Délmagyarország, 1968. április (58. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-21 / 93. szám
ÉVKÖNYV Régóta nélkülözött és régóta reklamált „hiánycikke" Szeged kultúrájának egy helytörténeti szemle; az a havonta-két havonta megjelenő kiadvány, amely a napilapokba, folyóiratokba nem illó, de a kifejezetten tudományos közlemények közé sem sorolható, olvasmányos, nagyobb közérdeklődésre számot tartó cikkeket, tanulmányokat juttatná el a bizonyára több ezres olvasótáborhoz. Sajnos, ez az elképzelt szemle még bizonyára jó ideig várat magára, így aztán a lapjaira illő, közórdekű'ob publikációk a Móra Ferenc Mtizeum rendszeresen megjelenő évkönyvébe szorulnak. Ezt állapíthattuk meg a korábbi esztendőkben is, s akkori felismerésünket az új, kettős kötet csak méginkább igazolja. Szemlévé, szélesebb körben is érdeklődést keltő cikkek gyűjteményévé oldódott a múzeumi évkönyv; az eredetileg szűkebb, szigorúbb keretei alaposan kitágultak. Arra, hogy tulajdonkeppen örvendetes dolog-e ez a „szemlésedési" folyamat, igen-nel is, nem-mel is felelhetünk. Igen, mert így sokkai több olvasóhoz szól a laikusok számára is Izgalmas tartalom; és nem, mert a kényszerű kettősség lényegében mű fajkeveredést — s ezzel határjelleg egymásba mos ódást — okoz. Ez a keret-fellazulás azonban inkább a szaktudományok szigorú Itóletű munkásainak okozhat rossz perceket, mi — érdeklődő laikusok — csak egyértelmű őrömmel mondhatunk köszönetet az évkönyvek sok. jókedvvel, izgalommal olvasható cikkéért. Mert. hogyne köszönnénk meg például azt az írást, amelyben Juhász Antal a „néprajzos" Tömörkényről rajzol elénk egy rendkívül érzékletes, nagy kutató apparátussal feltárt portrét, s hogyne vitatkozr.ánk szívesen azzal a tanulmányírói alapvetéssel, amely szerint a kiváló irodalomtörténész, Madácsy László lényegében az egymást váltó évszakok ábrázolása szerint vizsgálja meg a Tömörkény-életművet. (Vitánk persze az olvasó vitája; a sajátos rendszerezésről a szakemberektói várunk ítéletet.) Dömötör János közleménye Tornyai János bajai kapcsolatairól megirt a felfedezés örömével ajándékozza meg az új évkönyv lapozgatóját. Sok új, ismeretlen körülményt fed fel irásáhqn Dömötör János, s az, amit a nagy vásárhelyi festő két bajai kiállításának körülményeiről elmond, nemcsak művészettörténeti tanulmánynak, de kultúrtörténeti korrajznak is nyugodtan nevezhető. A felsorakoztatott adatok, a bemutatott társadalmi, emberi relációk történelmi szinten érdekesek. Csongor Győző írása, a huszadik százai elejének szegedi munkásmozgalmairól, hasonlóképp históriai ritkaságokkal szolgál. Különösen az első szabad munkásiskoláról szóló rész érdemli meg a különös figyelmet, hiszen ez sem helye, sem pedig működésének ideje szerint meg nem határozható intézmény egészen különös formája volt a munkásság művelésének. Neveket is említve: Czibula Antal, Hollós József és Szőri József voltak a szabadiskola kezdeményezői. Szőri József neve a múzeumi évkönyv egy másik tanulmányában is feltűnik: Szelesl Zoltán említi meg elsőként, mint olyan festőművészt, aki a radikálisok soraiban élénken munkálkodott, s így a Szegedi képzőművészek a munkásmozgalomban című összefoglalásnak is egyik fontos szereplője lett. Rajta kívül még Károlyi Lajos, Gergely Sándor, Papp Gábor, Cs. Joachim Ferenc neve fordul elő többek között az összefoglaló munkában, s persze a tragikus véget ért Kukovetz Nanáé is, aki Párizst is megjárta, s akit röplapcsempészésért, felvilágosító szavatért 1919. augusztus 5-én a fehér terroristák elhurcoltak és meggyilkoltak. Az évkönyv nagyobb tanulmánnyal közül kiemelkedik még Merényi László írása, amely Háborúellenes és demokratikus mozgalmak Csongrád és Csanád megyékben 1912—1913 folyamán címmel a bécsi agressziós tervek ellen indított széleskörű nemzeti öszszefogas