Délmagyarország, 1966. december (56. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-11 / 292. szám

NTLRGE5 ANDSAS Cf.aháiz i. Mint a hivő az ostyát, neman magamhoz veszlek, bőrödre feszül bőröm, testembe zárul tested, tizenkét bordám kulcsol, arcod már arcom masa, egymagad fogoly lennél lelj bennem szabadságra! 2. Fohászkodom, kicsúfolsz, orrod fintorgatod, ezer kis nevetés szalad szét bőrödön, cs tovább gyűrűzik mosolyod a füvön, es folytatják a bokrok, s a Dunán a habok, neked helyesel minden, a szél, a nap. a fú, kavics vilantja arcod, szivem már tehetetlen, te lehetnél nekem a regvárt, gyönyörű varázslat — hogyha hinnék végleges kegyelemben. UJ VERSEK VATI JÖZSEF M

it mondtál, barátocskám? Hogy az aszszony? Hát igen ... Nem ugrik a nyakamba. Tudod, testvérem, ha érzi rajtam az ital szagát, akkor az én asszonyom galambból vércsévé válik! Hallgathatom. Inkább három szeminárium, kispajtás, mint egy otthoni szentbeszéd. Mert a szemináriumon még csak lehet vitatkozni, lehet tekerni a szót, de otthon? Csak az önkritika, elvtárskám, csak az ... De ha unalmassá válik, akkor aztan az se ér semmit. Ilyenkor váltani kell. kisöcsém, új húrokra kell hangszerelni. Hogy azt mondja: no de kérlek, szeretettel, én egy dolgozó ember vagyok ... Nem követelek én különös jogokat, mert ugye te is egy dolgozó asszony vagy. no de éppen ezért tudsz megérteni. aranyoskám, éppen ezért tudod felfogni, hogy nem gép az ember, hogy csavarra, gombnyomásra járjon, hanem egy élő organizmus, ugye, egy biológiai komplexus, akinek nemcsak termelés, százalék, kereset, prémium meg efféle a jussa az élettől, hanem egy kis kikapcsolódás is. egy kis lazítás is .. . Erre aztán, ugye. az a válasz, polgártársam, hogy de mi lenne, hogyha én is..., de hogy lenne, hogyha egyszer én maradnék el a barátnőimmel... S ezt is meg kell érteni, ezt is jól meg kell mérni, kartársam. mert ami igaz. igaz .. . S ilyenkor bizorly azt kell mondani, hogy persze, persze. anyukám, hát szóltam én egy szót is, ha te elmaradtál a brigáddal? Ugye, nem szóltam! Hát mért is szóltam volna, mikor sose maradt el az aranyoskám, mikor mindig szaladt haza a gyerekekhez ... De a hozzáállás. kispajtás, az a valamit hogy neked is szabad, szívem, én sose mondtam, SZ. SIMON ISTVÁN A megbocsátás receptjei hogy rád más erkölcsi vagy magatartási normák állnak ... — Hanem egyszer, cimborám. ez a recept is lejár. Isten őrizzen mindig ezt duruzsolni, még majd komolyan veszi az asszony. Akkor váltani, újra váltani, kincsem, hogy például valami van a levegőben ... Ügy ül a lelkedre, mint a lidércnyomás. Valamit rosszat, borzasztót, tragikusat sejtesz ... Egyre csak egy rettenetes, gomba alakú felhő szökik a szemedbe, s aztán hirtelen elsötétül minden a szemégető fényesség után ... Tudod, gyermekem, ez legalább háromszor elmegy, egészen addig, amíg idegorvoshoz nem akar elcipelni az asszony... De az se rossz, hogy téged üldöz a művezető, kedveském, hogy azt a kontár Kurucsait futtatja, aki pedig dehogyis tud úgy esztergálni, csak éppen kártyapartnere neki és mindig engedi nyerni! És ez az igazságtalanság fölfalja, szétszaggatja az idegeidet, ezt nem lehet kábulat nélkül elviselni, mert ha el nem lágyulsz egy kis sörtől-bortól, galambocskáim akkor még valami jóvátehetetlen