Délmagyarország, 1966. november (56. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-20 / 274. szám
A mflcor a íermeT® saövotkea® párttitkára szólásra emelkedett a szúette asztal mellől, a kultúrteremben elhalt a zsongás. Mindenki a barnára sült, hetyke bajuszú emberre szegezte tekintetét Várták, hogy elkezdje a mondókáját — Elvtársak! — kezdte lassan tagolva a szavakat a párttitkár. — Amikor a közgyűlést kitűztük, csak egyetlen napirendi pontra gondoltunk: előkészíteni az aratást. Azóta történt valami. Nem mehetünk el mellette szó nélkül. Ide kívánkozik a közgyűlés elé. Arról van szó, hogy elnökünk, Szabados István arcul ütötte az egyik állatgondozót Tóth Sándort ... A termen élénk morajlás hullámzott végig. Az asztalnál ülő elnök észrevehetően elpirult és zavartan forgatta kezében a ceruzát. Nem gondolta, hogy a párttitkár itt ennyi ember előtt kiteregeti a dolgot Tüzes harag feszítette belülről, még mindig nem bírta megemészteni, hogy Tóth Sándor tegnap Intézőnek nevezte öt. Egv elnöktől sem kívánhatnak birkatürelmet főleg, ha a szilébe találnak. Hiszen nincs még egy ember a világon, aki nálánál jobban gyűlöli az. egykori intézőket Egyikük egyszer éppen a kedvese előtt szégvenitette meg. Korbácsának nyomát hetekig hordta az. arcán ... Ez az. ember meg intézőnek nevezte őt! Lassan felemelte fej® és szembenézett a tagokkal. Az első sorban megpillantotta Tóth Sándort. — Hogy hízik most — gondolta magában. —i- Lovat adnak alá . . . Lőttek az elnöki tekintélynek . . Holnap már rá sem szólhatok az. emberekre. nyomban közgyűlést hívnak össze ... — Az ilyen ti'ilkapásrtkat a mi társadalmunk szigorúan elítéli — folytatta a párttitkár. — Különösen akkor, ha vezetőember követi el ... Olvastam egyszer, hogy az arc a lélek virága. De mindegy, minek nevezzük, annyi bizonyos, hogy a mí arcunkat régen nagyon sokan és nagyon sokszor megütötték. Hát ezért vét kétszeresen iri aki egy dolgozó embert megüt... Javaslom, hogy Szabados elvtárs itt, a közgyűlés előtt kérjen bocsa na tot Tóth Sándortól. — Azt már nem! — pattant fel a helyéről mérgesen az elnök. — Mindennek van határa. Elvégre az én idegeim sincsenek drótból. Tóth Sándor engem intézőnek nevezett. .. Engem senki se tituláljon annak ... Hát hol vagyunk?! Ha valaki gyűlöli az intézőket, akkor én igen ... Álljon fel, Sz. Farkas Lajos: Ék P®f© aki engem intézőnek tart. Hát az vagyok én? — Csak azért mondtam, mert lehülyéztél — szólt közbe csendesen Tóth Sándor és felállt. — Miért nem akartad elismerni, hogy a te hibádból döglött meg a borjú? Én idejében szóltam, hogy hívass állatorvost.. — ígv volt? — nézett a párttitkár az elnökre. — Ígv. Elismerem, hogy elhamarkodtam a dolgot.., De azt a pofont azért. .. nem bánom. — Márpedig a pofon mindenképpen elítélendő. A legkevesebb, amit az elnök megtehet: bocsánatot kell kérnie. Ügy hiszem, a közgyűlés is emellett szavaz. — Helyes. Ügy v»n. Kérjen bocsánatot.! — hallatszott több helyről. A két, fél még mindig nem ült le. Hol egymást mérték végig, villámló szemekkel, hol a tagság népes táborát figyelték. Egy idős asszony állt fel. — Amikor gyerekek voltunk — kezdte — és testvéreimmel marakodtunk, édesanyánk mindig űgv békített