Délmagyarország, 1967. július (57. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-02 / 154. szám

Érkövi Zoltán verse Gyermekszemmel kop-kopp igen ez ládagyár hol szőke fűrészpor szitál a kalapácsok hangja egy és egyre nö a ládahegy a présgép csattog föl-le jár az erdőből bálát csinál tőlem jobbra két nyomorék lábuk nincs hang gyerünk no még egy főnök szól hátam mögül természetes karszékben ül ebédidő pihen a test jó anyám hoz egy kis levest milyen hosszú a délután csenevész lány néz rám bután kiskorú hajtja a nyomor a sok testvér a sok gyomor mennyei hang a kürt dudál fáradt hörgés megáll a gyár egy diák-társam szembejön rámnéz fordul es nem köszön az életet így látta meg egy fél-árva és bús gyerek titkár szobájába beszűrődött a délutáni napfény. A kinti zaj is belopakodott. Nem túl zavaróan, csak úgy köznapi módon, megszokottan. hogy érezzék itt bent is a kinti világot. A titkár ismerte jól az ablakon át érkező hangokat. És nem szívelte őket. így idebent. Ezért is leskelődött folyton kifelé. Mintha menni akarna utánuk. Ki a mezőre, az orszagútra. a földekre. De most még nem lehetett. Fegyelmezte arcát ahogy rám nézett, és válaszolgatott kérdéseimre. Túl voltunk a manapság már kötelező feketén, sőt a páncélszekrényben őrzött barackpálinkából is kóstoltam már. ö csak gyű'szűnyit ivott — ma még vezetek, mára elég volt! —, udvariasságból kínált ós koccintott velem. Egymásra néztünk. mintha latolgatnánk, mivel is' szeghetnénk be természetes módon a beszélgetést. Udvariasan és barátian, hogy illő legyen az elköszönés. Akkor nyitott be egy ember az ajtón. Alacsony, ötven év körüli, zömök férfi volt. és nem látszott rajta semmi feszélyezettség. A titkár hellyel kínálta, majd felém fordult. — Azt hiszem, nem fog zavarni. Maradjon csak — s marasztalóan tekintett rám. Nem értettem a dolgot, hiszen végeztünk már, de azért visszaereszkedtem a kényelmes fotelbe, amely most furán otthonos volt. Mintha ide tartoznék régtől fogva. S aki jött. az volna az idegen. Vagy csak azért, mert egy közönséges széken ült, s azon is kissé mereven, katonásan, várakozóan. — Hallgatom az elvtársat — mondta a titkár. — Kérem — kezdte el akadozva a férfi, aki Pusztai Sándor néven mutatkozott be az előbb —. ne haragudjon, hogy feltartom, de hívatni tetszett, és én eljöttem! — Igen, igen. A múltkor N-ben jártam és ott hallottam az elvtársról. Azt mondták ott a járásnál, hogy hozzánk költözött. Itt él a mi vidékünkön. de nem tudtunk magáról. Nem jelentkezett még nálunk. Azt is mondták, hogy jól ismerik, használható elvtárs, igy mondták, ne hagyjuk parlagon. — Hát ez kedves, hogv így tőrödnek velem. Pedig ók rúglak ki féligmeddig. Azaz dehogy, 1 szívtrombózist kaptam, ráment az egészségem, maidnem az életem is a sok veszekedésre, vitára. Lehet persze, hogy nekik volt igazuk. De amikor írtam nekik, hogy most már felgyógyultam és dolgozni szeretnék, ha valami könnyebb munkát1 tudnának adni, azt üzenték, hogy minden helyet, betöltöttek már. — Most miből él? — Még táppénzes vagyok, de már nem sokáig. Utána kell néznem valaminek. De hát oda nem mehetek viszsza ezek szerint.. Az utcáról meg nem vesznek fel sehol senkit. Mit is I mondanék, ki vagyok, mi vagyok. Ha j akarnák elhinnék, ha nem, nem ... Elhallgatott, mintha