Délmagyarország, 1968. március (58. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-03 / 53. szám

LJrbán Ernő: Nagy Vince Veres Péter balmazújvárosi háza Üj versek JANROV1CH FERENC Téli tus Még az ablak is szíkris, csillag-habos. Vad, kemény nesz ölel; félnapon át viseled Mária-üveg koronád, mig lábad acél-forgácson tapos. Figyelem rab fa, biztos, de óvatos mozdulatokkal jár két. kezed a pad rángó testén, másra nem is szabad gondolnod, csak amit teszel. Pedig be sok lefojtott érzés, vágy, kin, gond feszül melled: vasporos talárod alatt s az agy zárt ablakain is belül, hol ünnepes, féltett fényképekül varnak: hü nöd s két iskolás fiad — akiknek két kezed mindent megad. BÁRÁNYI FERENC Hó — álmaim És hó esett a tiszta víztükörre, a pelyheket nagy hullám kapta ölbe, és vízzé vált a hó ott mindörökre Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon, nem volt fehér a táj, csupán a parton, a víz színén fehérlón nem maradt nyom. Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek nem növelik csak terhelik a lelked, és eltakarják szépségét színednek. Hó-álmaim örvényeidbe hullnak, s örvényeid havamtól gazdagulnak, midőn ijesztő messzeségben futnak. Az életem csak benned folytatódhat, ez sorsa rég — ha vízre hullt — a hónak, belédhalok, hogy éljek, mint futó hab. Kergetőztek az örvények pörögve, rohant az ar a végtelen ködökbe, és hó esett a tiszta víztükörre. BIHARI SÁNDOR El kell indulnom El kell indulnom a dűlöutakra, a kukoricák meg a krumplik közé, egy cserépkorsóban meg kell kotyogtatnom a Csendes Óceánt; és megcsókolni a lányt, ki öt éve áll a Szinva-parton. hová. hogy elérjek, egy csókért mindig megkerültem a világot, el keli mennem a városnegyedbe, a félkiló matériából felfestett házak, emberek közé, hogy a szemem végre kibeszélgesse magát a létezés formáival, ki kell vennem a szabadságot, az idei örökkévalóságot, mikor nincsem semmi dolgom, csak rendbetenni a világot... A legnagyobb csend es üresseg — legalábbis a közmondás szerint — a nagypénteki mészárszékben uralkodik. De a k.-i nagyszálló „reprezentatív" éttermének csendje és üressége szombat délután három óra tájban még ennél is nagyobb. A székek, asztalok már helyre rakva. A pecsétes abroszokat is annak rendje és módja szerint megfordították. A földig érő, csipkefüggönyös ablakokon álmosító napsugár szivárog be. Legy is dönög. de már igen-igen bágyadtan és egyre-másra az üvegbe ütközve. Vendég rajtam kívül egy lélek se. Nagyon természetes tehát, hogy pincér is csak egy látható a fedélzeten: egy nyakigláb, ösztövér, sündisznó-frizurás fiú. A forgóajtó belső beugrójában húzódik meg. Önmagával játszik zsebsakkot. Peregnek a percek, de lassabban és kivárhatatlanabbul, mint a vadgesztenyék rozsdás lombjai odakünn, ha az aszfaUra vannak levitorlázóban. Hanem most nicsak: villogni kezdenek a forgóajtó fényküllői, és mintha bizony őszi napsugarak szülnék, egy ifjú hölgy jelenik meg a középső asztalsor végén. De micsoda ifjú hölgy! Termete — Jókai módján szólva — a Júnóénál is júnóibb. Tekintete, végigpásztázza a termet Ajkát biggyeszti, vállat von, majd puha, hullámzó, de igen céltudatos macskajárással a terem belseje felé indul. Hátulról is meg lehet nézni, ami azt illeti. Eleven kancsó, gömbölyített delta, lábra kelt sellő, ha poéta gyönyörködne