Délmagyarország, 1966. október (56. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-02 / 233. szám

| gl.V! SIMONT! IMRE nr-^j ifjúkor L Levéltöredék ifjúkori barátomhoz ...és arra emlékszel, hogy akkor még a telihold mindig ott állt az égen és mindig elérhető közelségben és hogy a vers nem vált költött remény: ott feszkelt még mindnyájunk tenyerén és emlékszel akkor még égtől földig ért a jóság és földtől égig terjedt a valóság s haza szabadság szerelem mily mennyei volt s milyen földközel és arra emlékszel még, hogy milyen angyali tisztaságú vágyak fektettek hanyatt minden ágyat akkor még az ifjúkor .. 1 persze lehet hogy az is semmi volt — (de mit tehetsz mondd ha mindennek hitted) S mondd mi maradt annak akit mér ebből a semmiből is kisemmiztek. FONTOS SÁNDOR SZOBAI; ELSŐ E

arióe még nteos a térképen önállóan, pedig két útja is van a világgal, fatornyú temploma pedig tartja valahogy az összeköttetést felfelé. Na, mondtam magamban, amikor az elsőrendű országúton kedvemért megállt az autóbusz (ilyen is megesik a hegyekben!), és utánam dobálták holmimat, és ottmaradtam a bekötőút torkánál — most bemegyek Bankóéra, nincs rajta a térképen, nagyszerű lesz. A televízió nem mászott be ide, a rádió, ha van, s biztos, hogy van, telepes, némi kultúrotthonban is lehet, általános iskola, ez nem biztos, szóval itt nem lesz festő, itt aztán nem. Se pesti autós, szakállal, ifjan és konstruktív képszerkezettel kitömve, se öreg naturalista. itt aztán egyedül leszek festő. Legfeljebb a bankóciak szólnak bele a képbe, de ez nem baj, inkább hasznos. Ök jobban tudják, hogy milyen lehet az élet Bankócon. A bekötőút három kilométer. Fáradtan értem be, egy árnyas, öreg ház előtti padra lerakodtam, melléültem, és vártam. Majd csak feltűnök, valaki megáll, és beszélget velem. Szállás kellene. Meg koszt. Sehol senki. Mögöttem se nyílik a kapu. Meghaltak Bankócon, talán azért, mert nincsenek rajta a térképen? Hátam mögött nyílik a rossz kiskapu, fekete öregasszony jön elő, nem sok beszéd után befogad, teljes penzióra, napi harminc forintért. Most az első szobában lakom, bankóci vagyok, már két hete. Kimenet mindig megszagolom a poros csöppnyi porcelán szenteltvíztartóban száradó két ég barkát, jó öreg illata van, nincs benne semmi hajdani életéből, ha hozzáérnék, talán porráválna. De miért érjek hozzá? Reggeli: tej, kenyér. Aztán gyerünk fel a hegyre. Az emberek úgy tesznek, mintha nem volnék, ez a legnagyobb figyelem. Ha kedvem tartja, megállok ott, ahol éppen vannak, szívesen beszélgetnek. Nem, nincs festő Bankócon, de van a papnak képtára. Szegényes templom, nem nagy gavallérok a bankóciak, az már igaz. Papjukat is megismertem, ő szólított meg Kata néni háza előtt, este. Pipáltam. Festőnek néha pipálnia is kell, különben el se hinnék, hogy piktor. — Jó estét. Az itteni pap vagyok, nem zavarom ? Negyven év körüli volt a pap, alacsony termetű, napégette arcú, kezű, sortban, szandálban, fehér ingben. Olyan dísztelen volt, mint üres temploma. De azért nem kell sajnálni, vannak hívei, ő egészséges, képtára van, tehát van pénze a művészetre is áldozni. Az emberek soha nem szidták, igaz, nem is emlegették. — Meglestem