Délmagyarország, 1967. március (57. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-26 / 73. szám

UTAZÁS A MŰVÉSZETEK ORSZÁGÚTJAIN Mire hasonlítson a festmény? Nehéz feladat előtt állok, amikor egy képet akarok kiválasztani, hogy abban megmutassam mindazt a ma már nyugodtan állíthatjuk: művészettörténeti értékel, amit Barcsay mester festészete és grafikaja, művészi képzelet és tudós bölcsessé- ' ge adott es ad ma is a magyar művészetnek. El lehelne mondani, mi az benne, ami Szent Endréhez köti. a várashoz és a szláv ikon/estészet hagyományaihoz. de ugyanakkor arról is beszélni kellene, mit adott a világnak a művészeti anatómia újra feldolgozásával, a reneszánsz legnagyobb mestereinek anatómiai rajzaihoz méltó csodálatos tanulmányaival. De beszélni kellene arról is. mennyire magáévá tette a modern európai művészet eredményeit, hogyan fedezte fe! a maga számára a kubizmust és a konstruktivizmust, választ adva korunk technoid jellemére. Beszéliünk tehát éppen a sokrétűségről, mint századunk művészetének egyik i gen jellegzetes tulajdonságáról. Mutassuk meg a sokrétűséget mind az életmű szerteágazottsógában, ellentmondásosságában, de mutassuk meg a sokrétűséget egyetlen munkadarabon is. ..A festő ne ismételje azt, amit egyszer már megoldott, ne utánozza önmagát, keresse az újat, a számára még Ismeretlent" Ez az idézet Barcsay mester Forma és tér című, legutőbb megjelent, művészeti kultúránkban korszakalkotó könyvéből való. Ha valaki ezen egyszerűen „korszerűséget" értene. ellene mondanék. Nem szeretem a nagyon divatos korszerűség fogalmát, mert magában véve nem értékmérő. A régi és az űj ellentmondása közismert. „Az ellentmondás a tárgyak lényegében rejlik" — mondja Lenin. Ha nincs ellentmondás, nincs mozgás, nincs fejlődés. nem lehetséges az élet. Igaz, hogv a múlt művészete lassan változott, egy-egy stíluskorszak eltartott évszázadokig. Most viszont egyes mestereknek is „korszakai" vannak, mint Rippl-Rónainak vagy Barcsaynak. Bizony az élet sokrétűbb lett, gyorsabban változik. Az ember felszabadult: nem részecskéje csupán egy társadalmi egységnek. mint valamikor a céhszerű műhelymunka idején. Az olyan munka, amely az ember testi és szellemi képességeit gúzsba köti, úgy gondoljuk, kiveszőben van már. Az ember mindinkább felfedezi magában az. emberi társadalom történetének teljességét Hatalmas feladat ez. Baresny mester sem alkot könnyedén. Megharcol a hagyományok erejével, majd elszakad tőlük, hogy egyszer csak o XX. századra jellemző szerkezetek kidolgozásával demonstráljon. Majd újra a hagyományok felé fordul, s olyan mélyre ereszkedik beléjük, hogy rajzai méltán idézik fel emlékezetünkben Michelangelo szellemét Az. újra való törekvés letisztítja a régiről azt ami benne egyetlen korhoz kötött, s ezáltal a régit is megújultan mutatja fel. Ezt azonban senki, Barcsay mester sem tehetné, ha nem tudna a régitől el is szakadni, s nem állítaná vele szembe azt "mi (legalábbis látszólagosan) csak új. Ez a csak új, amint mondottuk számára a kubizmus és a konstruktivizmus. A térnek, mknt a képzőművészet közegének olyan geometrikus átszerkesztéseit jelentik ezek az irányzatok, amelyekben a ma életstílusának technikai jellege is megfogalmazódik, akár a mai építészetben is. Az építészet példája itt Jól világit, rá a különbségre. Barcsay Jenő Mozaik terv A modern építészet nem úgy alkalmazkodik az. emberhez, mint a régi, nem lehet oszlopait emberalakokkal, kariatidákkal kiváltani. A régj