benne, tucatjával tolulnának tollára az eredetibbnél eredetibb hasonlatok. A terem végében — most veszem csak észre — néhány parádésan terített asztal. Friss vágott virág, három-, négyféle borospalack, szalvétás kehely és foglaló táblácska a közepükön. Az ifjú hölgy egy pillanatig tétovázik, majd elhatározásra jut, és letelepszik az egyikhez. A pincér azonban nem mozdul. Se most, se a következő negyedórában, pedig a terembe másik három hasonló kaliberű ifjú hölgy is belejt, és helyet is ugyanúgy foglal, miként az első. Mozgás azért van. Ó, nem a semmibe vett nőcskék türelmetlenkednek. Dehogy. A tálaló szoba lengő ajtaján nyílik minduntalan rés. A konyhalányok leselkednek be rajta. És suttognak, vitatkoznak is. Űgv látszik: a parádéban felvonult ifjú hölgyek viseletét tárgyalják meg. Csendítek egyet a kávéskanállal, így hívom asztalhoz a sündisznó-frizurás pincérfiút. — Mi készül itt? — intek a türelmesen üldögélő hölgyecskék felé. — Divatbemutató? A fiú elhúzza a száját. — Ebéd — feleli. — Diné. Külföldi pacákokra várnak az aranyosok. — Igazán? — Bizisten! Mióta bejött a vadászat szezonja, sűrűn van ez így nálunk. A pacák késik, a pipi meg üldögél. Na ja, mert olyan a rend. hogy nemcsak a szarvasbikák lesznek itt fölvezetve, tisztelettel. Női vonalon is teljes az összkomfort. Nem értem a fiút, és a fülemnek se akarok hinni: — Ügy vegyem, hogy ... szerződtették ezeket a lányokat? — Szerződtetés. Minek az? — oktat elnézően a fiú. — Meg ... igazából nem is „olyan" leányzók ezek. — Hanem milyenek? — Hát... dolgoznak. Üzletben, hivatalban, kertészetben. Melyik micsodás, ott. Itt van náluk a baj — kopogtatja meg homlokát a fiú. — Arra spekulálnak, hogy ahány külföldi autós vadász, annyi házassági alkalom. Talpig selyemben, három pappal, három cigányzenekarral, meg amit akar. — Volt már rá példa? — Házasságra? Volt. Tavaly. Olyan kocsin vitték el a leányzót, hogy hát nyelven beszélt. Azóta nőben is bő a választék, nemcsak bikában, ha a külföldi nimród szórakozni óhajt. — És a szülők? Vagy... a hatóság? Ebbe senki se szól bele? A fiú gúnyosan nevet: — Már miért szólna, tisztelettel? Ócska nő, egy „olyan", ide be se teheti a lábát. A szállodai átjáró felől egv köpcös, vérmes, vadászkosztümös úriember sétál be. Kurtára nyírt haja már teljesen ősz, és kappanháj is szépecskén mutatkozik rajta. Az első számú Ifjú hölgyhöz sétál oda. Vállon simítja, arcon csípi, majd a kezére is rácuppant egy atyás, ajnározó csőkot — Ez ellentmond magának, jó fiú — jegyzem meg. — Miért? — Ebből is házasság lesz? Soha! Annak már a lehetősége is eleve ki volt itt zárva. — Ki hát! — hagyja rám a fiú. — De. .. majd csak bedob helyette valami kárpótlást a Herr Direktor. Bocsánat. A fiú elsiet, majd kisvártatva egy idős, igen-igen nyájas, nagyokat hajlongó kolléga társaságában a nyugati nimród asztalához járul. Jómaga hűvösen udvarias. Legfeljebb egy-egy kurta biccentéssel írja-nyugtázza a rendelést. Hanem az idős kolléga es a júnói termetű' ifjú hölgy?! Valósággal tálcán a szivük.. . Weldnek az volt a benyomása, ugyanazért jöttek, mint 6: hátha történik valami. Az uralkodó színárnyalat a fekete volt, mert nagyon sok volt az asszcny, úgyhogy Weld azt érezte, egv gyászoló nemzet tagja es nem egy fegyverben állóé. Elnézett a másik irányban, a házak felé, a