azt latolgatná, j folytassa-e. De az is lehet, hogv csak j a szava akadt el az erős felindulástól? — Belátom, nem szakmám nekem i a mezőgazdaság. Ezt vetették mindig I F. Tóth Pál a szememre, ha nem egyezett a véleményünk. És elég sűrűn nem egyezett. Különösen eleinte. Amikor laza volt a munkafegyelem. Azt is kiszimatolták. hogv rendőrtiszt voltam valamikor. Rámfogták, hogy dresszírozom őket. Csak gumibot kéne! — kiabálták utánam az asszonyok, amikor munkára noszogattam őket. Három éve pedig, amikor elérte a munkaegység a negyven forintot, már nem tudtak semmit mondani. Rám uszították a járási népi ellenőröket. Nem találtak szabálytalanságot. De a falu a szájára vett. Még a barátaim is kezdtek elhúzódni tőlem . .. Hetenként hazautaztam, ez tartotta bennem a lelket. Egyszer aztán már nem kellett visszamennem. A kórházban ébredtem fel. Két hónapig feküdtem mozdulatlanul ... Ha nem tudtam volna, hogy életveszélyben forgok, még jól is esett volna az a csend és nyugalom. — És azóta mi van a szövetkezettel? — kérdezte csendesen a titkár. — Már a hatvan forintnál tartanak. Jó a vezetés, elismerem. Ez már az ö érdemük. Tudok róluk mindent. Néha, ráak úgy pihenésképpen kiutazom hozzájuk. Szívesen látnak, még a tanácsaimat is meghallgatják. De viszsza nem akarnak fogadni semmilyen pozícióba. Azt mondják, eljárt feletKISUNOK A Almásí Gyula Béla festménye a III. Délalföldi Tárlat anyagából ékos tem az idő. Rugalmasabb vezetési módszerek kellenek, és ragvobb szakértelem. De hogy még raktárosnak se lennék jó, azt nem hiszem. — És mihez értene vagy mihez érezne vonzalmat az elvtárs? — Nehéz kérdés. Tényleg rendőr voltam a felszabadulás után. Akkor oda állított a párt. Aztán jött ott is i nehéz időszak ... Lehajtja a fejét, gondolkodik, majd neveket említ. Országos vezetőket, ikikkel együtt volt bebörtönözve a személyi kultusz éveiben. — De én ezzel nem szoktam előhozakodni. Én hozzájuk sem fordultam soha. habár tudom, hogy segítenének. Ez az én ügyem, az én bajom, nekem kell kikecmeregni belőle. — Az iskolai végzettsége? — Tanítói oklevél, de sose tanítottam. egy hónapot se. Azaz mindig csgk tanítottam, neveltem, de sose iskolában. Ugye nehéz eset? Mit is lehet kezdeni egy ilyen semmihez sem értő emberrel? — Mióta párttag? — Harminckilenc óta. Azt a néhány évet leszámítva az ötvenes években, de azt is igazolták. — A kerületeben tudnak-e magáról? — Csak annyit, hogy létezem, hogy vagyok. Amolyan tartalékosféle. A lerokkant centercsatár. Jó lenne már a hátvéd posztján is. Ha lehetne valahol ... Csend. A titkár jegyez. Aztán nem ígér semmit. Majd utánanéz, mit is tehet az érdekében, mert tennie kell, az nem vitás. Csak a módját megtalálni igen nehéz. Egy csendes nyugodt hely. Szívbeteg embernek való. Olyannak, aki már meghúzhatná magát. élhetne lerokkantosítva is. de ezt nem bírná ki. Dolgozni kell. Valahol. Kezet fog Pusztai Sándor és elmegy. Nem kér, nem követel. A tartása egyenes. Nézünk utána elgondolkozva. — Nem haragszik, hogy itt marasztaltam? — kérdi a titkár. — Már, hogy is haragudnék, sőt köszönöm. Nagyon tanulságos volt számomra is ez a beszélgetés. — Gondoltam, jobban érdekli majd, mint egy magamfajta unalmas funkcionárius élete — mondta némi öngúnnyal hangjában. S már nyúlt.is a telefon