Délmagyarország, 1968. január (58. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-07 / 5. szám

Hésaő Ferenc Kertben ÜJ VERSEK Simenyi Imr® Tél Mint korcsolyák csorbult acélja bőröd alá karmol a fagy. — A kakas elkékült taréja, mint rozsdálló fürészfogak. — Az éhenkórász cinkepár marakszik a kendermagon. S egy szárnyaszegett napsugár didereg, csapkod a havon. S a léckerítésen túl az akácok ugy sorakoznak, mint a börtönrácsok mögött az örökkének túnö percek állásán elmerengő borostás fegyencek. — Ténegy Sándor Meztelen lélekkel Meztelen lélekkel didergek: szeretsz-e? Csillagok égi lépte felzörget minden este. Magányos virágfa: állok zuhogó bajban, véremben lépkedsz, nyugvást ordító avarban. Forró bongás röpköd, engem lázak vernek, fémek olvadnak, mégis vicsorgok, didergek. Szepesi Attila Anyám kertjében salátakert hajnali zöldben anyám elvarázsolt világa vasak kövek tűzfalak közt tenyérnyi ég kis ágyások kertiszék menedéke tudod-e hány álmot temettél te szélfújt birodalom madarakat-röptetó bodzaág üvegcserép vasvödörben csenevész pálma salátakert csönd szigete éden szomorú mása tudod-e hány álmot temettél hány remény feledtetője lettél a gyermek elhagyott a gyermek mindig elhagy a gyermek vergődik a messzeségben nem is gyermek a gyermek világ kertjében agái falak falak ölelik szorítón emléke korcs ecetfa csenevész cserje a régi kertre szava sincs csak fikusz filodendron ki érti ezt anyám ragyog a napban virágok közt nem fejti meg a felhők rejtjeleit szelek vaskörme csattog gépek acsarkodnak a régi házra a régi kert a régi szó fölég abrakadabra kék utak sehová emlékeid magadra-zártad éveid omlanak nincs visszatérés lombtalan-gyökértelen ágak közt zuhog az ösz Szormúnirsin Dasdarov Bíborszínű égbolt Alkonyatra elült a hűvös szél. Az elgyötört fűszálak kiegyenesedtek, s a jurtákból bodorodó füst is nyugodtan szállt felfelé, a magasba. Az egyik jurta bejáratánál sudár leány állt, szemét kezével ernvőzve a messzeséget kutatta. Mjadag — így hívták a lár.yt — kosarat vetett a há- v — tára, s elindult tüzelőt gyűjteni. Kisvártatva kerek halomhoz ért, melyet a szél hordott össze a pusztai homokból. Tetejéről ismét a távolba kémlelt. Ott, ahol a napkorong elhagyni készült a látóhatárt, juhnyájat terelő lovas körvonalai rajzolódtak ki élesen. Mjadag arcán mosoly futott át. Hirtelen az jutott eszébe, amit apja gyakran mondogatott mostanában: „Űgv meghíztak ezek a birkák, mint a disznók! Cevel nem tanult hiába, remekül ért a jószághoz. Vénségemre én is tanulhatok tőle." Majd gondolatai viszszarepültek a múltba — egész sor régi emlék rajzott elő. ... Kislánykorában gyakran járt Cevellel együtt tüzelőért. Amikor teleszedték kosarukat, megpihentek, ő meg odabújt a fiúhoz, s kérlelte, hogy mondja el neki a félszemű őz történetét... ... Aztán Cevel messzire utazott: Ulánbátorba ment tanulni... ... Pár év múlva, nyár derekán — éppen mikor Mjadag tizennégy esztendős lett —, látogatóba érkezett a városból Cevel a feleségével. Házukban összesereglettek a barátok, ismerősök. A fiatalember a jurta díszhelyén ült, édességet osztogatott a gyerekeknek. Mjadag — mint a szomszédék kislánya — két teli marék cukorkát kapott. A nagyobb lányok tágra nyílt szemekkel bámulták a jóvágású Cevel