Délmagyarország, 1968. január (58. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-21 / 17. szám

ÚJ VERSEK ládányi MIHÁLT Fölöttem süt a hold Letőrlöm-e arcodról az esőket csókjaimmal? — oly mindegy ez ma már nekem. Ahogy az ősz a fagy beálltán a virágról, lemondok rólad, szerelem. Akár valami puskát, térdére vesz a tél, más veszélyeknek adom életem. Fölöttem süt a hold, de nekem az a hold nem az ígéret földje fenn. Naponta készülök sorsomra, s mint a szél a letaposott fű szagát terelgetem. KÉPE* GÉZA Egyetlen... Egyetlen jó az életemben te voltál, te vagy, te leszel Kapocs, mely az élettel összekötné, van ezer meg ezer, de mindegyiket, bármely pillanatban szétszakítom mint pókhálószövetet. Hogy voltam, hogy vagyok, hogy leszek: köszönöm neked. VTHAR BÉLA Dicséret A te dicséretedre születik e vers. Csontod liliomhegedújéböl a vér édes éneke száll hozzám, csobogó muzsikával, a szervezet hafszálhürjain. Hallom sejtjeid dalát, az erek dobbanó énekét, a ráfelelő ritmust, a mosoly és mozdulat szent törvényeit. Tőled jöttem, asszonyi test, és hozzád térek vissza; szerelmed ősmeleg tűzhelyéhez, hazámhoz. — Emelj fel tenyered fészkébe. Aldj meg önmagoddal engem... Az őzszelidség szőke kenyeréből ajándékozz meg. CSAXAnr JA\()S Ha is A hajnal itt elér, átdereng az üvegfalra sikló függönyön, a félhomályon átköszönve éget: Evőé! kéklő csontok, rigófüttyök, indulj, mindig új-inditású élet! A sziv túlfeléről felkel a nap, a jó nap, új, égni-kész szorgalommal, héliumlángja egek függönyén szelídre szűrve fénylő verssorok módjára hull a kifésült mezőkre. Jó reggelt, ifjúság! Jó reggelt, istenek! Ma is kell még az egek békessége, ma is kell még a szerszám és a toll, ma is kell még a szellem és a nagyság, a jó harc, amely élet és halál eenkiföldjének újra nekivág, s a kín, amely világot vált valóra, ma is megváltjuk véle egy napunk, mert sosem lesz megváltva a világ! Lenin portréja A szobrász csak kemény anyagok megmunkálásával fejezheti ki leljá tartalmát. Csak tapintható eszközökkel beszél: tömeg. forma es arányviszonyokból, homorú és domború felületekből atl a szókincse. A kémén ? anyagokkal való küszködésében belső fűtöttsége segíti. Ez a ffltöttség mozgósítja összes erőit Képes vállalni mesterségének legnehezebb procedúráját is, hogy lelki feszültségétől szabaduljon. Én talán Lenin és Dante portréjánál értem el ezt a feszültségi fokot Mindkettő fiatal korom óta érlelődött bennem. A kettő közül Lenin képe módosult legtöbbet de legtöbb hatásnak is ez a kép volt kitéve, amíg véglegessé formálódott bennem. Az első — Inkább képzet mint kép — a húszas években alakult ki Leninről. Átéltem már a világháborút, a gazdasági válságokat részt vettem felvonulásokon, sztrájkokban, tüntetéseken, parázs vitákban. Tudtam, hogy a történelmi események mozgatója, motorja Lenin. De csak anyagtalan, elvont, távoli, csak a hatásában élő erőként éreztem. Pedig ha fiatal vasas voltam is, már tele voltam szárnyaló szobrászálmokkal. A harmincas években már beszéltem olyannal, aki személyesen látta Lenint Leírta előttem termetét, ruháját, tar koponyáját, súlyos szemöldökét Materializálódott bennem a kép, monumentális, súlyos tömbként éreztem Lenint De ez sem adott indítékot Pedig már képzett fiatal szobrász voltam, téle ambícióval. A negyvenes ávek végén a magasra csapó versek pátosza, költői hasonlatok, szimbólumok, alVegóriák hatására szinte kozmikus lénynek éreztem, aminek a kifejezésére a szobrászat nyelve csak ügyetlen dadogás. Pedig már javiakorheü szobrász voltam, képesnek éreztem magam a legnagyobb feladatokra. Az ötvenen évek