Délmagyarország, 1966. október (56. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-16 / 245. szám

A költészet napjai Budapesten Sarló Sándor Szép nyomtatványt kézbesített a posta. A címzettek a világ költői, s természetesen magyar kollégáik. Ök lesznek a házigazdák azon a találkozón, amelynek programjai francia, orosz, angol és német nyelven közlik a rendezők. A találkozó hivatalos neve: A költészet napjai Budapesten. A patronáló testület elnöke Ilku Pál művelődésügyi miniszter, tagjai a magyar' ezellemi élet kiváló képviselői, akadémikusok. professzorok. Kossuth-díjas költők. A lebonyolítás gondját a Magyar Írók Szövetsége és a Magyar Pen Klub vállalta. A világlíra és a magyar költészet időszerű kérdéséit megvitató találkozó néhány nap múlva, október 19-én kezdődik. Iró-diplomatáink nemcsak helyreállították. hanem meg is erősítették, ki is terjesztették a magyar irodalom nemzetközi kapcsolatait. Az újságok híradasaiból minden erdeklödö tudja, milyen konsturktiv szerephez jutnak a magyar küldöttek a Pen. az Európai Iróközösség és más szervezetek tanácskozásain. Felszólalásaik, javaslataik gyorsítják a két világrendszer írástudóinak közeledését, segítik a párbeszédes légkör javulását. Aktivitásuknak es a magyar Pen rangjának szép példaja volt a nemzetközi Pen elnökségének tavalyi ülése. Sok neves író látogatott el hozzánk, barátkozott és ismerkedett, reális képet kapott élő irodalmunkról, társadalmunkról és szellemi életéről. Ezt a képet teljesebbé teszi a mostani találkozó, amelyen még többen vesznek majd részt, a világ sok-sok országának képviseleteben. A költészet napjai Budapesten nem csodálnivaló különlegesség, mégis. a kérkedés szándéka nélkül is jólesik elgondolkodni: a hajdani költő-nyomor országa, a nagy lírikusait elveszejtő, kétségbeesésbe. önkéntes halálba űző múlt Magyarországa az iden világfórumot teremt művészeinek. Nagyszerű alkalom lesz ez a találkozó a magyar költészet múltjának és jelenének bemutatására. Ami a múltat illeti, vita nélkül, közmegegyezéses alapon lehet sorolni líránk klasszikusait, a legnagyobbakat, akik művészetük erejével nemcsak önmagukat, hanem népük, nemzetük szellemét, érzésvilágát és gondolkodásmódját is kifejezik. A közelmúlt értékeinek válogatásában már több kérdés vitatott, az értékrend sarkpontjai azonban közvéleményben és irodalomtörténeti rendszerezésben azonosak, csaknem egyformán szilárdak. Annál több az ellentmondás a felszabadulás után induló generációk legjobbjainak kiválasztásóban. Közönség és kritika ízlésének, szelekciós szempontjainak eltérése, sőt ütközése, persze. nem magyar sajátosság. A hozzánk látogató költők és esztéták jól ismerik ezt a problémát. Ami őket meglepheti, s ami bennünket, vendéglátókat megelégedéssel tölthet el: az a vártnál gyorsabban kibontakozó folyamat, amely élő költészetünk igaz és helyes értékrendjét mind szélesebb körben segit elfogadtatni. Szorosan összefügg ez az európai rangú ifjú magyar líra eszmeiségének, hangulatának megítélésével. Ebben az elmúlt évek nagyon kedvező fordulatot hoztak. Az ifjú magyar Ura újszerűsége, ihlete es sugárzó jelentése összhangban áll a legjobb haladó törekvésekkel. Ez a felismerés azért, nagyjelentőségű, mert irodamunk története folyamán elsőízben biztosithatja a lírai forradalom legújabb hullámának egyidejű, kortársi elismeresei. Petőfit. Adyt