után. Egy üzemet hívott, az igazgatót, vagy a szemelyzetist. Egy viszonylag békésebb munkahelyet keresett egy megrokkant csatár, egy pályára kívánkozó tartalékos számára. Roszta Rozália festménye a III. Délalföldi Tárlat anyagából FIÚPORTRÍÍ — Amit mondtam, nem azért, hogy sértselek ... — A. blöff nélkül is értem én. Cigány vagyok. Mondtak már nekem ennél rondábbat is a maga cimborái. Dolgoztunk. A napok gyorsan teltek. Megszoktam Márta csipkelődéseit is. Arra lettem csak figyelmes, hogv az egyik fekete képű. ha lehet, mindig ott legyeskedik körülötte, néha még bele-bele is csíp, a farára üt. a melléhez kapkod, az a kis bolond lány meg tűri, haggva, sőt még kacag is hozzá, de olyan hangosan, hogy en is hallom. — Cicázik a vízhordó — int feléjük a kajla kalapos K. Tóth vigyorogva. Hoszszú állát, előre tolta, s arcán a ránc orrtövéig futott. — Olyan kemény melle van. mint ket császárkorié — nevet. — Amikor megfogtam, visszarúgta az ujjamat. — Bolond vagy. mit akarsz attól a gyerektől? — kérdeztem. Ismertem K. Tóth hencegéseit. Gyakran elmesélte kalandjait. Tudtam azt, is. hogy gátlástalan, hogy néha a hecc kedvéért, is el-elcsábít egy-egy lánvt. asszonyt, aztán, ha másik akad, otthagyja. A kis vízhordót kezdetben utálta, elzavarta. Aztán mégis megakadt rajta a szeme. — Gyerek? beleröhögött a képembe. — Láttam őket tegnap is. Legyintettem. Nem érdekel. — De én is elkapom egyszer — törölte meg a száját, mintha valami jó, zsíros falatot evett volna. Néhány nap múlva Márta rohanva jött le az állványról. — Hé. megállj, felborítod a malteros ládát. Hova rohansz? Lihegett. — Ha a piptől meggebed, akkor se viszek neki több vizet. — Kinek, te? — A komájának, annak a K. Tóthnak. — Komája az ördögnek. Mit csinált? A lány nem figyelt rám, sziszegve beszelt tovább. — Fogdossa a keresztanyját, de ne engem. Egy csomag Munkást akar adni. a disznó, ha lefekszem vele. A girhesse. Perel, fúj, sziszeg. Hátra-hátra les. aztán' eliramodik. Már ott áll a fekete képű fiú mellett, gesztikulálva beszél neki. A fiú lehajtja fejét, egyszer sem néz fel. Este összeakadtam K. Tóth-tal. — Te, K. Tóth. hagyd békén azt a lányt, mert megjárod. Gyerek meg, te bolond. — Jó, jó. Ezt csak bízd rám. A körte, ha megérik, leesik. És azé. aki a közelben van. Én pedig ott leszek. A levegőbe dobta ujjait és fütyörészve elment. Nem törőd,tem vele tovább, mert nekem is megvolt a magam baja. A kereset szép, szép. de ritkán mehetek haza. pedig az asszony vár és nekem is hiányzik, hogy esténként nem tudok a dereka után nyúlni. Megfeledkeztem Mártáról is, a vízhordóról. Akkor jutott eszembe csak, ha megszomjaztam. Olyan volt, mint régen: fürge, eleven, mint a csík. Nevetett, dúdolt, riszálta szokflvaját, és szökdécselve lépegetett. K. Tóthnak is vitte a vizet, mint azelőtt. Biztosan ő is elfelejtette K. Tóth pimaszkodását. Csak K. Tóth nem ejtette el tervét. Kacsingatott a lányra, viccet mesélt neki, mig a vizet töltötte. Cigarettával kínálta. — Érik már — csettintett ujjaival K. Tóth. — Pompás kis falat lesz, még akkor is, ha nem szűz, mert egyszer-kétszer meglestem azzal a cigányfiúval. Az anyjuk szemit. Nem zsenírozták magukat. Velem se fogja, nyugodj meg. — Mit akarsz attól a gyerektől? Van itt elhagyott asszony elég, ha az kell