Délmagyarország, 1968. május (58. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-05 / 104. szám

Slawomir Mrozsek AZ ÁLLATOK SZERETETÉRŐL LELKES ISTVÁN ÁRTÉR Rényl Péter ÍZLÉS ÉS SZÍNVONAL A feladvány tulajdonképpen megoldhatatlannak látszik. Van a nagy közönség, amelynek Ízlése, kulturális igénye olyan, amilyen, bizonyos műfajokat, hangvételt, stílust szeret, másokat nem szeret S vannak, a kulturális intézmények, amelyeknek van hivatástudatuk, van a kormány és a párt, amelynek van kultúrpolitikája, s vannak az írók és a művészek, és mindazok, akiknek van kulturális missziójuk — ezek meg más igényeket képviselnek. Tekintsünk el egy pillanatig attól, hogy milyeneket, csak annyit mondjunk, hogy másokat Ez, úgy hiszem, világos. A két szféra között van különbség, sok tekintetben ellentét Ugyanakkor az ls nyilvánvaló, egymásra vannak utalva. Színházat, mozit könyvkereskedést fenntartani nézők, vásárlók, olvasók nélkül — lehetetlenség, értelmetlenség. De fordítva is áll a kapcsolat: hogyan fedezné a közönség a maga kulturális szükségleteit, ha az állam, az erre hivatott intézmények, az alkotók nem gondoskodnak róla? Látszólag ugyanez a helyzet a gazdaságban: a termelő és a fogyasztó hasonlóképpen egymásra van utalva. Csakhogy a kultúra, a művészet, az Irodalom esetében, mégis más a viszony: enni, ruházkodni, lakni stb. mindenképpen kell, de a kulturális fogyasztás, a művészeti vagy irodalmi művek iránti szükséglet, nem Ilyen elemi: az „eszi, nem eszi, nem kap mást" kényszere (amelyet a gazdasági élet felvirágoztatásával persze az árucserében is igyekszünk kiküszöbölni!) itt nemigen létezik, vagy csak sokkal kisebb mértékben érvényesül. Ha nincs olyan film, amely nekem megfelel, nem megyek moziba, ugyanez áll a színházra és a kiállításokra. S ma már olyan szuverén a legtöbb tévé-néző, hogy ő is önállóan dönt: a neki nem tetsző műsornál kikapcsolja a készüléket A legtöbb ember így reagál, s csak viszonylag szúk azoknak a köre, akik unaloműzésként azt is elfogadják, ami voltaképpen nem is vonzza őket Igenám, de ha Így van, akkor ez azt jelentené, hogy a közönség korlátlan ura a helyzetnek, tehát reménytelen minden kísérlet hogy érdeklődését, ízlését a megszokottól eltávolítsuk? Hogy a szokványnál színvonalasabb, aktuálisabb, eredetibb műalkotások elfogadására bírjuk? Tudom, hogy a kérdésnek ez a megfogalmazása mesterségesen kiélezett, hogy a gyakorlatban nem vetődik fel ilyen véglegesen. De talán mégsem szükségtelen, ha így lemeztelenítjük, hogy a problémo magvához hozzáférhessünk. Tény és való, hogy kultúrát önkéntes közönség nélkül nem lehet csinálni, a közönséget tehát valamiképpen vonzani kell a műalkotásokhoz. A szocialista kultúrának ez különösképpen nagy gondot okoz, hisz számára elsőrendű lelkiIsmereti kérdés, hogy emelje a tömegek kultúráját. A kapitalizmus, mint ismeretes, elég könnyen túlteszi magat a dilemmán: szabad utat enged a szórakoztató iparnak, amely gátlástalanul és pimaszul kihasználja az emberek legelmaradottabb hajlamait, a legprimitívebb ösztönöket, és a legkonzervatívabb igényeket, hogy tömegpublikumot verbuváljon magának. Ilyen szempontból még a többnyire állami kezelésben levő, tehát a profithajhászó vállalkozásoktól (állítólag) független tévéállomások ls elég elszomorító képet nyújtanak. Kétségtelenül fejlett (bár többnyire hallatlanul tendenciózus és a kormányok politikáját alázatosan szolgáló) hírszolgáltatásuk és elég jó ismeretterjesztő adások mellett rendkívül sivár kulturális programot sugároznak s — igen kevés kivételtől eltekintve — arra rendezkedtek be, hogy azt adják, smit a lehető legkevesebb ellenállással átvesznek tőlük: szórakoztatóipari állagot, annak minden kellekével: némi hamis ragyogást, töményen szirupos vagy hig érzelmtsséget, sok hihetetlen kalandot, megfelelő