Délmagyarország, 1968. március (58. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-03 / 53. szám

vUewe fejlődik a néptánc t A néptáncművészet váltakozó pályát futott be a felszabadulás után. Az első évek feltörekvő útkere­sése (1945—49) után a viharos, országos, sót világsi­ker évei következtek (1949—55), hogy azután kikerül­jön az érdeklődés fókuszából, s ismét új utakat ke­ressen a művészi továbbfejlődés útján. Az, hogy ma kevesebb reflektorfény esik nép-" tánc-együtteseinkre, mint például 1950 körül, tulaj­donképpen inkább jó, mint rossz. Igaz, az együtte­sek száma ma nem éri el az akkorit (amikor üze­menként, hivatalonként stb. alapítottak tánccsopor­tot), de a megmaradt kollektívák szívósabbak és ala­posabbak, nem a könnyű siker vonzza őket, hanem vállalják a nehéz munkát is. A művészi továbblépés nem könnyű. A népmű­vészet a maga kicsiszolt tökéletességével csak az első lépéseket könnyíti- meg, megadja az elindulás len­dületét. De a továbbhaladást keresve minden együt­tes nehéz feladat elé kerül, ha nem akar nrökjpe a népművészet kincseinek kibányászásából megélni: az új, amivel kísérleteznek ugyanis gyakran (söt többnyi­re) nem éri el a régi (az eredeti néptánc) színvona­lát. Ezzel a problémával küzdöttek és küzdenek nép­tánc-együtteseink ma is. Sokat kísérleteztek és kí­sérleteznek, sokszor tévedtek zsákutcára, de ennek ta­pasztalatai alapján lassan kezd kialakulni egy új stí­lus, egy új művészi eszközrendszer az új feladatok megoldására. A legfőbb eredmények között könyvelhetjük el, hogy koreográfusaink ma már a tánc újszerű tema­tikai megoldásait nem a tánctól független cselek­ményben találják meg, hanem magából a táncból bontják ki. A koreográfiák táncbeli kidolgozottsága különösen sokat fejlődött, a koreográfusok egyre in­kább nemcsak ismerői, hanem urai is a néptáncnak és hajlékonyan, finoman tudják alkalmazni saját mondanivalójuk kifejezésére. A Magyarországi Központi Nemzetiségi Tánc­együttes előadta az Iphigeniát. Bátor lépés a híres görög tragédia néptáncszínpadra vitele. Az együttes a tánc legegyszerűbb eszközeivel teremt drámai lég­kört. Igaz, délszláv—görög táncművészet még mindig | őrzi a régi görögök művészetével való közös eredet bélyegeit. Az együttes nagyszerűen kihasználja eze­ket a lehetőségeket, de munkája mégsem csupán a nemzetiségi együttesek számára nyújt példát, hanem a magyar néptánc művészi feldolgozásában is. Kitűnőek a vidéki együttesek is. Az ő munkájuk is ugyanabban az irányban halad mint a pestieké, ebben a művészetben a fővárosi és vidéki megjelö­lés valóban csak földrajzi vonatkozású, nem takar irányzat- vagy színvonalkülönbségeket. Hadd említsük ez alkalommal a vidékiek közül példa gyanánt a pé­csi Mecsek- és a Zalai-táncegyüttest. Az előbbiek egyebek közt a jobbágysorsról készítettek táncjelene­tet. A Zalai-táncegyüttes József Attila verseihez fű­zött táncképet. A koreográfus itt már nem ragasz­kodott a néptánc formanyelvéhez, hanem újszerű mozgásunyaggal kísérletezett. Hogyan halad tovább a néptáncmozgalom? Nem kell hirtelen gyors eredményeket várnunk, de biza­lommal tekinthetünk a további fejlődés elé. Ma nem a viharos sikerek jellemzik együtteseink munkáját, mint inkább a stabilizáció, művészelük ma már egyre szer­vesebben tartozik művészeti életünk egészéhez. Nem cél, hogy mindenáron növeljék a csoportok számát, de lehetőség nyílik, hogy a meglevők művészileg elő­re lépjenek. így