közepén — talán a lélektani energiagazdálkodás törvénye érvényesült hofjfy a már fokozhatatlan fortisszimó, a szavak és képek non plusz ultrája után — hirtelen és váratlanul jelent meg az ember, emberi tartalmakkal: szerénységgel, közvetlenséggel. Ami te sem a végtelen erő képzete, sem a monumentális nagyság megérzése, sem a rniagasra csapó versek pátosza, sem egy sorsot, életet, vilKgot formáló kozmikus lény képzete nem ösztönzött, azt megtette egy keresetlenül elkapott mozdulat fényképe. Tavaly júliusban került a kezembe két fénykép, az egyik 1919. május 25-én, a másik 1920. augusztus 6-án készült. Valami végtelen egyszerűséget közvetlenséget éreztem a képeken. Emberközelbe hozták Lenint. Nem kellett már glorifikálva beleérezni, hozzáadni semmit. Míg tanulmányoztam a voIrta: Tápai Antal szobrászművész ne. Mintha előzőleg összebeszéltek volna, szinte egyszerre ejtették valamennyien maguk elé a végiglapozott könyvecskéket es tanácstalanul bámultak hol egymásra, hol rám. Aztán az egyik sarokba húzódtak és ott beszélgettek sokáig, de olyan halkan, hogy semmit sem hallottam meg belőle. Végül az öreg akadémikus visszaült íróasztala mögé és rövid köhécselés után kegyetlen dolgokat mondott. Igaz, nagyon udvariasan, nagyon kíméletesen. Olyasfélét, hogy Teddy hagyatéka valóban nagy értékű szellemi kincs, kimeríthetetlen kútforrás lenne a történelmi kutatás számára, ha akadna valaki, aki meg tudná fejteni. — Olvasható bennük minden szó, minden betű, — mondta —, mégis olyan, mintha arab, vagy kínai betűkkel, esetleg egy hieroglifákkal írta volna boldogult férje, pontosabban még olyan sem, mert megfejtésüknek még a hieroglifa sem lenne akadálya. Az a baj, hogy a sok ezer vagy tízezer viccnek csak a csattanóját jegyezte föl. Számára ennyi bizonyosan elég is lenne, mert emlékezetében a följegyzett poén fölidézné az egész viccet, de számunkra már úgyszólván semmit sem mond. Egyik-másik Bethlen-, Gömbös-, Horthy- vagy Hitler-viccre még talán ráismerünk a csattanójáról, de a többit mintha a marslakók nyelvén irta volna. Ki tudja már kortársaink közül, hogy mit jelentett hajdán egy-egy ilyesfajta •stágvort: „Finn-ugor, magyar ugor" — „Egységgel két nyerget" — „B. agyveleje a keménykalapban" — „Milimetternich" — „Ahol a rövidebbet húzza" — „Az egyik zöld. a másik barna" — „Miért a biciklisták?"... — A barátságos tudós gondosan visszacsomagolta a noteszokat, ő maga rakta vissza a táskába/aztán szakadatlanul sajnálkozva kísért el egészen a főkapuig. Búcsúzóul azt móndta. hogy őrizzem a becses hagyatékot továbbra is kegyelettel, hi szen bizonyosan igen becses emlékem sze gény Teddytől, áki nagyszerű ember lehetett, csak ott vétettel el a dolgot, hogy a poénok mellé nem jegyezte föl a vicceket is. A látogató elhallgatott, táskájából pici fehér zsebkendőt vett elő és finom mozdulattal megtörölte szemét, aztán a táskát Prospero elé tette az asztalra. — Mit csináljak most? — kérdezte rekedt hangon — Maga talán tudna valami tanácsot adni. Lehajtotta fejét és még halkabban suttogta: — Szegény Teddy nek rengeteg jó vicce volt, de ez, de ez .. . — Ez bizony kegyetlenül rossz tréfa volt — mormogta kedvetlenül az árnyék és aztán hosszan nézett ki az ablakon a kavargó ködökbe. násait, olyan közel került hozzám, mintha ott Olt volna a műteremben. Ezzel formálódott véglegessé bennem Lenin képe. Ez volt a gyújtóanyag, ami megmozgatta bennem a szobrászt Szinte kényszert éreztem, hogy lemezt szerezzek és hozzáfogjak a kikovácsoláshoz. Minden hatáskeltő, lármás megoldást alárendeltem a szobor egyszerűségének. Lehet, hogy a közvetlenség nem