Délmagyarország, 1967. április (57. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-16 / 89. szám

vasárnapi IfflnvtfUPmlP nuii | folciiiic Tiszatáj lírai antológia A költészet meg a statisztika ellenkező végei a világnak. Most mégis úgy látom, egy székre ültették őket és mind a kettő feszeng, szerelné ledúrni a másikat. S ahoRy a könyvet, a Tiszatáj 19R7-es Urai antológia jál forgalom, egyre inkább úgy tűnik: a statisztika lesz az erösebb, az -foglalt előnyösebb pozíciót! Szemlátomást erre törekedtek a kötet szellemi szülői. Tizenkilenc költő 138 verse... Itt sorakozik mindenki, aki él és költ... Lássátok, milyen gazdagok vagyunk! S milyen demokratikusak cgyúttai! Szépen fölparcelláztuk az íveket, úgy körülbelül, egyformán, mint a temetőben a sírhelyeket. Csak be kell sorakozni, az ábécé szigorú rendje szerint. Költészeti lexikon — illusztrációkkal... Pár nappal ezelőtt itt hagytam el a gondolatmenetet. Nem túl szigorú-e, nem igazságtalan-e ez a summás ítélet? Végeredményben mégis öröm, nyereség, hogy a költészet idei napjára és a Tiszatáj 20 éves jubileumára előjött a Tiszatáj-Magvetó Könyvkiadó egy verseskönyvvel. Végre valami a szegedi könyvkiadási programban! Igen, de az örömet a lehetőségekhez is mérhetjük. S akkor mégis az első gondolat ösvényén kell tovább haladni. Amolyan protokoll-kötet tehát ez az antológia. Teljes akar lenni — s ezért marad csonka. A szegedi táj költészetének keresztmetszetét, leglelkét szeretné reprezentálni — s igy fullad mégis a teljes általánosságba. Mint mikor egy festó az összes színeit meg akarja mutatni egy vásznon, s nagyjából úgy: egyik se domináljon. Az antológiák sorsa ez — szólhatna közbe bárki. A könyv előszava is szán rá néhány bekezdést. Megindokolja egv miskolci, egy kalocsai költő helyét, jelenlétét. Több energiával talán, mint egyáltalán szükség lenne rá. Ugyanis nem ez a fő gond. Inkább az, amit egységes arculatnak és „szegediség"-nek nevez. De amit ebben a kötetben megfogni az útrabocsájtó Vörös László sem tud — éppen az emlegetett szerkesztési koncepció miatt Mert Mocsár Gábor a jóságos nagybácsi részrehajlással aligha vádolható igazsagérzete szerint állította össze a verseskönyvet. Bár részrehajló lett volna — a nagyobb tehetség, a tényleges tartalmi „szegedlség" javára! Hiszen akárhogyan is forgatjuk a szót, az antológia szerzői közé nem lehet éppen ilyesféle egyenlőségjelet tenni. Vannak karakterisztikusabb egyéniségei ennek a költészetnek, vannak, akik mélyebben gyökereznek ebben az irodalomban és ebben a tájban, de most ezek az erösebb vonások is eggyé simulnak a kevésbé jellegzetessel. Mint mikor leborotválják az erdőből magasabbra nőtt fák hegyét. Pedig az erdő hasonlata másként kívánkoznék ide. Az erdő jellegét nem a bokrok sokasága adja, hanem a belőle kiemelkedő facsoportok vagy egyes fák. öreg tölgyek, fiatal jegenyék, tisztásokkal váltakozó bokrok ... A köteten belül még külön is fokozódik ez a szétaprózottság. A sok bemutatott költöt még egyenként is minél több oldalról akarja jellemezni. Akinél csak tehető, előveszik a közéleti lírikust, a tájköltőt, az érzemek, a magánélet hegedűsét, a szatirikust... Pedig tudnivaló, hogy ezek egyetlen költőnek sem egyformán erős oldalai. Másrészt — a kötet is bizonyíték — ebben a statisztikai szemléletben sem lehetett a szerkesztő abszolút konzekvens. így esik meg. hogy ez az antológia akár az Alföld-é vagv a