Délmagyarország, 1967. október (57. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-22 / 250. szám

agyar írók Szalatnai Rezső E nyoméban könyve lémtoppan az ut- <5 ls szemügyre vesz en- — Ugyan. Átképeztem cán egy férfi, reg- *em? Alkalmasint. De sem- magam. És te? gel nyolc es fél mi értelme sincs, ahogy an. — Ki van ott, ahová kékilenc között, nak sincs, hogy regen el- szült? Mindenki mást csiamikor mindenki tűnt és váratlanul felbukka- nál. „Aki a költői meg akarja ismerni, szűkebb hazáját kell felkeresnie." Goethét idézi igy Juhász Gyula a szenici száműzöttről, Komjáthy .Jenőröl irva, s ezt idézi most Szalatnai is. Egész könyvének mottoja irodalom és alkotói iránt, ez VHBARNAPI KHNUUC7PM P iiiiiiniiiiiiiiHiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiHiiiiitiiHiiiHiiiiii..: nUIiy TutClIIIC lehelne ez a bölcs mondás A címmel inak irodalmi esszének abba a műfajába illik, melyet Szabó Zoltán, Illyés Gyula, hatja át egész könyvét. pen Petőfi pozsonyi élményeiről, a városnak életműMagyar írók nyomában >•Emberi öntudatomat kisdi- vében játszott meghatározó telj'esen idegennek sei kiadott tanulmánya- ak korom óta magyar ver- szerepéről szól. Ez egyben iatszik Semmiez a gyűjteménye az »ek es regények táplálták" még arra példa, hogy arc- ,yen' Aza7 in|nt_ siet. én is sietek. Nem tu- nő ismerőst, megállítson az öoin, hogy a mellékutcából ember az utcán; mi közünk kanyarodott-e ki hirtelen, egymáshoz? Nem is hasonvagy a kirakatok felöl vá- htunk, gott elém két oldalazó lé- De folytatja: péssel, mindenesetre előttem — Mikor is végeztünk, áll a járda szélén. kicsit öregem? Negyvenháromban? széttárt karral, és mosolyog: Néha eltévesztem az éveket. — Szevasz, öregem! — Negyvennégyben — Nem különösebben jellegzetes BOR AMBRUS arc. Hirtelenében An'alffy Gyula, Hatvany mfiUa vallja a bevezetőben, másutt meg azt, hogy őt és nemzedékét Ady lírája forLajos, Mátyás Ferenc naIrodalmunknak ezt a rajonképei egyben nem mindig pályaképek is: a rész sokszor helyettesíti az egészet. Kazinczyt csak fogságában, Jókait csak tardonai bújdoCINKOSO gonló, de mégis különböző szeretetét próbálja ő at- sásában látjuk, Gárdonyi —' J'' csupán az Egri csillagok tükrében mutatkozik meg, mégis a jól kiválasztott resz jól jellemzi az egész életnevei"jeleznek. Szalatnai iro- gasa: csofc annyiban van iga- művet. Igaz. olykor (Balassi, — i . „ ' " Pázmány, Szabó Lőrinc) a — Mást. Jól keresel 7 — Voltak ronda éveim. Kis állás, gyönge fizetés... — Polgári származás, megbízhatatlanság ... Tudom. De nevet. Nevetve folytatja is: — Ötvenhatban majdnem kimentem. Mar csomagoltunk. — Aztán maradtál. — Hja. öregem: az elvek! Az illúziók! — A kölykök is magyarul tanultak az anyjuktól. Bólogat, elgondolkokötetei, a „szerelmes tóidrajz", a „szíves kalauz", „beszélő házak" — címből műfaji elnevezéssé tágult dalműnk történetéből mintegy harminc portrét vázol föl Balassitól Szabó Lőrincig. plántálni a mai nemzedékbe. Kötözködésnck hat egyik kritikusának, a sommás itéletü Falus Róbertnek kifoza, hogy nem 13 éven, hanem 16—17 éven fölülieknek mű igézetében elnéz az élet ajánlható, érettségi előtt állók, egyetemi hallgatok. E miniatűr arcképeknek i>;oöalmal szerető felnőttek megírási módja többféle van kortársi emlékezési Tóth olvashatják élvezettel. A hibás minősítés a kiadó roArpád, József Attila, Móricz, v'asiHa "ható, mint a versSzabó Lőrinc), van vallomás idézetbe csúszott, bosszantó sajtohibak es az a „takarékosság", hogy a szép illuszt(mint a nemzedékének Adyélményéröl szóló), van interjú (szakolcai tanítónőjével Juhász Gyuláról), ripo't (pl. Madách falujáról), sőt naplószerű följegyzés (mint Balassi szülőhelyéről, a