Délmagyarország, 1967. április (57. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-16 / 89. szám

•n f. l^^f • L .hí i d v ff > á/ i Flcasso budapesti kiállításának anyagából: Bandillerob tánca UJ VERSEK KONC! ANTAL Sorsom vállalva Az őszt zavarom! Rozsdás avaron sorsom vállalva hajszolom öt at a kék réten, a Mindenségem oldozva miatta kedvet, erőt! Lopott a beste! Csillagos este tarolta le a virágokat Hízelgő tolvaj, derűs mosollyal dúlta fel féltett világomat. Üldözöm egyre, bár a szemembe gúnyosan nevet vissza az ősz; Fitymálva mondja — Világbolondja, nem érsz te utol ostoba esŐ3z! Mégis savarom! Rozsdás avaron Roggyanó térddel, de kergetem! Futok utána bízva, hogy hátha eggyé forr a harc s a győzelem! HA VN FERENC A józan napok, mint üres gömbök várnak. Nézd, itt a fák előtt, túl a réten összesimulnak álmos vágyaink. Fogd a kezem, és várj rám, mig felemelkedem, s jobbodon nekivágok a széles mezőnek. Látod a házak mily csendesek. Tiltott szerelmet hajtó állat lapul csak félve a tetőn, s mi ballagunk ketten egyetlen gondolatban. Átgázolunk a fáradt vizeken. A csillagképeken finom pára ül, alul a házak álmosan dohognak. Meleg kezedben pihen a vágy, és szemedben a tűnő éjjel. Miként a füst. a köd is felszáll. A csúcsok felfedik rejtett völgyeik, s a gyenge fények a bújó óz nyomát, PETR! FERENC Április Mindent átfogó gondolatban Miként a füst, a köd is felszáll. A csúcsok megmutatjak rejtett völgye s a gyenge fények a bújó őz nyomát. Elkopik a hosszú éjjel is, s a folyóparti ölelkezések puha illatát a reggel szürke színekké emészti. Elfolyik az olaj a mécsből, s kialszik szemünkből a láng. Szelidségedben vasnak fogaim, körmeim lekopnak, védtelen állok szikrázó tereiden, s csodáid körbefognak, április, ábrándjaimmal arad, idegeimben zuhogó folyó: bánatom garmadát kimosod szivemből, hajnalod harmatát szempilláimra, veröfényed arcomba hinted, lengsz bennem szépen, pontosan: óriást inga, amig madarak vitorláznak suhogó szeleidben, suhognak köteleiden a vásznak, amig szitáló alkonyatodban füevők jámbór, tiszta szive dobban, amíg szép szó pereg a számból. amig csontig ázom a mosolyodban. 4 júliusvégi délutáni napsütésben két szürke ruhás férfi ballag a nemzetközi műút menti új betonjárdán, a város központja felé. Kedvtelésből, időtöltésből. Mindketten nyugdíjasok s volt főtisztviselői egy nagy gváripari vállalatnak. Áz egyik sovány, kopasz, magas, egyenes tartású, a másik középtermetű, testes, széles árcú. őszülő üstökű. Egyébként hét évvel fiatalabb a másiknál. Életükről, napjaik folyásáról beszélgetnek. Hogy amióta nincs állandó lekötöttségük, elfoglaltságuk, mennyire unalmassá, értelmét vesztetté vált az életük. — Ha még dolgozhatnám — mondta az őszülő üstökű. — Ha mindennap várna régi munkahelyem, feladatköröm. elfoglaltságom, amit. megszoktam, ami nélkül már el sem tudtam képzelni az életemet.. Ha naponta újra llenőrizhetném az állomásokat, hogv nincs-e valami baj, rendesen múködnek-e a gépek, a munkavezetők helyükön vanak-e, nem lazsálnak. nem lődörögnek, nem kaSzinóznak-e. Mily megelégedettséggél töltött el, ha ilyenkor mindent rendben találtam, s megszokott íróasztalomhoz ülve, hozzáláthattam napi összefoglaló jelentésem elkészítéséhez. Ilyenkor sohasem untam haza menni, s otthonomat otthonomnak éreztem, nem úgy, mint mostan. — Hát én mit szóljak? — Te még csak harmadik