meg bennünket, hogy megcsókoltartta velünk az. ütés helvét... Mi most egy nagy családban élünk. testvérek vagyunk . .. Csókolja meg hát az elnök Tóth Sándor arcát, ott ahol megütötte. — Igaza van Juli néni — kiáltották többen. A párttitkár elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ilyesmi sem fordult még elő: egy békítő csókot szavazzon meg a közgyűlés. MARKY IMRE: Könyörgés Novemberhez Borús November: színek szemfedője, Sorsom boruja bal jóslón borong ... Engedd, hogy lelkem titkait befödje: Üres reményei kong a napkorong . .. Könyörgő szómat halld borús November. Derülj vidámmá, 6, csak most az egyszer: Aggódás reszket hitvesem szívén; Szeszélyes szomjra hadd szürcsölje fel A hót, a fényt, mit napsugar lehel. Deres November: rétek balga gyöngye, Sorsom palástján hervadás fakul... Engedd, hogy lelkem könnyeit kiöntse — Patakzón s mégis lathatatlanul. Könyörgő szómat halld deres November, Harmattá szikkadj ö, csak most az egyszer: Könnyek fürösztik hitvesem szemét; Szelymes gyöngédség langyos harmatán Belső békévé olvadnak talán. Szeles November: lombok pergető je. Sorsom süppedve gázol rőt avart... Engedd, hogy lelkem álmát esendje szője. Riadt vadként a bú mit felzavart... Könyörgő szómat halld szeles November, Csitulj szelíddé ó. csak most az egyszer: Álmatlan éj ül hitvesem szemén; Almok mézébe mártva szárnyait: Bűvös tündér balzsammal szállna itt. Esős november: dágványok kovásza, Sorsom galádul ram fröccsent sarat.','. Engedd, hogy lelkem gúnnyal hahotázza A kincsvetöt, ki csak konkolyt arat... Könyörgő szómat halld esős November Verőfényt hints szét 6, csak most az egyszei Vadon tarlóha tevedt hitvesem; Kuszált kévéje már későre ért — Mosolygó nap még érlelhet kényért. Ködös November: sóhajok hajója, Sorsom fenekük szirtes zátonyon.!'. Engedd, hogy lelkem vágyait megója, Míg rajta egy szebb hajnal átoson. Könyörgő szómat halld ködös November, Ragyogj tündöklést ó, csak most az egyszer Homályt halasztgat halvány hitvesem... Kerüljék rémek képzelt árnyai. Mindig a kedv gyöngyét halássza ki. — Akkor sem teszem meg — hördült fel az elnök és farkasszem® nezett az emberekkel. Jobb oldalán egv öreg. nagy bajuszú tsz-tag ült Most felemelte a kezét és aztán maga is szólásra emelkedett. Szembefordult az elnökkel: — Idehallgass. Pista fiam. Eszedbe szeretnék juttatni valamit Amikor három évvel ezelőtt elnökké választottunk, te megígértél valamit. Emlékszel még. mit mondtál? Én emlékszem a szavaidra. Azt mondtad: „ígérem, hogy a szövetkezet nagy közösségének mindenkor hűséges és becsületes szolgája leszek. A közösség akaratának mindig ailávetem magam". Ígv mondtad. Igaz? Én csak azt kérdezem, komolyan gondoltad-e akkor? ... Az elnök lehajtotta a fejét. és hallgatott. Gondolatban már régen bocsánatot kért Tóth Sándortól ... Csak ez az átkozott szégyenérzet ne volnai Majd jót nevet a markába, hogy megszégyenítette — gondolta, s felnézett. Tekintete összeakadt Tóth Sándoréval. Nem volt abban harag, vagy gúny. Meleg emberség sugárzott belőle. A többiek szemében is jóindulat tükröződött ... Aztán az elnök és Tóth Sándor szinte egyszerre Indultaik el egymás felé. Az asztal előtt találkoztak, félszegek