Jelenkor-é ls lehetne cím és előszócserével. Ugyanis elpazaroltuk azt a lehetőséget, hogy egy udvariassági tabló helyett karakterisztikus képet adjunk a Tiszatáj mai lírájáról. Több tehetségnek — hogv én is az iskolás névsor szerint haladjak: Andrássy Lajos, Lódi Ferene, Papp Lajos — szűkek ezek a megmerevített keretek, más költők viszont úgy tetszenek, mintha éppen növekedésükre számítva, egy-két számmal nagyobb kabátot kaptak volna. S úgy érzem, még ezen a két névsoron belül is volna éppen elég disztingválni való. És semmi kertelés — ezt egv szerkesztőnek vállalni kell. mert mint utólag kiderül, sem nem kényeirpesebb. sem nem hálásabb valamiféle önképzőkörös egyenlősdi. A kötetben szereplő költőkről természetesen nem az itt közölt versek alapján ítél az ember. Ez csak töredéke munkásságuknak. Nagyobb részük saját kötetekkel bizonyított és vallott már. Meg lehetne próbálkozni ilyen fogalmazásokkal, hogy ki higgadt le és ki mélyült el, ki lett mívesebb és ki tömörebb, de szerintem egv antológiát nem lehet valamiféle állomásnak tekinteni, vagy magaslatnak, ahonnan nagyobb a kitekintés. Talán összesen kettejük jelzi a versek alatt a keletkezés évszámát is, a többiek öszszeállitása leginkább ötletszerű válogatás az utóbbi évek terméséből. Az egységes kép azonban a szerkesztés hibái, torzításai ellenére sem lesújtó. Izmos, erőteljes, gazdagodó költészet ez. Az antológia csak sokszínűségét demonstrálja, de aki régebb óta figyelemmel kíséri, látja az eszmei és művészi erővonalak sűrűsödését és irányét is. Egyrészt meggyőződhet arról. hogy a ma már „idősebbnek" nevezhető szegedi költőgeneráció miként jutott magasabb művészi tökéletességre, megtartva és finomítva a közéleti költői magatartást, másrészt arról, hogy éveik mögött nincs szakadék: az új, fiatal tehetségek sora ra.izik utánuk és velük. S minthogy a költők nem szériában születnek, egyelőre csak két igen ígéretes nevet jegyezzünk meg ebből a sorból: Veres Miklósét és Szepesi Attiláét... Kihallik szólamuk az általános „muzsikából". Végül két apróságot, igazán csak megjegyzés-szerűén. Mindaddig tetszik Bezár Györgyi textilmintás borítólapja. amíg az ember nem tudja, hogy verseskönyvet takar; s több az örömünk, amíg a kötet végén nem értesülünk róla, hogy a Szegedi Nyomda készítette oly lelketlenül a kötetet, hogy az előszó minden oldalán más a margó, s itt-ott még a sorok elejét is a gerincbe fűzték. SZ. SIMON ISTVÁN K

álmán világéletében maga borotválkozott. Külön élvezetet talált abban, hogy £ehérre habozta arcát, állát. A pemzli kellemesen simogatta. A hab felfrissítette. Az éles pengével sercegve húzta le fekete szakállát. Egész kis szertartássá avatta a penge élesítését is. Este odakészítette a beretválkozó szerszámokat a tükör elé, vizet tett egy edényben a kályhára — reggelre kellemesen langyos lett. És ahogy felébredt, első dolga a borotválkozás volt. Mindennap frissen, üde arccal indult munkába. Kollégái kényelmesebbek voltak, a hivatal melletti kis férfi-női fodrászatba szaladtak át ebédidőben, vagy korábban, a szobában mindig tudták, mikor Tapolcai kartars veszi kalapját, s bejelenti — megyek a járási tanácshoz —, hogy Kovács fodrásznál találkozik a feleségével. Mások is adtak randevút a fodrásznál és nemcsak a feleségüknek. Kovács úr diszkrét volt és ügyesen borotvált. A női részlegben az ifjabb Kovács sütötte, dauerolta a hölgyek haját.. S az üzletet mindössze