Délmagyarország, 1967. április (57. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-23 / 95. szám

Buday György szeged! kiállításáról Primavera Italiana SZEPESI ATTILA VERSEI A harmadik évtized Ez már a harmadik évtized, a viharokban csituló, szavad gyümölccsé érleld, higgadt mosolyod megteremtő férfikor; a kert, a nyár árnyai egyre messzibb nyúlanak szigorú lépteid előtt; kérdéseid válaszra várnak sziveden — Vigyázz, bekeríthet a renyhe nyugalom, szemed vakká válhat az áramló világ csodáira, ölelésed bilincsbe-verheH a cinkos megszokás; szenvedélyed csitul, tollad lanyhulni fog, ha nem vezet értelmesen termő korod — Ne alkudj, tápláld parazsad az elégedetlenseg avarával, ne hagyd, hogy ólmot öntsön füledbe a kerítő magány, ne hagyd, hogy szavad friss madárkent csak felszálljon, és mire a napba ér, csak csontja-tolla hulljék vissza: égi por — Figyelj, mert tested kapható lesz a langyos meghunya3zkodÍ3ra, lehúz, mint ólom-öv a gyöngyhalászt, s ha ölelhet, alhat, ehet bizony cserbenhagy; visszanyomja szikrázó vágyaid, arcodra a csönd függönyét lebbenti gyakran, és képzelgéssel eltelit — Sodorjanak nappalaid teremtő partok között, lerakva hitvány hordalékukat, közte maroknyi kincsed, fénylő szavad is, mit ott gyűjtöttél a gyermekkori lankákon, s az ifjúság ma Í3 oly mohón issza őket két szemeddel — Aztán az ertelem millió vargabetűje, keserű buktatója! Tunya sztereotipiák, kitaposott ösvényei a gondolatnak, ahol kérdéseid önmagukba-térnek s körre kör, forognak csak, mint a cirkuszi ló, pántlikával-csengettyüvel, de ostobán, alig látva a bámész tömeget, mely attrakciojat lesi, s vágtájában megáll a tüzkarika előtt bamba keppel, végképp feledve mindent, mit a szélvész-suhanások izmaiba-gyűjtöttek a dobogó mezőkön. s ott csillagokig ugratták valamikor — Vigyázz, ez már a harmadik évtized. a viharokban csituló, nyarad termővé érlelő, megszaggató, felemelő, vilaggá-teljesedő férfiké Arcképvázlat Fakéregbe beírtad arcod, semmi késsel nem vághatod ki. Szemed a szálló égre csuktad, tiz körömmel se tépheted ki. Magad világgá-épitetted, elbirod-e kényszerű terhed? Vacogó éjeid poklából milyen vakító hajnal ment meg? Csak örülni, örülni végre — öröm-arcúvá ki teremt meg? Illusztráció Shakespeare Athéni Timonjához K

iment a tornácra, a lugas alatt a kerítésig. s kinézett az utcára. Egy lelket sem látott Hétköznap, tíz órakor ugyan ki jarhat az utcán? A kertben két sor gyümölcsfa terebélyesedett. Meg-megállt a fák alatt, nezegette az ágakon ülő zöld gyümölcsöket, a fiatal hajtások gyenge, átlátszó leveleit. A kerítés mellett ket korhadt törzsű akácfa nyújtózkodott. Ágain madárfeszkek sötétlettek. Vadgalambok röpködtek egyik fáról a másikra, mintha csak látogatóba mennének egymáshoz. A kert végében méhek dongtak. Átnézett a kerítésen: öt kaptár sorakozott a fák alatt Az egyik előtt Kovács Pista bácsi guggolt. Egy pillanatig zavartan bámult az öregre. Amióta nem látta, nagyon megöregedett. Arca csupa ránc. a haja meg olyan fehér volt. mintha befestette volna. Köszönt. — Nagy időre jöttél? • • — Két napra. — Az öregeket látogatni? Hát kell ls. Ki tudja mennyi időnk van meg hátra? — Eljár az