egyszer, amikor Visnyőn festett. Felbontja a színeket Szép volt. Megdöbbenten néztem rá. Ez az ember festő. Hát nincs a világnak Vmeí© András A bankóci képtár olyan zuga, ahol ne lenne festő? De az is lehet, hogy a festészet elméletével szórakozik itt Bankócon. A pap folytatta. — A falu tágasabb, nincs annyira beszorítva a hegyekbe, ön úgy ábrázolta, mintha erővel egy gödörbe dugták volna a falut, és most ki akarna mászni. Nem mászni, ez rossz kifejezés. Ürrá akarna lenni a hegyeken. — Festő a szentatyám? — Igen. az vagyok. Az említett tájképpel kapcsolatban jól eltalálta szándékomat, jobban, mint egy hivatalos zsűri, később. De hát ők nem jártak Bankócon. Bementünk a paplakba, parasztház, de rendes téglakerítése van. az udvar tiszta. de üres, itt nem gazdálkodik senki. Oszlopos kis tornácon át lépünk be egy benyílóba, onnan valaki elsuhan, egy nő, érzem a szagát, Caolát használ, mit is használhatna. A pap húga? Vigyorgok, de ezt nem láthatja a pap, lehet., hogy tényleg a húga. Nehéz lehet papnak lenni, miért is választotta ezt a foglalkozást? Bent vagyunk a szobában, dolgozószoba, íróasztal, két faszék, egv szekrény, és a falakon képek. Padlótól plafonig. Később megtudtam, hogy hatvanegy darab. A pap idegesen mászkált, lámpát gyújtott, nem ő szokta, láttam rajta, régi acetilén lámpa, elég nagy fényerejű. A képek előléptek a félhomályból. A másik szobában valaki lélegzett, a lámpa halkan zúgott. Úristen. Megfordultam, a pap állt, rámnézett, elővettem a csomag., cigarettát. Ö nem kér, nem, elhárította, de én csak gyújtsak rá, likőrt hozott, lila, apró poharakban. Itt él egy ember Bankócon, teológiát tanult, nagyvárosban, egyszóval, nem értem. Gyanakodva jártam körül a szobát, de seholsem találtam ecsetet, festéket, vázlatokat, semmit, ami festőre vallott volna. — Nem itt dolgozik? — Hogy? Tessék, köményes, a húgom készítette," nagyon érti. Egészségére. — Letettük n lila gyűszűket, a pap idegesen simftgatta állát. — Nem, hátul van egy fészer, kineveztem műteremnek. De ne rólam beszéljünk, én kedvtelésből mázolok — mit szól a kincseimhez? Négy Csókom van, három Szőnyim, kilenc Rippl-Rónaim, két Biharim, de ön alig egy pillantást vetett rájuk ... Ez a szemrehányás jogos volt. Lassan megnéztem a képeket. Nem tévedtem, egyszerűen nem tévedhettem. Ahogy az első világosságra kiugrottak a képek, megmutatták ürességüket, néha durvaságukat, szemtelenségüket. Nagy csalás áldozata a pap, semmi kétség. Világosítsam fel? Ez az illúziója, ezért dolgozott, illetve misézett, keresztelt, temette a bankóciakat. Most itt áll a képtár, és megér a ráma és a vászon blindkerettel együtt akármelyik festőnek háromezer forintot. Az ügynöknek darabonként fizethetett ezer forintot, legalább. Aztán eszembe jutott, hogy talán azért kellett nekem Bankóéra jönni, hogy elvegyem tőle e képekbe vetett hitét, belegázoljak gyönyörűségébe, hiábavalór a tegyem kuporgatásait, mentsvárát a neki ellenséges világban, utolsó szigetét, ö ne tudná, hogy kik a bankóciak? Háziasszonyom elég vén már, de sehogyse akaródzik neki elmenni meggyónni. Halogatja. A pap újra töltött, megittuk. Valamit tennem kell. Megbántom, ha szólok, az ember