egy fejmosó tál osztotta két részre. Nem unatkoztak a vendégek, akkor se, ha néha várniuk kellett Ismeretségek mélyültek el, barátságok szövődtek. De meg kell mondanunk, nem egy férjjelölt itt ábrándult ki jövendőbelijéből — amikor meglátta vasakkal, csavarokkal ékesítve. De azt is mesélik, a felettébb csinos Pováes Éva azért hagvta el osztályvezető lovagját, mert az könnyekre fakadt, amikor a tanulólány borotvával megkarcolta a bal arcát. Nem a fájdalom miatt, nem hiúságból. S nem is azért, hogy Évának nem fog tetszeni, hanem, mert eképp fakadt ki: „Mii fog szólni a minisztériumi küldött!" Tudniillik ő is azzal hagyta magóra a minisztérium emberét, hogy mindjárt jön, csak átugrik egy aktáért a járási tanácsba. Kálmán azelőtt háromhetenként beült Kovács úrhoz hajat vágatni. De borotválni soha nem engedte magát. Mostanában, hogy válligérő teenager frizurát hordott, messze elkerülte a fodrászt. A hosszú hajat néhány beat-rajongó hozta divatba a kisvárosban. Aztán, hogy tanítványai között népszerűségét növelje — a gimnázium matematikai tanára fésülte fülére, homlokára rőt tincseit. .A gyerekek valóban lelkesen üdvözölték a „formabontó" tanárt, ám az igazgató áthelyezéssel fenyegetőzött.. Erre a városka többi „haladó szellemű" if.tú értelmiségije is a matemaKádár Márta Kálmán haja t.ikus mellé állt. Vállra omló hogy borotválkozni is elfeliajjal járlak az ifjabb hiva- lejtett! talnokok. a gyakorlóéves jo- A többiek magukban mogászok és a fiatal patikus, solyogtak rajta. A scőke haj Kálmánra mindig nagy hatással volt. Már okkor is. amikor az iskolában padtársa szőkére festette haját, beleszeretett. Azóta is igaz. hogy Csak titokban. szerelmes lett. minden szőke lányba. De Ilonka különösen mély hatást tett rá. Észre gc vette, hogy a lány megborotválta. — Ugye milyen ügyes'' — várta az elismerést Kovács Az orvos pedig — aki jó hatatja volt a matematikusnak — rövid hajjal ugyan, bejelentette a tanácsnál, ha a Tíz óránál tovább Kálmán úr. nem bírta az élcelődést, öt Kálmán nem szóit is zavarta a szokatlan szőrzet Idegesen fogta a kalaptanárt áthelyezik, ő is elfő- ját és bejelentette — átme padja a szomszéd járás ajón- gyek a járáshoz. latát, s itthagyja a kisvárost. A tanácselnök, aki négy éve hiába kért státust még Kovács úr a főkönyvelő arcán verte a habot. — Tiszteletem Kálmán úr. hajú matematikus, mint az, ha egy ekkora város orvos nálkül marad. ígv hál maradt az orvos, a tanár — és a hosszú haj. Huszonnyolc évével Kálmán az ifjú nemzedék közt érezte otthon magát, ezért öthónapos hajjal jelezte szolidaritását és modernségét. Voltak, akik szakállt is növesztettek — a nagyobb megbotránkoztatás kedvéért. — Hajat is tud vágni — folytatta a mester. — Ném próbálja ki. Kálmán úr? Kálmán nem is hallotta, mit beszélnek körülötte. — Igen, igen — rebegte megbabonázva a szőkeségtől. Csak akkor eszmélt fel, s nézett körül ijedten, amikor már szép hosszú hajába mArkt imkf versei Budai rigók egv orvosra, ijedten csönge- Csakhogy itt látom. Tessék tett át az iskola iga/.gatójá- helyet foglalni — szivélyesnak. kedett. — Azonnal készen le— Kisebb bai egv hosszú «ZPk « főkönyvelő úrral. Vagy csinálhatja a kislány belenyirt a lany. is? — Tönkre tettekt — kaA feleletet meg sem tárva pott a hajához Kálmán, és fehér vállkendőt el a kezé- í ppen most. amikor fizetésben előjött Ilonka. Arany- emelést ígért a főnöke (akiszőke hajfürtjein megcsillant