helyi vonatkozásait elemzi. Tanulmányából megtudjuk, hogy a haladó közvélemény itt is elítélte a hivatalos körök által terjesztett háborús hisztériát, s azt. is. hogy hol nülyen megmozdulásokra került sor. Főképp a makói tömegek háborgása volt nagy, de igen forró volt a hangulat Hódmezővásárhelyen is. Más — bár Jóval békésebb vonatkozásban — ismét csak Makó kerül szóba Tóíh Ferenc tanulmányában. Tóth Ferenc a makói talicslca „biográfiáját" irta meg, s érdekes adatközlései egyben az egyik legrégibb teherhordó eszközünk „fejlődéstörténetét" ls adják. A közlemény illusztrálásaként több igen érdekes fotót is közöl. Ugyancsak az előbbihez hasonlóan kisebb, de nagyon érdekes munka Volly István írása, amely a magvar „cigányzene" — Idézőjel a szerzőtől — külföldi hatását-fogadtotását elemzi. A vázlatos áttekintésből is kiderül, hogy a 150—200 éve kialakult hangszeres együttesek már lényegében 1800 óta játszák a hajdan cigánynak vélt, de eredetük szerint magyar népzenét, amellyel aztán egészen Amerikáig eljutottak. Manapság leginkább „kontinentális" műsort kérnek a turnézó együttesektől, amely összeállítás sokban különbözik a hazai repertoártól. Volly Istvánék 1968 nyaráig 12 országban látogatták végig a külföldön vendégszereplő zenekarokat, s megállapították, hogy főképp az első világháború nótáit, katonadalait kedveli a külföldi hallgatóság. Népszerűek persze a hallgatók, a csárdások is. Rövid ismertetőnkből is kitűnik, hogy milyen sok témát ölel fel a Móra Ferenc Múzeum 1966/67-es évkönyve, s ha hozzávesszük, hogy önálló kötetként még az 1966-ban megtartott negyedik régészeti tudományos ülésszak referátumainak német fordításait is közre adja az évkönyv, akkor méginkább elismerésünket kell kifejeznünk a gondos és körültekintő szerkesztésért. Bálint Alajos múzeumlgazgatónak. AKÁCZ L.ASZLó Ténagy Sándor GYÖKÉR Nekem nem kellett gyökeret [vernem: én magam voltam a gyökér, hogy törzset vastagitsak és lombot szélesítsek! s lám, a mélyről érkezőt [kisérni magasba indul, sok hűséges [tekintet. L. H. ILJINA A z ősrengeteg szélén, a feliénsapkás hegyóriások alján lapuló máramarosi városkában nagy szenzációt keltett, hogy Mihalik főerdész Peti-öl hozott asszonyt magának. — Ajaj. Pesti lány! — jegyezte meg epésen Radnay főjegyzőné, akinek Málikája már Mihalik menyasszonyának érezte magát. — És még hozzá húsz évvel fiatalabb, mint az a lompos medveMihalik... Mihaltk negyvenes, óriási termetű s legendás testi erejű. szelíd, jóságos ember volt, mint a nagyon erős emberek általában. Nehéz, lassú léptű, dörmögő basszus hangú, kevésbeszédű vénlegény. Ezért hívták medveMihaliknak a városkában. Naphosszat a rengeteget járta, ruhája mindig csupa bojtorján-esimbók. „Így akar engem magánál tartani az erdő. Mert szeret engem" — mondta erre Mihalik. Orzott nyúlért, fácánért szót se szólt Ám amikor tetten érte Hafineeet a hírhedt orvvadászt, mikor az Mannlicherből barkácsolt kurta mordályával reszkető lábacskájú, párnapos őzgidát terített le, odalépett a vadorzóhoz: — Hát ez szép lövés volt, Juraj! Ilyet többé te nem teszel életedben!... S elismerően kezet nyújtott a meglepett legénynek. A kézfogás Hafinec jobbkezének minden ujját úgy morzsolta szét, mintha a kukoricamorzsoló kapta volna el a kezét, körmei véresen potyogtak le, csontjai úgy mállottak szét, mint a málépogácsa. Sose vehetett többé puskát a kezébe. Vera nyaralni jött Máriatótra, nagybátyjához. Rázsó patikushoz. A behemót öreg legény beleszeretett a formás, rőthajú, aranyszemű, finom bokájú, húszesztendős pesti leányba. — Szeme, szőre, járása, akár az őzé — dörmögte medve-Mihalik a patikusnak, restellkedve, hogy őtőle csak ilyen hasonlat telik. S jónak látta hozzátenni: „Merthogv a legkedvesebb állat az őz." Hát csak azért... — őznek medve párja! — mosolygott fel az óriásra egy