Délmagyarország, 1967. december (57. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-31 / 308. szám

SZEGEDI KÖLTÖK Jimoi Mihály Fecskék i. Hogy surrog a szél Csupa fecske Hüvós eziistfa-menny hajlong röptükkel erezve akárha eleven izgatottságot levelezne s csengést is akkorát hogy ivein meredekebbre feszül a hid s a reszkető mennybe fölnyilallnak a fák II. Hogy surrog a szél csupa fecske mintha fölriasztott zene szállna csattogna cikázna mintha millió szárnyas húr megütött hangvilla keringene mintha itt bongana a fölbolydutt mindenség minden varázsa minden gyötrelmes szédületa tündöklő rendje s minden vak diszharmóniája Hogy surrog az ég csupa fecske ujjonganak jajonganak égő üzenet a szárnyuk alatt Most most most messze messze mintha a remény koncertezne s magamagának ellentmondva ujjának röpte hazatalálna közben a közös őszi fájdalomba III. Nézd minden égtáj csupa fecske Az minden eleven Csodáld Nézz elsötétülő szemembe lásd az is csupa búcsúzó fecske csupa verdesés csupa vágy Mert ez a rend Ujjongva zengve ösztöneitől megrettenve költözik egyre a világ Lobbal sárgul az idők inge s ki napjait szánja hümmögve lei pedig elszánja magát Szegedi Kelemen Idnos Elesettség Kinyújtott kezével kapaszkodott felém a botladozó, árva elesettség: talán van meg e sötét világon remény, talan van százezer közt, ki segít még! Megfogom a tömeg felé nyújtott kezet, én, egy a százezer közül, kinek szive van még — talán —. örülni, hogy segíthetek. (Vagy: jaj, ha énmellém se áli majd senkise!) Az együttérzés szépsége emel ma engem s a jóság melegítő hangja, hogy felsegítettem a villamosra, egy botladozó világtalan asszonyt. — Kezének szorítása megmaradjon! Emléke szivemnek nyugalmat adjon! ük Lissék <3y8rgy; Utca W A törzsökös ingázók nem szoktak udvariaskodni, ha egyszer leöltek, csak otthon álltak fel. Takarékoskodni kell az erővel. Zoli átadta a helyét Évának. pedig törzsökös ingázó volt. E„zel kezdődött IsmeretségükAmikor eljegyezték egymást. Zoli karórát ajándékozott Évának. Éva nyloninget Zolinak, s azt mondta: — Szeretném én' mosni. Zoli megértette, mire gondolt Éva, mosolygott és csendesen, megjegyezte: — Ez csak rajtad múlik. Éva — majd gondterhelten fűzte hozzá. — A vonat hozott minket össze, de kutya portéka a vonat, el is választhat. Éva boldogan nevetett, nyugalom szállta meg a lelkét — vőlegénye féltékeny... Zoli technikumba járt. esti tagozatra, hetente kétszer a városban maradt, bátyjánál aludt. Éva ilyenkor egyedül utazott haza-vissza. Nem volt egyedül Éva, ismerősökkel utazott, ismerős legényekkel. Éva úgy tartotta kezét, hogy lássák ujján a karikagyűrűt, hagyjanak neki békét. „Foglal il" De nem hagyták békén. A szemben ülő legény szépmívú, gömbölyded térdére tenyerelt. Éva ijedt, hirtelenkedő mozdulattal leseperte a kötekedő kezeket s ingerülten kiosztotta: — Minden a szemnek, semmi a kéznek! A legény finlcrgott. — Kinyílt a csipád. Kisvártatva összekacsintott cimboráival, és belekezdett egy tanmesébe. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy felvágós lány. aki. mihelyt karikagyűrűt húztak az ujjára. elkezdett nagyképűsködni. Régi barátait kutyába se vette, elnézett a feGulyás Mihály „fl méregzsák..." jük fölött. Teltek-múltak a napok, hétre hét jött. hónapra hónap. A büszke lány már az esküvőjét várta, amikor oeütött a baj. Fiúját más lánnyal látták, kéz a kézben, s mire észbekapott, legurult az ujjáról a karikagyűrű. De akkor már egészen magára maradt a fel\ágós lány. elüldözte maga mellől régi cimboráit. Sirtritt a büszke lány, könyörgött a legényeknek, ne hagyják páriában, nem akarja élete végéig a petrezselymet árulni... Éva, bár rogyadozott a fáradtságtól, felpattant ültőből. a sok közömbös, morcos ingázó közé furakodott, elrejtőzött a gonosz élcekelöl, de oda is utána röppent a régi cimborák fullánkos nevetése. És Éva megpróbált a régi lenni; könnyed társalgó, megjegyzéseken vihogó. Borzasztóan nehezére esett, de ugv érezte, ezt