idő. — Hogy vagytok? A család? — könyökölt a korlátra. Kicsit nehezen lélegzett. — Köszönöm. Megvagyunk. És maguk? — Mit számítunk már RÁBA MIHÁLY ILYEN HZ EMBER mi? Vagyunk, nem vagyunk egy kutya — legyintett. Pipára gyújtott. — Itt téblábolok, mióta nyugdíjas vagyok, méhészkedem. Milyen szorgosak ezek a kis állatkák. Hordják, gyűjtik a mézet, hogy egész évben bőviben legyenek, én meg meglopom őket. Elveszem azt, amit fáradtsággal szereztek. Ilyen az ember. Géza is rágyújtott egy Kossuthra. Semmi kedve nem volt beszélgetni, de már nem hagyhatta ott az öreg Kovácsot, akit gyermekkora óla ismert, akinél olyan sokat eprészelt. Hallgatott és azon töprengett, mit is kérdezzen vagy mondjon. Koi ács fürkésző tekintettel vizsgálta arcát. — Nem találkozol ott fenn az enyéimmel? — Ritkán. — Mekkel? — Egyszer Juliskával, ment a gyerekkel. Helyes kis fiú. .— Hm. Az. Én akkor láttam. amikor két éves volt. Azóta nem hozták haza. Pedig már iskolás. Hát a Pistivel? — Pistivel ? — fújta ki a füstöt Géza. — Nem is olyan régen, a villamoson. — Szolgálatban volt? — Kalauz. Beszélgettünk. Jól vannak. A lánya már gimnazista. — Aza. Kitűnő tanuló. Küldtek fényképet. Volt egyszer itthon. Mikor is? Igen, húsvétkor múlt két éve. Azóta nem láttam azt az unokát sem. Hát Bözsiékröl nem tudsz valamit? — Nem. Vele nem találkoztam. — Az urát látták a tévében. Fehérék szóltak, mert nekik van. Elmentem megnézni, de én már nem láttam. A tavaszi munkák gépesítéséről beszélt. Azt mondják, okosan, dehat kutyát sem ér a tudomány, ha mindenki a maga feje szerint csinálja. — Baj van? — Baj nincs. De tavaly egy kaszálás lucerna odaveszett, elrohadt, nem volt, aki megforgassa, behordja, kazalba rakja. Kovács legyintett. — Ez a baj. Az emberek meg morognak, mert kevesebb a keresetGéza a korlát széléből leCSdi gyalogságnál szolgáljuk le. Csak rajta, menjen el egyszer a hegyekbe. Csatlakozzon valami turistacsoporthoz, es főzzön saját maga ebédet. Meglátja, ízleni fog. Meg később másik szobába tétette ágyát, most a Városra nézhetett az ablakon át, és már nem dohányzott Többször felkereste Mr. Betlehemet és beszámolt lelkiállapotáról. Az ing még néha megjelent de határozottan javult a helyzet. Az orvos készülődött Mogadorba, a honorárium felét már megkapta, a milliomosnő akkor lepte meg, amikor hajókofferjét tömte tele. Ajtaján mar reggel óta karton volt felszegezve: — Július 20-ig a rendelés szünetel. Kérem önöket fáradjanak át Mr. Cenellyhez, Rose avenu 66. 8 em. 2. Missz Carwer elolvasta a cédulát, és ekkor, miközben meglepte a doktort a halom kacat közepette. az ing megint jelentkezett. De ugyanekkor hatarozottan érezte, hogy Betlehem becsapta. Valamit várt tőle. maga sem tudja mit, dé a koffer láttára elveszítette fejét. Hasigérö ingben gúnyosan szemlélte a készülődést. Éles esze tudta, hogy a doktor megugrik, valahol örül az életnek. nőkkel fekszik le, iszik, dohányzik, nevet, ő pedig nyomorultul éhezik erre. Ő. aki ezer zsidó orvost kifizethet egy csekkel, a legdrágábbakat is. Szőke haja kissé meglazult, valahol nyitva egy ablak, talán a másik szobában. Fehér arcbőrén két folt gyulladt, éles arcele szinte vágott, s ahogy ott