őrültségbe sodródsz. amitől az isten őrizzen meg tégedet is meg a családodat is... Hát akkor már inkább az a három-hattíz nagyfröccs, ugye, ami majd elmúlik ... — Nem azt mondom, meg lehet sértődni is. szakikám, hogy ugye ki vagyok én már Itthon, egy senki, egy leltári tárgy a háztartásban, egv boríték negyedikén meg tizennyolcadikán. mert az én névnapomat nem jegyzi senki, az én születésnapomra se gyertya, se virág, bor se nincs már az asztalon, mint amikor még szerettél, miegymás, de ez csak akkor jó, tisztelt uram, ha netán szentimentális az asszony, ha netán meg lehet ríkatni Ilyen mézeskalácsos dumával ... Lásd, ugye, a Petrákné. az bizony törődik az urával, az bizony pulóvert köt neki meg kesztyűt, s néha-néha elmegy vele a vendéglőbe. A Petráknak nem kell a barátaival menni, mert mellette az asszonya, bizony, a szegény Petráknak, ezt már csak neked mondom, drága jó haverom, de ugye milyen más lenne, szívem, ha te is eljönnél velem egyszer, ha nem kellene csak azt néznem. hogy a szakik milyen szépen vannak ott a társaságban az asszonyukkal... De ezt. csak akkor mondd, csillagocskám, ha nem féltékeny a feleséged, nehogy olaiat önts a tűzre, nagy bután! Vagy jobbat tudok: az is bevált, sógorkám, hogy rosszat érzek, kedves feleségem. itt a szívem körül, már hetek óta ... itt. itt... jaj. ne is nyúlj hozzá, úgy szúr ezen a tájon, csak eddig még nem szóltam, nem akartalak megijeszteni. de most már egyre gyakrabban érzem ... most már, azt hiszem. valami kórság tört rám. hát ezért igazán megértheted, ha nyugtalan vagvok. ha felejtést keresek ... Voltam már az üzemi orvosnál is. de tudhatod, felír két aszpirint, aztan dögölj az embert a szerencséje, összehozza-e a véletlen érdekes emberekkel, ügykkel. A nő elnevette magát. — Akkor ez magának most olyan, mint egy izgalmas vadászt? — Lehet mondani .. . Tudom, kicsit kegvetlen. komiszul önző magatartás. — Ott áll a harmincegyvalahány éves nő. Közelről inkább csinos, töltöttgalamb alakjához illett a kislányosan pufók arc. Egyáltalán nem kívánta, egészen más volt a zsanéré, mégis nyúlt érte és magához karolta. Rugalmatlanul lágy csípője volt a nőnek. — Jaj, ne!... nem' szabad 1... Nem vagyok én olyan!... — Milyen? A nö értetlenül, zavartan mosolygott, árián blúzát kezdte libegtetni a kivágás fölött. — Istenem, micsoda hőség, Jöjjön! — Előre sietett. — Beszólok a mamának, hogy ráér az ebéddel... Vagy, ha meghívhatnám? ... — Köszönöm, már ebédeltem. — Én meg igazán várhatok, jót is tenne, ha fogynék kicsit, ugye?... Csak ne szeretnék olyan borzasztóan enni!... Rögtön jövök! — Pillanatok alatt visszatért. — Erre tessék! A szoba le volt függönyözve. a szemnek hozzá kellett szoknia a homályhoz. A hivatal után itt valóban kellemes volt. de a szoba levegője nyomasztóan áporodott. Tele volt zsúfolva nagymamáktól örökölt bútorokkal, terítékkel, nippekkel. zongorával. a fa'akon rengeteg kép. köztük egyegy színes reprodukció. Az ágy fölött nagy 6zentkép. holdfény, Olajfák-hegye. — 0, tudom, maguk művészek a magamfajta. egyszerű ember otthonát nehezen viselik el. A nő a kanapéra ültette maga is arra telepedett le. s miközben beszélt, egyre közelebb fészkelődött hozzá. — Miből gondolja? — 0, csak úgy!... — Idegesen nevetgélt. — Pedig magam is imádom a