építészet testi mivoltában is „hasonlít" az emberhez. Az új építészet viszont inkább nz emberi gondolkodásmód vetülete az anyagi világon. Barosay mester mind a két tendenciát nagyszerűen képviseli. Hol az egyik irányban alkot, hol a másikban. Nála az. egyik a másikat feltételezi és kiegészíti. Művészi magatartásának egysége így ellentmondásos egység, dialektikus egység, élő, valóságos egység, a személyiség csonkítatlan teljességét az életpálya egészében kifejtő egység. Szemben áll azzal a konzervatív felfogással. amely az életmű árújellegű, márkázható egységét kívánja meg. Egv régi francia mondás szerint: a stílus az. ember. Ma azonban azt kell megértenünk, hogy az ember összefüggő stílusok szerves láncolata. Fejlődő, ellentmondásos történet a gyermek kortól az ifjúkoron át az érettségig, az öregedésig és így tovább. Félreértés ne essék: tisztelet a kivételnek, de az uralkodó nézetek korlátait az életmű külsődleges egységének kérdésében le kell rombolni. Káros az. üzleti szellem, bénító az áltudományos osztályozás kényszere. Marx azt írta valahol, hogv a kommunizmusban nem lesznek festők, hanem lesznek emberek, akik festenek. Nyilvánvalóan az emben szellem szabad magakifejtesének jövőbeli lehetőségeire célzott. Nos Barcsay mesler a magyar művészet fejlődéstörténetében egyike azoknak, akik ezért nagyon sokat tettek. Folytatója annak, amit Rippl-Rónai kezdett, V a szarv János, Vajda Irai.jos, Pór Bertalan, Martyn Ferenc folytatott, s hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, magam is erre az oldalra állok. Az itt reprodukált Mozaikterv arra példa, hogyan érvényesül a szemléletmód sokrétűsége, ellentmondásossága emberformájú es absztrakt jellege egvetlen művön belül. legjobb, ha magát Barcsay mestert idézzük: „Korunk festészete általában nem használja fel részletes pontossággal a természetben látható formákat, mert úgy é»-zi. hogv azok nem illeszthetők be a kép formai követelményei közé". Talán az eszköztik szokatlanok azok számára, akik a művészettörténetnek sem ősi alapjait, sem mai bonyolultságát nem ismerik. Maga Barcsay mester siet. segítségünkre: meg lehet kísérelni tehát azt, hogy a különböző nézetek síkban jelentkező formáit egymásba ötvözzük, vagv s festők nyelvén szőlva, egvmásba forgassuk. .." „Lehetőség van arra. hogv a többnézetű egvide.iű ábrázolást olyan síkformában oldjuk meg. amelynek talán egyetlen vonala sem „hasonlít" a modellhez. de együttesen új értelmű folt-, tömeg- és voralhatásával éppen a legjellemzőbb formák szintézisét adja, új látványt teremt". V1NKLF.R LÁSZLÓ Szepesi Attila versei A madár balladára felröppent a madár felleg-kupolákra felszállt a világgáVilágitó fákra de nem úgy röppent föl nyugalmasan szállva nem ült arany-egek csillag-ágbogára < o naptól a holdig röpdösött zizegve szállt volna a vakkávakitó vizekre de a föld alatta • kerek kővé válott erdeje-mezeje csak porszemmé válott járatlan utakon útját, tévesztette útja az úttalan semmibe vezette nem találta többé otthonát-világát lombos erdő lombját lepergő homályát nem röppen le onnan fészkére se többé csillaggá változott tüzzel-tündöklővé hogy is röppenne már a lebegő fákra mikor a Tejút lett sziporkázó szárnya Ki vagyok ÓM ? Ki vagyok én? Hullámra hullám, zuhog a hordalék-habos folyó — Szelek támadnak szelek múltán, füvek Ígérkeznek a hó alól. Ki vagyok én? E parttalan, e lengő világban hová taszít a kényszerű öröm, a nagy kaland formálva arcvonásaim? Ki vagyok én? Egy emberöltő