éve vagy nyugdíjban, míg én hetedik esztendeje. Még kezdetben csak voltam valahogv, de utána egyre nehezebben viseltem el a végetfiem-érö szabadságot, melyet olyanok, akik még nincsenek nyugdíjban, annyira irigyelnek. Igen, életemet egyre értelmetlenebbnek találom. Mily helyesen tette Anti és Jaksi, hogy nyugdíjas voltuk ellenére tovább dolgoznak. sőt új feladatkört is vállaltak. Ha látnád, hogy milyen megelégedetten karikáznak naponta a gyárba, s mily vidáman kiáltják felém a műútról a „Szervusz C-t. Ilyenkor hogy szeretnék a helyükbe lenni. Bizony csöppet sem bánnám, ha annyit kellene dolgoznom, mint a negyvenes évek vége felé, mikor a gyárban idény alatt többször rám öregedett az esté; s olykor tíz óráig is benn kellett maradnom. Akkor sohasem értem rá unatkozni. de akkor meg túlfoglaltságom miatt elégedetlenkedtem. — Hol vannak már azok az idők? — mondta az őszülő üstökű, széles tenyerét végighúzván megbarnult homlokán. — Most annyi vállalatunknál a műszaki tisztviselő. a szükségtelenül gyorstalpalt is. hogy a gyár nem tud vélük mit kezdeni. Mint ismerőseimtől hallottam, dologtalanul lebzselnek, lézen*irmai KÁROLY az egvik árnyék megmoccant, elállta az útját. Bambuszrúd meredt a torka elé. — Nagyon kihegyeztem... — suttogta az árnyék tulajdonosa, s hangjan majdnem bocsánatkérés érződött. Összeharapta a száját, s a könnyét nyeldeste. — Ne csinálj ostobaságot... — mondta a sofőr és a vállát vonogatta: — Nincs értélme... Majd én szólök ... Az asszony akkor már a küszöbön állt. és a gyerek kezét fogta. Ruha nem volt fajta, es a gyereken sem. Vegigmerte az árnyékok hordozóit, s a gyerekre szólt: — Jöjj. A hangja ugvanolyan eltökélt volt mint. a járása. A nagy tér felé indult ah öl a dobokat verték. A gyerek engedelmesen követte, és ö is lépkedni kezdett mellettük. A három árnyék felzárkózott mögöttük. A sofőr azt mondta: — Fázni fog .. . Az asszony úgy tett mintha nem is hallotta volna, és a sofőr folytatta: — Nagyon lehűlt a levegő ... — Azokon a hullákon sem volt ruha, amelyeket a folyó kivetett — vagta oda az asszony ingerülten. A sofőr ismét a kényszeredett nevetés mögé rejtette zavarát A gyerek didergett Ő sem szólt. Eszébe jutott hogy leüti a sofőrt. Nem haragudott rá. A sofőr ostoba fráter, egy garasért az anyját eladná. Írni-olvasni is a pénz miatt nem tanult meg. Az útkanyarból visszanézett. A viskó már nem látszott, körvonalai egybeolvadlak a többi szalmatetössel a szűk sikátorban. A dobok pufogasanak üteme felgyorsult hangjuk ugyanakkor halkabbá Vált és elesebbé. s már úgy peregtek, mintha eső kopogna. Az asszony nem fordította vissza a fejét. A gyerek engedelmesen fogta az anyja kezét, kapkodta a lábát, hogy lépést, tartson vele. A dobok pergése hatalmas puffanásba torkolt, majd emberek lórmá.la csapott fel, s néhány pillanat múlva a dobok újra kezdték: öblös hangjuk lassan, méltóságteljesen hömpölygött „Ünnepre ..." — gondolta. Keresztülhaladtak a kis ösvényen a tea-bokrok között, s amikor a folyóparti ligetbe tértek, a tisztás felé, a gyérek arca felragyogott: — Ünnepelni megyünk? Az asszonynak eszébe jutott: a gyérek néhányszor kérte, menjenek ők is. mint a muzulmánok, ünnepélni Allaht — és nem értette meg. hogy miért nem mennek. Nagyon szerette volna látni, milyen az ünnep, és a többi gyerek sem csúfolta volna tovább. hogy hitetlen. — Meghalni megyünk — mondta