Délmagyarország, 1968. május (58. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-12 / 110. szám

Ténagy Sándor KEZEK SZERELME Kezek fogócskái, bolond ugrándozása, futás, [kergetés — ki tudna szebbet s szebben mondani, mint a hullámzó ujjak titkos moccanásai ó kezek szerelme! egy nő keze, egy férfi keze meztelen játék, a bőr, s a vér maga, amit hiába próbál: a szó elmulasztana bújócska és remény, hogy társad megkeres, boldog hajsza után marasztalás, kérlelés, áldott izzása a húsnak, amtt közvetít a kéz gyötródó, kívánó [kulcsolódás, gyémánt-olvadása [a csontnak, sejtek kíváncsi [tülekedése, és bíztatás: igen, igen, és riadalom: mégse, [mégse 6 kezek szerelme! egy férfi keze, egy nő keze termékeny háborúsdi, megadó marakodás, bukás, szökés, [ólálkodás, önként vállalt [száműzetés, ha a bomló ing alá [szalad s megpihen a kéz aztán újra a találkozás, a nem-múló ismerkedés, korholás, ölelés, békülés, a mindig-más, a [mindig-ugyanaz: fogócska, futás, [kergetés, sajgás, gyanakvás, [panasz ó kezek szerelme: simogatás, karmolás! Palotai Boris M

a megmondom nek}, gondolja Radics, és összehúzza a homlokát, mintha haragudnék. Pedig csak töpreng. Kivillamososoznak a zöldbe, megisznak valahol egy pohár sört. Aztán ott... Vagy mikor hazasétálnak, útközben. — Küldjük Szuhait? — fordult feléje Galambosné, a személyzeti előadó, s tömzsi ujjával a papírlapra bök. — Szuhai.... persze ... — mondja Radics. Percek óta nem figyel. Mari jár az eszében. Innen az ablakból látja, ahogy a gyár udvarán megvillan pettyes szoknyája... Galambosné közelebb húzza a széket — Aztán itt van Szabó Mari, őt hagytam utoljára Nem az a magas, boglyas — magyarázza. — Két Szabó Mari is dolgozik a fonóban ... Az a kis szelíd Szabó, akarja mondani Radics. Szempillája se rebben, csak néz rá, kicsit oldalra billenti a fejét, simára fésült haja fénylik... — Szabó Mária a kettes számú műhelyből — jelenti ki majdnem szigorúan, mert furcsa, Marit javasolják, s éppen most. — öt akarjátok szakmai továbbképzésre küldeni? — kérdi és könyökével odébbtólja a teleirt naptárt. — Miért? Nem találod alkalmasnak? — Dehogynem. Galambosné ceruzájával megvakarja a fejét. Majd az iratcsomóra koppint vele. — Te, mint KISZ-titkár ... Radics megint nem figyel rá. Hónapokig nem látják egymást, nyilait belé. Most váljanak el? Mióta halogatja, hogy szól neki.... Nem az az ember, aki meglát egy lányt, máris belehabarodik, elveszti a fejét. Amíg nem ismeri igazán, miért beszéljen neki házasságról? Ügy tervezte, egy-kettőre összeházasodnak, a szabadságukat már együtt töltik. — Nagyonis alkalmas — mondja nagysokára.. — Csakhát... — Megáll egy pilanatra. Mi lenne, ha megmondaná; nézd, most találtunk egymásra. Tudom, nem szokás ilyesmivel előhozakodni... — Csakhát? — kapja el a szót Galambosné, s Radics ijedten emeli rá a szemét. — Ott hagytad abba, hogy csakhát. Mi kifogásod van Szabó ellen? — Semmi... — mondja Radics, és nevet Még a szemére vetik, hogy úgy ajánlgatta, mintha nem lenne közük egymáshoz. Elég, ha annyit jegyez meg: nincs énnekem semmi kifogásom ... — S ezzel én érjem be, hogy semmi kifogásod? — Mondom, nyugodtan küldjétek el. Galambosné sóhajt — Én is azt gondoltam, arra való lány. Most meg már... jóég tudja!... — Megtapogatja a kontyát. — Azért is hagytam utoljára Szabót, mert nehezen tudok eligazodni rajta... A műhely bizalmija azt mondja, ügyes, mint az ördög. Vágó Lacinak, a brigádvezetőnek pedig az a véleménye, hogy várjunk még azzal a továbbképzéssel. Szeles, meg hebehurgya. — Szabó Mari? — csodálkozik Radics. Még hogy Mari szeles? Mert azon csak nevetni lehet, hogy ez a csöndes lány... Radics érzi, hogy a füle cimpája vörösre gyullad. Ügy látszik Galambosné sejti már... Mi a csudát