vonzásában ostorra, vagy a sejtjeimen átdübörgő gyönyörre teremtett csoda? Csak hab vagyok a tengeráron, kallódó jel az éteren? Vagy törvény, világgá-sugirzó, hiányában is végtelen? SIKLÓS JÁNOS IVEemenfo i»(sz«*m«mhhmm«amn«a<>m»n»ihmi«nff ••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••a Móra Ferenc publicisztikájának, vezércikkeinek kiadása kapcsán Nem könyvismertetőnek szánt írás kerül az olvasó kezébe. Az újságírásról szól, melynek én — tizennyolc esztendeje szolgája vagyok, s e munka értelméről győznek meg a Móra Ferencek és a Bálint Györgyök, trásai'-at még ma is figyelmeztető vádiratnak érzem a fölszabadulással múlt negyedszázados szerencsétlen magyar sors lágyfejű vezetógarnitúrájával szemben. Vádirat a Mementó címen közreadott majd három évtizedes újságírói munka színe-java, bizonyítás is. hogy Szegeden országos rangon művelték az újságírást. Anélkül, hogy egyenlőségi jelet tennék — A toronyőr visszapillant éa a Mementó — Bólint György és Móra Ferenc újságírói tevékenysége közé, e két ceruzakoptatót tartom követendőnek! • Ktlátásitalan életű suhanckorom szomorú-nyomorú óráiban makulatúrákból olvastam Móra ti isagcikkeit és újságtárcélt Olyan életizünpk éreztem, szűk kis sorsom szemszögéből ítélkezve persze, hogv egyet-egyet közülük lemásoltam. Először azért, mert szerettem, szépnek találtam őket. később meg az irás mesterségét figyelmezve a simuló kifejezéseket próbáltam eszem rozsdás járásán. Ma már megkopott ambícióval, a negyvenen túliak tapasztalásával előttem is banálisan hat (hát még az olvasó előtt), hogy három kívánságot gondoltam el akkor olvasgatás közben, s ha ezek teljesülnek, boldog ember leszek. Szerettem volna olyan szép tárcákat írni a szomorú életű embereknek. mint a Móra igazgató úr. Gondoltam, legalább fölvidulnak és jobb lesz ettől nz életűk. Sajnos, nem sikerült ez a kívánságom. Mire eljutottam addig, hogy mer.icm leírni is, amit gondolok, nem igen telik már vidámságra. pedig volna okom arra. hogv vidámat írjak. Szilárd elhatározásom volt hogy maid egv szer én bepótolom koplalásom keserves esztendeit, megbosszulom így a serdülőkor éh ínséges idejét. Minden jókat, finomakat megvásárolok és egész nap tömöm a bendőt hogy kiegyenlítődjön minden. Olyanféle finomságokra gondoltam. amit igazgató úrék konyháján láttam, kosztért csellengő napiokon. Nem úgy ütött ki a szerencse, ahogyan számítottam. Mire a finomságokig eljutottam, elromlott az étvágy, s most már jó • a szaharinos tea (cukrot keveset, mondja az orvos), meg a zsírtalan főzelék (zsírt keveset, mondja az orvos), s a vacsorát legjobb fölcserélni figvelem elvonó munkával. Ügv mondják, ez a hosszú élet titka, hallgatok erre a tudós véleményre. pediR a rövid élet is van olyan ajándék, mint a reszkető fejű. értelmetlen vegetáció. A legbizarrabb kívánság csalt meg igazán csúfondárosan. Szép. csinos lányoknak udvarolok majd — gondoltam. Fess, fekete szemű, barnabőrű vidám, okos lányoknak. Nem pedig azoknak a rondaszájúaknak, akik esak vihognak ha szólok, s rosszkedvükben (mindig rossz kedvük volt) az isten, ember, ló testrészeit emlegetik, szaporábban, mint a kongregációsok az Ave Máriát. Először nem értem idáig, az új világ építésének nagy munkájából én is részeltem. Arra is rájöttem, hogy a tárcaíráshoz nemesak akarat igényeltetik. sok tudományos fortélya van ennek a lenézett mesterségnek. S mire föltekintettem a helyzetet, a fess lányok, vidám arcú barnák azt mondták: „Jaj drága jó bácsi, meséljen