adag lúdbőröztetö szörnyűséget if sok lapos, semmitmondó humort De mit csináljunk mi, akik nem nyugodhatunk bele abba, hogy olyan hatalmas tömegkommunikációs eszközök, mint a televízió, rontsák, vagy akárcsak a meglevő szinten konzerválják az emberek ízlését? Eddig szándékosan túléleztem a szituációt, hogy világosabban kitűnjék a probléma. Most azonban vegyük egy kicsit közelebbről szemügyre a valóságos viszonyokat S akkor kitűnik, hogy mégsem olyan kilátástalan ez a dilemma. Mindenekelőtt azért nem, mert az a bizonyos tömegigény, vagy ízlés, omelyre a kommereializálódott, az üzleti szintre süllyedt kultúripar hivatkozik, nem azonos a nagyközönség igényével, vagy ízlésével. Ez az igény és ez az ízlés is része, de csak a legalocsonyabb régióját teszi ki, azt, amelyet a legprimitívebb módszerekkel aktivizálni lehet Ugyanabban a tömegben, ugyanazokban az emberekben létezik egész sor más, ennél jobb, nemesebb hajlam és igény. Csupán egy antidemokratikus, a tömegeket lebecsülő szemlélet, vagy egy teljes rezignáció állithatja azt, hogy a tömegnek, azaz a népnek csak a hazugság kell, benne nincs igény az igazságra, a valódi szépségre. A siker, amelyet az elóbb jellemzett álkultúrával el lehet érni — s amelyet nem tagadunk — csupán azt bizonyítja, hogy a tömegek ízlését könnyű ebbe az irányba terelni, de korántsem azt, hogy nem lehet meg is javítani, sőt igen magas szintre fejleszteni Igaz, az valamivel nehezebb: a profitra éhes, a konkurrenciától hajtott tőkés kulturális apparátus ezért is (s emellett politikai és ideológiai okokból) választja a kisebb ellenállás útját. Sajátos módon ezt, az igénytelen szórakoztatást igozoló „ideológiát" támasztják alá azok a művészek, írók, esztéták, akik — nem kevesen közülük igazi jószándékkal, a változtatást akarva — az egyik végletet a másik véglettel akarják leküzdeni a kommerszkultúrával szemben az antikommersz-kultúrát ajánlanak. Az ellenkezés szándékából, a sikeres sémák ellen olykor mintha valóságos antiséma alakulna ki: ha emez, a közönségre orientált szórakoztatás túlságosan is kevéssé veszi igénybe agyrostjainkat, amaz keserves fejtörésre kényszerít bennünket, talányokkal ostromolja fáradt fejünket, ha itt a heppiend a törvény, ott a kötelező norma az elbukás, ha emez langy optimizmussal babusgat körül bennünket, amaz dermesztő peszszimizmusban fagyasztja csontkeményre érzelmeinket, ha emitt a vágtató cselekmény átrepít minden szakadékon, amott úgy cammog a történés, hogy minden buktatóban nyakig elmerülünk. No de nem a kajánkodásért tesszük ezt szóvá, hanem hogy érzékeltessük: ez a csakazértis, ez a meredek provokálása a konzervatív és igénytelen ízlésnek, óhatatlanul hatástalan marad, nem csökkenti, hanem ellenkezőleg, növeli a közönség vonzalmát a másik véglet iránt, Tragikus konfliktus ez és a nyugati kulturális világban, bátran mondhatjuk, tipikus. Mert hát mi lesz egy művészetből, amelynek legbelső mozgatórugója a puszta negáció, a kommerszkultúra mindenáron való tagadása? Ebból csak formalizmus születhet, a mind rheghökkentőbb — s mind értelmetlenebb — formák kultusza, a kihívásokkal való játék. Amely a végén — nem kis részben — oly ártalmatlanná lesz, hogy a szórakoztatóipar is bekebelezi, remekül felhasználja a maga repertoárjának színesítésére: az intellektuális lázadásból így lesz divat, kulturális tömegcikk, profitot hozó áru ... Nyilvánvaló, hogy ez hamis alternatíva, hogy nem ez a kiút. Megoldást csak az hozhat, ha a tömegek kulturális igényét a maga összetettségében érzékeljük, ha abból Indulunk ki, hogy ugyanez a tömeg, ha számára hozzáférhető formában találkozik vele. tud vonzódni a tartalmas, az igazi kutiúra iránt. Sőt, ha rájön az ízére, az értékeire, valósággal ráveti magát a művészetre az irodalomra, tömeges „fogyasztójává" válik az Igazi