plasztikai lehetőség, de úgy éreztem, hogy ez a közvetlenség plasztikai mondanivalón túli esztétikum, amit ki kell fejezni. A nehéz technikai megoldások is izgattak. A legmagasabb fokú technikai teljesítménnyel adni a legközvetlenebb formákat. Technikát formát együtt alkotni, hogy a technika minden eleme formaalakítás közben szülessen. Ne tolakodó stíluselem, ne külön mondanivaló legyen a technika, hanem a formát szolgálja. Nagy várakozással, teljes fűtöttséggel fogtam a munkához, hogy Lenint közvetlen emberségében kovácsoljam ki. Simán, engedelmesen jöttek ki a lemezből a homlokdudorok. Szépen illeszkedtek az alakuló formák a bennem élő szoborhoz. Minden kalapácsütésemre szándékom szerint alakult az anyag. Fütyülve, elmerülten, elégedetten dolgoztam, mikor a halánték és járomcsont környékén — ahol a forma befordul a szemzughoz — az anyag megmakacsolta magát. Négy síkba kellett hajlítani, de keményen visszarúgott. Eddig szinte lágy viaszként alakult, önként adta a formákat, most ellenszegül, ütés után visszaugrik. A lemezben halmozódó feszültség miatt nem görbül a kívánt szögben. Kemény, merev. Vége az én jó közérzetemnek is. Minden ütésem válasz az anyag ellenállására. Ezek a válaszok idegesek, indulatosak, érzéketlenek. Egy pár rossz kalapácsütés miatt rossz helyen merevedett az anyag és „húz, vincseledik". Az alakuló forma. az anyag belső állapota és az én lelki állapotom nem egyezik, felborult a kapcsolatunk. Lehűtöttem magam és sűrű kopogtatással megtaláltam a feszültség helyét. Nyújtással feloldottam a lemez merevségét és továbbfejleszthettem a szobrot. Csupa gyönyörűség volt, ahogy belülről kifelé dolgozva kihúztam a szemrés fölé boruló súlyos szemöldököt. Utána kívülről benyomtam a szemgödröt, de a szemgödör mélyén, a belső szemzugoknál minden porcikámban éreztem, hogy elértem a szakítás határát. Lágyítanom kellett. Ez a munkám legrosszabb mozzanata. Egy rossz disznópörkölővel melegítem a lemezt. Állandóan pumpálni kell. hoqv a pörkölő tartsa a megfelelő légnyomást. A lá a vitás miatt szakaszokra törik munkám eevséges folyamata és a kizökkenés azt a lelki tónust teszi tönkre, ami a munkában levő formához kell. A kizökkent tempó után lassan melegedtem be. A bizonytalan, improduktív kalapácsütések után erősen koncentrálnom kellett, hogy kialakítsam a szemzugokat. A szemzugok után kihúztam az egyenes, széles orrhátat Kézben úgy belemelegedtem a mtmkába. hogy magamról feledkezve, szinte az anyagban éltem. Éreztem, hol merre kívánkozik, hol ad engedelmesen pozitív formát hol kívánkozik negatívba. Nagyon jól megértettük egymást Faszerszámmal odacsalogattam az anyagot az orrcimpához. A plasztikai viszonyok az orrszárnyak alatt a legbonyolultabbak. Mivel az egymillíméteres anyagot nem nyújthatom, az orcadombokról húztam oda és ebből képeztem ki az orrsövényt és a bajusz fölsejét Ahogy az orrszárnyakat húztam össze, úgy húzódott hajolt össze az arc két legnagyobb síkja és alakítódott ki az arc mélysége. A bajusz alatt ismét lágyítanom kellett. Természetesen az egész fejet, hogy az anyagban a feszültségkülönbségek mindenütt kiegyenlítődjenek. Lágyitás után könnyen bemélyedtek a szájszegletek. Az energikus száj megformázása után elértem az állat borító szakállig. Nagykalapáccsal behúztam a lemezt az áll alá és kifelé dolgozva kiképeztem a szakáll hegyét Itt jelentkezett egy csomó fölös anyag, amit az állcsúcs és a fülek mögé faszerszámmal sikerült hátratolnom. Ez kialakította az arc tömegességét, kialakultak a fejbiccentő izomok és művelet közben szinte önmaguktól ugrottak ki a fülkagylók. A fül befejezése