Délmagyarország, 1968. január (58. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-07 / 5. szám

yár óta nem jött levél. Nekem kel- magam. Kedves volt és vendéglátó. Mondta, pillanatra nyitvsmaradt az ajtó. Anyám vtsaslene írnom — gondoltam —, de hogy anyám itthon van, a másik lakásban, szaszörított káromkodását hallottam. Nem nem tudok mit. Azaz, gondolatban rrynst mér jobban lett., délelőtt rosszul volt, or- hangzott el hangosan, csak én hallottam meg... száz levelet írtam mór, okosat s vos is volt nála. Ügy beszélt mindéről, mint Dologhoz láttam én is. Hisz tudtam, hogy szeretettől csöpögöt — de már ak- ami napirenden van náluk: rosszul volt, job- egy pillanat nyugta nem lehet itt az emberkor, gondolatban tudtam: úgy sem ban lett. orvos volt nála küldöm el egyiket sem. lefeküdtem Margitnál. Reggel, mikor felTegnap aztán vendégek voltak nálunk. Egy ébredtem, arra gondoltam: nem is reméltem, régi jó ismerős, aki ismételten baráti kapcsola- hogy ilyen jót lehet aludni régelfelejtett otttot vesz fel, ha szükségét érzi annak. Ildikó, a honomban, lányuk a minap Szekszárdon járt, anváméknál. Átmentem anvám lakásába. Az első szoba- gyerekek képei, szőnyegek a rekamiék mellett. Az öcsémmel találkozott, elbeszélgettek. Valami- ban öcsém feküdt Aludt. Ügy, ahogy anyám — A papa, szegény, nincs egészen jól. El nek. Beágyaztam, megigazítottam a teritőket az asztalon, a foteleken. Üj, mutatós bútorok tespedtek a szobában. Mindennek volt valami régies, megporosodott beütése is, s ez megadta az otthonnak a hangulatát. A képek a falon, a kor, vagy tíz évvel ezelőtt, gyerekfejjel Ildikó és az öcsém szerelmesek voltak egymásba. Azóta sok-sok minden elmúlt, viharos napok tanították meg Ildikót arra, hogy szerelemben legjobb a biztos. Az öcsém idén végzett. Gépészmérnök. Amolyan muja jófiú. Az ember mégis fenntartással fogadja ezt a mujaságot és ezt a „jófiúságot". Talán azért, mert ma mór a „jófiúság" nemcsak attól függ, hogy Dér Endre: TALÁLKOZÁS korában az illető hü lesz a feleségéhez. A jófiúság ma már élniludást és akarást is jelent, valami szépnek a tudatos igenlését, perspektívát a jövőre nézve, és még ki tudja mi mindent... Az öcsém pedig csak jó fiú — és muja. Ildikónak viszont most, a mérnöki diploma után, úgy látszik, szimpatikus és jövőt ígérő. Mondom, Ildi ott járt, gyerekkorom városában és találkozott az öcsémmel. — Anyukád a kórházban van, tudod? — kérdezte tőlem Ildikó anyja. Nem, nem tudtam. A percek nagyon hosszúra nyúltak bennem. Valami összeszorult bennem. Talán fájt is, hogy az anyám beteg, vagy talán a betegség jelkepes fájdalmát éreztem csak, amit talán anyám is érez most — és talán annak a percnek a könyörtelensége hökkentett meg, amely az elmúlásra emlékeztet... Megint írogattam magamban a leveleket, mígnem egy nap elhatároztam, hogy felkeresem anyámat. Látnom kell, mit csinál, mi a baja, hogy' akarja ezután, mire képes — egyszóval látnom kellett sürgősen, minél előbb. A nyugalmam forgott kockán. , K