kis kéjes borzongással Vera. Es a felesége lett — Hogy itthon is legyen egy medvéd, ha én fiz erdőt járom — mondta mosolyogva asszonykájának Mihalik, mikor elhozta neki az aranyos. árva kis medvebocsot, amelynek apját-anyját megölték az idegen vadászurak. A bocsocska kedvesen ölelte át vaskos kis mancsaival a főerdész bikanyakát. Vera nagyon megörült a keves kis állatnak, cuclin nevelte fel. Mikor a bocs medvényi lett, Mihalik órákig oktatgatta, végtelen szeretettel, medvenyelven. Arra dresszírozta, hogy testőre legyen kis úrnőjének, szeresse, védelmezze akár az élete árán is. Megyeszerte híre járta ennek a csodálatos idomításnak. A medve, „aki" most már, ha két lábra állt, akkora volt mint a főerdész, mindenkihez barátságos volt. ámde aki akár csak kezet emelt volna is imádott úrnőjére, arra az óriási vadállat „ölelésre" tárt roppant karjainak halálos roppantása várt. Úrnőjének leghalkabb sikkantása elég volt ahhoz, hogy a medve bömbölve rontson A BÁL VÉGE rá a támadóra. Mondom: az állatidomítás csodája volt, amit Mihalik főerdész Gyurival, a medvével művelt. A nőegylet álarcosbálja fényesnek ígérkezett. Nemcsak Mihalik főerdész lesz ott fiatal feleségével, de Arday Tamás, a Pestről nemrég idekerült, jóképű, elegáns főmérnök is. Arday életre-ha iáira udvarolt Verának. — Inkább halálra... — suttogta a nöegyletbcn a háromlányos főjegyzőné. — Ha medve-Mihalik elkapja ezt a keszeg ficsurt, keresgélheti a nyeszlett hordócskáit! Verának szellemes, igazi „pesti" ötlete támadt: Szigeten vásárolt egy szép medvebőrt, abba belebújtatja Mihalikot maga meg medvetáncoltatónak öltözik, és a jelmezesek felvonulásánál majd így, „orránál fogva vezeti" a férjét! Tamás, a házibarát meg cirkuszi állatidomító maszkjába búvik, s így vonulnak majd fel, együtt, hárman. „Pazar látvány leszi" — izgultak az asszonyok. — Mennyire kell szeretnie egy férfinak egy rossz aszszonyt ahhoz, hogy ily gonosz. megalázó szeszélyénele is alávesse magát... sóhajtotta Elvira, a szentimentális tanítókisasszony, akinek szintén titkos reménye volt egykor Mihail^ íőerdész. Az álarcosbál remekül sikerült. A nézők tapsoló sorfala előtt vonulták fel az Németh Ferenc álarcos párok. Elől a szép kis Mihalikné, a medvéjével. A „medve" négykézláb cammogott. orrában karika, azon lánc, a vége Vera kezében. Még az orra is nedvesre volt subickolva a „medvének", mintha csak élne. A medvebőrön ragyogott a vastag, feketésbarna szőr, nyilván azt is alaposan kikefclte a szegény Mihalik. „Csalódásig olyan benne a szerencsétlen, mint Gyuri, a híres medvéje" — álmélkodott a patikusné, s elégtétellel pillantott Málikájára. De Arday is helyre legény volt a zsinoros állatszelidítődolmányában, amint büszkén, karonfogva haladt Verával. Ostorával olykor oda is cserdített a „medvének", mire az felvonta fekete ínyét, s hatalmas, sárga fogalt mutatta neki. „Ezt belülről csinálja madzaggal Mihalik, én ismerem a trükköt" — magyarázta a tömegben a gyógyszerész. Most Vera feje fölé emelte csörgős dobját, a „medve" kétlábra állt és táncolt egy kicsit. Majd leheveredett a szeparé küszöbére. Mert, a báli tömeg harsány kacajára, a medvetáncoltatónő az állatsizelídítővel bevonult a szeparéba, betették az ajtót, a „medvét" odakünn hagyván, ajtóőrnek. A báli nép tapsolt a pompás tréfának: lám mily jól 'idomították ők ketten a szelíd medve-férjet... A férj vigyáz a feleségére, aki odabenn a szeretőjével éli világát... „A szemérmetlen!" — kiáltotta Elvira s kirohant a tereirsböl. Ebben a pillanatban szörnyű izgalom morajlott át a tömegen. A kacagó báli népség közt utat törve, a szeparé csukott ajtaja előtt megjelent — Mihalik. Most érkezett Ungvárról, az erdőigazgatóságnál járt. a terem ajtajánál Elvira súgta meg neki, mi történik odabenn, hogy ily nagy a vidámság. Az óriás termetű férfi a»ca