után az arc fölé ki kellett húznom a micisapka simlijét. Ez volt az erőpróba. Féltem, hogy az előre elképzelt fogásaim nem válnak be; izgatott is a feladat nehézsége. Reggel pihenten, frissen igazítottam még az arcvonásokon és hozzáfogtam a simli kihúzásához. Vastag dróttal a fül fölött és az áll alatt összekötöttem a lemezt, nehogy húzás közben megváltozzon az arc formarendszere. Az így rögzített arc fölé szinte leheletakasztó gonddal, milliméterenként húztam ki a simlit. Húzás közben többször lágyítottam, de végül is kijött törés, szakítás nélkül. Ezután már csak a sapka gyűrődéseit kellett elkészíteni, drótokat leszedni, pár helyen még igazítani az arcon és mint aki nehéz, de szép álombői ébred, letettem a kalapácsot A" szobrot nézegetve úgv éreztem, hogy a nemes fémben a formák mögött Lenin egyéniségének lényeges vonása, végtelen közvetlensége objektiválódott. Ez volt legnagyobb munkaélményem. A szoborban nemcsak a közvetlenséget, de a saját számomra az anyagalakítás kánonját is megteremtettem. Pedig már öreg szobrász vagyok (lehet, hogy azért jutok axiómákig). A szoborra fordított idő 50 óra és 50 év. Értéke tízezer forint. Kiállították a Nemzeti Galériában 1967 augusztus végén. Oj könyvek Hol von Vietnam? Hol van Vietnam? Amerikai költők felenek. Ez a címe a gyűjteménynek, amely 89 amerikai és egy vietnami költő versét foglalja magában. Ismert „nagy öregek" és pályakezdő fiatalok költeményeit, köztük két amerikai gyerek: egy tizennégy éves kislány és egy hatéves kisfiú versét. A kérdés: Hol van Vietnam? — nem a földrajzi térképre vonatkozik. A lelkiismeret térképén keresik az amerikai költők Vietnamot. A válasz úgy tűnik az olvasónajt, mint a mai amerikai lelkiállapot tükörképe. A kötet összeállítója; Walter Lowenfels, maga is ismert amerikai költő, valamennyi szerzőjét csupán egy verssel mutatja be, hogy ne az egyént hangsúlyozza, hanem az amerikai költők e csoportjának együttes hangját, akik változatokat énekelnek egy témára. „... Egyetlen történet, a katasztrófa és az ellenállás szimfóniája ..." így határozza meg a világszerte méltatott antológia sajátoa műfaját a válogató. A Hol van Vietnam? költői olyan művészek, akik arra a komoly elhatározásra jutottak, hogy műveikben ellenzik azt a háborút, amelynek támogatására az amerikai kormány mindenkit felszólít. Elhatározásukat azok az aggodalmak és érzések váltották kl, amelyeket az egész haladó emberiség érez az amerikaiak vietnami háborúja miatt. Ez éppúgy vonatkozik a legfiatalabbakra, mint érettebb társaikra. Az ellenállást otthon tanúsítják, saját államuk agressziójával szemben, a béke és az igazság elkötelezettjelként. Bár az Egyesült Államokban az utóbbi évtizedekben gyakran gyánús dolognak tartották a társadalmi elkötelezettséget, a kötet arról is tanúskodik, hogy a mai amerikai líra sok kiválósága vállalja ezt. Ebből a szempontból az antológia olyan társadalmi változást örökít meg az USA történetében, amelynek nyoma marad az Irodalomban. A kötetben szereplő 90 vers kilencven magyar költö és műfordító tolmácsolásában kerül az olvasó kezébe, az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár sorózatában. K. L Simái Mihály Vázlat Görnyedt bokrok között Izgul egy szellő. Sóhajt, nyöszörög a fű; kizöldült kezét tördeli. Némán föl-alá rohannak a fák. A bogár holtnak tettéti magák A ház kuporgó kapualjba lép, s azt hiszi, elbújt Vízré száll rejtőzködni az ég. Aztán az ember is jön izgatottan. Tíz körmével megásná bunkerét; s mindenütt aknák! Meredt szemmel nézik begörbült ujjú szép kezét. Vasárnap. 1908. Január 21. dél-magyarország 7