsa ezt mondta — Olyan a színed, mint a tök. A kerítésnél ültünk. Hiába hívtak játszani a többiek. Üjra nagyanyámékhoz kerültem. Szép napok jöttek. Nem panaszkodhattam. Keresztanyám hatalmas lekváros kenyeret nyomott a kezünkbe. Ica, az unokatestvérem ímmel-ámmal evett Kisegítettem. — Kérjél még — mondtam. — Megeszed? — Meg. — Az enyémet ls? — kérdezte. — Azt is. Hivő asszony volt nagyanyám. Imádságos. Meg nem bántott senkit Engem nagyon szeretett Azt kérdeztem: — Elviszel a templomba? — Mit akarsz ott? — Ügy szeretnék Veled menni. — Rendesen viselkedsz? — Jó leszek. Készülődtünk. Nem kellett mesaszire gyalogolnunk. A zsidó templommal szemben volt az imaház. Fehérfalú, nádtetejű kis házban. — Itt szoktál imádkozni? — kérdeztem. — Itt — Hiszen ez nem is templom. — Nekünk az — mondta nagyanyám. Szegényes, földes szoba volt Pap se jött Lócákra ültünk. Az ablakra fekete függönyt terítettek. Énekeltek. Barabás bácsira még emlékszem. Felállt és hangosan imádkozott. Mozdulni sem mertem a lócán. Furcsa. szokatlan volt. öregasszonyok csupa feketében. Csak Jámbor Eszter