és.József Attilát inkább csak utókoruk övezte méltó elismeréssel Biztató jel az, hogy müvük és ügyük folytatóit harmincegynéhány éves korukban kezdik érteni és becsülni. Ami nem azt jelenti, hogy nem ütközik művük még gyakran értetlenségbe, ellenállásba. Ennek főképpen ízlésbeli okai \ annak. A költészet népszerűsítőinek tehát a költői önkifejezés és világértelmezés új eszközeit, formáit, módszereit kell ismertetni es elfogadtatni. Hasznos segítséget és jó érveket adhat ezzel a nemzetközi költőtalálkozó. A költészet napjainak központi kérdése a Ura nemzetközisege lesz. Szóba kerülnek majd olyan részletek is, mint a versek és a közönség viszonya, indulat és értelem költői szerepe, a haladó eszmék ihletének jelentősége és — számunkra legfontosabb kérdéséként — a mai magyar líra helye Európa költészetében. Költészetünk újabban nemcsak anyanyelvén hódít. Petőfit Éluard szavalta a rokonlelkű költő elragadtatásával. Ady-ért Martinov lelkesedik, József Attila fordítására a legjobb francia költők fogtak össze, Olaszországban és több más országban is felfedezték, kora előtt járó művészként becsülik, Radnóti legendája is túljutott határainkon. S az élők? Illyés Gyula belgiumi sikere, Somlyó György párizsi fogadtatása után nem utópista álmodozás arra számítani. hogy Európa és a nagyvilág Vast. Benjámint, Juhászt, Nagy Lászlót és ifjabb társaikat is hamarosan megismeri. A Kosztolányit kétségbeejtő és annyi társát rezignócióba szorító társtalanság, a világ és a lélek teljes színképét megragyogtató magyar líra bezártsága, visszhangtalansága, a mi időnkben szűnik meg. DERSI TAMÁS Emlék és törtcMclcm ITTHON Tegnap jöttem. Kofferomben meg ezer apró s otromba emlék „odaátról". Még fáj, visong benne*: A kor. amelyből e két vers származik, már történelem és emlék. Dokumentumok is tehát egyúttal a versek, a Horthy ellenforradalom és fehérterror elöl külföldre menekült kommunisták, haladó emberek sorsáról, érzéseiről. Sarló Sándor is emigrációba kényszerült 1925-ben. Azelőtt a Délmagyarország munkatársa, majd budapesti tudósítója volt (1919—1925). Párizsba vitt az első útja. majd 1932-ben a Szovjetunióba, ahol a Moszkvában megjelent magyar nyel- 33 kapitalista esztendő vű lap, a Sarló ás Kalapács egyik szerkesztőjeként dolgo- a javából. zott. 1946-ig élt Moszkvában, akkor hazatért, s itthon szintén lapszerkesztőként dolgozott, míg nyugdíjba nem vonult. Hátam hajlatán Emigrációs éveiből való versei közül elöször lapunkban még tökésűzem igája sajog adunk közre Magyarországon. E két verse a Szovjetunióba fülemben a hekus lépte — utazásának emlékét és a szovjet földön született első érzé- s idegeimben a börtönídeg seket adja vissza, immár majdnem három és fél évtized nyavalyog. távlatából. Partraszállás Tengeren mindössze csak egyszer utaztam: Stettinböl Leningrád felé, De ez utat, hogyha élne. tőlem Kolumbus is megirigyelné. Tündöklő májuson vitt kis porosz hajó Fellázadt orosz vizekre át, A balti parton még szürkült a múlt, S amott elöl: már szovjetvilág. Poggyászom: harminc lim-lom év és azt is Zsupsz! — a bodros Finn-öbölbe löktem, Agyő urak! Agyő rendörkopók! — Ügyünk eldőlt: én már kikötöttem. Kis szőke ember jött felém a parton, S a párt nevében reámkérdezett. Kezünk ott örökre összeforrott, Es az a kéz: máig is vezet. Moszkva, 1932. MárkyJhnje versei Ki hát a kőltö? Ki vagy? Költő