kell tennie. Szülei már nem egyszer illették szemrehányással, hogy még mindig r.em tudott férjet fogni magának, s a faluban rekedt vénlányokkal példálóztak. Éva félt, hogy beteljesedik fölötte a tanmese végzete. Zoli egyszer ... A féltékeny ZoH egyszer meglepte tanítási napon. Nem ment iskolába, meg akarta tudni, hogyan viselkedik az ő menyasszonya, vajon változott-e. kiosztja-e az ingázók, szemtelenkedő tolakodását? Amikor Éva leszállt a vonatod. Zoli eléje tnppant— Mindent láttam — mondta zordan. Éva szemét, elöntötték a könnyek, és még azt sem várta meg. hogy kettesben maradjanak, sírva panaszkodni kezdett. Az volt ennek a szaggatott, alig erthe-tő monológnak a lénvege. hogy váltsa meg öt Zoli a terhes mátkaságtól, vegye el minél hamarább, mert, nem áll jót magáért, nem birja a legények vesikos tréfáit. ha kezük-kel érintik, mmtha tüzes vassal érintenék. talán a bőre is felhólyagzik. Zoli azonban elfogult arccal. érzéketlenül hallgatta menyasszonya sirámait, a féltékenység és a íérfigőg kegyetlenné tette. — lkába heszélsz — pattogott —, úgy viselkedsz, mintha nem is volnál menyasszony. — Félek, hogy elhagysz — szipogta — Éva. — Hát minek nézel te engem, huligánnak? — Volt már rá példa. — Ügy viselkedtél, mint egy... — Zoli habozni látszott. aztán csak kimondta, amit gondolt, — igen, mint egy ringyó. Éva elengedte ökölbe szorított kezét, bele Zoli képébe, teljes erőből. hogy egyetlen ütésbe sűrítse dühét. — A guta üssön meg! — sikította eszelősen, és mint akit nyílból lőttek ki. eliramodott. neki az elnéptelenedett dülóútnak. mely hamvas vetések között kígyózott a távoli falu felé. Zoli még látta hogy lekapja cipőjét, upy könnyebb a futás. Már éppen tapogatni akarta az ütés helvét, amikor Éva hangját vélte hallani. Fülelt, és az alkonyodó ép alatt elrongyolt hangfoszlányok — Finom anyag Jó tapintású. Az öreg oda se nézett. Köpött és pipázott Nagyanyám simogatta az ajándékot. Elégedetten bólintott. — Finom, igazán finom. Ok ne tudnák, mibe járjanak? Meggyújtotta a lámpát. Közelebb tartotta a fényhez a használt szvetter! Kis lyukak világítottak rajta. — Lyukas — kiáltottam. — Megfoldhatja, különben kilátszik a bőre. — Lyukas lenne? — Az hát. — Jó lesz. még ez azért. Sokszor felvehetem. — Megköszönted legalább? — kérdezte nagyapam. — A méltóságos asszonynak, ha már ennyire jó hozzád. — Mondjad bolond, mondjad csak. Nélkülük miből élnénk? Nagyanyám büszkén hordta. Vasárnaponként felvette, meg fordult a tükör előtt, összenőtt vele. Nem akarta levetni magáról. Talán nem is tudta. Aztán elmaradt a szolgálatból. A földre kellett kijárni, a homoki földre. A méltóságosékra ls más idők köszöntöttek. Megéltünk. Nagyapám kerített egy kis szürke lovat. Csontos, sebesült- lovacskát. Bekötöttük az ólba. Gazdagok lettünk. — Egyszer majd érte jönnek. — Érte? Kicsoda? — kérdezte nagyapám. — A gazdája, aki elengedte — szólt nagyanyám — Hol van az már? Micsoda ió lovacska volt. Szelíd, örákig lovagoltam. Naevnehezen felkapaszkodtam rá, húzgáltam a sörényét. Nem rúgott, nem ugrált, nem is nyerített. Tűrt bekességgel. — Mi a neve ennek a lónak? — kérdeztem az öreget. — Az istenségit, kiszaladt a fejemből. — Ügy hívják, hogy Fecske? — Nem — mondta nagyapám. Gondolkodott erősen. Letelepedett az istálló tövében, pipázott. — Valami szép neve volt. — Csillag? — reménykedtem. — Ugye, Csillagnak hívják? — Az lesz az. honnét tudod? — A jó lovakat Csillagnak hívják — magyaráztam. Rajtam kívül nem ls ülhetett a hátára más. Csak Stuka. Kicsorbult, rozsdás tőrt adott cserébe. A vásártéren találta az árokban. Eldobhatták a katonák. — Szállj le, eleget lovagoltál! — kapaszkodtam a lábába. — Hát a tőröm? Stuka rossz lovas volt. Sarkával megrúgta a Csillag oldalát. Előrelépett kínjában a ló. Nyugtalanul kapkodta a fejét. — Azért is gyere le! — kiabáltam. Még ki se járt a földekre a Csillag. Kocsink se volt. Érte jöttek. Hivatalos emberek, a községházától. Nagyapám ott ült a gangon. Nem hozott