Délmagyarország, 1967. december (57. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-31 / 308. szám

Csontos Gábor Bárány Tamás Eltűnt egy íróasztal W. Emil szilveszterkor kissé felöntött a garatra s hajnaltájban, amikor lefeküdt, egészen rövid idő alatt esztendőre való szörnyűséget összeálmodott. Azzal kezdődött, hogy a CsöfúrO és Forgácsgöndörítő Tröszthöz egy levél érkezett, amelyet baldachin alatt ezüst tálcán vittek fel a hivatalsegédek a vezér irodájának előterébe. Ott már díszbe öltözve várt az üzemi háromszög, elvágtak egy nemzetiszín szalagot, * bejelentették. hogy megnyitották az Üj Mechanizmust. Visszavonultak tanácskozni. Néhány óra alatt elterjedt a hír, hogy nehezen születik meg a döntés, de a lényeget már mindenki tudta: megszűnik egy íróasztal. Többen görcsösen belekapaszkodtak íróasztaluk szélébe éa lábukat hozzálakatolták a fiókkulcshoz. Azt még senki sem tudta, melyik íróasztal szűnik meg. Mindenki reménykedett A direktívák egyenként szivárogtak ki. Amikor azt hallották, hogy csak a szürke íróasztalok szűnnek meg, s nem csak egy, hanem ahány van ebből a színből, mindenki megnyugodott A vállalatnál ugyanis egyetlen szürke íróasztal sem volt Mind újrafényezték s barnára pácolták a harmadik negvedévben. Később az szivárgott ki, hogy a két méternél szélesebb Íróasztalok szűnnek meg, s mivel ekkora asztala legfeljebb a vezérnek volt kő esett le a ti őszt szívéről. Az utolsó hír azonban igen vegyes érzelmeket keltett. Azt suttogták. hogy az az íróasztal szűnik meg amelyik mellett az elintézett ögyek fordítva aránylanak a leírt betűk számához. Önkéntelenül mindenki magára gondolt de mivel szigorúan tudományos elintézést vártak, az epész apparátus őrült tempóban számolni kezdett. A fordított aránypár képletét nem sokan tudták, de „puskában" pillanatok alatt elterjedt és közkézen fo-gott. A saját számolását mindenki gondosan eltakarta a többiek elől, s magában tépelődött, hogy vajon másnak mennyi jött ki. Ekkor már egyre többen húzták ki az. íróasztalhoz erősített lánc lakatjából a kulcsot és sitlylvesztették el titokban a papírkosár aljába. w. Emil rosszat sejtett, s amikor felolvasták a végzést, hogy az ő íróasztala szűnt meg. elsírta magát. Szeretet t volna az. egyeztető bizottsághoz fordulni, de értelmeilennek találta. mert amikor le akart rogyni * sz ékébe, döbbenten fedezte fel, hogy nincs széke, mint ahogy maga az íróasztala is kámfort játszott. Közölték vele. hogy utolsó megbízatásként számolja fel ügrelt. ha Ilyenek vannak, s lezárt aktá't terjessze fel a főosztályhoz. Erre a célra megkapja két napra a cépfrőnő asztalát, aki csúsztatást vett ki. w. Emil néhány óráig kókadtan és gondolattalanul fllt a tenyérnyi íróasztal mellett, majd összeszedte a gondolatait és munkához, látott. Pötyögtetni kezdte a Jelentését, melyhez végül záradékként egy javaslatot is csatolt. Jelentésének lényege az volt. hogy az osztályon két íróasztallal kooperált, amelyekre a jővőben éppúgy r.incs szükség mint az övére. Ezen túlmenően az alosztály négy íróasztala válik feleslegessé. amelyek számára ők szolgáltatták az írásbeli feladatokat, s ha,söntéképpen a főosztály és a felettés Szilveszteri anziksz Kommentár nélkül közreadom azilveszterem történetét. Reggel 7 Ara. Kellemes évvégénk ígérkezik. Néhánv baráti házaspárt hívtunk meg estére, piknik alapon Csupa régi cimborát, és édes kis asszonyt 9 óra. Megjelenik Pali bácsi. az öreg hivatalsegéd. Zsebében üveg, a fejében nyomás. Visszautasítanám, de sírva fakad, hogy ót lenézik. Tiszteletem jeléül megittam vele egy kupica kisüstit 10 óra. Az osztályvezetőm hivat Megköszöni munkámat számít rám a jövő évben. Egy barark. 11 óra. A főosztályon búcsúztatjuk az óévet Két pohár abasári. 11 óra. Csoport-megbeszélés, az év értékelése. Egy vermut, két konyak. 