mindig bánt, ha hamis illúziókat szaggat. A sortnadrág. a fehér ing. meg a húg Caolaszappanszaga eldöntötte a dolgot. Megmondtam a papnak, hogy gazul becsapták. Nem vagyok hóhér, elköszöntem, rá se néztem, nem akartam látni az arcát. Hazamentem, valaki utánam jött, könnyű léptekkel, kísért a kapuig, nem néztem hátra. Szép volt? Mégis meg kellett volna fordulni, ta« Ián a húga szép volt. Az úton azon töprengtem, hogy ez is micsoda, a pap húga. Foglalkozása: a pap húga. Mit írtak be személyi igazolványába? Neki is szét kell csapni a szorító ölelésben, ki a kútból, minél előbb! Szerettem volna megváltoztatni a húg életét, mint akinek hatalma van változtatni. De itt vannak a bankóciak. a téesz-elnököt roppant szeretettel Kennedynek -csúfolják. mert autón, biciklin, lóháton folyton a gazdaságban van vagy a járáson, mozgékony fiatalember. Majd egyszer megnézi ő a képtárat, ha még meglesz, és tesz néhány magvas kijelentést. De lehet, hogy erre nem tartja magát feljogosítva, és a képtár tovább gyarapodik, mert a pap is ember, a pap nem akarja elhinni, hogy becsapták. Én nem lehetek neki szakértő, nem ismer, nincs tekintélyem. Lehet, hogy mániákusan balek marad, de az is lehet, hogy az élet. ez a nagy ziháló, erős folyamat, felszippantja az egész problémát, és híre se marad képtárnak, papnak, húgnak. Minden lehetséges. Az a jó, hogy minden lehetséges most nálunk, s én éppen akkor bandukoltam be Bankóéra, mikor a kútba vetett néhai jobbágyközség még kissé mogorván, de elszántan kezdett úrrá lenni a szorító hegyeken. mikor megismertem. Először éreztem, hogy jó valakihez tartozni, várni valakit, és örülni, ha végre megérkezik. Akkor még derengett előttünk az élet. később a kegyetlen valóság a miénk lett. Ami tegnap még sejtés, csak álom volt, ránk szakadt minden e szörnyű világon. Esküvő után hol lesz lakásunk? Alig merem kimondani, hogy az istálló volt első otthonunk. Berta István bácsiéknál, a Bocskai utcában — ahol születtem. Első ízben a villám sújtotta, másodízben a vizes esztendők következtében dőlt össze szülőházunk. Hol voltak akkor még a szép és jól megépített házak, lakások? A féltizenkettes misén esküdtünk, utána egy szűkös ebéd és kész. Ment minden tovább, a maga rendje s módja szerint. Az év őszén mégis szereztünk lakást a kedves Kormányos néninél, s azt mindjárt le is foglalóztuk. Lakásunkban csak a legszükségesebb használati tárgyak voltak. Edényeimet a násznagyok vették, ágytollat anyám gyűjtögetett, ágyneműt, bútort pedig keresetemből vásároltunk. Férjemnek még sohasem volt saját lakása, ö mindent szépnek, nagyszerűnek talált Én gyárban dolgoztam, s munkám mindig hosszúra nyúlt nem volt idom örülni az otthonnak. Este, mikor fáradtan hazakerültem, odaálltam még főzni, mosni. Néha hazamentem anyámhoz ebédelni, s ő vette észre először, menynyire leromlottam. Arcom megnyúlt, szemem beesett, a szoknya majdnem lehullt a csípőmről, s a kezem is eldurvult. — Jajj. mi lett belőled édes lányom! — mondta és kőnnvbelábadt a szeme. — Mi lett az én szép, fiatal gyermekemből? Sohasem panaszkodtam neki, inkább dicsekedtem, hogy milyen szépen élünk, milyen boldog vagyok. Az édesanya szemét azonban nem