zólyomi várról). Szalatnai azonban a szerencsés kezű írástudok, a kevesek közül való: egyszerre művésze a szónak és tudósa az irodalomtörténetnek. Ténytisztelő Irodalomkutató: adatai, akár maga derítette föl, akár máshonnan veszi, mindig pontosak, biztosak. MéR akkor is, amikor a szépíró tollával formálja meg mondanivalóját. Aranyról, a nagykőrösi tanárról, A welszi bárdok születésének novellájából kapunk hiteles képet. Reviczky fátumát is megrázó e'beszélés érzékelteti: anyjának, a Rcviczkyek kis szlovák cselédjétiic fájdalmas tragédiája. Szívesen idéznek ebből az ökonomikusán mcgiorrnált, szines, ám túlzásokba, öni ;ú terjengőssogbe sehol nefti sikló művész prózából, amely e sokféleség e'lenére 1-ózós abban, hagy magja nifjd mindig egy ház, egy mái \ ánytábla. v.a'amely irodalmi emlékrniy. A brünni l. l tön, amelyben Kazinczy ff ej \ edett. az e*ri vár, ahol Gátdonyi pinen, az esztnrionn 4 agy a leány altú kert, Babits vagy Móricz művének alkotó műhelyei. Kosztolányi lebombázott Krisztina 'váicsi házának csonka f i., ira — irja S.talatnai — Oly ahítattal bímul egy diák. Ez az áhítat a magyar gyöngeségei fölött, de sosem érezzük igaztalannak, csupán méltányosnak. Néha joggal bírálja is emlékhelyeink elhagyatottságát. Szívesen és készségesen utal a népek barátságára. „Mikszáth — hangoztatja — űgy nézte a szlovákságot, ahoiia találkoztunk volna már. de hn'. mikor, arról fogalmam sincs. Nagyon régen találkozhat- mondom. De rögtön átvillan jsjéz. tónk. évtizedekkel ezelőtt, rajtam, hogy nem akkor fe- zjk. Csak udvariassági és óva- jeztern be az egyetemet De- — Hogy mi pénzbe kerül tossági reflexem működik — hogy akkor. — Negyvenhá- három kamasz — mondja ha ő felismert, nekem is il- lomban, na. Világos. Negy- az|,án. lik őt felismerni —. azonos vennégyben már katona Nekem mondod? stílusban viszonzom az üd- voltam. Nézem vőzlést, gépiesen mosolygok — Hű, de utáltuk a katohozzá: naságot — mondja. — Én szerettein tolna valahol nem — Szevasz, öregem. Egy pillanatig néz, mintha ™eg,apulni' kicsit zavart volna, mintha meuemnem tudná, mivel folytassa. Csakugyan: mivel? A mosolya még kitart, a szó mar suta: — Nem is tudom. hány Én se mertem. — Könnyen lelőtték az embert — mondom. Bólint. — Az én zászlóaljamat az— De azért megvagy? Az egészséged? — A gyomrom — vonogatom a vállamat. — A fogaim. Különben megvagyok. Nézzük egymást. — Kopik az ember. — Kopik. Hunyorog. Lehet, hogy én rációk nem a fejezetek előtt gvan a magyar nép: testvér- éve találkoztunk utoljára. állanak, hanem "hátravetve, egy csomóban a könyv végén. Mindérről nem az író tehet, aki voltaképpen irodalmi útikalauzt adott kezünkbe. Nem véletlen, hogy elsősorban szülőföldjének, a Felvidéknek hagyományai állanak hozzá közel. Könyve különböző helyeiről például Pozsony irodalmi topográfiája is kikerekedik. Egyik legszebb portréja épként." Még azok a portréi is, amelyekben a személyes elem hiánya korlátozza szuggesztivitását (mint pl. a Karinthyé), meggyőzők és korrektek. Az irodalomtörténet népszerűsítésének, ter— Hát mondom —, en se. tán kitelepítették Németor- is hunyorgok. szagba. Képzeld, mikor ha- — Nem panaszkodom — zajöttem. nőnapokig szin a- mondja. — Most már nem. Közben szemügyre ve- t0[odtak" rajtam mindenütt, La-^an a három gyerek is szem az arcat. Nem is olyan boRy nem vagyok.e „nvuga- sínen lesz. jellegtelen. Velemkoru em- tos„, * _ sínen. És még marad ber ez. es negyvenen tul Most én boUnt^. is néhány év. egy arc sc jellegtelen, csak _ MaKam is nehezen he- Milyen banális, amit monalaposan meg kell nézni: az ivezkedtem el. Szeptember- dani tudunk. De hunvora jellege, hogv barazdalt. bfcn szabadultam az