barna selyemköntösét, ragyogóra fényesített vadonatúj szattyánbőr csizmáját. Mjadag a fiatalasszony eleganciáján ámuldozott, és egyre csak az járt a fejében, vajon ő hasonlít-e majd hozzá valamikor?!... ... Aztán megint eltelt két év. Egy őszi éjszakán lódobogás, kengyelzörgés verte fel a csendet. Kisvártatva Cevelék házából edénycsörömpölés, vidám beszélgetés szűrődött ki. Mjadag apja fogta a pipát meg a dohányt, és átment megnézni, ugyan ki érkezett. Mjadag is nagyon szeretett volna bekukkantani a szomszédékhez, de pironkodott, hátha Cevelt találja ott?! Jóval elmúlt éjfél, mikor az öreg visszajött, nagyon jókedvűen, kicsit be is csípve. No, érthető: vendég jött — messziről! Reggelre Mjadag is talált valami ürügyet, hogy átugorjon a szomszédba. És valóban — Cevel volt a messziről jött vendég! Alighogy belépett, a fiú felkiáltott: — Ni csak, Mjadag! No nézd, hogy megnőtt! — Sámlira kell állnod, hogy megcsókolhasd, és még talán úgy sem éred el — mondta az édesapja. Szormúnirsin Dasdórov — fiatal mongol költő ós noiellista. 1935-ben született pásztori saladból, nelsö-Góbi megyében. 1955-ben elvégezte a/ Ulánbátort pedagógiai főiskolát. Több verses- és elbeszéléskötete jelent meg. Ez az írása a Mongol Írószövetség Kultúra és Irodalom rímü hetilapjában látott napvilágot. A lány elpirult, s nagy zavarában lehuppant a tuzelögyűjtő kosárra. Később, amikor Mjadag odahaza a kecskéket fejte betoppant hozzájuk Cevel édesapja: — Hál' istennek, végleg hazajött a fiam! Pedig még most is a városban ülhetne, s kopogtathatna a masináján. De nagyon vágyódott a szülőföldje után... Jó itt a levegő nálunk a pusztán — az hozta viszsza! Kérdeztem a menyem felől is. de csak annyit mondott, hogy elvélt az útjuk ... Gyorsan múltak a napok — azóta már harmadszor nyílt ki a kék kökörcsin. Cevel és Mjadag mindig együtt voltak: a téli estéken párban őrizték a jószágot, tavaszszal izgatottan várták a kisbárányok születését, nemegyszer vészeltek át hóvihart, jégesőt. A leány mind jobban megszerette a férfit. Ha úgy adódott, hogy el kellett válniuk, Mjadag unatkozott egyedül, s gondolatban mindig elkísérte... Telerakta kosarát tüzelővel, s leült a földre. A távolból egyenesen feléje tartottak az alkonyi fényben lángvörösnek tünő kövér juhok. Nem hiába töltöttek több hónapot a messzi legelök zöld füvén! Nagy porfelhőt kavarva odarugtatott elé Cevel is. Mjadag elfordította a fejét, s azután a szeme sarkából rápillantott. A nap meg a szél barnára cserezte a bórát: nem csoda, hiszen egész nyáron kint járt a pusztán, hol itt, hol ott ütötte fel kék sátrát. A fiatalember leugrott a lóról. El sem engedve a gyeplőt közelebb lépett, s a keze után nyúlt. — Engem vártál? A lány megérezte rajta a pusztai szél illatát és a nap melegét. Cevel mélyet sóhajtott, és csak nézte-nézte arany napsugaraktól körülfont arcát, fénylő kékbe játszó fekete haját. Mjadag szorosan hozzásimult. Lassan minden lila ködbe borult, ám az ég alja még biborszinben ragyogott. A lány pedig arra gondolt, hogy az égbolton az a ragyogás ebből a férfiből árad. — Látod, Mj*lag! És vannak, akik azt mondják, hogy a Góbi istenverte, átkozott pusztaság... — Ugyan, ki mondana ilyent? — A feleségem. Ezért maradt a városban is. Vártam ... De