voltak, esetlenek. Darabos mozdulattal keresték egymás kezét, aztán hirtelen összeölelkeztek és megcsókolták egymás arcát Viharos taps és éljenzés tört ki. mindenki mosolygott. Közgyűlés után együtt indultak kifelé az udvarra. Az elnök cigarettával kínálta Tóth Sándort, aztán odaszólt neki: — Te Sándor. Milyen állapotban van az alsó legelő? — Jó. A növenriékrnarhákat oda lehet már hajtani. Hadd pihenjenek a patakparti részek. — Akkor kezdjétek meg. Sándor — bólintott rá az elnök. Az állatgondozó a tehenészet. felé tartott, hogy lefekvés előtt megnézze, rendben van-e minden. Kezében ott parázslott a cigaretta, az istálló felett pedig fényesen ragyogott a Göncölszekér. Katkó István: Ne sírjatok Simányi Imre versei A „remete lírikus", romantikus alakja ma már a múlté és csak az irodalomtörténetben. vagy a ..megrázó" életrajzi regényekben tűnik fel. Korunk tehát eltüntette öt. de még mindig akadhat meglepetés. Ilyen meglepetés, a gyulai költő, Simonyi Imre aránylag késői és szinte váratlan jelentkezése egv feltűnően jó második kötettel, mely a költő negyvenhatodik életévében látott napvilágot. Simonyi elvonulta ága — mint gyér életrajzi adataibői és vers® nek összességéből kitűnik — nem a sors véletlenje. hanem inkább miként választott életforma, s ha nem is éppen korszerű már. de Simonyi sajátos költői alkatának megfelelő állapot Mint a versekből kiviláglik, Somonyi Imrének Gyula városa nemcsak igen kedves téma. de egyúttal megfigyelő pont is, ahonnét igen éles szemmel figyeli a világot és elmondhatjuk, hogy abból sokkal több® tud meglátni és leírni, mint akárhány társa, aki világot jár, vagyis benne él korunk és irodalmi él®ünk erőteljes vérkeri n gésében. Miben is áll Simonyi lírájának friss varázsa? Tulajdona az a harmonikus, sose disszonáns kettősség. amelyben egyszerre tud leheletfinoman gyöngéd lenni — szerelmes vers®nek többségére gondolunk — és ugyanakkor súlyos felelősségérz®tel közéleti, ahogyan a kisemberek sorsáról ír, városa változásairól, vagy a nukleáris háború fenyegetései röl. Simonyi rezzenéstelen hangiétele bár bánatos, de sose fordul alá a kétségbeesésbe, a cselekvő humanizmus az állandó filozófiája és stílusa erősen dísztelen, csaknem puritán már, de mégsem képszegény. Szokatlanul érzékl®es látomásai a ma már csaknem elfeledett. igen kiváló és nagyon korán H hunyt Dzsida Jenő termékeny hatását mutatják. Nagyon becsületes. mélyen emberi líra Simányié. Fel kell rá figyelni. Darázs Endre ŰJ KÖNYVEK ÁRION ItamzetkUzi küllői almanach a költészet napja alkalmából Nemzetközi költői almanach született és jelent meg a közelmúltban. Gazdag, érdekes anyagát a Corvina Könyvkiadó adta kl. Az olvasók „soknyelvű családjához" szóló rövid szerkesztő üdvözlet hat nyelven szól a hazai és külföldi versszeretőkhöz. Ezt követi Illyés Gyula szellemes, gondolatgazdag bevezetője. Rendkívül érdekes fejezet foglalkozik a versfordítással, a költészet idegen nyelvre ültetésének bonyolult problematikájával. „A fordítás olyan, mint a nő: ha szép, akkor nem hű, ha hű, akkor nem szép" — tartja a némiképp rosszmájú mondás. De mit tartanak róla maguk a kőltők, fordítók, az „ankét" írásbeli hozzászólói? Mert abban kétségtelenül megegyezik