jmeri- gunk egymasra. Vagv hujesztésének egyik leghaszno- gyűrődöben van. Még nem kaiakióI> következő r.mjus- nyoritunk? O meg majdnem gyűrött, az ove se az. de ban kaptam csak állást. sabb és legszínvonalasabb eszközét adta Szalatnai könyvével kezünkbe a Móra Könyvkiadó. PÉTER LÁSZLÓ már gyűrődik, az övé is. baja ritkul. — De legalább milliomoharsányan elneveti magát: — Na hiszen! Ami marad! - Megrogytál - mondja. Azonna, sok lettünk — nevet. — Majd ötvenen tűi Kicsit kopaszodsz is. — Cifra idők voltak. Jobban megnézem ezt az embert. Középtermetű, ösztövér. öltönye, inge jó. nem farktusig ... Óriási elképzeléseink voltak, hadonásztunk, megváltottuk a világot. Hogy hiva legolcsóbb nem a legdrá- tak azt « vékony fiút? Mind. Cább. Aktataskaja kicsii ko- egy- Ingerlekeny volt.akarpott. csak en' — Én aztán mindjárt — Te — mondom —.azért megnősültem _ mondja. W nézve a dolgot, hosszabb — Srácaid? távon, csak megmelózott az Hésső Ferenc rajza így csúszik k! a számon, ember, és valahogy beleil— Két lány, egy fiú. Ti- bk az egész mókaba... zennyolc tizenhat, tizenhá- — Uhum. _ Derűsen nez. rom. Nagyok. A nagy lá- — Kepzeld, tavaly kaptam nyom idén fog érettségizni. egy pleesnit is. — Az enyém is. — Munka? Nézem. Kétségtelenül is- — Bronz. Igazán csak merös az arca. Volt az én bionz. egyetemi évfolyamómban Igen: cinkosán hunyoríegy kisebb, eleggé izgága tunk egymásra. Es egyszerre csoport: megszálltuk a kari nézzük az óránkat: Mindjárt segitöegylet klubszobáját, fél kilenc, rohanni kell. örökké politizáltunk, elége- Ahogy kezet szorítunk, kedetlenkedtünk, nagy elkép- mény, csontos a keze, mezeléseink voltak az életről, leg és száraz, s egy pillaa társadalomról: mintha ott natig pontosan beleillik az lett volna egy vékony fiú. enyémbe: méretre. csiszoVagy a büntetőjogi szeminá- latra, hajlásra ugyanaz a riumban? kéz. — Jogi pályán vagy? — Még a telefonszámunkat kérdem. se mondtuk meg egymásFanyarul elhúzza a száját, nak. de nem baj. összehulegyint: nvorítottunk: ez elég. KVAZIMODO BRAUN ISTVÁN A gépkocsivezetőnek nyoma veszett Az orvos szerint nem lehetett semmi különösebb akadálya a kihallgatásnak. Elkísérjen a betegszobáig? Tizennégyes. Kétágyas szoba, de az egyik ágy véletlenül üres. Tíz óra körül látta a beteget, ez a rendes látogatási ideje, magához tért, egyelőre nem mondhat semmi biztosat, a röntgenfelvételek nem készek, de beszélt vele, a kérdéseket megértette. Kopogtam, és beléptem a betegszobába. A sérült gépkocsivezető félig csukott szemmel feküdt az ágyán. Karja és feje hófehér kötésbe bugyolálva. Az ágy lábánál fehér köpenyes, fehér fityulás ápolónő állt. Megfogta az ágy fehérre lakkozott koi'látját, mikor beléptem, bólintott. Ismertiák egymást. A nyomozó nem ritka vendég a kórházban. A sérültre nem emlékeztem. A kórház sofőrje volt, de nem emlékeztem rá. Biztosan láttam őt is. mint az ápolónőt nem egyszer, mert a nyomozó gyakori vendég a kórházban, de nem emlékeztem az arcára. Vag.v ki tudja? Nem emlékezhetek egy arcra, amelyből csak a szemek és a sápadt ajkak látszanak. — Beszélhetek vele? — kérdeztem. — Azt hiszem, igen — felelte az ápolónő, és ki akart menni a szobából. A beteghez lépett, megigazította a feje alatt a párnát, azután újra elfoglalta helyét az ágv lábánál. Ügy látszik, ő is észrevette a beteg különös, könyörgő tekintetét. Csak a kutya tud ilyen szemmel nézni. Eddig azt hittem, hogy csak a kutya tud így nézni. Most már látom, hogy tévedtem. Igen, amennyire megfigyelhettem, a kutya talán nem nevet és nem sír a szemével, erre nem képes, de esdekelni tud a szemével. És most a sofőr is úgy nézett az ápolónőre, mint a kutya, ha esdekel. Milyen tehetetlenek