kultúrának. De ehhez fokozatosan és módszeres következetességLgyszer egy szörnyű jelenetet láttam: a kutya tépte, cibálta a macskát. Mivel szeretem az állatokat, úgy belerúgtam a kutyába, hogy felbukfencezett — Brutális ember — hallottam magam mögött. Megfordultam. Egy vállas férfi s:&lt hozzám. — Te brutális alak! A kis kutyát ütöd? És mielőtt vissza tudtam volna tartani, ez a szadista úgy megütötte a cicát, hogy a szegény állat csaknem elvesztette eszméletét Ám mégis felugrott és szembeszállt a kutyával, mert közben az is talpra állt. Haragosan felmordultam. — Uram, maga azt gondolja, hogy ezt szárazon megússza? Azt gondolja, hogy a macska, mivel nincs hangja és nem tud panaszkodni, hát nem érez és nem szenved? ö nemcsak a fizikai fájdalmat érzi, hanem átéli azt a megaláztatást is, amelytől ön nem kímélte meg. Azt hiszi, hogy az üldözött állatnak ebben az ügyben nincs kihez fordulnia? Nagyon téved, uram. Én ezt nem engedem meg! Most fültövön találtam rúgni a kutyát, de a lábam megcsúszott, a kutya így csak megtántorodott Az ismeretlen férfi meglazította nyakkendőjét — Uram, amit maga csinál — támadt rém _ a legnagyobb felháborodást váltja ki az emberből. A kutya ősidők óta az ember leghűségesebb barátja. Már a barlangkorszakban az ember lábainál őrködött Maga meg, maga meg... Biztosan kifogyott a szókészlete, mert szótlanul, keményen megszorította a cica farkát és ráncigálta. A vér felforrt bennem. — Ez rettenetes! — ordítottam feL — És még maga meri embernek nevezni magát? A huszadik században? Csaknem háromszáz esztendővel Pascal „Gondolatok" című művének első kiadása után, s csaknem hatvan esztendővel Miklós cár manifesztuma után? Gyalázat! Elállt a lélegzetem, alig tudtam kitörni egy lécet a kerítésből, mert a kezem már fájt, hiszen a kutya csontos volt. Az Idegen megdermedt és halkan igy szólt: — Mi? Léccel vered a kutyát? Jól van, majd én megmutatom neked! Felkapott egy téglát s a barbár disznó megcélozta a macskát Amikor ezt láttam, a nemes felindulástól elragadtatva, a bot boldogabbik végével akartam megütni a kutyát. Sajnos a kutya kereket oldott A macska is. Utánuk eredtünk, én a magasba emelt léccel, ő meg egy téglával a kezében. összeszedtem minden erőmet mert az emberiség nevében nem engedhettem meg. hogy ez a gonosztevő megelőzzön. Szerencsétlenségemre a kutya gyorsabban futott, mint én, a macska is. A kutya és a macska hamarosan el is tűntek a sikátorokban. Megálltunk, halálosan lihegtünk. A legnagyobb undort ébresztette bennem ez az állatkínzó, de féltem megütni, mert visszaadliatta volna. Ő is ugyanígy gondolkozhatott, mert tovább tartotta a téglát, meg sem próbálta felhasználni ellenem. Bemutatkoztam, ő is megemelte a kalapját — Nagyon örülök... — mondta — ...icz vagyok, magiszter. — Szép időnk van... — szóltam, lelkem mélyéig megvetve. — Napos... — tettem hozzá, hogy mégjobban megalázzam. — Igen, hm, melegít, elég j<51... — helyeselt a disznó opportunista. — Talán, hm, benéznénk valahová, egy pohárkára — tettem hozzá. — Benézhetünk — egyezett bele. Elmentünk, hogy megigyunk egy féldecit Hadd tudja meg ez az állatkínzó, hogy velem nem lehet kukoricázni! Lengyelből fordította Bába Mihály F

eljött a Balázs, körülnézett a lakásban, aztán felcsillant a szeme. — Ml az új televíziót vettetek? Na nézzük. Bekapcsolta a készüléket. forgatta a gombokat, majd szórakozottan végigtapogatta a zsebeit — Ejnye — jegyezte meg lemondóan. — Nincs nálam a csavarhúzóm. Kicsit igazítani kellene a hangoláson, s olyan képetek lenne! Egyszer már szétszedte a magnómat egy törött pengéjű bicskával. Nem történt ugyan semmi baj, csak az összerakásnál egy alkatrésznek nem találta a helyét, de szerencsére a Gelka egy százasért megtalálta. — Na nem baj — fűzte fovább Balázs. — Felmegyek a tetőre! Balaghy Zoltán