válhat a hagyományos néptánc pusz- j ta feldolgozásából a ma életéhez kapcsolódó és azt a | többi művészeti ághoz hasonlóan kifejező életerős, I modern művészét vitányi iván Picasso Férfi, spanyol gallérban Mezei András: Régi és űj Pusztulnak régi udvarok. Száz év után tenyérnyi fényt nyári egymarék csillagot visszakapja a teljes ég. Csak a poroló táltosa, csak a sámlin a nénikék tudják a parcellák helyét — Csak az a kuporgó gyerek! • Gangok repülnek rácsosán akár a helikopterek. Talpak alatt csillagok: csapágyak, örök rollerek. Mint a harangok bonganak, ma is oly tisztán hallani — A bontás kalapácsa cseng, s a lépcsők szilofonjaL Romja nem fáj, csak fénye már ahogy a mosott kő ragyog: hisz végül birtokba veszem, mint elébb megtagadok. Kishúgom, a divathölgy Megbízható forrásból tudom, hogy a francia nők sokkal kevesebbet költenek ruházkodásra, mint a férfiak. Ez a nagy takarékosság azzal magyarazna­tó, hogy testükön egyre kisebb az a terület, amit ruhával fednek. Ha ez igaz, akkor az én kishúgom, Lalka spórolásban jócskán túltesz a francia nőkön. Mert a divatra pénzt nem sokat költ. Azt gondolják talán, hogy Lalka top-less fürdő­ruhában jár? Tévednek? Laika szerény kislány, de hogv a divattal lépést tartson, furcsa módszereket alkalmaz. Azzal kezdődött, hogy elűntek a legjobb nad­rágjaim. Ez akkoriban történt, amikor nagylánnyá serdült és meglepő gyorsasággal kezdett tájéikozódni a nöi divat felől. Magának csinált nadrágokat, per-, sze a szomszéd varrógépén és a mama kezével (ö ugyanis nem tud varrni — ez most nem divat). A nadrágok után sor került a zakóimra is. A lá­nyok valahogv azt hiszik, hogy férfias szabású ruha jobban kiemeli a nőies vonalaikat. Végül a szőrme sapkám is gazdát cserélt. Még átalakítani sem kel­lett: amennyivel nagyobb az én fejbőségem, annyi­val nagyobb az ö frizurája. Legutóbb, amikor Leningrádból hazajöttem, hoz­tam egy gyönyörű kék sálat. A húgom szótlanul kezbevette, majd hanyagul megjegyezte: Máskor, ha ilyet veszel, kettőt hozzál. örültem, hogy végi-e törődik velem is, nemcsak magával. Ügy tettem, mintha nem érteném, és csodál­kozva kérdeztem: — Minek két sál, amikor csak egy nyakam van? — Nyakad egy van. de nekem két lábam — mondta flegmán és a sálammal együtt gőgösen tá­vozott. Csak később tudtam meg, hogy a legújabb női divat: lábszármelegítőt varrni férfisálból. Ügy érzem, nem bírom már tovább a divat sze­szélyeit és ezért érdeklődöm most: nincs önök kö­zött valaki, aki nősülni akar? Szívesen bemutatnám a hugomant. Nagyon szép kislány, 162 cm magas, konfekció mérete 48-as, a fejbósége 56 (de vegyék figyelembe, hogy annak a fele tupír). Megjelent a Krokogyil 21. számában. Fordította: Alföldi Erzsébet Nevünk a sajtóban Ha én a pillanatnyi idegfeszültség állapotában — ami megesik — az utca sarkán déli 12 órakor nyakon­öntök egy egyenruhás tűzoltót langyos uborkamártás­sal, okvetlenül bekerülök a sajtóba. Teljes névvel. Joggal. Ha én a pillanatnyi pénzzavar állapotában — ami még sűrűbben megesik — kiemelek a közkedvelt iro­dalmi tisztségviselő galambszürke pénztárcájából 300 forintot, s ö — más műfajokban edzett szokásához hí­ven — leleplez, okvetlenül bekerülök a sajtóba. Teljes névvel. Joggal. Ha én orvos vagyok, és titokban életveszélyes, ti­los és csakis pénzszerzési okkal magyarázott műtétek sorozatát hajtom végre, és közben súlyos testi sérülé­seket okozok, akkor — egyik napilapunk nemrég meg­jelent