vagy? Másnak áll a bál! A költő porból csillagokba ámul: Gyönyört jajong szét gyötrelmes sirámul, Vért, könnyet zagyva szecskává darál. Ki vagy? Költő vagy? Mindig más arat! A költő rímen bűvöletbe révül: Alom-búzákat sarlózgat serényül, S a hold ezüstjén épit varakat. Ki hát a költő? Törpék óriása? Kovász? Keletien kort s jövőt dagasszon? Hiú hiéna? Múltját is kiássa? A hűség szentje? Fertös, céda asszony?..; Akarsz dicsőség délibábja lenni? Csak költő légy, ki minden és ki — semmi! Gyümölcstelen szüret Gyökértelen tőkém parlagba tévedt — S a zord talajban mégis megfogant. Gőggel dacolt át annyi balga évet: S vánvyadt gyümölcsöt érlelt meg csupán Deres mezőn, az eltűnt nyár után ... S fanyar gyümölcsöt érlelt meg csupán. A nagyvilág legárvább félszerében Gyümölcstelen szüretre készülők: Egy ősi, jussolt kád elég lesz éppen! Rozsdás abroncsát meg javítgatom: Kezdődjék a keserű vigalom... Roncsolt abroncsát megjavitgatom. Kövér gerezdek duzzadt garmadában Nem csorgatnak bő és édes levet: Egy szikkadt fürtöcskét tapos ma lábam. Sós cseppje is rögön szivárog át: Pazarlom életem sivár borát... Bús cseppje is rögön szivárog át. Torkon markol durván a meghatottság — S pillám között gyöngéd könny gyöngyözik: A nagy koldust az álmok megrabolták! Lelkembe vág a sanda sejtelem: Leheteti volna tán felejtenem ... Lelkembe vág a sajgó sejtelem. Lelkem (királyi fönségü Hegyalja) A Mindenség fényűző mámorát A sárba semmisült cseppek be nyalja. Ajkam áldást sóhajt a vallomással: Magamban ittam átkot, soha mással..; Ajkam himnuszt harsog a vallomással — Hát ne vegye meg, ha drága. Nem loptam en azt. Az asszonyság nem tágított. Közelebb lépett a saroglyához, végigvizslatott a hasábokon. Kérges, erős akácok voltak, tetszettek neki, de azért még tovább vizsgálgatta. — Görcsös ez, meg tele van durungokkal — mondta erősködve, de a paraszt már szóra se méltatta. Negyven és körüli cserzettarcú ember. Biztosan szögha.ja van, de zsíros, kajlaszélű kalapja egészen eltakarta. Elöl is csak a bozontos szemöldök látszott ki alóla. — Majd visszajön, várj csak — fordult nagy érdeklődéssel « betörőhöz, mikor az asszonyság morogva továbbment Ismerem már az ilyet S az asszonyság jött is, mintha ez így volna a legjobb rendben. Nem is alkudott tovább, csak intett hogy menjen a kocsi után. — ösz utca 6. — adta meg a címet A paraszt gúnyosan kacsintott s intett a betörőnek. hogy üljön csak fel a kocsira ő is. hiszen be kell azt a fát hordani a pincébe. Majd fizeti az asszonyság, mert tőle úgyis elvárná, hogy ingyen hordja, a fa árába. — Egy pengő, alább nem hordod. Estére járt ismét az idő. s a betörő szeretett volna már hazamenni. A felesége ölelesére vágyott csendes, könnyes vigasztalasra. Pistát, odaültetni a térdére. Jánoskának pedig csörgőt nyújtani, hogy örvendezzen. — Nézd csak mit hoztam én Jánoskának — mondaná egy kicsit selypítve, úgy ahogy azt már ilyen kicsiknek szokták a felnőttek. És Jánoska kacagva nyújtaná feléje kezecskéjét. De ő nem adná oda ..