nekünk az ántivllágrul. Igaz-e az, hogy akkor még alma sem termett az Alföldön, s úgy halljuk, hogy abban az időben az emberek még négykézláb jártak." Ilyen jókedvű-cinikusok ezek a csinos lányok. így len az én nagy tervemből lelkes mesélés a régi, ántivilágról. • Maradt, azért valami a gyerekkori ambíciókból: az új ságirás. Ilyen az én szerencsém, éppen ez a keserves ideget-lelket ölő kín jár velem, hogv elkísérjen a hamar jelentkező sírig. Átok ez rajtam, mert elvon a „normális" ember életétől. Nem szokásos emberi vonás az. hogy valaki képes hajnalokig asztalánál ülni, olvasni és ceruzát. papírt pusztítani. A jó szokású ember ilyen cigánykomédiás bolondságok helyett fröccsöt iszik, biliárdozik, ultizik vagv pletykál — kielcgülve a mások életén — napjain mulató jóízű csámcsogással — s ha ezekre ráun. foglalkozik a csalad.iával, meg önmagával. A holdkórossággal vert ember feláldoz mindent a oeruzaert, hogy leírja mondanivalóiái S mennyi haragost., irigykedő! rivskodót szerez magának. Pedig a nélkül mily dáridósan pergethetném szép napjaim. Már arra gondoltam: legjobb lenne lemondani e rangon aluli kalamajkázásról. lgv van: De hát mi az én rangom? önmagam előtt — ha ámítás nélkül nézem — közszolgáló vagyok. Ha a közösség és néhány ember, mert ez sem mellékes, leveszi rólam a kezét, mi az én rangom? Az, ami suhanckorombsn volt. S akkor mivel szolgálom én a közjót, mint rangtalan-Árpád? Ügv és azzal, ahogyan milliók és milliók teszik. A tehetségemmel és a mai szándékommal „rang" nélkül, azaz... a ceruzámmal, mert az is közszolgálat, s nem cigánykomédia. A rang hűvös bűvöletén majdcsak túl leszünk, de a köz szolgálata érvényes míg ezt a kis bolygót egybe hagyják a negatív és pozitív hatású kozmikus erők A közszolgálat, is föloldódik egészen a közösségben, meleg emberi közelség lesz mindenütt., s ennek már nem „árt" a ceruzakoptatás, sőt dicséretben részesül az ilyesmi. (Persze nem az én esztendőimben.) Ebben a meggyőződésben élve nincsen semmilyen érvem, hogy megokolhatnám magamnak a ceruza elhajítását. Móra Ferenc soha nem szégyellte, hogy újságíró, nem tartotta magát véznább közszolgáiénak csak azért, mert ceruzával hadakozott, Ügv élt. lépett föl. hogy nálánál nem különb a miniszter és nem alávalóbb a rangtalan, tanulatlan cél szőrű embör sem. Írásaiban vallott így, s személyes magatartásával is ezt, a meggyőződést reprezentálta. A maga építette szellemi dombról, távolabbról nézelődött., látott és megfirkantott egy eleven, élő embert, nőt, gyereket, s azokat mindig olvan helyzetbe, környezetbe tette, hogy a társadalom vezető osztályaival szemben vádló figurák legyenek. Vezércikkeiben meg több az igazságtalan társadalommal szembeni harag. Ügv ismerte a politikát, társadalmat, gazdaságot és a fenn és lenn élő ember gondolat- és érzésvilágát, hogy mondandója mindig célba talált. Szinte nem volt. a politikának olyan rezdülése, amelyre liberális, radikális álláspontjáról ne tüzelt volna. Hogyan csinálta? Múzeumot és könyvtárat dirigálni városi hivatalnok módián. regészkedni és botanizálni; tankönyveket mesével, verssel tömni, a fővárosi lapok számára heti tárcát írni, s a Szegedi Napló maid a Délmagyarország vezércikkeit. írni — szinte haláláig... Ez megfoghatatlan. Helyesebben, egv módon fölfogható: az életet elpusztítani, amilyen gyorsan és amilyen eredmé* nye&an csak lehet Ügy sincs mas értelmé — es ez szó g DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1991. március