tudósítása a példa — a nevem nem kerül a saj­tóba. Utóbbi esetben kőtelező a diszkréció. Szemben a fentinéi jóval enyhébb és derűsebb esetekkel. A nagyobb bűnös nyilván nagvobb egyéniség'' Gondolnunk kell bonyolult indítékaira és fokozott érzé­kenységére? Azzal nem lehet csak úgy? (Talán ezért nem közölték az ítéletet sem.) abody bél a Graham Greene: Az érsek egy negyedórát késett és Weld, aki kényelmetlenül szo­rongott a kikötőben ácsorgó tö­mecben, mérgelődött a késedel­men. Képtelenségnek tartotta, hogy egyáltalán ott kell lennie. A szertartás aligha ér többet, mint egy rövid hír a holnapi lapban, ami még csak a vonatköltséget sem hozza be a fővárostól idáig. Gya­nakodott. hogy valamilyen ho­mályos okból Smiley, a főnöke, egy napig távol akarta tartani a szerkesztőségtől. Lehet, hogy vala­mi fontos ember érkezik London­ból . . . Smiley nem volt túlságo­san elragadtatva, amikor Weld riportja egy kisebb pacifista tün­tetésről hasébindító anyag lett a fő híroldalon. Lekicsinylő meg­jegyzést tett a külpolitikai rovat­vezetőnek: „Weldnek sohasem volt érzéke az értékrendhez." — Az ember sohasem tudhatja — mondta neki Smiley aznap reg­gel — lehet, hogy valamelyik sze­retett pacifistája meg tiltakozni is fog. — Ez nagyon valószínűtlen. Es ha mégis megteszik? ... — Próbáljon kihozni valamit abból a ceremóniából. Magának fejlett hajlama van az iróniához. Legalábbis Crowe azt hiszi. <Cro­we volt a felelős szerkesztő.) A szerkesztő bizottságban, amennyire tudom, nincsenek katolikusaik. Viszont lehet, hogy mégis van­nak. Lehet, hogy azért küldték le ide Dclre. Lehet, hogy Smiley azért bátorítja egy hamis lépésre, hogy Londonban befeketítse. Ahogy megérkezett a kikötőbe, Weld egyenesen a tavernába tar­tott, ahol azt remélte, rátalál a kollegáira, ha ugyan akad rajta kívül valaki, aki vette magának a fáradságot, hogy ilyen hosszú utat tegyen ilyen semmiségért. De túl­ságosan pesszimistának bizonyult. Legalább a hírügynökségek kép­viseltették magukat újdondászaik­kal — ott volt Hughes az AP-töl, Coilins az United Prew tői. Tumb­ril a Reutertől és természetesen a bennszülöttek egytől egyik. A Daily Telegraph-nak. a Daily Ex­press-nek, a Daily Mailnek nem volt se híre. sem hamva. Amikor Weld belépett, az egyik bennszülött éppen egy articsóká­ból készült förtelmes aperitifet ivott, miközben Tumbril kérdez­gette. Tumbril nagyon komoly fia­talember volt. de ilyen körülmé­nyek között rászorult Hughes tá­mogatására. aki szemmel látha­tóan éppoly boldogtalan volt, hogy itt kell lennie, mint Weld. — Maga nem válaszolt Tumbril kérdésére — mondta Hughes a bennszülöttnek. — O. az afíajta eretnekektől, mint amilyen maga, nem lehet megértést várni — úgy ejtette ki a szavakat a bennszülött, moso­lyogva, mint ahogyan egv angol azt mondta volna eretnek he­lyett, hogy fattyú. — Éppen maga mondta — ma­kacskodott Tumbril —, hogy vé­leménye szerint ez egy igazságta­lan háború. Angolul beszéltek, abban a kö­dös reményben, hogy a bárpincér majd nem érti meg őket. — Hát. .. talán . . . — Hogy képes valaki megáldani azokat a fegyvereket, amelyeket majd egy igazságtalan háborúban használnak? — Ha éppen ettől tart, hát nem hiszem, hogy így aztán hatéko­nyabbak lesznek. — És mondja, a mérgesgáz-tar­tályokat is meg fogja áldani? — Itt különbséget kell tenni. A tartályokban csak gáz van — nem emberi lények. — És milyen földi jót hoz ez? — Semmilyen földi jót. Bizto­síthatom, semmilyen