és gyengék vagyunk betegen, öszszetörten. Mennyire keressük a segítséget, a támaszt, a barátságot. És az ápolónő biztosan megértette ezt az esdeklő tekintetet, és maradt. — Nos, mondja el, barátom, hogyan történt a dolog. A sofőr nem vette le fátyolos tekintetét az ápolónőről. Suttogva mondta: — Nem tudom. — Amennyire megállapíthattuk a helyszínen — maga szabályosan hajtott. A gumik nyoma világosan látszott az úttest menetirányi jobboldalán. Milyen gyorsan hajtott? — Nem tudom. — Most is suttogott. De szemét fátyolos, különösen meleg tekintetét nem vette le az ápolónőről. — Túl gyorsan nem hajthatott, ember, ez nyilvánvaló, mert nem fékezett. Ha túl gyorsan hajtott volna, ösztönösen fékezett volna, a veszély pillanatában az emberben feléled az életösztön, igaz? Nem felelt. — Igaz? — ismételtem a kérdést. — Életösztön? — suttogta. — Mi az, hogy életösztön? — Az ember olyan, hogy ösztönösén élni akar. És amikor közeleg a veszély, akkor ... — ... fékezünk? — suttogta. Zavarba jöttem. Mit tagadjam? Félrebeszél-e vagy tréfál? Vagy csúfolódik velem? — Szembe kellett jönnie valaminek. Valószínűleg egy tehergépkocsinak, mert halvány gumiabroncs nyomokat találtunk a helyszínen. Maga valószínűleg hirtelen még inkább az út jobbszélére fordította a kormányt, hogy elkerülje az összeütközést, lecsúszott a mélységbe, a tehergépkocsi a levegőben, vagy a mélyben teljesen megfordult ... Csak így történhetett. A szembejövő jármű talán meg is lökte a maga kocsiját. Egyelőre nem lehetett sem az alvázon, sem a szekrényen megállapítani a sérülések mindegyikének az okát. Valamit suttogott a sofőr. Mozogtak az ajkai. Közelebb hajoltam hozzá. Megkérdeztem, hogy mit mondott. — Az életben sokszor nehéz megállapítani a sérülések okát. Igaz? — Hát, bizony ez igaz. — És olyan fontos tudni, hogy mi okozza a sérülést? — Persze, hogy fontos. Természetesen a sofőr az ilyesmihez nem ért. Nem is érthet, mert ez jogi dolog. — Nem emlékszik, milyen kocsi jött magával szembe? Mert a sofőr meglógott. Nyoma veszett. — Nem. — Nézte az ápolónőt. Le nem vette róla a tekintetét. Így mondta lassan, szótagolva, nagyon halkan: — Nem. Nem jött szembe semmiféle kocsi. — Lehetetlen — figyelmeztettem. — Magának találkoznia kellett valakivel, másképpen nem történhetett volna baleset, szerencsétlenség. — Kérem szépen — a sofőr hangja rekedt volt —, baleset... és szerencsétlenség nem ugyanaz? — Nem. Azt hiszem, hogy nem. A baleset az kisebb dolog. A szerencsétlenség az nagyobb valami. — Igen. Akkor az én esetem... Találkoznom kellett valakivel...? (Az ápolónő lábujjhegyen kifelé indult a szobából. A beteg hangosan kiáltotta): NE! — Azután halkabban meg egyszer: — Ne meg, ha maradhat... Nem igen értettem, hogy miért olyan fontos számára, hogy az ápolónő bent legyen, de ö talán megértette, mert visszajött, és lftült egy székre. Lehajtotta a fejét, kezét összekulcsolta az ölében és hallgatott. — Már mondtam. Találkoznia kellett valakivel. Ilyen feledékeny volna? — Találkoztam valakivel. — Na látja. — Találkoztam valakivel és emiatt történt a szerencsétlenség . .. Érti ezt az úr? Találkoztunk valakivel, és kész a baj. — Hát nem egéiszen. Vigyázni kell! — Vigyázni kell? Nem lehet, kérem, mindig vigyázni — mondta halkan a beteg. Szünetet tartott. — Enni is kell, de ugye nincs mindig mit enni. Inni is kell, de ugye nem lehetett a fronton mindig vizet találni. Szeretni is kell ... de . . . nem lehet mindenkit szeretni ... Nem igaz? Hűnek is kellene lenni... de nem lehet, kérem, mindig vigyázni . .. — Az más — igyekeztem helyes mederbe terelni a kihallgatást. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasarnap, 1967. oktobw 23-