művészeteket! Csak volna pénzem, nem reprodukciókat gyűjtenék! — Felhevülten repkedő keze, mintha véletlenül történne, megnyugodott a férfi vállán. Az író pillantása ekkor egy különös képre esett. Szinyei Merse Pacsirtájának nagyméretű, színes lenyomata volt. de valami valószínűtlenül megváltoztatta a kép hatását. Türelmetlenül az ablakhoz ment. félrehúzta a függönyt, s végre megláthatta a tágas mezőben fölfelé emelipacsirtát bámuló, gyönyörű, meztelen aszszonyt — gyerekesen ügvet.lenül felöltöztetve. Valaki lemezszerűen merev kosztümbe öltöztette a nézőnek hátat fordító asszonyt, de a sátírözás alól is diadalmasan sütöttek elő vonalai. — Miért öltöztette fel szegény Pacsirtát? — Mert... tudja, milyenek a helybeliek... Egy kukkot sem értenek a művészethez. annál többet a megszóláshoz! ... — Pedig nagy kér érte! Olyan isteni alakja van Pacsirtának. A kisasszony zavara elmúlt,, a férfi mellé lépett, mintha ő is a megmásított képet nézné, de forró, puha testével egészen hozzádőlt. — Ismerné csak ... itt élni ezek közötl a sivár lelkű emberek . .. A másik szobában megszólalt a telefon, Budapestet kapcsolták. A férfi hamar végzett és elköszönt. Már mindent tudott egyhetes ütja elsó szereplőjéről. ANYA meg, melós, vagy ha nem akarsz elpusztulni, hát gyere el este a magánrendelőmbe... De ki az a lelketlen apa, aki kivenné a család bukszájából a pénzt maszek orvosra? Ki teheti ezt, meg? — Variációk kellenek, egykomám, találékonyság! Nincs egyforma recept a megbocsátásra. Ami ma jó, holnap talán már frázis! Mikor már ez se megy. az se stimmel, ha már lélektani eszközökkel nem tudod magad igazolni, legjobb, ha beteg leszel. Nem szívbeteg, hanem fizikailag sérült. Elesel a lépcsőházban, drága haverom, lemegy a térdedről a nadrág, meg a bőr, és elsősegélyt kérsz az asszonyodtól. Jaj. drágám, tán a lábam is eltört, jaj. ne nyúlj hozzá, mert megörülök, úgy, úgy, hideg borogatást rakj rá, és vedd le róla a takarót, ne, ne is vedd le, hanem tegyél alá egy párnát, úgy, úgy, biztosan porcleválósom van, vagy inszakadás, csak le ne sántuljak, csak meg ne bénuljak, egy kis vizet, galambocskám, vagy inkább teát, ez az átkozott ital, hogy az embert mindig beleviszik, pedig úgy hidd el, nem is kívántam, nem is éreztem jól magam, de tudod. az embert beleviszik, mert ha nem tart velük, hát kihúz a kollektívából... De jaj. jaj, soha többet, egy pohárral sem. inkább a méregpoharat ... És micsoda szégyen, a házmester is látott, csak te, legalább te meg ne szólj, ígérem, soha, most igazán komolyan ígérem, soha többé, csak te higgy nekem, és nagyon kérlek, ne is bánts ezzel az esettel, ne is szólj róla, én úgy megbántam, én úgy szégyellem ... — Ez megy tíz évig, apafei. ide figyelj, aztán már semmi, semmi, csak a kisbalta segít... No ne nézz rám olyan buta részeg pofával. nem kell agyonütni senkit, csak a fáskamra kulcsát tedd zsebre reggel, hogv éjjel, amikor hazabatvtyogsz. kéznél legyen, hogy kihozhasd onnan a kisbaltát. aztán a második emeleten, mielőtt becsöngetnél, csaphass egyet a sípcsontodra, de úgy, hogy tényleg eltörjön. s csak aztán csöngess, csak aztán jöjjön az a drága dolgozó asszony, s lássa, hogv ott állsz törött lábbal, hogy most aztán már tényleg komoly a dolog, és örüljön. hogy csak a iábad van