ANTENNA Este tízig szerelt. Addig elmulasztottam egy krimit majd a további műsort is, mert az antennabeállítás eredményeként valahol eltűnt a kép. Másnap szóvátettem a dolgot egyik barátomnak. — Sebaj — vert a vállamra. — Majd én beállítom az antennádat. A tetőn tartott helyszíni szemle eredményeként közölte velem, hogy vegyek még harmincöt méter vezetéket, mert szerinte az antenna rossz helyen van, a mellette levő beárnyékolja az adót Aztán jött Silip és kiröhögött. — Minek neked a tetőantenna, akinek ilyen remek erkélye van? Lehozzuk ide az egészet, s neked lesz messze a környéken a legjobb képed. Amikor Pestet bekapcsoltam, azt hittem, hogy részeg vagyok, mert mindent megkettőzve láttam a képernyőn. Aztán jött a Kovács, visszaszerelte az antennát a tetőre. s azt mondta: reflektort kell rá venni, de ha nincs momentán pénzem, ő szívesen meg is bütyköli. Szerencsére jött a Filip. aki a reflektort leszórta az antennáról. — Nem ez kell ide, komám, három elemmel megtoldjuk, s te azzal büszkélkedhetsz, hogy az egész országban a te tévéd hozza a legszebb képet. Nagy baj nem történt, mert beállított a nénikém, akinek ugyan nincs tévéje, de azt mondta, ő majd megmutatja, hogyan kell beállítani egy nyamvadt antennát. Ekkor már mindennapos voltam az ideggyógyászati szakrendelésen. Jött a Salakovics, akire szerelés közben rádölt az antennarúd. Ennek nagyon örült, mert így kiírathatta magát egy hétre. :.. és végül jött két mentő, akikről azt hittem, szintén az antennámat akarják beállítani, de kiderült, hogy egészen más okból tették tiszteletüket. A főorvos szerint viszont már szépen javul az állapotom, csak akkor kezdődik nálam a bezsongás, ha azt a szót hallom, hogy antenna. SSS gel el kell vezetni a közönséget: nem úgy, hogy a ma még legnépszerűbb termékektől eltiltjuk, elzárjuk, vagy hogy ezekkel homlokegyenest szembenálló művekkel riasztjuk, hanem úgy, hogy széles (és mind szélesebb) választékot nyújtsunk neki. Ez a választék, ha úgy tetszik, eklektikus lesz, keveréke lesz a legkülönbözőbb dolgoknak (kizárva azt, amit Itt, az egyszerűség kedvéért, hadd nevezzünk kulturális szemétnek; tudja mindenki, hogy körülbelül mit kell idesorolni). Lényegében ilyen „keverék" már ma is az, amit kulturális szolgáltató intézményeink a közönségnek nyújtanak. s lám, mit bizonyít a gyakorlat, amely minden elmélet próbája? Azt, hogy ez a sokat szidott és lekezelt közönség korántsem csak a legkisebb fajsúlyú müvek és műsorok iránt fogékony. Ami azokat illeti, igaz többnyire ma is nekik van a legnagyobb visszhangjuk; dc ez a visszhang sem kritikátlan: kitűnik. hogy az emberek még a kedvenceiktől is idővel többet, színvonalasabbat, eredetibbet várnak. Érdemes odafigyelni — elsősorban a tévé szerkesztői lehetnének ennek a megmondhatói —, hogyan jelentkezik itt is egy minőségi igény, hogyan születik ebben a szférában is egy új, kritikusan itélő közönség. S mi a helyzet a többi, eleve több figyelmet, több elmélyülést követelő művekkel? Azokat egyszerűen elutasítja a nagyközönség, nem akar róluk tudni? örökké csak és kizárólag habkönnyű semmiségeket óhajt? De hát, kivéve egy valóban éretlen réteget, ez egyszerűen nem igaz. A nagyközönség érdeklődése, abban az arányban, ahogy egyrészt telítődik az emiitett szórakoztató matériával, másrészt művelődik, szélesedik látóköre, mindinkább kiterjed a kultúra magasabb régióira. Ezt be lehetne bizonyítani a klasszikusok iránti fogékonysággal, éppúgy, mint az érdekes korabeli müvek iránti rokonszenvvel. S ez teljesen természetes is. Ha nem így lenne, kétségbe kellene vonni, hogy egyáltalán létezik-e haladás. Hadd tegyük ehhez hozzá: igy lenne ez Nyugaton is, ha nem folytatna a nyugati szórakoztatóipar példátlan méretű, fantasztikus költségeket felemésztő manővereket, ha nem használná fel a hirveréjs