lehetett megcsalni. Elmúlt az első tél. és boldogok voltunk, mikor végre kitavaszodott. A nap eltüntette a havat a mezőről, már hosszabbak voltak a napok, s lassacskán a bokrok is rügyezni kezdtek. Melegebb estéken sétálgattunk egy kicsit; elgyönyörködtünk a serkedő fűszálakban, a friss, zöld levelekben. Máról holnapra kipattantak a rügyek, s mintha csak csoda történt volna, a nevető napfény egyszerre bearanyozta szegénységünket. .Már benn voltunk a nyárban, mikor valami különöset kezdtem érezni. A fejem szédült, a gyomrom felkavarodott, az ételek szagától undorodtam, s rosszul lettem, ha föznöm kellett Mikor éz a rosszullét nap-nap után megismétlődött, már tudtam, gverekem lesz. Egyik délben lementem anyámhoz. Ijesztően sápadt lehettem, 'mert mikor meglátott, rémülten kérdezte: — Az istenért, mi történt veled? — Semmi — feleltem mosolyt erőltetve arcomra —, igazán semmi. Néha egy kicsit rosszul érzem magam. S egyszerre újra az a mohó vágyakozás fogott el. Felcsillanó szemmel kérdeztem: — Mama. nem főzött véletlenül túrós tésztát? — Istenem, neked gyereked lesz lányom — dadogta anyám, olyan kétségbeesett hangon, hogy akaratlanul i« el kellett mosolyodnom. — Lehet, hogy gyerekem lesz, mama. de miért kell attól annyira megijedni? Maga is a világra hozott bennünket és kibírta, pedig apám mellett sem volt nagyon könynyű ... Két kezébe temette arcát, és sírni kezdett. Később megnyugodott egy kicsit, kiment a konyhába, és ételt melegített. Mohón estem neki az ételnek, ő csak nézte, hogyan eszem. Szeme újra könnybelábadt, s alig hallhatóan suttogta: — Ki vagy éhezve, lányom ... Ki vagy éhezve... Gyerekem lesz ... gyerekem lesz ... zakatolt bennem. Éreztem, hogy szívemből elindul egy kis mosoly, lassan az ajkamig ér, átmelegíti arcomat, s visszatér belém az élet. Anyám egy pár pénzdarabot kotort elő szoknyája zsebéből, és kezembe nyomta: — Tedd el — mondta szigorúan —, legyen nálad pénz, ha kell valami és elfordult tőlem. Tudtam, hogy sír, de nekem ez a pár pengő jobban fájt, mint a könnyei. Ez a pár összekuporgatott garas égette a tenyeremet, de nem mertem visszaadni, mert megbántottam volna. Gyorsan elbúcsúztam, s rohantam kifelé, mintha forgószél kapott volna el... Egyedül akartam lenni, egyedül... egyedül! Háborús évek A német megszállás alatt kijárási tilalom volt. Nővérem betegen feküdt. Fuldokló, szűnni nem akaró köhögés jelezte, hogy a baj súlyos és komoly, no meg a vérrel telitett zsebkendő. Ilyen esetekben mindig sót evett. Férjemről semmit sem tudtam, csak. azt. hogy elvitték. Anyám már felöltözött, és tett-vett a lakásban. Kiment a konyhába. Hallottam, hogy begyújtott — ami nehezen ment a nedves rőzsével —. majd nemsokára egy csésze teát tett elém. Jót tesz egv kis meleg, idd meg — suttogta, hogy föl ne ébressze a gyereket, azután hozzátette: én most ledülök egy kicsit ruhástól, te meg próbálj aludni. Talán még minden jóra fordul... talán ... Nem tudta folytatni, arcát kezébe temette, és lassan, görnyedten átvánszorgott a szobába. Most. tisztán hallottam egy autó zúgását, amint egyre közeledett felénk, de nem suhant tova. hanem megállt!... Megállt, a házunk előtt! Anyám fölébredt, fölkelt, és