sínen túl, ahol zászlók fejében élénkszínű ágytakarók lógtak az ablakokból. Valaki parancsot adott és a katonák vigyázzállásba pattantak gépeik mellett. Egy kis öregember biborszínnel szegélyezett fekete reverendában lassan végigcsoszogott soraik között. Vállain stóla volt, lila színű harisnyában és ezüst csatos cipőben lépkedett. A csipke a miseingen éppoly öregnek tűnt, mint fi maga. Egy fiatal pap tornyosodott fölötte, aki bíborszínű bireltát tartott egy párnán. Néhány pap vékonyka raja követte s a tűző napon úgy tűnt, hamarosan szétrebbennek. mint a tollak. Weldnek az volt az érzése, mintha galambot fosztanának, egv kis kövér galambot. A tömeg most éljenezni kezdett, bár temetésen ez nem szokás. Ahogy az érsek egy-egy tankhoz ért. megállt, egy pap misekönyvet nyomott a kezébe, melyből az érsek felolvasott, közel hajolva a lapokhoz, mintha öreg szemei egykét hüvelyknyivel tovább nem látnának. Azután egv másik pap füstölőt adott át neki, amit ide-oda lengetett. Az enyhe szél a tömeg felé küldte vissza a tömjénfüstöt, úgy hogv az édes illat egy darabig elnyomta a fokhagyma és a verejték szagát. — Ö, isten anyja, isten édes anyja — mondta egy ember Weld mellett és Weld megütközve látta, hogy sír. Megdöbbent. Még sohasem került ilyen közel a vallási babonához. Az ember arca olyan ráncos volt, mint a hullott alma bőre, melv túl sokat hevert már a földön. — Derék öreg ember, derék öreg ember — ismételgette az érsekre pillantva — ó, isten drága szentje. — Falusi tájszólást beszélt, nem a kikötő nyelvét, Weldet irritálta a jámborsága. de lehet hogy az egyszerűsége, vagy talán a nagy hőség. — Szóval ez egy szent háború — mondta gúnyosan Az idős ember meglepődve nézett rá. — Ez egy átkozott háború. A falumból ketten sohasem jönnek többé vissza. Miért kell ott harcolni? Az ördög csinálja a háborúkat, nem az isten. — Akkor miért nem az ördög áldja meg a tankokat? — Az ördög nem áld meg semmit. Nem is tudja, mi a módja. — Szóval maga a háború ellen van — mondta Weld — és mégsem lát rosszat abban, hogy egy érsek megáldja a tankokat? — Miért ne áldaná meg? — kérdezte az öreg ember. Az érsek éppen előttünk lépkedett el és az öreg ember kiáltozni és tapsolni kezdett. — Ez egy szent, egy szent — mondta ezúttal vidáman, mintha az érsek meg ő egy közös tréfának lenne részese. Néhány gyerek riasztópisztollyal lődözött a rendörök feje fölé, a szertartásnak csaknem vége volt már és sehol sem volt nyoma semmiféle tüntetésnek. A szentes mormogás már hallótávolon kívül esett, a tömjénfüst szertefoszlott Weld, aki gyengén bírta a nyelvet, nagyon egyszerű kifejezésekkel fordult az öreghez. — Nem értem. Maga azt mondja, hogy ez egy átkozott háború. Azok a tankok olyan embereket fognak megölni, akik öreg mordályokkal és lándzsákkal védik a hazájukat. Hogy áldhatja meg a maguk szent érseke a gonosznak ezeket az eszközeit? „ — Én sem szeretem őket — mondia az öreg — csúnya, veszélyes dolog. Dehát ha az embernek kedve van valamit megáldani, akkor megáldja. — Nem értem. — En magam is szoktam áldást osztani — mondta az öreg ember. — Ez olyan, mint amikor az ember szeretni akar valamit, de nem képes rá. Az ember olyankor kinyújtja a kezét és azt mondja: isten bocsássa meg, nem tudlak szeretni, de azért meaáldlak. Nekem volt egyszer egy ásóm, annak