éső este értem a városba. Sehol egy busz, egy villamos, a város képe teljesen megváltozott, mióta nem jártam itt. Az utcák kihaltak, pedig szombat van. Mindig ilyen kihalt volt este a város? Csodálkoztam ezen a nagy nyugodtságon, hisz bennem a múlt viharzott Az utcák gyermekkoromban szűkek voltak, sötétek és zajosak. Részegek dülöngéltek benne, minden kapu sejtelmes és vadregényes hely volt képzeletemben, és egyre fújt a szél. A szél most is fújt. És esett az eső is. Nyugalom vo't az utcán. Széles, nagy terek fogadtak. nyílt utcák, magas épületek, kivilágított kirakatok, s ha szembetaláltam magam járókelőkkel, hármasával, vagy kettesével közlekedtek, soha nem egyedül. Ez is feltűnt. Tudtam, hogy mostani találkozásom anyámmal kiegyensúlyozott lesz, hiszen ő beieg. én meg csak látni akarom őt... mégis, múltbatévedt esetleg férj- szokott, mormogva ólmában. Kis félelemmel beléptem anvám szobájába. Kitártam a zsalukat. Megszólalt: — Apa, te vagy az? — Nem, én vagyok az. — Ki az? Megcsókoltuk egymást. — Valami baj van? — kérdezte. — Nem. Téged akartalak látni. Régen nem kaptam tőletek levelet. — Nézd csak, ott .van a borítékban, a szekrényben már hónap óta a levél, amit neked írtam, dehát soha nem értem odáig, hogy föl is adjam. Nevetgéltem, kí tudja. min. Kicsi, fogatlan lett az anyám, vörös-kifakult hajjal; selypesen beszél. S egvre csak feküdt az ágyban. Panaszkodott, hogy nem képes dolgozni. Tegnap délben annyira rosszul volt, hogy csak az ablakig tudott elmenni, s megkért valakit, hogy hívjon orvost. Nem megy a munka. Pedig csupán három hónapja van a nyugdíjig. Nem megy a munka ... Csak erről tudott beszélni. Nem meg?' a munka. Nem bírja a feje. Nem bírja a keze. Minduntalan elesik. — Ki vagy merülve. Ha kipihened magad, minden másképpen lesz. — A. Fölidegesítettek. Tudod n pincér-szakmában mindenki beleszólhat az ember életébe. Beírtak a panaszkönyvbe. Hát attól vagyok ilyen rosszul. Beírták, hogy mért. ennek az idős asszonynak adnak tizenöt aszlalt, amikor a többi fiatalnak csak tíz asztala van. Mit számit nekem tizenöt! De beírtak. Jót akartak, nem mondom. Majd, ha visszamegyek, megmondom: hát így akartak jót?!,.. Teát főztem. Az öcsémet megcsókoltam; fölriadt. Nagyot ugrott az ágyban. — Vera! Éljen! Mikor jöttél? Már este? Mért nem szóltál? Meddig maradsz!? „Helyes gyerek" — állapítottam meg, nem csoda, hogy Ildikó is számba veszi. .. — Szereztem neki egy lánvt — újságolta lelkem hirtelen csupa egyedüljáró embereket anvám —, ne szórja szét a keresetét, inkább kell majd menni hozzá, hogy megörül majd neked a papa!... Nyilván nem emlékezett anyám, hogy én az ő férjét soha nem neveztem „papának". Persze — bólogattam —. majd elmegyek. Anyám még többször említette papát. aki, úgy látszik, végűi is hozzáidomult, papa most már Papa lett, otthonának hűséges szeretője, ennek az öregasszonynak papa lett, és többé nem Donjuan... — Jól nézel ki. — A hajam csak holnap csináltatom meg. Jobb is, elázott volna ebben a nagy esőben — feleltem. Sikerült úgy-ahogy fürgének is lennem, úgy éreztem, anyám szemében fiatal vagyok, most anvám szemében én vagyok az egészséges, az aki még nyerhet valamit az élettől... — Itthagylak benneteket — mondta váratlanul anyám. — Hogy mondhatsz ilyent? Hiszen Fiatal vagy még. 65 év manapság nem idő. Csak elfáradtál és ki kell pihenni magad. Hiszen magad is tudod, hoRy mindig többet vállaltál, mint amennyit bírtál. — Többet — bólogatott anyám. — Gondolod, hogy még fiatal vagyok? Tudod, már régi ólmom, ha nyugdíjba megyek, kitanulom a pedikürös szakmát és itthon csinálom. Hidegmelegvíz a fürdőszobában, az előszoba lesz a váróterem, én meg csak ülök és faragom n bütyköket. Tudod, mi pénzt lehetne keresni vele?! — Felült az ágyban és hirtelen megint fiatal lett. S valami melegség futott át rajtam. — Lehet, hogy anyám nem volt