sejt? Hogy vasárnaMÁR MEGBOCSÁSS, FIAM ponként kimennek a zöldbe, körözöttet esznek zöldpaprikával, s fogják egymás kezét. Már megtanult balkézzel enni, mert a jobbal Mari kezét szorongatja. — Imént beszéltem Szabó Marival — mondja Galambosné. — Megkérdeztem tőle, mit szólna, ha őt javasolnánk? — Biztosan örült neki — mondja Radics. Mégis megkeresi ma este. Világért sé mutatja, hogy nehéz lesz nélküle. — Ügy örült, hogy ilyet még nem ís láttam. Vágónak lesz igaza. Fura egy lány ez... — Ha nem örült volna, az lenne baj. — Ügy örült, hogy sírva fakadt S váltig kérdezgette: biztos? Nem jöhet közbe valami? Azért gondoltam, hogy hozzád fordult, veled talán bizalmasabb. — Miért? Miféle titka van? — kérdi Radics, mert hiszen Mari titka az övé is. — Igazán sírt? — Potyogtak a könynyei. S azt mondta, hogy a legjobbkor küldjük el, csak sikerüljön. Foglalkozol te eleget velük? Ismered őket? — Kérdi Galambosné s rákönyököl a papírlapokra. — Mi van vele? — szólal meg Radics. — Olyan nagy dolog nincs. Csak éppen szerelmes. — Hát az megesik! Nem ennél egy almát? — kínálja Radics, és zacskót húz ki a fiókból. Galambosné jóízűen harap az almába. — Nem könnyelmű lány, az biztos, azért is van úgy oda. Azért akar egy időre szabadulni innen ... kettőbe szerelmes egyszerre. — Kettőbe szerelmes?... — S neki egy szóval sem említette. A vállára ejtette a fejét, úgy hallgatta, ha beszélt hozzá... — Valami fiatal fiúba szerelmes ... nem árulta el a nevét — folytatja Galambosné. — S egy idősebbet is szeret, de azt másképpen. Radics fejében összedöccennek a gondolatok. — Az való hozzá... a fiatal! Mit akar attól az időstől? Ki hallott már olyat?! — mondja reszelős hangon. — De hát azt se tudja biztosan, hogy igazán szereti-e azt a fiatalt... Csak kétszer találkozott vele. Futottak le a domboldalról, lobogott a hajuk. Nevettek, mint a bolondok! S azóta folyton erre gondol Hát ez olyan bolondság, persze — mondja Galambosné. — Mire neki az öreg? — kérdi Radics színtelen hangon. — Nem öreg, menj már! Mit össze nem beszélsz?... Csak idősebb. Azért jár vele, mert attól tanulni lehet. Azt mondja, elhallgatná akármeddig ... Mindig magyaráz neki. Radics az ablakhoz lép. Rövidre nyírt hajú fiatalember néz vissza rá az ablaküvegről.. Én lennék az idős? Homályos az ablak, ráférne, hogy megtisztítsák. Jó, hát nem szaladok le a domboldalról. Ez kellett volna neki? Hát fusson azzal a fiatallal! — Küldjétek el Szabó Marit — mondja. — Helyes! Én is azt mondom — bólint elégedetten Galambosné, s hangos csattariással kattintja be táskája zárját — Törődni kell az emberekkel, fiam. Már megbocsáss, hogy így szólítalak, de olyan fiatal vagy még. nénémet ismertem közülük. Énekelgettek. Mentünk az utcán. — A ti istenetek szegény? — rántottam meg nagyanyáin ruháját. — Nem. Gazdag. — Nem is igaz. Milyen kis háza van. — Attól még lehet gazdag. — Nekünk a templomunk is szebb — hencegtem. Nagyanyám nem válaszolt. Otthon már vártak Potyóék Marci, a bolond gyerek kimászott a kocsiútra. Szaladtunk hozzá. Játszottunk. öreg, mafla legény volt Marci, mindig a két lábán ült, vagy csúszkált előre-hátra. Nem féltünk tőle, elszaladhattunk. Belefektettük a porba. Vigyorgott — Szórjunk port a fejére — mondtam. Szórtunk. Szürke lett az arca. Ordított nyöszörgött Köpködte a port. Mi meg elszaladtunk. Az imaháznál fújtuk ki magunkat. — Ez meg templom. — Hazudsz — szólt Potyó. — Ilyen templom nincs is. — Van. Nagyanyámék idejárnak. — Bemenjünk? Zárt ajtók fogadtak. Az ablakhoz nyomtuk a fejünket Semmit sem láttunk. — Eljövök én még ide, nagyapámmal. Majd ha hordja a szódát. Elmúlt már a délután. Értünk kiabáltak. — Ne csavarogj iönnek anyádék. — modta Pali bátyáin. Vártam türelmesen. Kihajoltam a kerítésen De