a nyele mindig meghasadt, fel is sértettem vele a lábamat, hát megáldottam — vagy össze kellett törnöm, vagy megáldanom — és nem ment olyan jól a dolgom, hogv öszszetörjem. Egy asszony minden héten eljön hozzám, hogy panaszkodjon a kutyámra. Hogy heréitessem ki, mondja a szegény asszony. Ezt nem tudom megtenni, mert a természet rendje ellen volna, erre az asszony elkeresztel engem mindenfélének. Erre kinyújtom a kezemet és a következő pillanatban már meg is áldom szegényt, mert szeretni nem tudom. Weld nem tudta ezt a gondolatmenetet követni. Mintha csak egy nagyon egyszerű tájon találta volna magát, ahonnan azonban minden ösvény áthatolhatatlan ködbe vezet, ahonnan nincs kiút. — De az érsek — mondta — így kiöltözve, a tömjén, az imádságok ... Azt mondta: — Az egész világ tudja, hogy mustárgázt használnak ... Abbahagyta, képtelenség volt azt a vádat felhozni egyszem paraszt ellen. — És ezek a tankok . . . — Csúnya, veszedelmes jószágok — ismételte az öreg ember. — Mégcsak nem is csillognak, mint ahogy egy új eke szokott. Olyanok, mintha rühesek lennének. Lehet, hogy az érsek is gyűlöli őket — nem lennék meglepve. Azt kell megáldanunk, amit gyűlölünk. Emlékszem, egyszer gyűlöltem — egy nagy szürke patkányt, amely öldöste a csibéimet. Végre egyszer sarokba szorítottam és kinyújtottam a tenyeremet és megáldottam. Erre aztán megdöglött, elgázolta a tisztelendő kocsija. Lehet, hogy ezek a tankok is meg fognak halni, bennük azokkal a szegény emberekkel. Sohasem hallottam, hogy az áldás megmentette volna valakinek az életét De hát, ha az ember áldani rkar. akkor áld. Szeretni ugyan jobb lenne, de azt nem lehet mindig. ötóra elmúlt, amikor Weld visszatért a felsővárosi tavernába. Felhívta telefonon Collinst a Grand Hotelban. Collins ingerülten válaszolt — lehet, hogy a délután nem sikerük olyan jól, mint remélte, lehet, hogy Weld félbeszakított valamit, úgy rémlett, hogy női nevetést hall. Collins azt mondta: 'Arra kértem, csak akkor telefonáljon, ha valami érdekes dolog történt. — Semmi sem történt. — Jó, akkor rendben van. aliszolgája. Egyetlen szó köszönet nélkül letette a kagylót. Amíg Weld telefonólt. Hughes és Tumbril jöttek be a bárba és megkezdődött a whisky rundok rendelésének szertartása. Weld észrevette, hogy elvesztette a cigarettás esomag.iat. Valószínűleg ellopták a tömegben. — Egy csomag Players-t — mondia a bárpincérnek. A hosszú forró délután mocska kiszárította a torkát. A cigaretta nem fog segíteni, csak arra lesz jó, hogv újra köhögni kezdjen. Egy pillanatig felemelt kézzel habozott, mikor elvette a csomagot, talán várhatna még egy kicsit — mondjuk a harmadik rundóig. — Nézze Weld — mondta Hughes Tumbrilnak —, megáldja a cigarettákat. — Én a whiskyre adom áldásomat — mondta Tumbril és tenyerét elhúzta a pohár fölött. A mezők édes terméke. Édes, aranyos gabonaszem. Éppoly drágán szeretlek, mint az érsek az ő drága öreg tankjait. — Az ember nem áld.ia meg azt, amit szeret — mondta Weld. — És akkor mi van a cigarettákkal? — Azok az ellenségeim. A végén meg fognak ölni. Nem tudta tovább türtőztetni magát. Rágyújtott és csaknem azonnal köhögni kezdett. — Még sohasem hallottam, hogv egv áldás megmentett volna egy életet — mondta. A mondat úgy hangzott, mintha egy közismert idézet volna. Fordította: TARJÁN IMRE