Délmagyarország, 1968. január (58. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-21 / 17. szám

Magyar László Szegény Teddy hagyatéka Kísértet surrant be ezen a ködös novemberi délutánon dr. Prospero, az árnyék budai barlangjába, amelynek ódon bútorzata. megsötétedett fala. fakó függönye és kopott szőnyege már csak egészen homályosan emlékezett a rógesrégen elfüstölt Regniia Medeák és a még régebben elporladt hölgylátogatók parfőmjénck illatára. — Bocsásson meg — suttogta az idős hölgylátogató, akinek ódivatú, pici kalap ült hófehér kontyán és elnyűtt esernyőjének néhány acélbordája meztelenül meredezett elő'a foszladozó fekete selyemből— bocsásson meg Prospero, hogy ajtóstól rontok a ház.ba és megzavarom csöndes álmodozásában — folytatta kissé restellkedve és zavartan, miközben halk sóhajtással ereszkedett az örömében fölnyikorgó karosszékbe, amely ugyancsak egész homályosan emlékezett a hajdan való hölgylátogatók változatos súlyára! — Talán már meg sem ismer, mert hát hogyan is emlékezne' — rebegte a hölgy és kopott, öreg táskáját, amelynek öblös gyomrában utazott. a fővárosba kísértet, óvatosan az ólébe emelte. — A szemem meggyöngült kicsit és manapság már nehezen kapni elég finoman csiszolt okulárékat — mentegetődzött az Amyék, üldögélve a rozzant íróasztal mögött, amelyen már nagy számos esztendők óta érintetlenül terpeszkedett a bronz kalamáris őrizve a régen beiszáradt tintát, — Sok, nagyon sok nézni — és látnivalója akadt az életnek nevezett hosszú és rrosrt már kicsit céltalannak tűnő kóborlások alatt, talán ezek koptatták meg és karcolták össze finom lencséjét, de a fülein emlékezőtehetsége még nem romlott meg annyira. A hangját, tisztelt asszonyom, igen ismerősnek véli. — Valamikor szerette a hangomat — lehelte a látogató és arcán, a diszkrét púder-réteg alatt, némi pirosság suhant át, mnxt az őszi avaron egy elkéseti, bágyadt napsugár. — Azt mondta, hogy a legpuhább és a legdrágább kasmfr-kendők bársonyos melegére emlékezteti a hangom, az olyan kasmír-kendők melegére, amilyenekéit a öregedő hercegek és az elhízott bankvezérek öt-halszáz forintot is fizettek annakidején, hogy remegő kézzel barátnőjük meztelen nyakát burkolhassák be velük. Szegény Teddy akkor kicsit féltékeny is volt magára, de nem sokáig. Maga az asztal alatt titokban megsimogatta a kezemet és az asztal fölött gyorsan három új pesti viccet mesélt el. Szegény Teddy rögtön előkapta noteszát és mind a ttorom vicc poénját gondosan beleírta. Arra talán maga is emlékszik, Prospero, hogy a vlccgyüjiés volt szegénykém legnagyobb szenvedélye egész életében .. > A Vasmír-kendös bőkra Prospero nem emlékezett, hogyan Is emlékezhetett volna, hiszen abban az időben elég sok nő hangjátthasonlítgatta a tibeti paradicsom drága szőttesének melegéhez, gyöngülő memóriája az asztal alatti kézsimngatás emlékét sem őrizte meg hasonló okok miatt, de Teddy kedves, rokonszenves alakja ebben a pillanatban már ott lebegett előtte, a homályos szobában, és valószerűbb volt az öreg bútorok, a budai utcákon kavargó délutáni ködök és 'a váratlan hölgyláto. gat.ó valóságánál. Gyermekien tiszta lelkű, színes, érdekes, derűs ember volt Teddv, szeme kékségőbon a legtisztább harmónia derengett és élete legvégéig fennen hirdette, hogy a világon egyetlen valaminek van értelme: a mosolynak, a nevetésnek, ha az tiszta szívből fakad. A vidéiki városkában, ahol néhány rövid évig Proepero, félig-meddig pályatársként, egy levegőt szívott vele, volt valami csöndes polgári hivatala Is a városnál vagy a telekkönyvnél, de evvel 6 maga törődhetett a legkevesebbet. Mint r helyi újság állandó tárcaíróját Ismerték Inkább, írásait kedvelték, becsülték és a publikum unottan lökte félre a lapot, ha nem talált benne olyan (ráírt, amely alatt zárójelben, igen apró