nek tudniillik még Kálmáa neon. nénál is hosszabb haj verté Kálmán megbűvölten néz- a vállát), te a lányt. Szó nélkül tűrte, Segíteni már nem lehetett, hogy Ilonka nyaltába tegye Kálmán rövidre nyírt hajjal a kendőt, megigazítsa a fej- lecsüggesztett fejjel lepett lámlát és elkezdje szappa- ki az üzletből, nozni az arcát Ilonka sírt. — Az uj tanulom, nagyon De Kálmán ézt a „csoportot" ügyes kislány _ dicsérte a Legszívesebben Kalman ia túlzónak tartotta és gyakran mester —, nyugodtan rábiz- elbőgle volna magát, kritizálta a szakállasokat. A hatja magát Kálmán úr. Csak lassan, egy év múlva minden reggeli borotváiko- Kálmán a tükörben leste vigasztalódott meg falazásról nem mondott le. Ba- a lány mozdulatait. Lágy mennyire — amikor Ilonkát bonásan ragaszkodott ehhez hullámok keresztezték arcát, feleségül vette, a szokásához. Érezte, ha csak egyszer is megszegi mindennapos szertartását, baj éri. Ezen a reggelen — hogyan hogv nem — kizökkent a rendes kerékvágásból. Kábultan és későn ébredt.. Hiába kereste a kályhán a kisbögrét a melegvízzel, nem találta. A csapot i.s hiába eresztette meg — egy csepp víz nem folyt ki belőle. — Csőrepedés — kiabált, a házmester és hosszas kérlelés után adott csak Kálmánnak egy fazéknvi vizet. Éppen ezen a napon fogyott el borotvaszappanja is. A maradékból nehezen tudott valami kis habot kimesterkedni. Alig kezdett volna neki a borotválkozásnak, reccsent a penge a kezében, és eltörött. Ráadásul jól be is vágta az ujját. A timsó nehezen csillapította a vérzést, s az óra mutatója ijesztően közeledett a nyolcas felé. Kálmán dühösen csapta le a borotvát az asztalra. Letörölte arcáról a habot és ami még soha nem fordult elő — egynapos szakállal futott a hivatalba. Így is majdnem elkésett. Munkatársai nem hagyták megjegyzes nélkül a rendhagyó esetet. A szomszéd szobából még Klárika is átjött megnézni Kálmán szakállát. Sikongta csapta össze a tenyerét. — Jaj Kalmánka. Kálmánka, maga biztos szerelmes, Felszabadulási emlék Vad őseik még mely vadont tanyáznak, Sokrak. bozótok, kertek rejtekén ... Mióta élnek itt (Rrehmböl rejtem én!) Torkos gyönyörnek s tarka trilla-gyásznak? Negédes kedvvel bánatot takarnak, Csőrük csipeget (szökve szerteszét) Kökényt, kukojszát, bodzát, berkenyét; Köztünk telelnek osztozó magyarnak. Már februárban énekelni ke dnek... A Lenke téren föld meg akna robban; Hadat üzennek ők a harci csendnek. Ha döngni szűnnek dörgő dóri dók: Szelíd szenderbe halkult hajnalokban Bújócskát játszanak rikkantó rigók. Zokogni és kacagni Egy „jól sikerült'' házasságra Bölcső, koporsó: szúk időnk arasznyi, E kurta létre hosszú szenvedés vár; Eli bölcs bohócként, vagy légy nyegle cézár. Szabad zokogni és lehet kacagni. Zokogni kell, mert végzetük betelhet, Kacagni kell. mert bimbó is fakad; Nehéz gyászt szülhet röpke pillanat — S be sok gyönyör hord bélyeges keservet. Tündéri hősnő, hőse gyatra senki, Silány a súly, de kellett latra tenni, Bohózat? Dráma? Fontolóra vettük. Balog frigyük mi? Láz? Lidérc? Vacak? Mt? (A sors kegyelme váltná jóra tettük!) Szabad zokogni es lehel kacagni. m DOBOK I INDONÉZIÁBAN A távolban dobok peregtek. Fölébredt. Kinyitotta a szemét. Nem rezzent össze, a háta sem borsózott. Feküdt mozdulatlanul, és a sötétbe bámult. A dobok tompán pufogtak, hangjuk olyannak tűnt, mint a távoli égzengés. A ritmust figyelte. „Ünnepre dobolnak . . ." A kunyhóban csend volt. különben. Hallatszott, a gyerek szuszogása, s az asszony lélegzése. Az asszony furcsán lélegzett, nyitott szájjal szedte a levegőt. Akkor szokta igy, ha ideges. Hirtelen nyilallt agyába: „Nincs is ünnep ..." A gondolatra elöntötte a forróság, A torka elszorult, zihálva kapkodott levegő után. De nem ült föl. Az asszony se mozdult. A dobok pufogtak. Már tudta, hogy az asszony sem alszik. Fekszik, mint ó. és a Sötétbe mered, és az ő torkában is ott szorong a keserűség. ..