minden vélemény, hogy költeményt csak költő fordíthat, csakis annak lehet „fordítói ihlete". Sőt még ezt is szűkíti némelyik hozzászóló, mondván, hogy csak a szívünkhöz közelálló költő fordítása lesz igazán eredményes, az olyané, akit egy kicsit „helyettünk vallónak" is érzünk. „Fordítani annyit jelent, mint hódítani. Bármely nép megbódíthat egy másikat, ha annak Irodalmát a maga nyelvére ülteti át. íme a hódítási művel® egy fennkölt és magasztos formája. A meghódított nép nem veszít semmit, a hódító pedig nő és tökéletesedik." Lucián Blapa. a neves román költő aforizmája ez. A műhelytitkaikat feltárók általánosan egyet is értenek vele, de persze mindegyiknek megvan a maga műfordítói ars poeticája, külön élménye, sajátos tapasztalata is. Mindezeket érdekesen, szellemesen, szemléletesen a ríják közre, űgv. hogy az önvallomások méltók a messzecsengő-sokatmondó nevekhez. Hogy csak néhányat említsünk a külföldiek közül: Roger Caillois, Leonyid Martinon, Guillevic, Quasimodo, Jan Smrek, Gianni Tott, Jean Rousselot nevét, nagyrészük, mint a magyar költészet heroldja is elismerést vívott ki magának. Gara László egy Ady-vers — a Párizsban járt *z ősz — sorsát, fordításbeli átváltozásait elemzi egy sor francia fordítást vizsgálgatva. József Attila és a világ címmel E. Fehér Pál írt bevezetőt a József Attila fordítások soknyelvű csokráról. Jóleső érzés ezt a kései elégtételt, a méltó világhír e dokumentumait látni. Radnóti Miklós, Szabó Lőrinc, Kassák Lajos, Illyés Gyula és Weöres Sándor versei mellett is ott az idegennyelvi köntösbe öltözött költői gondolat, az eredeti mellett annak visszatükröződése. Garat Gábor, Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István, Vriei Mihály költeményeit is megtalálhatjuk a könyvben a fordításukkal együtt; s épp így francia, jugoszláv, német, olasz, szovjet és más költők magyarra ültetett verseit is. A válogatást, szerkesztést szerencsés kézzel végezte a kötet szerzői kő® ugyancsak szereplő Somlyó György. Külön dicsérni kell Szász Endre szép címlaprajzát — Arion-alakja látványnak, jelképnek egyaránt megragadó. Sima! Mihály Vendégvárás — Asszonyom, a radirozás kétségtelenül olcsóbb, de ezt a falat már csak újra festeni lehet. Ügy látom, hogy a régi festés legalább tíz éves. A mester ott állt a szoba közepén. Helén a harmadik emeletről hívta le, hogy árajánlatot kérjen tőle. Körülnézett s arcán tolakodó kíváncsiság ült, ahogy szemügyre vette az özvegy holmijait. Ez a szemérmetlenség zavarba hozta Helént. Most a férfi felfedező tekintetével látta a rojtos szélű lámpaernyöt, a fakult diványteritót, a kopott széket. — Drága lesz? — kérdezte., de a mester nem sietett válaszolni. Helén ruhája barna volt, mint a bútorai. Egy síkba rajzolt arcát csupán a szemgödrök mélyedése bontotta meg, s ott benn nyugtalanul és zavartan mozgott a két kicsi zöldesbarna szem. A nő nem öreg — állapította meg a mester — de épp oly elhanyagolt, mint a négy fal, amelyre vastag évgyűrűt rakott a por. — Méltányos árat ajánlok — felelte most a mázoló. Engedélyt kért, hogy rágyújthasson. A felszálló füsttől egyszeriben felélénkült az egész szoba. Helén kiment a konyhába, hogy egy kis tányérkát hozzon