13 óra. A kapun kilépve, volt osztálytársamba, Aes Laciba ütközöm. Megesküszik. hogy a villamos alá veti magát, ha legrégibb barátja nem tér be vele a presszóba egy koccintásra. Két üveg sör, két konyak. 15 óra. A gyerekekért eljött apósom, a nyugdíjas kefekötö. Egy üveg olaszrizling. Mintha három gyereket látnék, pedig csak kettőről tudok. Meg kell kérdeznem a feleségemet. Csak el ne felejtsem ! Ifi óra. A lakótelep gondnoka érkezik. Inkább a töményt szereti. Két cseresznye. 17—19 óra. Hiába, népszerű ember vagvijj/. Felkeresett két kollégám, megjött a sógor, benézett a jobb alsó, a bal felső és a szemben levő szomszéd, a házfelügyelő és a fűtő. Badacsonyi kéknyelű, szilva és ki tudja még mi! SO óra. Feleségem és a sógorom gyengéden elhelyez a fürdőkádban, mert mindjárt itt lesznek a vendégek. Nincs más vágyam: aludni! Január 1, fi óra. Most ébredek, frissen, kipihenten, bár a kád kissé kemény volt. Fürdő, borotválkozás után körülnézek a lakásban. Tele van horkoló vendégekkel. Nem értem, miért iszik az, aki nem bírja!? E. L. szerv egv-egv íróasztala vált szükségtelenné, hiszen ezek őrá épültek. Javaslata az volt, hogy a népgazdasági érdekből fölöttébb fonios további iróaszt,almeg®züntetéseicre hozzanak létre egy bizottságot Szerényen javaslatot tett. hogy koncepelóját a bizottság rcnde-lkezésére bocsátja. Határidőre beadta a jelentést s már másnap megkaota a választ Személy szerint őt bízták meg az ügy lebonyolí'ásával. Rövid két hél. alatt elkészült a feladattal. Gondos kutatómunkája eredményét már a vezér gépírónője írta le öt /példányban, kettŐRzárkllenr olda'on. a tanulmány alapos elemzése még hátravolt de rövid betekintés után megszületett a határozat: W. Emil munkája rendkívüli gazdasági haszonnal kecsegtet ezért a végfő döntésig is kapjon egy külön Irodát beosztottal és egy gépírónőveL Az űj részleg, mert W. Emil egyelőre restellte osztálynak nevezni, nagy lendülettel látott munkához. Magának a beadványnak a végső kiértékelését is átadták W. Emil osztályának, amely szükség szerint bőrűit új erőkkel. Az ő érdeme, hogy egy remek császármetszéssel megoldatták a feleslegesnek ítélt íróasztalok ügyét Tulajdonosaikat ugyanis azonnal átvették az új osztály állományába s így a tekintély csorbítása nélkül oldódott meg minden személyi probléma. Mielőtt az osztályt főosztállyá szervezték és két alosztaly kialakítására a Javasl a tok at megtett ék vol na, W. Emil kiiünteté.st kapott és kiemelt célprémiumot Dicsősége csúcsán azonban megdöbbentő dolgok történlek. Egy reggelen a szokott időben lépett be a titkárnői szobába, s úgy tűnt, hogy minden rendben von. A titkárnő már intézkedett ts. hogy a kocsit tízre diszponálja a feleségének. Még hallotta a titkárnői telefon utolsó szavait, amikor megdöbbenve állt meg szobája küszöbén. Eltűnt az íróasztala. Helyette egv kis táblácska állt az elegáns szőnyeg kö7epébe tűzve, a barokk asztal helyén: „Megszüntetve". — W. Emil felordított ... Erre 97. ordításra ébredt s art motyogta: „úgy látszik, mindent kezdhetek elölről." Keleti mesék Az újjászületett diván Csak a mindenható Alláh tudja jobban. de nekem így mesélték: Történt egyszer, hogy Harún ar-Rasid kalifa megelégelte az ő szivében kamarásainak gonoszságát. Elhatározta hát, hogy mindazokat eltávolítja környezetéből, akik nem méltók a kalifa tanácsurának magas méltóságára. Hivatta nagyvezírjét, Dzsafár al-Barmakit, és meghányta-vetette vele, mi légyen a teendő. — Először is — mondta Dzsafár — el kell távolítani, ó, igazhivők fejedelme, akik kezéhez idegen pénz tapad; akik megvesztegethetők. — Helyes — intett a kalifa —, ezekre nincs szükségünk. Kikre gondolsz, Dzsafár? összeírták a listát: a hatvan kamarás közül azokat., akikről biztosan lehetett tudni, pénzért mindenre képesek. Ezeket az emireket az igazhivők ura száműzte. Legközelebb azokat írták össze Dzsaíárral, akikről hírlett, hogy a bornak, nőnek