betűkből szedve a Teddy név volt ohíishafó. Fiatalabb korában szép, fényes jövőt jósolt neki eey ptpaszapú, vén cigányasszony és ó — nem ls alaptalanul — szinte haláláig hitt ebben a jóslatban. Ízesen, szépen, fordulatosán irt- Tárcáit, humoreszkjeit szívesen olvasták nem csak a helyi újság előfizetői, •kiket abban a kisvárosban a régi veretű szóval talán meg ma la praenumerán.soknflk neveznek a Jókait, Reviczkyt és Míkszáthot kedvelő öregurak és asszonyságok, hanem a nRgy fővárosi újságok és hetilapok olvasói is. Talán a méltó utódot sejtették benne, a századforduló tájékán jegecesedni. és merevedni kezdő irodaim) ízlés-hagyományok letéteményesét. Szakadatlanul készült a Nagy Regény megírására cs rendületlenül hitte, hogy ha megírja egyszer, hát maga aa úristen sem mentheti meg a Nobel-díj dicsőségétől. Közben apró tárcákat, novellákat, karcolatokat írt, még pedig rengeteget. Amikor egyiknek-máslkn ik nekikezdett, úgy vélte, hogy a Nagy Rtgény egyik fejezete formálódik finom acéltolla alatt a kenktny kutyanyel veken. — A végén, meglátjátok, összerakódik belőle — erősítgette a füstös kávéház sarokaszta'ának esorba-nvaku márvénylapja fölött, miközben a másik sarokból a biliárdgolyók halk koccanásai hallatszottak, a szomszédos asztalnál pedig a búzaárak tőz.sdei alakulásáról folyt a örök diskurzus. Csak élete végefelé kezdett kételkedni a Nagy Regény világrajövetelében, de akkor már a helyi lap is csak nagyritkán közölt tőle egy-egy színeveszteti írást, a fővárosban pedig egészen ismeretlenné halványodott a neve. Kételkedése azonban sohasem vált olyan igazi keserűséggé, amely megsavanyithatta volna az életét. — Bolond álom volt — legyintett szelídem mosolyogva, ha szóbR került a Naey Recény — egy ragyratörő, dicsőségszomja-, ifjúi lélek álma. Utóvégre nekem is volt jogom rá. az álmodozásra, bár — most már bevallom — túlságosan magam sem hittem benne soha. Életművem nem is az lett volna, a Nagy Regény, akkor sem. ha megírom, hanem ez itt, ni! — és önérzetesen ütött a szivére. Ott órizte ugyan's, zakója baloldali belső zsebében, noteszát, amelybe az újonnan hallott viccek cb Riiekdóták csattanóit jegyezgette fól. Olyan szenvedélyesen gyűjtötte egész életén ál. a vicceket, mint más a bélyegritkaságokat, a rlrága porcelánokat, a női hafürtöket vagv a finom szivarok gyűrűit A gyűjtés eredményét nem bízta a véletlenre, Pszichológiával dolgozott. Tudta, hogy a vicc öritermékemyítéssel és osztódással szaporodik, hogy egyetlenegy, alkalmas helyen és időben elmondott új vicc megnyitja a zsi. Iipeket és megindítja a viccek mindent elsöprő áradatát. Társaságban ezért kezdte rendszerint ő maga. elmondva valami frissen hallott új viccet Tudta, hogy utána rögtön felharsan a hallali: — Az semmi! Ezrt hallgassátok meg' — kiáltotta túl az új vicc szülte hahotát valaki, és már mondta is a mngaét: — Két kupec utazik a vicinálison ... Teddv Ilyenkor sima mozdulattal vette elő zsebéből a fekeletáblás noteszt, lecsavarta lilán fogó töltőtolláról a kupakot és azzal, mint felajzott nyíllal leste a poént. Gyújtó volt. különben mindenütt, az utcán, a korzón, a városháza tanácstermében, a bírósági tárgyaláson, a piacon, az ármentesítö társulat vagy a kaszinó választmányi ülésén. Noteszai egymásután teltek meg, és egyszer, amikor Prospero még nem volt árnyék, és meglátogatta öreg, szuette bútorokkal, csorba nippekkel és megsötétedett olajfestményekkel telezsúfolt lakásán, mint legféltettebb kincsét mutatta meg a polcot, amelyen katonás rendben, tucatjával sorakoztak a már megtelt, és fekete gerincükön római számokkal gondosan ellátott apró könyvecskék. — P?z az én életművem! — mutatott büszkén a polcra Teddy — fölbecsülhetetlen értékű szellemi kincs. Mérhetetlenül gazdag, kimeríthetetlen kútforrása tesz valamikor arrnak a