neked. Még vacsorát is főznek, csak menj. — A, ez más. mint azok. Ez csemege, érted. Olyan mint, mikor mindig almát eszel és egyszer csak banán pottyan eléd. Akkor mit csinálsz? Felveszed, szépen lehántod a héját és beleharapsz, megkóstolod. hogy milyen ízű! Ennek a lánynak is biztosan más íze van. mint azoknak az egyedülléttől elsorvadt asszonyoknak, akik előbb jól teli tömik a bendődet, hogy azután mozogni se tudsz. Péntek este nem "Olt tévé, a faluban kószáltam: Akkor vitték az orvoshoz K. Tothot. Odarohantam. — Mi történt? — Hasba szúrták! Az orvos bekötözte, de azonnal mentőt rendelt. K. Tóth sok vért vesztett, alig tudott beszélni. — Ki volt? Ki tette? — kérdeztem. — Tudod! Az a cigányfiú. A mentőre, a rendőrökre vártunk. A rendörök is azt kérdezték: — Ki szúrta meg? — Nem tudom a nevét. Egy cigány. Ö tudja — mutatott rám. A mentő egv negyedóra múlva jött. A rendörök engem faggattak. Magyaráztam, hogy nem tudom a nevét, de ismerem, ott dolgozik az építkezésen, — Velünk jön. Kimegyünk a cigánytelepre. Ha felismeri, szól és megkötözzük. Szándékos emberölés. — Biztosan szándékos? — Mindegy: emberölési kísérlet. Lehet, hogy belehal. — És. ha ő, K. Tóth a hibás? — Majd kiderül a vallatásnal! Gyerünk. Nem kellett mennünk. Az utca túlsó oldalán két árnyékot pillantottam meg. Az egyik Marta volt, a másik a fekete képű. — Itt vannak — mondtam a rendőrnek. — Odamegyek és áthívom őket. Reszketed a térdem. Féltem, hogy nála a kes és nekem ugrik. — Jó estét. — Meghalt? — kérdezte Márta belekapaszkodva a fiúba. — Nem. Kutyabaja se lesz. Te tetted? — néztem a fiúra. — Én. Ezzel, ni — mutatott egy araszos bicskát. — Gyere a rendőrökhöz. Ne félj, nem bántanak. — Tudom. De vele mi lesz, Mártával? — Semmi. — Miatta történt. — Akkor se. Majd én tanúskodom. — És maga nem fogja ... — Ne beszélj marhaságot. Gvere. Mentem vissza a rendőrökhöz. A fiú nyugodtan jött utánam. — Te voltál? — Én. Itt a bicska — nyújtotta a rendőrnek. — Megkötözni. — Minek? Nem szökök én el. U vót a hibás. Nem hagyott békit a szeretömnek. Megleste. Le akarta teperni. Leszúrtam. De teleengedem én a bicskát másodszor is, meg másba is, ha nem hagyják békén — szikrázott a szeme. A fiút elvitték. Márta a túlsó oldalról figyelte. Odamentem, hogy mond.iak neki valamit. Vállára tettem a kezemet. Remegett a sírástól. Aztán hirtelen ledobta magáról, megfordult és elfutott. — Márta, te kis bolond... — Egy-két nap múlva kiengedik. Sose láttam többet. Nem jött vizet hordani. A falu bolond.ia. egy nyálas legény lett a vízhordónk. Maid meggebedek a szomjúságtól, de képtelen vagyok inni abból a vízből, mit ő hoz. Más is így van vele. Üvegből iszunk. K. Tóth három hétig volt kórházban. A cigány fiút két hét múlva kiengedték. Eljött a munkakönyvéért és eltűnt ő is. Azt mondják. Debrecenbe ment dolgozni, ahová Márta szökött. Együtt látták őket a Csapó utcán. Márta cipőben volt. a fiú is. Valaki azt is mondta, hogy gyűrűt látott az ujjukon, és hogy a Márta szoknyájának az eleje rövidebb. K. Töth kéthónapi betegszabadsagot kapott. Görnypdtpn jár és még gvakran kap a hasához, oda. ahol a kés pengéje átmetszette a bőrét. Ha engem mágiát, elkerül. Mint az adós a hitelezőjét, ö sem jön vissza az építkezésre. Vasárnap, 1967. julius 2. DEL-MAGYARORSZAG *