nem jött. Mjadag hallgatott, Cevel sem folytatta. — Menjünk! — mondta. Mjadag lehajolt a kosaráért, ám Cevel megelőzte. Aztán szorosan egymás mellett elindultak a nyáj után. Az öregek a jurták felől fürkészték az ég alját. S szemük előtt a bíborba hajló láthatáron a nyájfelverte sárga porfelhőből két közeledő emberi alak körvonalai bontakoztak ki: egy férfi, hátán kosár, s egy lány, aki kantárszáron vezeti a férfi lovát. Fordította: VÁRKONY1 KATALIN szalma köröskörül, azon itt-ott ócska" rongyok, s a szalma és rongvok között szipogó, lóttomra sivalkodó hiányos öltözetű, leginkább mezítlábas, didergő gyerekek. Álltam közöttük a sátorban, a tűz fölött s bár fejem kívül ért a résen, szememet marta a füst és torkomat marta a keserűség. Eszembe jutott a hosszú, vörös cigány az előző napon. amikor nálam járt, hogy először nem jött ki hang a száján. Mint ott nekem. Kiléptem a sátorból éppen, amikor odaért a csoporthoz a sötétkék ruhás fiatalember. Az autónak támaszkodott, aztán elcsitította a zsivalvgókat. — Mit ordítoztok? Azt hiszitek, ér ez valamit? Aztán folytatta. Nekem szánta, de feléjük beszélt. — Pesten? Tudjátok mi van Pesten? — hatásos szünetet tartett. — Pesten kétszobás lakásokat építenek a dolgozó ciganvoknak. — Honnan tudja.? — kérdeztem. — Onnan, hogy Pesten dolgozom, Havonta járok haza. Mikor legutóbb itthon voltam, azt hittem, már nem látom többet, ezt a sátrat itt... — Ne beszélj úgy, te! — lépett mellé az apja, a bányász —, látod, hogy már kijöttek. — Kijöttek... Jártak itt már ősszel is. Ha tesznek Is valamit, csak azért, mert ötven lépés a vasút, s nehogy valami külföldi kiszúrja a sátrat a hó alatt. A szemével felém villantott. A sátor nyílásán szalmás-kócos fejét az ezerráncú banya dugta ki, akit előbb a gyermekek között észre sem vettem. Csontos ujját az égre emelte, fogatlan szájjal rikoltozott: — A zsidókkal együtt akartak elégetni ... Élni se hagytak volna .. . Akkor megmentett az isten. Most élhet a cigánynép .. . így éljünk? — a gyerekhad újra bömbölésbe kezdett. Két óra múlva Gallyán voltam. Ismerősökre leltem. Meghívtak a bárba, ahol a pincérek pezsgőt hordtak nehéz ezüst vödrökben és vért forralt a szaxofon hangja. Konyakot ittam, hogy gyorsan elarasszon a részegség, s ne tudjak riportot írni ottani élményeimről.;. • Hétfőn a gvári párttitkárral és az üzemi bizottság elnökével újra kimertünk a pusztára. Csak gyerekeket találtunk a sátorban, A legnagyobb 15-ik eves fiú embernyi már, a kérdésemre így felelt: — Két osztályt jártam, a testvéreim még nem voltak iskolában. — S te .. Mi akarsz lenni? — Nem tudom... Hordom a fát az erdőről, nehogy mégfagyjunk. — Eljönnél a gyárba munkásnak? — kérdezte a titkár. — Elmennék, ha lehetne. Szeme, akár az apjáé. A községi tanácson tárgyaltunk azután. — Nem ígért azoknak senki lakást. — De hiszen itt van nálam a hivatalos jegyzőkönyv... — A cigány írástudatlan ... — Na és, mit lehet most tenni? — kerültem a beszélgetés élét. — A tanván van üres lakás, de oda nem tehetjük óikét a tsz-tagok miatt... Mégis azt a disznóólat kellene, lakhatóvá tenni, erre viszont nincs pénze a tanacsnak. Esetleg, ha a járás kiutalna, mondjuk ötezer forintot. . A járási tanács azonnal intézkedett a pénz felől. Az üzemiek