Ünnep..." — a szó úgy kóválygott agyában, mint madár az égen. Az asszony karja a testéhez, éri. egv pillanatra csak, aztán mindjárt odébb rebbent. Utána nyúlt és átölelte. A hajlékony test minden porcikájában remegett. A melle hullámzott, ütemesen, akar a kovács-fújtató. A gyérek szuszogott. Ök hallgattak, ölelték egymást. Az asszony már nem reszketett. Ügy kapaszkodott belé, mint fuldókló a deszkába. A dobok pedig egyre szóltak. Méltóságteljesen. messze hangzón. Ahogy ünnepre szökés összedobolni a híveket. Eszebe villant, hogy őrültség várni. Menekülni kell. rohanni, eltűnni az éjszakában ... Valahová ... Mindegy hová.. Ahová ném jut él a dobszó ... Akár a dzsungelbe. Ott csak tigrisek vannak ... A teste megrándult. Egyetlen lendülettel fölült. Az asszony engedte, de maga fekve maradt, — A dzsungelbe... — susogta áz asszonynak. Az asszony felsóhajtott, és ö nem folytatta. Kis szünet után áz asszony csak ennyit mondott: — Körül... — és ő sem folytatta, hogy a katonák úgy fogják körbe a falut. mint. gyűrű az ujjat, es azért sem tett, szemrehányást a férjének, hogy hazajött. A dobok mintha az agya közepén pufogtak volna. Megrazta a fejét, lihegve szakadt ki a tüdejéből: — Valahogy ... Az asszony ajkáról kurta, reménytelen sóhaj lebbent válaszul. Később megszólalt: — Nem vagyunk patkányok ... Szó nélkül visszaereszkedett az asszony mellé. Az asszony pedig a karjába zárta, nagyon meghitten, nagyon gvöngéden. és jólesett volna megmondania: jó. hogy egymásra találtak — de nem voltak szavai hozzá, csak ölelte hangtalanul. A zörgetésre az asszony összerezzent. egy pillanatra szorosabban ölelte magához, aztán azt suttogta: — Eredj. Ö fölkelt, s a bejárathoz lépett. Az égboltozaton halványfényű csillagok pislákollak, a hold elbújt a Krakatan füstje mögött.. Hárman álltak a kunyhó előtt. Árnyékuk sejtelmesen hosszúra nyúlt, és a nyílásra vetődött. A középső szólalt meg: — Üdvözlünk ... —, és elhallgatott. A hangról ismerte föl: a teherautó sófórje. A városban együtt dolgoztak, a gyár építkezésén. összehúzott szémniel fürkészte az arcát, de nern tudta kifenni a vonásait. — Hisz tudod ... — mondta a sofőr. és hal kán nevetett zavarában. Tudta, De azért megkérdezte: — Mit? ... A sofőr ajkán újra felhangzott a kényszeredett nevetés. — A közösség téged jelölt ki..., Jobb, ha magunk tisztítjuk meg a falut... A katonaság vaktában irtana... — És a közösség biztos benne, hogy en . .. A sofőr félbeszakította: — Biztos benne! A dobok pufogtak szüntelen. Ünnepre ... „A közösség . . . Persze ... Te tudod ..." — gondolta keserűen, s felsóhajtott. „A közösség téged .. .* A szíve a torkában kalapált: — Menjünk... — a hangja elfúlt, keresztüllépett a küszöbön. De azok hárman csak álltak és a sofőr isnvH nevetett zavarában: — Családostól . .. Fogai összecsikordultak. A tenyere ökölbe szorult. Vissza akart lépni, da Q DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1967. április 16.