ki széket, nem is mutatta az utat. Vitték a kis szürke lovat. A kiskapun vezették ki az utcára. Utánuk szaladtam, a többi gyerek is. — Miért vették el tőlünk a Csillagot? — kérdeztem az embert, aki a kötőféket tartotta. — Háborús ló. Nektek nem volt azelőtt. A sarkon megálltunk. Szomorúan néztünk a kis orosz konvi után. — Most már add vissza a tőrömet — mondta Stuka. Este csendben ültünk a lámpánál. Nagyanyám foltozgatott. A szürke szvetter is kezébe került. Diadalmasan nézett ránk. — Mondtam én. hogv elviszik. Nem szóltunk. Nagyapámnak nem is lett több lova. Később kezdődött az iskola. Nyakamba akasztottam a táskát mentem. Többen jártunk az utcából. A református iskolába, a piactér mellé. Arra laktak a méltóságosék. Egyik délben jött nagyanyám a piacról. Megvártuk. Lassan haladt kaska húzta le a karját. Segítettünk. A méltóságos asszony akkor lépett ki a kapun. — Hogy van Mária? — nrújtotta kezét. És nagyanyám megcsókolta. Mosolygott. — Élünk, mint szegény-ember. Nagyon szégvelltem magam. Stuka előtt. Égett az arcom. Pár lépés után megkérdezte: — Rokonotok? — Nem. — Mégis kezet csókolt nagyanyád? — Kezet. — Én meg nem csókolnám a kezét. Csókolná a tályog. Letettük a kaskét. Nehéz volt Krumplit vittünk benne. A méltóságos után fordultunk. — Ügy megy, mint a kis orosz konyi — súgta Stuka. — Bolond vagy, meghallja nagyanyám. Hazacipeltük a kaskát. Stuka a küszöbnél letette. És elszaladt. — Nvihahaha — ordított vissza a kerítéstől. Két krumplit vágtam utána. A többi nekünk is kellett. szálltak feléje-. ..Szeretlek; te piszok... tudd meg.., keress magadnak feleséget... Ganéj ... Odalököm magam az első gyütt-mentnek .. Zoli hirtelen lekuporodott kifűzte cipőjét — valója'oan ő is mezítláb tudott igazan futni — és u&gvi. hatalmas bakugrásokkal Éva után vetette magát. Amikor a lány észrevette, beszaladt a kötözködésig érő búzába, és csakhamar nyoma veszett Parasztlány volt tudta, hogyan kell futni a búzában, hogy ne maradjon nyom utána, a félrehajtott kalászok Ismét talpra álljanak. Közben megsűrűsödött az alkonyat a maradék nyomokat. is eltüntette az este. én 7oli tanácstalanul állt meg a hallgatag búzatábla mellett Most hová, merre? Amikor megszólalt méze volt a hangjának: — Ne bolondozz már. Éva! Gyere elő. Mindent visszaszívok. Szeretlek, te kis méregzsák. Hadd legyek én az az első gyüetment:.. Elhallgatott, várta, hogy visszhangja kéljen szavalnak. Semmi nesz. Ügy látszik, gondolta, szónoklatom nem volt elég hatásos, nem ugrasztotta ki a nyulat a bokorból. És könyörögni kezdett az elfeketedett, végesincs búzatáblának. Zajosan bizonykodott mennyire odavan Éváért, a világ legislegaranyosabb teremtésének tartja, még azt is megérti, hogy kacérkodik a régi legénycimborákkal. hiszen fél, hogv elhagyja, ő? Hát hogy gondolhat ilyet?! Soha. ebben az életben, ásó-kapa... Zolt belemelegedett mondókájába. nem vette észre, hogy egy nesztelen árny suhan elő a búzatáblából tőle vagy húsz méterre, s meghajolva a falu felé indul. mind szaporábban kapkodva lábát. S mert rimánkodása hiábavalónak bizonyult, szomorúan legyintett, és mondta a búzának, visszamegy az állomásra. a következő vonattal hazamegy. Holnap -s nap lesz. s neki dolgoznia kell. Ügy is tett. ahogy mondta, bár reggel nem ment be munkahelyére — a vonatnál várta Évát Lehorgasztctt fejjel, bűntudattal köszönt rá: — Szervusz, Éva! 1 gy tett a lény, mintha nem venné észre. Felvetett fejjel, közönyösen húzott el mellette. Zoli rántott a vállán. nyelt egyet, és gyors léptékkel nyoméba szegődött. Amikor megérintette a karját, a lány rá\etette szomorú tekintetét, s csak enynyi mondott: — Megbántottál. — Egész éjszaka nem hunytam le a szememet — tért ki az egyenes válasz elől Zoli. Éva hirtelen megtorpant felnyúlt Zoli arcához, melyen re halványuló iolt látszott, és szánakozva kérdezte: — Fajt? A legény megölelte a lányt, s csendesen duruzsolta: — Tn kis méregzsák, te.., Vasárnap, 19OT. december 3L DÉL-MAGYARORSZÁG 7