nem tudnak ellenállni. Jó néhány ilyen kamarás is akadt, köztük a nagy Abu Nuvász, a költő. Bárhogy fájt is a kalifa szíve, ezeket is száműzte. — A butákkal sem megyünk messzire! — szólt egy napon Harún ar-Rasid. palotája kertjében sétálgatván. — Jere, Dzsafár, írjuk össze, kik a tök-ostobák! Sok-sok név került újfent a lajstromba, közöttük a királyi hárem két aghája, és — a királyi kincstár két emirje közül az, akinek pénz sosem tapadt kezéhez. A másikat már a legelső alkalommal száműzték. mert köztudottan enyveskezű volt. Most már nem sok kamarás ült a divánban, hiszen sem a kicsapongők, sem • buták, sem a megvesztegethetők nem voltak ott. Csupa olyan arc nézett vissza az igazhivők fejedelmére, aki e búnöktői s fogyatékoktól ment volt: a hadsereg három vezírje, a nagymecset föimámja, tulajdon öccsei és sógorai... Egyik diván után a kalifa télrevonta a nagyvezírt — Mindenkire gondoltunk, jó Dzsafárom, csak azokra nem, akik hatalmunkra törhetnek, s akik a jogtalan módon megszerzett hatalommal visszaélhetnek. Jer, írjuk össze ezeket az emireket! Leültek a kert egy kies zugába, és Dzsafár írni kezdett. Idő múltán elkészült, a listával és átnyújtotta a kalifának, — Hány név van rajta? — kérdezte Harún ar-Rasid. — Tizennégy, 6. igazhivők királya — mondta Dzsafár, és a szeme furcsán megvillant. A kalifa ránézett. — Helyes. Tizenötödiknek pedig írd be a magadét Dzsafár! A te helyed is ott van közöttük! A nagyvezír kardjához kapott de abban a pillanatban ott termett a testőrök aghája. négy mamelúkkal, és Dzsafárt megragadták. A tizennégy kamarást még aznap este száműzte Harún ar-Rasid. Dzsafár al-Barmakit pedig harmadnap lefejeztette. Aztán összehívta a divánt immár a megvesztegethető, kicsapongó, ostoba és hataloméhes emirek nélkül. És ült és várt esteiig türelemmel, de egyetlen lélek sem lépett be a terembe. A sínváltó és a masiniszta Ezt a történetet bátyámtői hallottam, ó, irgalmas szívű emir, aki ifjúi évei legszebbikét Allahnak tetsző, szorgos munkálkodással töltötte a bejrút—damaszkuszi vasút építkezésén. Végre eljött a napja annak, hogv az Iszlám e két virágzó rózsája közt elindulhasson a vonat Bejrutban szinte az egész város ott tolongott ott szorongott az indóház körül, rezesbandák muzsikájától zengett a felhőtlen ég. fezek és tarbusok repkedtek levegőbe, petárdák durrogtak, amint a legeslegelső vonat lassú, méltóságos gördiiléssel elindult. Ba'albek városánál kettéhasad a vágány, balra Aleppó felé tart, jobbra Damaszkusznak kanyarodik. A vonat eldübörgött a váltóőr házacskája mellett aztán rárobogott, a Damaszkusznak forduló sínpárra. A váltóőr ott állott helyén, zászlóeskájával tisztelgett majd amikor az utolsó korsi is átzakatolt a váltón, hatalmasat fújt sípjába. A vonat megállt, a mozdonyvezető kinézett — Mi van, testvérem? A sínváltó mér ott állt a mozdony mellett, s felkapaszkodott rá. — Szalám. Engedj, barátom! — Mit akarsz testvér? — A vonatot vezetni. A masiniszta rámeredt — Mit. mondasz? A váltóőr ott állt már a csapoknál, szelepeknél, és húzta az indftókart A vonat Iszonyú rándulással megugrott. — Mit csinálsz? — üvöltött fel rémülten a másik. — Vezetek! — kiáltotta a sínváltó; szeme fénylett. — Ki adott, új irányt a vonatnak, mi? Erre felelj! Én! Ha én nem vagyok, ti most Aleppó felé robogtok! Utatokat Damaszkusznak én térítettem jó irányba, világos hát, hogy a masina vezetése engem ilfet! Alláhra, hagyj, mert ledoblak innét! A vonat rohant, rohant, egyre gyorsabban, hogy szinte szédült, aki látta — azán egyszerre csak váratlanul pöfékelni kezdett, és meglassult a futása. Alig néhány mérföld még — és már csak vánszorgott — Lassul a vonat! Most. mit csináljak? — kiáltotta a sínváltó kétségbeesve. — Fútsed fel a kazánt — intett a masiniszta. — Jó, de hogyan kell? — kérdezte a másik. A mozdony alig mozgott, már, majd hirtelen nagy