eltörve, és hívja a mentőket, és veled menjen a klinikára, hogy ne szidjon, hanem sajnáljon. a szive szakadjon, és vasárnap újházi tyúklevest vigyen a kórterembe ... De arra vigyázz, arany testvérem. cimborám, annyit sose igyál, hogy ezeket a szerepeket el ne tudd játszani. mert képzeld, ha egy rendőrőrmesternek vagv egy mentőorvosnak dobod be ezt a dumát, amikor felszednek az utcáról! Képzeld, micsoda blamázs! Vagv ha netán egy emelettel lejjebb használnád a kisbaltát! — Még két konyakot, főúr, de deciset! Tudod, kedves bratyó. ma nincs nálam a faskamrakulcs..; SIMONYI IMRE A meggyfa másodján virágzott Ne hidd — hogy amit agyad formált csak abból építhetsz míves formát —, mert lám, hogy másodján virágzott tegnap hajnalra ki a meggyfa ma alkonytájt már versbe szálltál. Nem is lesz hősi ez az ének (mégis túl ifjú lenne — vénnek) mivel egekbe nem vered most proféciás sorok homlokát — inkább a tájba leng a ritmus. Ennyi a vers csak: őszre járván anakronizmus már e látvány (miként amaz öreg legénynek markán a remegő bukéta az alkonyi tér szögletében). A babonás jelet vél látni s zászlóbontva immár megvdltni indul boldog és boldogtalan mivel a bot ma kivirágzott — 5 ágnak vél botot s őszt tavasznak. Am nézd a hernyót — böles kedélyén mint szövődik szelíd zmlékké a felfalt múlt zöldséges izei 0 tudja: annyit ért a lét! — S most egykedvűn gunnyaszt gubájában. Borzolva tollát ül az ágon s a sanda bánat a madáron. 0 tudja: hét szűk esztendő e virágos cifra-nyomorúság: — a néne hernyózza a fákat... rENAGT SÁNDOR Mint levethetetlen inget Csak néha sikerül kiszöknöm a fájdalom sivár internátusából, úgy nézek nőkre, madarakra, mint véletlen rajzokra — karom kibomlik, a szemem lángol. Erőm szemfényvesztése, Holdból vetített mozikép: de messze kerüli", világ! Csak kérésed maradt itt, csak a háztetők keresztrejtvényét körmölgető hársfaág. Szabadulnék, üégleg, igazából, szaladnék, mint régen, egészségesen főtérre, szőlőhegyre, mosolyognék, mert süt a Nap, 3 nem szorulna a kényszer zabla-szíja szememre, számra tenyeremre. Mint levethetetlen inget, hordom szégyenem pironkodva, úgy nézek kertekre, fákra, mint az ég vakító ablakára a tavasz lesoványodott hadifoglya. MOLDVÁT CYÖZÖ T « rt J r tr » . a ti Tunodes oszi tuznel Melyik a falánkaob, hevesebb tűzvész? Mi gyantás gallyból, piros bokorként rajzolódik hallgató hegyeknek Lakacsin hátterére, vagy amely belőled csap ki nyilazó fényesen, míg nyárssal, szalonnával e láng föle hajolsz? Nehéz mesgyét vonni, ítélni köztetek, s egymást jelentvén bár. nem is válhattok eggyé, ha mégoly rokon méhetekben annyi indulat fenyőágak ropogó, vörhelyes nyelve, s te, barack-húsú, szerelmes barna lány, aki, ásónyi fojtó televényt, dobva most tűzhelyünk maradék parazsára, az övei megoldod ángolna rugalmú derekadon, hogy pőre tagjaid kitörő viharával perc alatt mégis magad javára döntsd •is egyenlőnek tűnő pengék viadalmát! NAGY KATALIN Bűvöletben U Néha úgy érzem egyszerű — mint testem a nap elé tárni, sima. egyenes úton járni, poharamból vizet inni, jó baráttal beszélgetni — szeretni. S mikor közel van a társam — mintha hét. zár csukná szájam, súlyos kötél fogná karom, nem ereszt, bárhogy akarom. Meghal köztünk a szerelem, elvesztem. Yaaarnap, 1866. december " DÉL-MAGYARORSZÁG 7