történetírónak, aki igazán hűséges, oknyomozó krónikát óhajt, ímt erről a mi korszakunkról. Mert hát hidd el. barátom, egy-egy kort, eseményt, közélett férfiút, szereplő nagyságot semmi sem jellemezhet jobban, mint eey-egy róla fizóló vicc. A találó vicc, az igazi — és mi, magyarok, a világ legjobb, legszellemesebb vicccsináló nemzete vagyunk — nem csak arról árulkodik, hogy milyen volt valami vagy valaki, hanem arról is. hogy milyennek látta a társadalom, és hogy mii ven is volt az a társadalom. Ezek srz én apró kódexeim egyszer okvetlenül odakerülnek a legdrágább Corvinák mellé. A mi korszakunkon pedig, hogy félreérté"; ne esc ék. azt a hosszú időt értem, amit átélni és végigmosotyognl szerencsém volt. Gyökere még a ferenejózsefi aranykorba nyúlik és tart addig, amikor majd rám kaparják az anya földet és bús özvegvemet talán éppen te. Prospero barátom vigasztalgatod a temetőből hazabsktató konflis mélyén. — Nana..i — akarta félbeszakítani Prospero de Teddy vidáman leintette és Imigyen folytatta: — Hosszúra nyúlt életemben a vagyongni)tést elmulasztottam, de RZt hiszem, özvegyemnek még sem lesznek arivasi gondjai. Gazdag hagyaték marad rá ezekben a noteszokban. Ha kicsinek bizonyul egy szén napon a szerény özvegyi nyugdíj, hát egyszerűen összepakolja a noteszokat, jelentkezik velük az akadémia történelmi osztályán, ahol bizonyosan kapva kapnak rajtuk és arannyal fizetnek értük. — Szamárságokat beszél már megint — szólalt most meg a felesége, aki az imént lépett a szoljába, hogy elhelyezze az asztalon a mérgesi rizlinget, a párás üvesű szódát, meg a talpai poharakat, mert csak az utolsó mondatot lialiotta. Közben sótét szempillái alól oldalvást Prosperóra pillantott, aki szivarozhatva hallgatta barátját. Talán két éve sincs, hogy valamelyik újság gyiszrovattiban Teddy nevére bukkant Prospero, aki akkor mar árnyék volt. FONTOS SÁNDOR SZÉNRAJZA H

olnaptól kezdve hizni fogok. Nem mintha eddig koplaltam volna, de igyekeztem mértékletes lenn- a táplálkozásban, hogy megőrizzem alakom karcsúságát. Nem habzsoltam, nem dúskáltam az ételekben, megtartóztattam magam a zsíros falatoktól, s bárhogy ízlett az üzemi koszt, én a spenótból sosem kértem mélytányérral, sőt a szabvány adagnak is visszahagytam felét sertéshizla'ás céljára. De holnaptól más ember leszek. Enni fogok. Nemcsak reggelit, ebedet, vacsorát, hanem tízórait és uzsonnát is. Sőt a •eggeli és a tízórai között is bedobok egy-két .sonkás szendvicset, majd a tízórai és ebéd közötti időben elmajszolok egy tábla csokoládét. Az ebéd és uzsonna kőzött gyümölcszselét fogok szopogatni, nogy aztán uzsonna után a vacsoráig néhány vajasascmlével foglalkoztassam gyomornedveimet. Ter. mrázetesen az él szakát sem hagyom najd ki. Hajnali kétiő és három között ügy is fel szoktam ébredni néhánv percre szendergésemböl. Eddig ezt az időt arra fordítottam, hogv átgondoltam például Arisztotelész filozófiai rendszeréi. De holnaptól ez ls megszűnik, Arisztotelész meglátok a kirakatban egy színben, fazonban, Árban megfelelő ruhát. Bemegyek a boitba és szólok, hogy, nekem az kellene. Az eladó erre fejcsóválva végignéz daliás szálfa termehelyett harapni fogok néhányat az este fekhelyem mellé készített sültcsirkéböl, vagy hideg sertéssültből. Ja. de most már azt is elmondom, hogy mindezt miért.. Talán azért adom hízásra a fejemet, mert szimpatikusabbnaik tartom a százhúszas mellbóséget a szolid kilencvennél? Nem kérem, engem nem ilyen szubjektív dolgok vezéreltek a pocakeresztés melletti döntésemben. Azért vagyok kénytelen felhizlalni magamat, hogy végre igénybe vehessem konfekció iparunk remekeit Mert mi most a helyzet? Az, hogy temen, alapos szemrevételezés céljából benyúl a zakóm alá, kiálló bordáimon kipöngetí a „Nem várok hol na pig"-ot, aztán megvakarja a fejét, de