döecenéssel megállt, s csak pöfékelt fújtatott. — Alláh nevére mondom: ez gyalázat! — üvöltötte a váltóőr — Megállt! Pedig én szabtam meg az útját! A masiniszta most odalépett melléje, szenet dobott a tűzre, a tűznek huzatot adott mire a kazán újra dorombolni kezdett s a mozdony meg-megrázkódott A vezető ekkor meghúzta az indítókart. — Arra megyünk, amerre te akartad. Igazhitű testvérem — szólt aztán, amikor a vonat már elindult. — És ha akarsz, ideállhatsz a helyemre. Fejemre és szememre: nem nagy dolog, amit csinálok. Csak épp előbb meg kell tanulni. Sz. Lukács Imre A Csillag meg két krumpli Nagvanvámat én nagvon szerettem. Máig ls jól emlékszem rá. megfonnyadt kis termetére, fehér hajszálaira homlokán. Mindig mozgó öregasszony volt, jókezú. friss cseléd. Hívták is dologra. Sokfelé. Üri-házakba. Sok inget kimosott, sok tányér les-est megfőzött, sok szobát kitakarított. El-elvitt magával. Leültetett a kis szék re, lekváros kenyeret nvomott a kezembe. Jó volt. Megettem hamar. Tenyerembe töröltem a számat. — Elszaladhatnál a kútra. Zománcos kannákat rakott a karomra. Vittem büszkén. A kanna fedőből nagyot húztam. — Szép kannák — mondta egy asszony. — Most vettétek? — Most. — Nem félti anyád? — Nem. Elbírom én. Sűrűn letettem. Vigyázva, ne ütődjék a betonhoz. mert akkor lepattog a zománca. Megtanultam a rendet idejében. Könyököm alatt hurkát vágott a teher. Térdemet is súrolta a kanna alja. de azért vittem szaporán. — Meghoztam, nagyanyám — kiáltottam a konyhában. A méltóságos asszony jött Id. Jószagú volt a ruhája. Rámcsodálkozott. — Ilyen nagy az unokája, Mária? v — Istenem, nőnek ezek. — Már a kútra is egyedül jár? — Szegénvember gyereke hamar megtanulja a módját. — Akarsz-e lekváros kenyeret? — kérdezte tőlem. — Akarok. — Kérek — igazított el nagyanyám —, nem vagy te buta gyerek. — Ugyan, Mária. Kenjen kenyeret a fiúnak. A fehér ken vérből vékony szeletet vágott. Meghámozta. Elővette a szilvalekváros üveget. Abból akart kenni. — Baracklekvárt adjon neki. Az jobb. Nagy falásokkal ettem. A méltóságos elvonult. — Eszel még? — Eszek. Boldog asszony volt az én nagyanyám. Néha még dalolt is. Halkan, egészen halkan, alig értettem belőle valamit. Megkérdeztem: — Nem mersz hangosabbon dalolni ? — Elhallgass te. mindjárt agyonváglak. így hálálod meg a méltóságos asszony jóságát? Odahaza se ejtettünk rossz szót az orvosékiöl. Tőlük éltünk. Nagyanyámat csak dicsérni kellett., jó szót szólni munkájáról, mindjárt összehordta volna a hegyet. — Igazán finom emberek. Soha sincs szavuk hozzám, ré Hűséges asszony volt nagyanvám. Es megbízható. Semmit se hozott el tőlük. Csák a maradékot. Egv kis levest, húst, tésztákat Amit ő főzött, ő sütött. Dicsérte váltig. — Nem ettetek még ilyet. A méltóságos asszony gondolt rátok. O küldte. Nagvapám nem sok beszéddel élt. Mogorva, hideg embernek tűnt. Esténként széket húzott a gangra, az ajtó elé. Pipázott. A kővekre ültem, a közelébe. Még hallgatni is jó volt. Nyáron meg kint aludt az öreg. Kint a földön. A homoki földön. — A méltóságos asszony egy nagy riherongy — mondta. Kezdődött a háború. Nagyanyám sírt jajveszékelt, átkozódott, mindennek lehordott bennünket. Megöregedett az este. Nagyapám előkerítette a régi subát, leterítette a gangon és már hortyogott. — Ürí bolond — mondta búcsúzóul. Reggel kiballagoft a földre. A csőszkunyhöba. Napokig haza se vetődött. Egy este örömmel jött nagyanyám. Csomagot szorongatott Fényes papírba takargatva, vékony spárgával átkötözve hozott valamit. Nagvapám nem sokat törődött vele. Ült a gangon, pöfékelt. A kutya lustán feküdt előttünk. — A méltóságos asszony adta — szólt nagyanyám. — Pénzt is? — Pénzt? Miféle pénzt? — Fizetést. — Megkapom én, ami jár. — Meg. De meg ám. A csomagból szvetter került elő. Szürke Búi Használt, kopottas holmi) 6 DtLÉAAGY ARORS1AR Vasárnap, 196T decembc* a, t í