tompán. — És akkor mi is várjuk, hogy az angyal belefújjon a kürtbe? Az asszony nem felelt. A dobok újra és újra elhalkultak és felgyorsultak, majd egy-egy óriás puffanás után fel-felesapott a lárma. Magában számolta, hányszor. „Huszonegy ... Huszonkettő ..." A tisztás szegélyén az emberek a fák közé húzódva, mintha cirkuszporond körül guggoltak volna. Itt-ott fáklya égett. Rőt. fényük vörösre színezte az arcokat. A térség közepén óriási máglya lobogott. Előtte, nyílegyenes sorban, imaszőnyegeken, ulemak hajlongtak: Mekka felé. Az ímagenek, lődörögnek, még idény alatt is, s teendőiket hatodannyi is kényelmesen elláthatná. Tetejében ott vannak még az ösztöndíjazottal?. El sem tudom képzelni, mi lesz velük tanulmányaik befejezése utan. Antinak és Jaksinak az a szerencséje, hogy az újak közül nem válthatja föl, nem pótolhatja őket senki. — Senki. — Dehát eltértünk eredeti beszédtémánktól, nyugdíjas életünk értelmetlenségétől, melyet lelkületünknél fogva hatványozottabban érzünk. Ha egyszerű, igénytelen emton műút baloldalán ballagnom. s közben elnézelödnöm. Különösen észak felé, a magasfák koronáin túli elérhetetlen, távoli világok felé vagy a fölöttük szétterülő mélykék égboltban gyönyörködve, melyet nem tudom, mennyi ideig tudnék elnézni. S mikor beérek a központba. jól esik a megszokott széles aszfaltjárdán ballagnom. melyet naponta taposok lépteimmel, anélkül, hogv megunnám. Ahogy nem unok meg naponta elhaladni az ismert, üzletek és kirakataik mellett, melyek számomra a jövő-menő ernbeszőnyígek előtt táncosnők, ünnepi díszben, a dobszó ütemére ringatták téstüket. A gyerek önfeledtén susogta: — Csodaszép . . , Ö elfordította pillantását a fák köré. Arcokat akart látni, a guggoló emberek arcát. Az ismerősökét. .. Nézte őket és keserűség szorult a torkába. „Cinkosok..." % A sofőr szamuráj-kardot tartott a kezében. — még a .japánoktól zsákmányolták. — A fatönkhöz ért a gverekkel. Az asszony torkából m-tikulátlan hang tört elő. Teste meglódult, a tönk felé. Aztán hirtelen szétcsapta karját* megtántorodott,. Meg két lépést tétt, és a földre rogyott, • A bambusz-gerely úgy hajladozott az asszony hátában, mint gyenge facsemete a szélben. A szamuráj-kard élén megvillant a máglya fénye. — Nézzétek, hogy reszket a bűnös! — az egyik ulema kiáltotta, és őrá mutatott. Akkor lasú, megfontolt léptekkel elindult, A dobok úgy peregtek, mint az eső kopogása. „Ünnep... — gondolta megvetően. — Elkéstünk, és most magatokat is megölitek velünk ..." — gondolta. De ném szólt semmit, A tönk előtt megállt, odahajtotta a fejét. Hallotta a szamuráj-kard suhogását. Ariikor a feje lehullott, a dobok egyszerre puffantak és a tömeg felujjongott, Néhányan berohantak a tisztásra, elvonszolták, aztán ismét a dobok. .„ berék volnánk. sorsunkat könnyebben viselnők. Sajnos azonban nem tartozunk azok közé, akik jól érzik magukat. mert nem kell többé dolgozniok. s akik semmiségekről tereferélve, órákig el tudnak üldögélni italméréshen vagy a nyugdi.iegyesületben. amiben én semmi élvezetet sem találok. — Én sem — mondta az idősebbik. — Pedig néhányan hogv oda vannak vele. Ha véletlenül találkozom vélük az utcán, ötvanoknak tűnnek, mint jardaszélen ácsorgó, megrokkant, kivenhedt fák, melyek megérettek arra. hogy sorra kivágják s rakásra döntsék őket, mert semmi szükség sincs többé reájuk. Bizony, akarva, nem