azért leskaszt. egy öltönyt a nádról, s hetessékel a próbafülkébe. A nadrág hosszával nem is lenne baj, sőt, határozottan jól állna, ha elől és hátul belegyömöszölnék egv párnát. Ereset,ben a zakóval sem lenne baj elől. csak az idegesít, hogy a válltömés vattája horzsolja a könyökömet. Az eladótérbe így nem is merek ki tőén ni, mert megvan az a rossz szokásom, hogy nem szeretek közröhej tárgya lenni, fgy jsak belülről kiabálok, hogy kérek egy kisebbet. No, ebben elől éa hátul is passzentos a nadrág, ám a szár hossza a vádlim közepén véget ér: a zakó alsó zsebe pedig mindjárt valahol a hónam alatt megkezdődik. — önnek feles méret kellene — mondja az eladó, miután a látványomtól való visszatartott nevetéstől szederjessé vált arca visszanyeri eredeti színét. — Hát adjon feleJet — hörgöm én. — Ja kérem, he volna. Abból nagyon keveset gyárt -az ipar — hallom a kioktatást, s mondanom sem kell, hogy vásárlás nélkül távozom. Szóval ezért kell felhizlalnom magamat, s csak ezt tudom tanácsolni hasonló cipőben járó sorstársaimnak ís. Bár lehet, hogy mire magamra szedem azt a szükséges harminc-negyven kilót, addigra konfekció iparunk a felesméretú ruhákat gyártja többségben. De az engem már nem izgat. A túltáplálkozástól addig úgyis megüt a guta. BALOGHY zoltán és megrögzött szokása szerint rögtön leemelete a polcról az irodalmi lexikont, hogy Teddy neve mellé, a margóra, föliegvezze halala dátumát -De hiába kereste ezt a nevet a betű rengetegben, nyomát sem találta. Elszomorodva gondolt az elvetélt Nagy Regényre, de a noteszok eszébe sem jutottak, és lelkifurdalást sem érzett. hogy nem vigasztalgatta az özvegyet a temetés után hazafelé baktatva az öreg konflison. — Hiszen már rég kiment a divatból a konflis is — prólbálta igazolni Közömbösségét. , Most pedig itt. üldögél előtte az özvegy, akit utoljára talán harminc évvel ezelőtt látott, de hiába erőlteti a dolgot, már emlékezni sem tud rá. — Mivel lehetek szolgálatára, asszonyom? — udvariaskodott. — A hagyaték, szegény Teddy hagyatéka ... — suttogta a látogató és fekete csipkekesztyübe bújtatott sovány kezével remegve simogatta az ölében tartott kopott cekkert. Aztán halkan, el-elcsukló hangon beszélni kezdett. Olyan drága az élet és olyan kicsi az az özvegyi nyugdíj. Már eladogatott • mindent, ami fölöslegessé vált a régi háztartásban. A megsötétedett képeket, a csorba nippeket. a régi könyveket, de nagyon keveset adnak manapság az ilyesmiért- Komolybb összeget csak az öreg szénvasalóért, egy padláson kallódó petróleum lámpásért, meg a rézmozsárért kapott. Azt mondják, hogy mostanában ezek igen értékes régiségek, nagy divatjuk van külföldön,lakásdíszül szolgálnak. Dohát ez a pénz ÍR elfogyott már. Ekkor jutott eszébe Teddy életműve, a hagyaték. Nem szívesen szánta rá magát, hogy megváljon tőle, de a kényszerűség... — Tudja, Prospero, úgv fájt a szivem, amikor egyenként leszedtem a polcról a kis noteszokat, mindegyikről külön-külön letörülgettem a finom port. aztán beleraktam ebbe a táskába, ügyelve arra, hogy össze ne keveredjenek. Ügvis jönnöm kellett Pestre, a nővérem nagyon beteg, gondoltam, jelentkezem velük az Akadémián, utóvégre szegény Teddy kívánta igy. Sokáig tévelyegtem abban a töméntelen palotában, míg végre bejutottam ahhoz a tudóshoz, akit illetékesnek mondtak. Nagyon kedvesen, barátságosan fogadott és őszinte érdeklődéssel hallgatta meg a noteszok történetét. Egészen fölvillanyozódott, amikor kiraktam az asztalára a kis könyvecskéket, izgatottan magához telefonálta munkatársait, tájékoztatta őket a hagyék lényegéről. — Történelmi relitás a viccek tükrében! — kiáltotta föllelkesülve az egyik. Aztán mindegyik fölkapott az asztalról egy-egy noteszt, és lapozgatni kezdett benQ DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1868. január EL