halálravóltan szólt be hozzám: — Újra itt vannak! Visszagiüttek az átkozottak! -g Alighogy kimondta, már dörömböltek is az ajtón, s a sötétben újra fölcsattant a parancsoló hang: — Kinyitni! ! ! Anyám kiment, és beengedte őket. Pár lépés a konyhából a szobáig, de mintha örökkévalóság telt volna el. A gondok szélvihara száguldott, kavargott szegény fejemben: mit tegyek? Mi lesz velünk? Becsörtettek. Két tiszt, egy civil és egy rendőr;:; De nem azok, akik férjemet elvitték — megismertem volna őket —, ezek egészen mások voltak. Egyik tiszt listát vett elő, és olvasta: Parancsom van a letartóztatására... azonnal velünk jön... Üjra a listába nézett, és megismételte az előbbi felszólítást. Lelki szemeim előtt életre keltek azok a képek, melyekről már mindenki beszélt... Vértengert. láttam magam előtt, és a szél a megkínzot.tak jajkiáltását hozta felém. Mintha férjem hangját hallottam ) olna a messzeségből. De az is lehet, hogy csak a szél zúgott az ablakon oly keservesen. Elvitték, elhurcolták.. mit tettek vele, él-e még? Irtózatos látomások! Irtózatos! Ezt a szót hangosan mondtam. Akaratlanul tört ki belőlem. meghallották. Az egyik tiszt odalépett hozzám, s rám szögezte tekintetét, mely olyan volt mint a ragadozóé. Kint megszólalt az autó dudája; sürgető hamgon harsant a csöndbe, másodszor, harmadszor is. A szívem szinte megdermedt tőle, mert a hang értem kiáltott, s ez mintha annyit jelentett volna: elég volt, gyerünk! Nehéz léptek csikorogtak az udvaron. Hallottam, hogy valaki belöki az ajtót, átdübörög a lakáson, s már bent áll a szobában. Hatalmas alakján tiszti köpeny, alatta civil ruha, arca lilavörös, mint az iszákosoké, haja szőke. Ennyit láttam belőle abban a pillanatban, mikor fölcsattant hangja, mint a revolverlövés: — Mit teketóriáztok annyit?... Nem hallottátok a dudát? — hirtelen mozdulattal fegyvere után nyúlt... A következő pillanatban már megvillant kezében ... rámfogta ... Szívem megdermedt... Éreztem a háláit... — De akkor egy másik kéz villámgyors mozdulattal félrecsapta a pisztoly csövét. A lövés eldördült, s nem belém fúródott a golyó, hanem valahová a falba. Sikoltást hallottam. .. Ki sikoltott? Én? Vagy az anyám? Nem, nekem nem jött ki hang a torkomon ... Görcsösen kaptam magamhoz a gyereket, jéghideg verítékben úszott a testem. Aki menteni látszott életemet, kitépte kezemből a gyereket, anyám kezébe nyomta, kilökte őket a konvhaba. A gyerek fölsírt, szinte hallani véltem kis szivének vad kapalását. Vagy az enyémet hallottam volna? — Azt akarom, hogy az enyémlégy! — Ó, te állat! Hát nem látod, alig élek? Végsőkig való feszültség uralkodott a szobában. Kint halált megvető csend volt, csak anyám nyögött és sírdogált. Dulakodni kezdtünk. Végső kétségbeesesemben szemem megai»dt a bajnétból készült kenvérvágó késen. Hirtelen mozdulattal magamhoz vettem, ruhám alá rejtettem. Ösztönöm az ajtó felé vitt. A kést előre irányítottam, mikor ölelésre tárt karokkal rohant felem . . . Belerohant a késbe. Kintről kutyavonítást hallottam. Annyi időm se volt, hogy eszmélhessek, máris újabb autó állt meg házunk előtt. Belöktek a kocsiba... Vasárnap, 1968. október 2. DÉL-MAGYARORSZÁG J