akarva, nekünk is arra kell gondolnunk, hogy mind közelebb kerülünk a halál órájához. Addig pedig esz. emészt az unalom, mely a rád öregedett otthon szobáiba vér reád. — Látod, ezért, megyek el én délutánonként hazulról szerteszét lakó ismerőseimhez, hogy körükben, valami mást, újat, érdekeset hallva, valahogy eltöltsem az időt, még ha a társalgás többször nem is elégít ki, s másra, többre vág.i nám — mondta az őszülő üstökű. — De maga az a tudat, hogy máshol vagyok, s néni odahaza, megkönnyebbüléssel tölt el. Miként az is. hogy közben az utcán ballaghatok, mindig más és más kép tárul elém. pedig hányszor láttam ezt vagy azt azt utcát, ezt vagy azt, a (éret. s hányszor találkoztam ugyanazokkal az emberekkel, — Én is úgy vagyok vele, rosszul érezném magamat, ha délelőttönként nem mennék el másfél vagy két órára hazulról. nem haladnék végig a megszokott gyalogjárdán, nem vetnék egy-egv pillantást, a környező tájra s a műúton elrohanó gépkocsikra. nem érezném magam körül a levegőt s vele a szabadságot, kötetlenseget. Ugyanúgy nem nyughatom délután sem, nem tudnék otthon maradni. tetlenül, semmitevően az asztalnál ülni és újságot olvasni, csak késő este, televíziós adás után, bár annak a műsora is . . . Alig várom a hái-om órát. hogv fölkerekedjem s gyalogszerrel nekivágjak a telepi lakásról a városnak. Jó időben. rossz időben. Csak el, el! Jól esik a be(Feliér Kálmán rajzai rekkel az élet központját jelentik. Egyáltalában nem fontos, hogy közben megállják valakivel beszélgetni. Csak hogy sétáljak, szemlélődjem vagy leüljek a világoszöld műanyagtétős autóbuszmegálló padjára vagy a pompás, új ötemeletes 'szálloda kávézójának valamelyik széles ablaka mellé, hogy onnan kinézzek, cigarettám füstjét eregetve, a nagv aszfaltos térre, odébb a gyönyörű. uj emeletes házakra, jóleső tűnődéssel eresztve el magamat a puszta nézelődesbe. Két óráig is el tudnék így üldögélni, ha nem kellene haza mennem egv sdül levő feleségemhez, mert öt csak nehezen tudom rávenni, hogv időnként velem tartson. Ahogy el tudnám nézni, nem tudom, meddig, a Fő utcát, mikor végesvégig kigyulladnak az ostornyelü neonlámpák, a kirakatokban pedig a villanyégők. De ha haza kell menném, s beülnöm jóval napnyugta elótt az otthon megunt, cellasz.erü szobajába. ahol ez az érzés csak lampagvú.itás után s az eStí híradás megkezdésekor enged föl. amikor figyelmem elterelődik magamról, önemésztő gondolataimról. — Szakasztott így vagyok vele en is. csak én késődélutánonként többször kimegyek még a vasútállomásra, hogy a peronon vagy a pályatest mellett járkálva, elnézzem az érkező és távozó vonatokat, hallgassam döíömbölésüket, futtatásukat, zakatolásukat. fütyülésüket vagy a villanymozöonyok messzire hallatszó felbődülését. Nem tudok a vasútállomás forgalmával betelni, naponta újra és újra megkívánom — hangjait, mozgalmasságát. mozdonyf üstszagát. Többször megvárom, míg az utolsó késődélutáni vonat is elmegy, csak azután indulok kedvetlenül a sínpárok mellett hazafelé, hogv beüljek a rám öregedett otthon unalmába, melyből engemet, is csak az esti híradás megkezdésé zökkent ki, akár téged. Ebben a céltalanságban csak az tartja bennem a lelket, hogy holnap ismét elcsavareok hazulról, hogy pár órára megkönnyebbüljek. — Ahogy bennem is, mert ha ez nem volna ... — Nem tudom, mit csinálnánk ... Vasárnap, 1967. április 16, OU'MAQY ARORSZAU 7