igazán anyám gyermekkoromban, nem adta meg nekem az otthon biztonságát, nem adott szeretet, amire egész életemben éheztem, és ami miatt olyan fáradt voltam már tizennyolc éves koromban, mint egy elözvegyült vénember —, lehet, hogy anvám kirekesztett magából —, de mégis ember maradt. Töretlen erő feszül benne ... K látott, szük utcákat, csukott kapualjakat, füstöt és nagyhangú embereket... Magas sarkú cipőmben már alig bírtam a járást. Ömlött az eső... Végre a házhoz értem. Alacsony, kisablakos, szükjárdás. kivénhedt házikó ez. Itt laknak hót... Ilyennek képzeltem. Nem mertem bekopogni a kapun. Az ablakon se. Körbejártam a házat és vártam. Vártam a világosságra. De sötét volt minden ablak. Újra körbejártam a házat. Aztán bekopogtam Margit ablakán. Margit a mostohaapám huga. — Vera! — ujjongott láttomra. s beengedett. örültem neki, az otthonában otthon ereztem a lányra, meg magára költse, nem igaz? Attól nem részegszik le, és nem veszik el pénzét a barátok. Hát nem okosan csináltam? Az ^gyik vendégnek a kislánya. Most érettségizett a gimnáziumban, és nagyon jó állása is van. Helyes kislány. A szülők most építenek egy kis villát a hegyre neki. Gyönyörűen berendezik, dehát tudod, Gabi nem gondol még házasságra. Az még gyerek. Na, gyere Gabi. gyújts be 1 Gabi felkelt és befűtött. Anyám közben orán búcsúztunk. Gabi elkísért. Magáról beszélt, meg a munkájáról. Az öreg szakikról, akik nem akarták elismerni az iskoláját. A leltárról, melyet maga vett fel, hogy lássa papíron, mimindenért felelős. Elvezetett az apjához. Az apja pincér egy kis vendéglőben. Mikor meglátott „Kovács úr" (így hívtam mostohaapámat), elsírta magát, ösz, öregedő, reszkető emberke, tele félelemmel. — Ezt az örömet, Vera. hogy mégegyszer láthatlak! — mondta. S látszott rajta, hogy így is gondolja. Mozdulataim most már nem voltak merevek és félszegek, mint régen, s mosolyogva hívtam meg magunkhoz — anyámmal együtt. Gabi egy csomó útravalót vásárolt össze, s én nyugodt szívvel szálltam vonatra. Láttam őket... Hittem, hogy anyám meggyógyul, hogy Kovács úr most már kitart anvám mellett, s jól esett, hogy Gabi szeret dolgozni. A vonat zakatolva rohant és én egyre rájuk gondoltam. Hozzájuk tartozom, s bizony hozminden mozdulatát dirigálta. Most nyisd ki az zám tartoztak akkor is. mikor eldobtak magukajtót.. Most öt darab fát rakj rá. most egy kis tói, mikor gyökértelenül haldokoltam és könvözacskóba naftalint tegyél és gyújtsd meg. Ne rögtem jószóért, simogatásért — és most is hozúgy, ne annyira tedd be az ajtót! zám tartoznak, amikor már van, ki a kezem Gabi kiszaladt, hogy behozza a szenet. Egy fogja és nem vagyok egyedül. Apai monológ Pistike igyekezz már.' Megyünk a jégre! Én nem érlem. annyit nyafogtál, hogy kapjál korit karácsonyra, s most mikor a Jézus hozott, rem vagyon tülekedsz..', Nade, most megmutatja neked apuka, hogy is kell korcsolyázni. Ügy fogsz siklani a jégen, mint tündérek meseországban. Meg mint a házmester néni múltkor a szemetesvödrökkel. Na ne röhögj, nem azért mondtam .. • — Így ni, fölcsatoljuk szépen. De ne úgy menj vele, mint a távgyalogló versenyen ... Így valahogy. Jó, jó, oppá. Ne balettozz öregem, tudom, tudom ez a finálé volt, megölték a hőst..; De máskor inkább a fenekedre essél, és tedd mögéd a kezecskédet. Így, kutyabaj, Pistike, figyelj rám! Apuka megmutatja, hogy is kell tenni. Széttolod a lábad, előbb a jobbat srég-vlzavé és hátra, aztán