homokot, dömpert, bontott építési anyagot ígértek. meg azt, hogy szombat-vasárnapra szerveznek egy brigádot. Társadalmi munkában lakást készítenek az ólból. s még tűzhelyet is adnak belé. A nagy fiút pedig a következő hónapban felveszik valami kisegítőnek. így mondták a pártirodán, ahova Danyit is behivatták az üzembői. — De aztán megbecsülje magát, mert különben nagv baj lesz — figyelmeztette a titkér. A cigány szeméből hála ragyogott. • Ki tud ezeken eligazodni? Másnap az asszonnyal együtt beállított hozzám Danyi. — Mást gondoltunk kérem — a nő beszélt. — Tessék nekünk abból az ötezer forintból másutt epíttetni egy kis putrit, kövünk van hozzá. — Másutt? Miért? — türelmetlenkedtem. — Mert az ólban disznó van. a sógoré, aki ott íakik a házban. Megöl, ha kiteszik a disznóját Aztán mintha akkor jutott volna eszébe, kivágta a tromfot: — Nem akarunk cigányok közt lakni! — a férfi rábólintott és megtoldotta: — Az asszonyt is beviszem dolgozni a gyárba, mát volt is ott Úristen, de nehez ügy! S most úgy neznek rám, mint axi rögtön csodál tesz, — Na — mondtam —, hát ez nem megy. Most az a fontos, hogy minél előbb kikerüljenek a sátorból. Pár nap alatt. Aztán majd lehet még spekulálni. Nehezen egveztünk meg. Végül eltávoztak. Két nap múlva, mikor már megnyugodva könyveltem el magamban ezt az ügyet, ismét kerestek. Nem voltam a szerkesztőségben, a megye másik sarkán kóvályogtam éppen. Hazatérve munkatársaim adták tudtul, hogy Danviék sírva kérnek, csináljak vissza mindent. Jó nekik a sátor, nem baj a hideg, a szél. maradnak a füstben, nincs óhajuk másra. De ha nem akarok halált közöttük, hagvjam magukra őket! Elképedve kérdeztem, miért? S a választ, amit magyarázatul kaptam, azóta sem tudom lenyelni, lgv történt: a puszta felbolydult, gyilokra mentek az ott lakók. És ebben csak ürügy volt az ól nélkül maradó disznó. A többiek a „potyán" nyert segítséget nem bírták elviselni. Véresre verték egymást gyerekek, felnőttek a fagyos éjszakában. S ez még semmi! Reggel az asszonyt utcaseprés közben, társai fülehallatára és szemeláttára felelősségre vonta egy hivatalos ember, mert panaszra jött hozzám. Már a téli hidegben sem jó nekik a sátor? Ügy lehet, ha kitavaszodik, a gyárból kimarad egy munkás, és az utcán gazdátlanná váLik egy seprő, A tizenhárom tagú család pedig a dűlőutak porába vész és nyomukat csak hamu, füst s a kertek aljáról elorzott tyúkok, véresen kitépett tolla jelzi majd. A riport most fejeződött be véglegesen. (Hogy az élet néha milyen giccses hepiendeket produkál!) Hatvanöt ápriliséban már híre sem volt az én cigányfamiliámnak azon a környéken. Keserűen könyveltem el prófétaságomat. S minap egy dél-alföldi termelőszövetkezet közgyűlésén találkoztam ismét a vörös emberrel, Danyi Bélával. Mint mondta, ebben a gazdaságban jól esik dolgoznia: kapott egy elhagyott tanyát, ahol laknak, s kocsisként becsülettel érvénvesül. Asszonya s már két gyermeke is ugyanott dolgozik. Csak a ráncos képű öregasszonyt temették el — még barangolásuk kezdetén. A teremben, ahol szót váltottunk, voltak vagy százan, komiszul erős cigarettát szívtak a férfiak, alig lehetett. látni a füsttől. Mégis elviselhetőbb volt, mint a sátorbeli, annak idején. Vasárnap, 1968, január 7. OEl-MAGYARQRSZAG 5