állt drága ruháiban, tele ékszerekkel, biztosan, ereit elöntötte a Carwerek uralkodói vére. Szégyenkezve gondolt a meztelen ácsorgásokra. itt a paraí'alipon, és még örült is ennek. Lecsillapodott, nézte a kövérkés, fekete hajú doktort, kutatta olajos, mélyfekete szemeit, és biztosan tudta, hogy ha most itt volna táskájában a kis automata, lelőné Mr. Betlehemet. De ugyanakkor hajszál választotta el valami rettenetestől. Nem tudta mi az. Szeme égett, teste szétlazult, nagy erővel tartotta össze magát, nehogy sikoltozva, ocsmány szavakat kiáltozva lerántsa az orvos sima arcáról a bort, vagy megsimogassa. Ez volt a rémes, szerette volna megsimogatni. A Sírbolt tűnt eléje, a nyárfasor végeérhetetlen útja, mely felvezetett valahová, ahol fényben, dicsőségben társalkodnak a Carwerek. És határozottan hallotta ekkor Apja hangját, még kislány korában mondta, sohasem gondolt rá, tényleg Apa mondása lenne? De hallja Apát: — Mi különbek vagyunk mindenféle népségnél. És akkor tudta is, mire gondol apja. A bevándolókra. akik ellepik Amerikát. es igyekeznek befurakodni a régi családok köreibe. Amerika csak az amerikaiaké, a bevándorlóknak mindent úgy kell tenni, ahogy a régiek mondják, akarják, de még akkor sem válnak a bevándorlók igaz amerikaiakká. A Carwerek angolok, erről senkisem beszél itt. az angolok Amerikában élnek, a maguk módján, amerikaiak, de angolok. Mindenki, aki idejön, négerek. németek, olaszok, lettek, görögök, mindenféle népség, csak itt van. összeráncolta szemöldökét ahogy most átsuhant elgyötört agyán a régi emlék, és szótlanul szemlélte az orvost. „Valamit tennem kell. Ha nö vagyok is, de Carwer vagyok."' Az orvos figyelte Missz Carwert. látta, hogy enyhe sokk közeledik feléje, de ebben tévedett. Európai volt, túlmüvelt. Missz Carwer ebben a pillanatban volt életében a legtisztábban öntudatánál, nagyon angol volt és egyben amerikai, amikor ezt mondta a kínossá váló csendben: — Azt hiszem, végleg Mr. Conrtelvhez pártolok. És jól teszem. Már előbb meg kellett volna tennem. Az ing eltűnt, újra felöltözve tudta magát, józan, értékes embernek, a Bostonban a Kék Szivárvány Mentő Lélek Klubban közismerten kiválóan tevékenykedik, és vaskézzel ellenőrzi a Carwer Cikk Cakkot. Hatezer ember ura volt. húszmilliós részvénytársaság egyedüli ura, Carwer. a régiek közül való. A doktor tudta mit hallott Nagyon is tudta. Megpróbált valamit, kért. Megkérte a nőt, hogy mondja el, miért? Ez baj volt alkalmat adott Missz Carwernek. hogy egy megjegyzest tegyen. — Utazik, doktor? Nem teez jót magának a bosztoni levegő. Hanyagul körülnézett, de nem látott semmit ez hozzátartozott valamihez, ami igazi Carwer volt. Lassú, hosszú léptekkel ért az ajtóhoz, nem fordult meg. — Az utolsó csekket, ha meg nem váltotta be, lent a telefonon letiltom. Túl sokat keresett rajtam. Az ajtó becsukódott, Betlehem maga elé meredt, egy trópusi sisakot tartott kezében. Hat így vagyunk. Mindég jön a torpedó, és ö elsüllyed. Húsz éve él itt. Amerikában, egyenesen Bécsből jött. eleinte minden jól ment. Ez a hatodik város. Hat tönkremenés. Lassan felfigyelnek rá. és ha ez a neurotikus aggszüz megmozgatja barátait, sehol se