késtek. A csordát is hazaengedték. Por szállt a házak falára, a kitárt ablakokba. Hiába vártam. Nagyon megkéstek anyémék. Lassan feküdni kellett. A kisszék elé tettem a lavórt, cserepet hoztam az udvarról dörzsöltem a bokámat Nagyanyám mellé bújtam. De nem tudtam aludni. — Alszol? — kérdeztem. — Nem, nem alszok. — Imádkoztál? — Igen. ; — Én is tudok — mondtam. — Elmondod? A jó gyerekek úgy szekták. — Én nem vagyok jó gyerek. — Nem is kapsz akkor semmit. Pedig megígérték anyádék. — Cukrot se? — Azt se. Elmondtam a miatyánkot. És elszenderegtem. Éjszaka megjöttek szüleim. Csendben beszélgettek. Ügy tettem, mintha aludnék. Nem ébresztettek fel. Ajándékot vártam. Valami szép ajándékot. Később hazamentek. Mocorogni kezdtem a dunna alatt. Felültem. — Anyádék meg hazamentek. — Mit hoztak? . — Kukoricát. Egy cső főtt kukoricát. Keservesen sírtam. Rosszul esett. Nagyanyám hiába vigasztalt. Felvertem a házat. Pali bátyám is bejött. — Elhallgass már, te — kiáltott rám. De nem tudtam a sírást abbahagyni. Keserűen ömlött a könnyem. Vigasztalhatatlanul. Nagyanyám megsajnált. Simogatott. Letörölte a könynyem. De már ez sem segített. Markomba szorítottam a kukoricát és zokogtam. — Azért is hazamegyek. — Ilyenkor? Éjszaka? — rettent meg nagyanyám. — Ügy is hazamegyek — zokogtam. Elindultam az ajtó felé. Pali bátyám megmarkolta a karomat s elvert istenesen. A kukorica kiesett kezemből odagurult a kemence tövéhez. Még jobban sírtam. — Most már mehetsz — mondta Pali bátyám mérgesen. — Megyek is. Felvettem a földről a cső kukoricát. Nagyanyám fehér pendelben ijedten ült az ágy szélén. Sajnálhatott. — Ne menj el, kisfiam. — Csak hadd menjen — szólt Pali bályám és kinyitotta az ajtót Világos éjszaka volt. Féltem. Sírva tettem meg az utat hazáig. Szaladva. Megzörgettem az ablakot Jó erősen. Haragudtam anyámékra és még mindig sírtam. — Ki az? — Engedjetek be — kiáltottam. Anyám, szegény, megrémült. Kérdezgetett. vigasztalt de semmit se mondtam. Magamhoz szorítottam a kukoricát és zokogtam Mellette aludtam el Imádkozni nem tudok azóta... •y? < 'M ifim -fi r I Szilágyi Gábor Megfagyott varjú ÜJ VERSEK Simonyi Imre ELÉGIA az éjjel darvak húztak el a vén présház felett — s hajnal óta sírok meg káromkodok mert ez nem az a présház mert ezek nem azok a darvak — s ez meg micsoda csalás ezzel a festett-Duna fölé pingált csukottszemű teliholddal én utoljára még láttam a valódit azt a bámészkodót ott a valódi Kőrös felett amikor még igazi lányok fürödtek igazi vízben s festetlen szívemben ls igazi lányok — hé emberek fogjátok el azt a tolvajt aki elszívta előlem a telitüdejű otthoni jó levegőt s most szemében ott zöldell az otthoni táj szemében ott barnul az otthoni alkony az egyikben az otthoni fény a másikban az otthoni árny — idegében ott borzong az otthoni jó meg az otthoni fájás — talpa alatt az otthoni gyep feje felett az otthoni nyárfás az otthoni ég az otthoni kék az otthoni béke fülében ott dudolász a vízimalom s anyai nagyapám dörmögése — fogjátok el a tolvajt emberek aki zsebrevágta az ifjúságom s véle az otthoni hit bizodalmát — ama parttalan tengert — amikor még nem szégyelltem hogy szeretem az embert s hogy az vagyok — hisz esténként a vacsoránál tizenketten ültünk mint az apostolok... Csernák Árpád KÖNYÖRGÉS Néha mégis jól érzem magam; ha fénysugár-nyaláb fut végig a havon és csontig-velőig-vérig hatol: ha decemberben tavasz van. A szélbe dőlök, mellem sarkig kitárva a légnek, miközben beteljesedik a növényi sejtek minden rejtett álma, és a biztatásra újra reménykedik. A fény és a friss levegő bezúdul az izzadság-szagú dohos szobákba, és félelemmel teli naftalinos ruhákba bújik; könyörög és kegyelmet koldul a tisztaság és erő számára, a tér és szabadság számára.