-.indjárt a csörgőt. Hogyisne. Hadd sírjon előbb, hadd erősödjön a torka a kis büdösnek. Persze az aaszony erre ölébe kapná, mert az asszonyok már ilyenek ... A betörő arca egészen felhevült már. Egy ,iátékkirakat előtt állt meg — maga se tudta, hogy került oda. Gépiesen nézegette a kisebb-nagyobb babákat, ólomkatonákat, kékre festett játékautót. mig végre egy ponton megállt a tekintete. Rózsaszínű csörgő volt ott. finoman, ívbe hajlott kaucsuknyéllel, s átkötve kék szalaggal. Gyorsan benyitott, türelmetlenül várta, hogv- kiszolgálják. — Egy pengő — mondta a segéd unottan. A járókelők közömbösen sétáltak el mellette, míg ö a csörgőt simogatta a zsebében. Senki se "hallotta a hallk csörgést, de mit is törődtek volna vele. Csak a sarki rendőr nézett rá hosszasabban, ahogy olt állt a nagy ívlámpa alatt, s fehér kesztyűs kezével utat mutatott, ha jött egy-egy autó vagy kerékpáros. A halk csörgést ő sem hallotta, de rosszallólag észlelhette a piszkos, rongyos ruhát. — Az ilyen emberek mindenre képesek — gondolta boszszúsan. — Ezért komisz a világ. Piha! Minek él az ilyen ember a világon? Biztosan a kocsmából jön most is. De aztán annál elégedettebben gondolt az ő erős posztóruhájára, fehér kesztyűjére. Elhessegette magától a gondolatot, hogy a kis Jósikának, aki most ment az iskolába, cipő kellene, a feleségének meg télikabát. Mégsem járhat olyan kopottan, mint Juhászné vagy Fekete Mari, akit egyszer úgyis lecsukat. Nincs azokban egy szikra tisztesség se. Lázongó csirkefogok. Ki se látszanak a koszból, s úgy néznek rá, ha találkozik velük, mintha hóhérukat látnák és nem köszönnek. Nem is lakik ő tovább ott akármi legyen. Csak egy kis pénzt kell még gyűjteni: cipő a kis Jóskának. kabát a feleségének és a lakbér . . . — S akkor az ilyen csirkefogók csak úgy sétálnak az utcán! — nézett ismét a betörő felé, de arc már odébb haladt.. Az ívlámpa fénye sárgán ömlött utána, de már nem érhette el. s a rendőrnek is meg kellett fordulnia, hogy utat mutasson a türelmetlenül tülkölő autóknak. — Maga marha! — üvöltött rá valaki az elsuhanó autóból. A rendőr kínosain elmosolyodott ós szalutált. Találgatta, hogy ki lehetett. Valami nagy úr bizonyára, s ő most hibát követett el a rongyos csavargó miatt. A betörö pedig csak ment csendesen a bezárt kapuk és fénylő, hivalkodó kirakatok előtt. Rájuk se nézett. Éhségét is elfelejtette, meg a múlt éjjelt is. amikor elmenekült otthonról. De . most mégis megakadt a szeme valamin. Künn járt már. messze a keskeny, piszkos külvárosi utcákon. ahol csak ritkán világoltak a lámpák, s elmaradtak a fényes kirakatok. És most mégis itt van egy előtte. Hentesüzlet. Gazdája a csontozott, füstölt sonkákat, kolbászokat, vastag szalámirudeikat kívánta a világ, illetve az éhes közönség elé tárni. S ami az éhséget illeti, hát az most elemi erővel vágott a betörö gyomrába. Megállt. Kezét reszketve húzta elő a zsebéből, s a rózsaszínű csorgó megszűnt csorogni. Csak a sonka virított csábítóan az üveg mögött. Keserves nyögés szakadt föl a betörő torkából. Keze ökölbe szorult, homlokához emelte, aztán csendesen, szinte áhítattal megtörölte a kirakatüveget — Sonka — mormolta maga elé és mosolygott. — Sonka — ismételte nyöszörögve, mikor megindult a sötét utcasarok felé. de ott hirtelen megállt. A rózsaszín csörgő megzörrent és ő tudta már, hogy nem mehet így haza. Nem mehet haza a sonka nélkül. Nem is ment haza se sonkával, se sonka nélkül, mert a kövér hentes éppen kinézett a lakása ablakán, mikor a betörő a sonkát csodálgatta. Kabátot terített tehát magára és markos legényfiával együtt kisietett. A betörőnek csak annyi ideje volt. hogy a betört kirakatból a sonkát magához ölelje, s máris négy erős