hamutartónak. Kint eszébe jutott, hogy van még egy kis likőrje a szekrényben. A mester megivott egy pohárkával ebből a szirupból, amelynek már alig volt alkoholtartalma. — Milyen mintára gondol? Most Helén nézte a falai, mintha búcsúzna ettől a megfakult díszlettől. Arca megszinesedett, mert ő is ivott a likőrből. — Valami modernre gondolok. A mester zömök ujjaival elnyomta a cigarettavéget. — Minden oldalán más színnel? Helén megrezzent. — 0, nem, ez túlságosan ls modern lenne. — Akkor tálán fröcskölt festékkel? — Igen. valami olyasmi. — Aztán sürgős, mert sok munkám van ám. — Huszadikáig kellene, hogy készen legyen. Ez nagyon határozottan hangzott ..Különös, — gondolta a mester —. hogy ennek tíz évig mindegy volt, most meg azt szeretné, hogy ripszropszra megcsinálja". Vastag tenyerét térdére fektette. — Sajnos, az nem megv. Helén nézte a festő körmeit, melyek a mészportól fehérlettek. — Pedig nekem huszadikáig kell. — Hát... tűnődött az ember, s közben fürkészte az özvegyet, aki görcsösen megmarkolta az üveg nyakát. — Nem iszik még eggyel? — Köszönöm, nem. Tudja a magas létrán dolgozom ... — Okom van rá, hogv huszadikáig kész legyen — mondta Helén es nem nézett a festőre. — Csak a szobát? — Csak. — Hatszáz. — Rendben van — felelte az özvegy. Néhány nap múlva újra megjelent a mester vödrökké!, szerszámokkal és létrával. Segített Helénnek a szoba közepére tolni a bútorokat. azután felkapaszkodott a létrára, hogy lemossa a vastag porréteget a falról. Az özvegy újságpapírral fedte a díványt, a székek® és a vitrint. A szoba alig néhány perc alatt elvesztette régi jellegét, a tárgyak megszokott rendje helyett most egy bútorkupac állt ott középen. Helén az ajtóból visszafordulva nézte az egész látványt. íme a mozdulatlan világ, mely éveken át körülvette-volt-nincs! Helén ugyanazt a barna ruhát viselte. mint múltkor, de fejére színes kendőt kötött, amely megfiatalította. Észrevette ezt a mester is, aki a létra tetején ült és fütyörészett. Valami divatos slágert, fütyült, amit a rádióban is gyakorta játszottak. Helén azon kezdett tűnődni, hogy mikor fütyült utoljára férfi ebben a lakásban? Ezen aztán mosolyognia kellett. Délben a mester megkérte, hogy melegítse meg az ebédjét a gáznál. Helén tányérra tette a marhapörköltet és tálcán vitte be. A festő, amikor meglátta a poreelántányérti meglepetésében hátratolta fején a papírcsákót, s aztán engedélyt kért, hogy megmoshassa kezét a fürdőszobában, holott ez nem volt szándékában. Helén bámulta, hogyan rágja a húst az éhes emberek mohóságaval a mester. Nem illett volna végignézni, hogyan ebédel a festő, de valahogy vidámmá tette ez a férfi falatozás. Ö mindig egyedül evett, s mindig kinn a konyhában. — Külföldről várok vendégek® — mondta, amikor a festő a borosüvegből húzott egy Pagy kortyot — Azért festeti a falakat? — Csak azért. Az ember biccentett, de nem kérdezett semmit erről a külföldi vendégről, Helén azonban hozzátette: — Egy régi ismerősöm jön. A hangsúiyból nem volt nehéz, kitalálni. hogy ez a régi ismerős egy férfi lehet. — Messziről erkezik? — kérdezte a mester miközben elindult felfelé a létrán. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1966. november 20. 1