nyithat rendelőt. Töprengett, hol tévesztette el a dolgot. Nem akarta bevallani félelmét, hogy azért mert zsidó. Most imádkozni kellene, de mit? Nem értett ehhez, tulajdonképpen vallástalan volt. Nem tartozik semmiféle egylethez, mozgalomhoz, barátai városonként adódtak, felületes ismeretségek, senki sem jön hozzá azért, mert ellenállhatatlan vágyat érez a társasága után. Én vagyok a bolygó zsidó, gondolta nevetséges iróniával. De jól tudta, hogy két diplomája ellenére távoznia kell Bostonból. A hajókofferba most más rend szerint csomagolt. És előszedte egyéb koffereit, nem Mogadorba készült, eszébe sem jutott — egyszerre a forró vason ugrált, úgy érezte, s közben néhány hideg, kék szemű ember figyeli viselkedését, és helytelenítve mondanak egymásnak valamit. Másnap már a főkapu melletti táblák felett egy nagyobb hirdetés jelent meg. a Phól Testvérek Hirdetőjéből — a második emeleti berendezett orvosi rendelő és lakás teljes é\~re kiadó. tört egy darabkát, ujjai között morzsolgatta. — A méhek jol fizetnek? — Tudom is en. Csak uabrélgatok velük. Nem a naszonért. A kert ajtajában megjelent Géza apja. Körülnézett, kalapot emelt, amikor meglátta Kovácsot, aztán viszszahúzódott. — Apád is beteges. — Nyolcvanhárom. — Annyi, mert amikor én bevonultam huszárnak, ö akkor szerelt le. Akkor meg elt a nagyapád. A kert is puszta volt. Nem \ olt abban egy gyümölcsfa sem. Ezt mar apad ültetgette, a szólót is. Jó termeszete van, szeret a fával babrálni. De a iiatalok — legyintett megint — mind elmennek. Legalabbis az envéimek. — Gyuri maradt. — Dehogy maradt. Egy éve ó is elment. Nem maradt itthon egy se. Apadnak jó, mert ott az öcséd. Gondját viseli az üregeknek ... A télen beteg voltam. Kijött az orvos is. Feküdtem. De beteg lett az asszony is. Egyik agyban en feküdtem, a másikon meg ő. Az ajtót nem csuktuk be, hogy a szomszédok be tudjanak jönni, ha tszre veszik. hogy már regen nem lattak bennünket. Két napig csak az orvos nyitotta rank az ajtót. Az hozta el a gyógyszert is. Harmadnap jött aztán Keserüné és főzött egy kis meleget. Hát így vagyunk itt öcsém. Irtunk a jányunknak, hogy küldje haza az unokát. Nem lehet, mert iskola ba jár, nem mulaszthat. Szóval, magad urahn, ha szolgád nincs . .. Keserű mosoly bujkált szája szögletében. Megtömte pipáját és rágyújtott. Géza lehajtotta fejét, egy göröngyöt taposott szét. — Apádéknak jó. ott az öcséd. Másképp ők is úgy lennének, mint mink. Hiszen te sem tudsz hazaszaladni mindig, ha baj van .. Géza ellépett a korláttól. Lassan, andalogva ment a fák alatt, vissza a kis kertbe, a lugas alá. Anvja a tornácon hamozta a krumplit. — Az öreg Kováccsal beszélgettetek? — kérdezte Gézától. — Azzal. — Nekik jó — sóhajtott az anyja. — Nagyon, nagyon jó. A gyerekek jönnek. meg küldik a pénzt, a csomagot. A Gyurink meg csak egyet gondol és szalad haza meglátogatni az öregeket. A veiét a tévében is látták. Nekik jó ... nagyon, nagyon jó... Géza bólogatott. Nem birt megszólalni. Valami rettenetesen szorongatta a torkát. Letépett egv szőlőlevelet és addig gyűrte, sodorta, míg a zöld, sűrű lé végig nem csordult az ujjain. Vasárnap. 1967. április 23. DEl-MAGYAROASZAG 7 «