előre csuszszantod, így ... hokmdörrreh... ejnye... ne röhögj, te büdös kölök. Ez különben is véletlen volt, 10 éve az első bukásom, vagyishogy izé... Az volt a baj. hogy egy kis fagyott ágacska kiállt és rálép ... szóval figyelsz Pistike? Ne nevetgélj kérlek, én Itt a lelkem kiteszem, te meg nem figyelsz apádra. Szóval előrecsnsszantod finoman eleg... I ánsan, aztán ugyanezt a bal lábbal. Ügy, úgy egész jó ... Nemhiába az apád fia vagy... De mért kell mindig annak a sárga sapkás néninek nekimenned?? Hogy az a legkövérebb célpont... óó te büdös.. i Magdika, drága, ezer bocsánat, tudja a fiam ... hol ez az imposztor... most tanul korcsolyázni és még néha elvéti. Hogy az ön — bocsánat — iába között csúszott volna hasra... és immáron öt alka... nem, hol ez a büdös kölök? Gyössz ide mindjárt ... Engeded el mindjárt annak a kislánynak a copfját! A sapkáját is add viszsza ... Hogy ez nem az 6.'.: A Dinivel cserélted az újonnan vett töltőtolladért?!! Megállj, csak érjünk haza! Megmutatom én neked, hogy kell korcsolyázni... 3. A. Kondorosi János: Füstben Dél sincs még. A szerkesztőségi szoba ablaka lassan elsötétül. Kint kövér pelyhekben koring a hó. ahogy villanyt gyújtanék, mocorgást hallok az. ajtó előtt. Kinyitom. Egy férfi hirtelen felegvenesedik. felső kabátját s kalapját rakta le épp a küszöbre. Néz. szótlanul bámul ram egy darabig, aztán megfordulna, amikor megkérdezem: — Engem keres? Látni, azon töpreng, hogy kereket oldjon, hogy köszönjön. Kezet nyújtok és beljebb hívom a hóviharból. A székre mutatok, hogy üljön le. de az ember állva marad — még mindig némán s csak néz. A szemei beszélnek. Könyörgés, alázat van bennük, félelem és reménytelen lemondás. A magas, vékony, rőt hajú embernek csak a két nagy szemét látom, s tudom, nagy bajban van. — Megfagynak ... Nem lehet kibírni... Jöjjön, nézze meg — kezdi szaggatottan. — KI maga? Miről beszél? Miért nem ül le? — Már a doktor is sokallja az orvosságot . . . Hol az egyik, hol a másik, karácsonykor egyszerre három volt beteg... — Honnan jött? — Azt ígérték, lesz lakás... A testvéremtől hoztam eev ponyvát az ősszel... Az anyám hetvenöt éves, az van velük egész, nap . • • M"g mindig nem ériek semmit. Csak nézem a szemet. Idegesít az értelmetlen beszéd és a gondolat, hngv asztalomon a félig megírt cikk, amit mindjárt reklamálni fog a szerkesztő. — Mulassa az. igazolványát — legalább azt tudjam, kicsoda. Előveszi, de nem nyújtja még, hanem mintha az.t. gondolná, hogy most már úgyis mindegy, folyékonyabban kezd beszélni. — Rendőri felügyelet alatt vagyok De nincs velem semmi baj. kérdezze meg. Minden vasárnap jelentkezem. Most már lejár, a százados azt mondta, lehet, hogy megszüntetik. — Mi van a ponyvával, meg a betegekkel? — A ponyvából sátort csináltam, abban lakunk. Tíz gyerek, az anyám, az asszony meg én. — Sátorban? Mióta? — hitetlenkedem. — Egész télen. De az asszony mór ki akarja Irtani a gyerekeket, meg magamagát is. — Sátorban?... Dehát... Hogy lehet ez? — most már én kezdem a dadogást. — Várjon csak. Fellapozom az igazolványát, s telefonon hívom a gyárat, ahol dolgozik. — Igen, szeptember óta van nálunk — tájékoztat a művezetője. — Nincs vele semmi baj. nem hiányzott egyszer sem. Hogy úgy mondjam, az egyik legrendesebb cigány a műhelyben. Telefonálok a rendőrségre is. Éppen az említett százados veszi fel a kagylót. — Igazat mondott a cigány. Én is jártam már a