olyan fehér lett, mint szmokingjának ingmelle. Halálos csend lett. Mihalik hirtelen feltépte az ajtót Odabenn Vera eltaszította magától az éppen nekitüzesedett udvarlóját, s nagyot sikoltott A szerencsétlenség félpere alatt zajlott le. Gyuri, a medve, úrnője sikolyára s védekező mozdulatát látva kétlábra emelkedett s bömbölve rontott rá Ardayra. Szörnyű mancsának egyetlen ütésével letépte róla a dolmányt, s irtózatos erejű két karjával magához ölelte a cingár fiatalember vérbeborult testét. Csontok ropogása és állati halálüvöltés törte meg a dermedt csendet. Mire a főerdész odaugrott, a medve már kiszorította Ardayból az életet. Mihalik úgy kapta két karjába ájult feleségét, mini ölbeli gyermeket. Vitte kifelé. — A bálnak vége! — rikoltotta egy kakashangú táncrendező. Gyuri lógó fejjel, négylábra ereszkedve, mint bűnbánó gyilkos, büsan, csörgő láncát gazdátlanul vonszolva, a sikoltozó báli népségre ügyet se vetve kullogott utánuk. GYÖRGY FERENC HÉT ÉV UTÁN „Takács Lászlóné, Olajos Eszter, Tanya 1021. sz. alatti lakos elmondja, hogy április 17-én este fél 7-kor összeverte az ura..." Egyedül volt a tanyában, a kislányt egy órával azelőtt elküldte tejért. Később Savanyáné kerékpárral átjött, hogy maradhatna-e még játszani náluk a gyerek, kért egy decinyi petrót, azt elvitte. Takácsné éppen vacsorát főzött, mikor a motor leállt a ház előtt. Puffanást, majd káromkodást hallott, mire kiszaladt. Az ura amint az eresz alá tolta a motort, elesett vele, egyik lába alákerült. Takácsné lehajolt, hogy segítsen, s borszag csapta meg. Már napok óta gyanakodott, hogy fél zsákkal kevesebb lisztet hoztak a tsz-ből, mint ami fejadagban jár, s most belgazolva látta a gyanúját: eladta az ura! Különben miből ivott volna? — Ügy kell néked! — rikácsolt a hirtelen dühtől elveszítve az eszét. — Elhordasz a háztól mindent még a drága motort is tönkre teszed ... Takács, anélkül, högy föltápászkodott volna, megkapta az asszony szoknyáját, és nagyot rántott rajta. A szoknya lerepedt, és Takácsné — vékony, a maga gyomrán takarékoskodó asszony — megtántorodott, a motorra dőlt. Az ura mindjárt adott néki egy nagy pofont; kihasadt a szája, s eleredt az orra vére. Takács, kiszabadítva a lábát a motor alól, hirtelen megkapta az asszony haját. Káromkodva ütötte-verte, még bele is rúgott. Mikor végre kiszabadult a keze közül, elindult támolyogva a szomszéd tanya iránt. — Ide gyere te! Hová mégy? — ordított utána Takács. Az asszony nem állt meg. — Hé, azt mondtam, ide jössz, nem hallod? Egy szót se szólt, csak ment tovább. Takács utána lódult. Könnyű volt elérnie. Elkapta: — Mit mondtam én tenéked, mi? — Akkor lássam, mikor a hátam közepét — nyögte az asszony. — No, hát majd megtanulod, hogy hallgass az uradra! — ment neki ismét, s szitkozódva verte. — Vagy vissza fordulsz, vagy szedd a pakkod is! Az asszony segítségért kiáltott, aztán összeesett. Ügy háromszáz méterre két ember szénát gyűjtött. Egy Tápai nevű mezőgazdász a tsz-ből a sógorával. Tápai hatéves kisfia is velük volt. — Édesapám" Takács bácsi megöli Eszti nénit! — kiáltott ijedten a gyerek. — Csak tán előbb megjön az esze... Tégy úgy, mintha nem néznél oda! — mondta a mezőgazdsáz a fiának. — Nem a mi dolgunk, családi háborúság. „Panaszos, miután magához tért, átment a szomszéd tanyába. Megkérte Sava nyánét, hogy a kislány maradhatna annál éjszakára, ö azonban nem akart úgy mutatkozni a gyerek előtt, ezért továbbment." Takácsné kora hajnalban osont haza. A motor még az eresz alatt állt. Nem akart találkozni az urával, megbújt a düledező istálló mögött. Amikor a motor felberregett, a tövisbokrok mögül figyelte, míg kikanyarodik a betonútra. Aztán egyenesen a szobába sietett, és begyújtott a téglatűzhelyben. Két ágy, egy szekrény, egy asztal meg barom szék töltötte be a szobát. Nem mai