kéz markolta meg. — Betörő, betörö! — üvöltözte a fiatal, mintha legalább is a fejét törték volna be. Aztán megkötözték. A sonkát a hóna alá dugták és egy szuronyos rendőr kíséretében megindultak a rendőrörsiroda felé. A sarki rendőr még mindig otl őrizte a forgalom rendiét a körúton. Arca merev, mint aki meg van győződve hivatása fennsöbbségéról. Mikor a betörőt meglátta, kárörvendöen nevetett: — Hová viszed, hé, azt a szép vacsorát? — kiáltotta gúnyosan, majd elkomorodva nézett az elszánt arcú betörő után, s maga elé köpött: — Piszkos, rongyos népség! Dutyi, az kell ezeknek! — dörmögte utána, de nem ért rá sokat szitkozódni, mert egy autó ismét türelmetlenül tülkölt, s meg kellett fordulnia, hogy széttárt karjával utat nyisson. Még aggódott is egy kicsit. Hátha valamilyen nagy urat várakoztatott meg ismét. — Hogy a fene egye meg őket is! — gondolta félve, s megkönnyebbülten nézett a csendben elsuhanó autó után. A betörő pedig elszánt arccal lépkedett tovább a feltűzött szurony előtt, mintha egyszerre megszűnt volna minden kapcsolata a külső világgal. Gondolni se tudott semmire, nem is akart. A rendőrőrsön átkutatták. A bűnjelkönyvbe beírták a neve mellé: egy sonka és egy rózsaszínű csörgő. Tegnap a fasizmus hajszolt s kezembe Népszavát adott, ma nem kísért spicli, bár vörös nyakkendőt [kötöttem és Pravdát olvasok. 33 esztendőt amottan. itt még csak egy napot, egy emberöltőt átloholtam, de itthon csak most vagyok. Itthon, itthon vagyok, boldogan mondhatom, proliszomjam, hej, [kiolthatom, proliszomjam, hej, a [dühödtet, burzsujszidó nyelvem most feléjük ölthet, s vörös szabadságom hangja a Kreml alatt messze düböröghet. Kiket otthon hagytam muszájból „odaát", kikkel kötélhágcsón együtt piktoroltam tőkés házafalát, kikkel — arabokkal s francia hajcsárral — szilvát és ananászt burzsuj-eledelnek főztem konzervgyárban, — a szalagfűrészen s forgó gyalupadon, kikkel együtt nyestem háromcolos lécet s csonkot az ujjamon, — kikkel írógépet három frank ötvenért, három esztendeig Remingtonnál (Párizs) szereltem, óránként, — Kikkel sejtülésen a bisztrósarokban, feketekávéval hajnalig gubbasztva bujtunk meg titokban, — s hajnaltól hajnalig a szakszervezetben, módszerkérdésekben érveltünk rogyásig elkeseredetten. — s akikkel harcoltam szabbtálók ellen s trockista bőrbe bújt rendörkopok után lestünk éber szemmel, — kikkel kint az utcán annyit, verekedtünk, Horthy-követségen valahány ablakot pozdorjává vertünk, — kikkel a bulváron a rcndörebektöl veretve harsogtuk: „El a burzsujpatát, cl a Szovjetektől!" Elvtársak, bajtársak, kiket ottan hagytam, vérben és nyomorban. A harcok közepén. Véletek maradtam és veletek leszek mindig is én! Lenin sírjától verje felétek, szószikráimat a keleti szél: itt a szocializmus épül, ez a mi hazánk, de itt. is Ti vagytok, Ti vagytok a cél! Moszkva, 1932. SOLYMOS TDA ÉREM Hajszol a lelkiismeret, föl kell mutatnom lényeged. Ügy jártál a halál felett, mint utakon a képzelet. Esendő vagyok, kapkodó, csak porló. hulló, mint a hó arcodra, s le nem kérdezed, hogyan sáfárkodom veled. Gondolkodol és dolgozol. Munka modellje, hősi kor teremtője és teremtettje, nem vágyódsz lakatlan [egekbe. Élsz úgy. amint a többiek. Elsz, ahogy élni kell. s [lehet. Eremként hordom arcodat, most föld felett s majd föld alatt.. Vasárnap, 10o6. október 16. dei^magurorszag 7