tanácsnál, hogy csináljanak velük valamit, mert embertelen az. ahogy élnek. Azt mondták, nincs hova tenni őket. Felhívom ja gyárból ismerősömet, aki abban a községben lakik, ott tanácstag, ahonnan Danyi Béla bejött hozzám. — Na és ha sátorban? Addig is abban laktak, mielőtt házat épített — válaszol a kérdésemre. — Házat? — csodálkozom. — Hát mi lett azzal a házzal? — Lebontatták vele a nyáron, mert nem volt építést engedélye.. Kár vele törődnöd, ha kitavaszodik, úgyis itt hagyja a gyárat. De már nem érdekel tovább. A járási tanácsot csöngetem. — Igen — mondják —, le kellett bontani, mert azon a részen bánva művelési terület van. s a magas feszültségű áramvezeték is ott halad ót. ahol a ház volt. A községi tanácsot köteleztük, hogy adjon neki lakást. ^ Talán nem kapták meg? Most már értem az egészet. Közben az embernek is megjön a hangja, ahogy halija a telefonbeszélgetéseket. Mondja már kérdezés nélkül is a magáét. Putri volt előbb. Aztán elkezdték a nemzetközi műút építését. Akkor azt mondták nekik, húzódjanak beljebb a rétre. Kocsija, lova volt, eladta, hogv ház legyen belőle. Kőből épített házal, abba költözőit a nagy család. Mikor le kelitett bontani, ellenkezett, közben valami verekedés történt, amibe belekeverték. Pár hónapig eitúnt a környékről, s hogy visszajött — azt mondja „hazajött". — felügyelet, alá helyezték. A gyárban jelentkezett munkára, azóta ott van Két asszonya van, fele gyerek az egyiktől, fele a másiktól, aki Isaszegen él. De annak sincs lakása, ezért most mind a tíz purdé itt telel. Két évestől tizennégy évesig. Ez az asszony is dolgozik, utcaseprő a városban. Van ott a vasút mellett egy volt, cselédház két lakással. A tanácsnál azt mondták, menjenek abba. De az egyikben nvolc, a masikban tizenegy tagú cigánycsalád lakik. — Költöztem volna rájuk? Megöltek volna. Azután a disznóólát ajánlották. Hát oda csak nem megyek. Elbocsátottam, hogy másnap kimegyek hozzájuk, addig is szólok valakinek az ügyében. De kinek? Hiszen ahol már tudtak volna intézkedni, ott ismerik a Danyiék helyzetét. Ismerik? • Szombat következett, s engem Gallyatetőre küldtek riportot készíteni, hogyan, gondoskodik az állam a dolgozókról, milyen remek üdülést biztosit a munkában elfáradt embereknek. Délben indultam, s mikor beültem a gépkocsiba, felrémlett előttem a tegnapi meggyötört szempár. — Szigetpusztára megyünk előbb — mondtam, s hirtelen valami verítékszorító izgalom vett erőt rajtam: minél előbb láthassam azt, amit sehogysem tudott kirajzolni a képzeletem. Soha nem járt ott még autó. Hatalmas, piros luxusautó. amiben jó meleg van és egzotikus tánczenét bömböl a rádiója. Az autóból vastag téli bundában, a gallyai est pompájához elegánsan öltözötten szálltam ki, s máris az épületből, meg a füstölgő sátorból előjött lármás sokadalom kellős közepebe.. A panasztevő délutános műszakon volt, de jöttek oda más férfiak, a lakgsok gazdái. Bányász az egyik, köztisztasági alkalmazott a másik. Később előkerült egy sötétkék ruhás, húsz év körüli fiatalember is. Danyiné — nyilván az embere leírásából — rögtön megismert. — Jöjjön, nézze csak meg. A felső végükön egvmáshoz kötött akácfarúdra feszített közönséges szekérponyvából képzett sátorba léptem. A csúcsnál kalannvi rés. hogy a közepén szüntelenül parázsló tűz füstje kiszálljon. ..Bent" mintegy 4—5 négyzetméternyi placcon, a tűz körül tórekké gyötört 6 D EL-M AGY AAORSZAO Vasarnap, 1968. január V