földi jót. — Maga csak játszik a szavak­kal — mondta Hughes. — Miféle szavakkal? Coilins azt kérdezte Weldtöl; — Mit kér? — Egy Negronit. — Maga miért van itt? — Egy érsek ellen? Itt? Ne vicceljen. — Én is azt mondtam. Éppen a tengerpartra készültem Marthával. Ismeri Marthát? — Hogyne ismerném. Persze, hogy ismerem. Martha molett és konokul tapa­dós felesége volt egv néme1 dósítónak, akit erős náci szimpá­tiával gyanúsítottak. A nőnek az voK a híre. hogy szívós és válo­gatás nélküli buzgalommal latja el a férfiak szükségleteit, s a leg­több férfi erős erkölcsi kötelezett­séget érzett, hogy megcsalja a férjét. — Miért nem hozta le magával? — Lehoztam. Itt vár rám X­ben... — és egy divatos helyet nevezett meg. mely homoszek­szuálisokkal, meleg nőkkel és an­golokkal szokott tele lenni. — Nem lesz sok ideje. Ezek a szertartások mindig elhúzódnak. És az imádságok nem akarnak véget érni. — Arra gondoltam, öregem, hogy hajlandó lenne egy kis szí­vességet tenni. Tumbril nem haj­landó rá és Hughest — olyan okok miatt, melyeket csak felté­telezni tudok — nem viszi rá a lelkiismerete. Maga telefonálhatna nekem a Grand Hotelbe, ha vé­ge van az egésznek. Már úgy ér­tem, ha történik valami váratlan dolog. Én már annyi efféle dolgot láttam. Meg is írtam előre az egé­szet. Csak valami biztosításra van szükségem. Ennyi az egész. — Rendben van. öt és hat kő­zött felhívom. Átkozott meleg lesz. — Biztosan kiraknak valami ernyőt a tribünre. — Csakhogy én nem megyek fel scmmiléie tribünre. A story egyet­len lehetősége, ha elvegyülök a tümegben. — Nagy optimista maga, Weld. — Mit csináljak, ez az egyetlen esély. Mit iszik? — Camparit szódával. Gyújt­son rá. — Köszönöm. — Weld elvette a cigarettát. Ezen a napon ez volt a tizedik és úgy bánt vele, mint egy ellenséggel. Tudta, hogy délután óhatatlanul meg fogja kínozni a dohányzó hurut, reszelni fogja a száraz torkát egesz éjszaka, amíg csak a nap reggel ötkor betör a re­dőnyök között. Megígérte magának, hogy nem gyújt rá, amíg véget nem ér a ceremónia, de a Negroni levette a lábáról. — És azok az emberek, akiket meg fognak ölni? Rajtuk segít-e majd ez az áldás? Hughes újra nekitámadott a bennszülöttnek. — Azokra a „fegyvertelen va­dakra" gondolt, akikről folyton ír? — Én nem írok róluk, öregem. Ha az ember egy hírügynökségnek dolgozik, nem engedhet meg ma­gának cifra kifejezéseket. Ami jó az Expressnek, az méreg a Mail­nek. Mi az úgynevezett tényeket adjuk, az iróniát és a méltatlan­kodást átengedjük az olyasfélék­nek, mint Weld. Két órával később Weld a kikö­tőben állt a tömegben, mely fok­hagymától és izzadtságtól bűzlött. Magas termetű volt, s könnyen ki­látott, noha a rendörök válltól vál­lig érve vontak kordonláncot. Tri­bün nem volt, s amikor elérkezett az ideje, vajmi csekély ceremónia. A csapatszállító hajó és a tömeg között páncélosok álltak fel. Az álcázóköpenyekben valamiféle használt árucikknek tűntek, akár­csak öreg autók a városi zsibpia­con, vevőre, vagy ócskatelepre vár­va. A páncélosok legénysége egy kicsit távolabb ált, mintha csak megtagadnák őket. Egy gyerek Weld közelében bőgni kezdett, vé­gül is megkapta a csecset. Tulaj­donképpen csak a csapatszállító hajók lobogói, a vámhivatal falai­nak harsány plakátjai jeleztek, hogy van azért, aki lelkesedik a háborúért, mely a napfényezte lá­tóhatáron túl folyik. A lömegben nyoma sam volt lelkesedésnek-

Next

/
Thumbnails
Contents